Népszava, 1983. január (111. évfolyam, 1–25. sz.)
1983-01-13 / 10. szám
6 A múzeum új régiségei A közelmúltban az 1982-es ásatásokról írtam ezen a helyen, néhány példával próbálván érzékeltetni, mi minden került elő a földből a múlt esztendőben régészeink munkája nyomán; miféle kincsekkel, tárgyi emlékekkel gyarapodtak közgyűjteményeink; s milyen új ismeretekkel gazdagíthatjuk e feltárások segítségével történelemképünket. Most a Petőfi Irodalmi Múzeum 1982-es szerzeményei közül említek néhányat. Milyen dolgokat őriztek, s őriznek még magánszemélyek, amelyek közkincsként jobban szolgálhatnak? Miféle írások, tárgyak, egyéb emlékek, értékek kerülnek egy ilyen jellegű múzeumba manapság? Nézzük a példákat! Módosítani kell egy adatot A Kézirattárban Láng József osztályvezető-helyettes segítségével válogattam a tavalyi szerzemények között. Magángyűjteményből került a múzeumba Tompa Mihály öt levele az 1865—68 közötti időből, önmarcangoló levelek a költő betegsége idejéből. Petőfi Sándor Széphalmon című versének valamelyes szövegváltozatot tartalmazó kézirata azért érdekes szerzemény, mert körülbelül az elmúlt három évtizedben újabb Petőfi-verskézirat nem került elő. Még ilyen variáns sem. Említeni kell a fiatal, alig legény Eötvös József levelét is, amelyet Dessewffy Józsefnek írt. Széchenyi István Hitel című munkájához, pontosabban az akörüli vitához kapcsolódik ez az 1831-ben írt, teljesen politikai tartalmú levél. A fiatal Eötvös nem Széchenyi mellett foglal állást. És még egy kézirat, ugyancsak magángyűjteményből. Madách Imre saját kezű írásával egy lap. Mint „A tragédia első vázlata” látható a Magyar Irodalmi Lexikonban a fotója. Ismert volt tehát eddig is, de nem közgyűjtemény őrizte. Viszont új érdekességei vannak, amelyeket a közelebbi tanulmányozhatóság hozott elő. Ez a lap, a lexikon közlésével ellentétben, nem a Tragédia első vázlata. A Tragédia írásával párhuzamosan íródott, önellenőrzésként írta Madách, feltüntetve az egyes színeket, azok szereplőit, a sorok számát. Ebből tudjuk, mikor kezdte és mikor fejezte be Az ember tragédiája kéziratát. S módosítani kell egy adatot: 1859. február 17-én kezdte írni Az ember tragédiáját. Nem pedig 14-én, mint eddig tudtuk, közöltük. Egyébként a lapról kötet készül a Kézirattár sorozat számára. Marx és József Attila A Múzeumi Könyvtárban Birck Edit osztályvezető irányítja a munkát. Segített válogatni két munkatárs, Tamási Ágota és Tasi József. Magánszemélytől vásárolták meg Marx A töke című munkájának első kötetét, amelyet Guth Antal fordított, s Bécsben jelent meg magyarul, 1921-ben. Mi a különlegessége? Az, hogy a címoldalon József Attila aláírása található, a szöveglapokon pedig autográf jegyzetei, valamint aláhúzásai. Ritkasága teszi érdekessé azt a Lőcsén kiadott, nem datált, de következtetés alapján valamikor 1650 után megjelentetett imádságos könyvet, amely a „Lelki nyugosztaló urak, Avagy háromszáz házi és asztali Elmélkedések ...” kezdetű hosszúhosszú címet viseli. Szentzi Fekete István fordította németből, Brewer Sámuel nyomdája nyomtatta. Sokáig a legterjedelmesebb imádságoskönyv volt. Ritkasága bizonyítéka, hogy csak mintegy tucatnyi európai könyvtár őriz belőle példányt. A Művészeti Tár vezetője, Csorba Csilla a Perczel-család hagyatékából származó két festményminiatűrt, s egy kis méretű olajfestményt említett elsőként. Az egyik miniatűr Perczel Etelkát ábrázolja. (Vörösmartyra gondoljunk!) Mivel Etelkáról nincs még hiteles ábrázolásunk, ebből újra indulhat a kutatás. Ez az igazi kép vagy a későbbi, ismert, romantikus ábrázolás? Darnay Kálmán régészmuzeológus hagyatékából került a Művészeti Tárba — a hagyaték egészét a Kézirattár vette meg — mintegy ötven múlt századi metszet, litográfia, linó. Továbbá körülbelül száz fotó. Utóbbiak között Madách Imre, Kossuth Lajos, Irányi Dániel, Izsó Miklós képe. Különös legyező Utamat a Relikvia-tárban fejeztem be. Sára Péter osztályvezető kísért kalauzként ezen a szakaszon. 1982-ben vásárolták meg Thurzó Gábor és Sándor Kálmán írók tárgyi hagyatékát, amelyekben kisebb használati tárgyak találhatók, gyertyatartótól írógépig, ébresztőórától útiruha- és cipőtisztító eszközöket tartalmazó kínai ládáig. Sokkal érdekesebb az a nagy méretű, mintegy ötven centiméteres lapokból összefűzött női falegyező, amely az Aradi Közlöny pályadíja volt 1897-ben. (Akkor mindenféle pályadíjakat sűrűn osztogattak!) Mi az érdekes benne? Az, hogy a kor jeles íróinak, művészeinek kézírásai olvashatók az egyes falapokon, így például Dankó Pista által rajzolt kotta, alatta szöveg és aláírás. Pósa Lajos aláírása. Heltai Jenő négysorosa. Szomory Dezső néhány sora. Hadd ne soroljam tovább! Kiállítások — a következő években —, tanulmányok, kötetek tanúskodnak majd arról, hogy közgyűjteményeink, köztük a Petőfi Irodalmi Múzeum, jól sáfárkodnak a rendelkezésükre álló összeggel. S mi új és új dolgokkal ismerkedhetünk; újabb összefüggések, részismeretek birtokosaiként láthatjuk múltunkat, történelmünket, irodalmunkat. Mátyás István Új képzőművészeti könyvekről, röviden A Corvina Kiadó ismét több szép, értékes kötettel örvendeztette meg a képzőművészeti kiadványok kedvelőit. Közülük említünk néhányat. Elsőként a Dési Huber István festészetét bemutató albumot, amelyben Mangáné Heil Olga tanulmányát olvashatjuk, beleillesztve, ahol az helyénvaló — „többet mond”, mint az utólagos megfogalmazás —, a művész saját írásainak részleteit. Élet- és pályarajz, teljes a maga rövid terjedelmében is, ez a tanulmány. S ahol szükségeltetik, beleférnek rövid műelemzések is. Két mondat a tanulmány befejező szakaszából: „Amit húsz kemény esztendő során teremtett, a műveit, a halála sem némította el. Üzenete elér máig, elér hozzánk, és aki a képekben, rajzokban megtestesülő üzenetet megérzi és megérti, annak maradandó élményben lesz része.” Majd következnek a képek, szám szerint huszonnégy, s valamennyi színes. Köztük a Déli pihenő, a Teherhordó, A város peremén. A másik album Bokros Birman Dezső szobrászatának tesz közeli ismerőseivé, kicsit értőivé is bennünket, nem szakembereket. A bevezető tanulmány Kovalovszky Márta szakértelmét és íráskészségét dicséri. Már szövegközi képek is bőséggel kísérik a tanulmányt, majd még hatvannál több fekete-fehér felvétel következik, Petrás István kiváló munkájaként. A képek között — legalább képen láthatunk itt sok másmás helyen elérhető szobrot — olyan ismert alkotások, mint például az Ady-fej, a Kubikos, az Aszfaltozó, a Dózsa György, a Bartók. Az impresszionizmus „nálunk kevéssé ismert képviselője”, Alfred Sisley művészete tárul elénk Raymond Cogniat könyvében, amelyet Vajna Márta fordított magyarra. A tanulmány és a sok — nagyrészt színes — kép megismertet a művész nehéz, egyszerű életével, elemzi és értékeli művészetét, a kortárs festők munkásságával összevetve. A kiadó egyik népszerű, viszonylag fiatal sorozata a Műterem, amelyben elég sűrűn követik egymást a kötetek. Egyik újabb kötete Román György művészetét tárja elénk a maga sokrétűségében, sokszínűségében, a szokásos módon, azaz tanulmány, dokumentumok, műelemzések, képek segítségével, írta, a dokumentumokat és a képeket válogatta Frank János. Egy másik kötete a sorozatnak Duray Tibor valóságos és jelképesen értelmezett műhelyébe kalauzol bennünket, ugyancsak reprodukciók, fényképek, tanulmány és interjú együttesének segítségével. M. I. Hanglemezfigyelő Edgar Allan Poe: A holló Nem hiszek a versfordításban. Csakis az adaptációban. Alain Bosquet írja: „Két nyelvet lehetetlen egyforma szerves részekre bontani. Az adott fogalmi szemléletet — ha szabad ezt a kifejezést használnom — egy másikkal kell helyettesíteni.” Ezt a helyettesítést a magyar költők egy igen jeles része olyannyira komolyan vette, hogy rendszerint behelyettesítés lett a dologból. Behelyettesítették magukat a felvállalt idegen költő korába, sorsába, eszköztárába és jelképrendszerébe , s megteremtették az idegen vers egyenértékű magyar változatát. Olykor még az eredetinél is különbet produkáltak. Nem véletlenül — és nemcsak tréfából — jelentette ki egy ízben Babits Mihály, hogy a legszebb magyar vers Shelley „Óda a nyugati szélhez” című költménye — Tóth Árpád fordításában ... Edgar Allan Poe „A holló” című híres költeménye is a legszebb magyar versek közé tartozik — szintúgy Tóth Árpád fordításában. Formahű és — ami ennél több — ihlethű. És zeneileg is adekvát: éppen úgy a mély magánhangzók dominálnak benne, mint az eredetiben — s ezzel valamiféle titokzatos, éjféli harangzúgáshoz válik hasonlatossá a költemény. A magyar változat is. Babits, Kosztolányi, Lévay József és Szász Károly fordítását már jobban felvizezik a magas magánhangzók, de ezek a tolmácsolások is virtuóz produkciók. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat most a Varietas delectat sorozatban Poe halhatatlan versével ajándékozott meg bennünket. Az eredetivel és öt magyar fordítással, méghozzá négy nagyszerű színész — Beregi Oszkár, Gábor Miklós, Kállay Ferenc és Latinovits Zoltán — előadásában. E gazdagság akár a reménytelenségre is okot adhatna: hát lehetséges az, hogy öt darab hibátlan magyar megfelelője is elkészülhessen ugyanannak az angol nyelven írt költeménynek? Íme, lehetséges. Ha viszont lehetséges, akkor valóban reménytelen mindenfajta versfordítási kísérlet. Pontos szövegfordításnak ugyanis nem lehet ötféle változata, csak egyetlenegy. Ám ha egy versnek csupán a pontos szövegfordításával szolgálnánk, éppen azt nem mentenénk át, ami az adott szöveget költeménnyé teszi. Hála az égnek, Babits, Kosztolányi, Lévay, Szász Károly és Tóth Árpád nemcsak lefordították Poe remekművét, hanem külön-külön öt új remekművet teremtettek belőle, amelyek ugyanazt sugallják, mint Poe alkotása, nagyjából ugyanolyan zenével is, csak éppenséggel magyar nyelvi eszközökkel szólaltatják meg azt az éjféli harangszót, amelyet az eredetiben angol szavak jól komponált egymásutánisága szavatol. Ugyanaz a kísérteties melódia kondul meg minden változatban, csak éppenséggel más-más hangnemben. Az adaptáló költők saját hangnemében. „Poe költészetében nincs semmi amerikaias. A puritán hagyomány, az amerikai élet semmi nyomot nem hagyott művein és Amerikában mindmáig kevésbé népszerű, mint Európában. De az európai irodalomhoz sincs sok köze; magányos géniusz, csak utódai vannak, elődei nincsenek” — írta róla Szerb Antal. Ha nincs is sok köze az európai irodalomhoz Poe költészetének, nálunk azért tagadhatatlanul meghonosodott. Talán mert kiváló költők fogadták örökbe a Poeverseket, elsősorban A holló címűt, amelyet csak amolyan verselési akrobatamutatványnak minősített egykor a szerzője, de csak azért, hogy pukkassza a polgárokat. Mert a vers minden sorából eget ostromló szenvedély, poklokig nyilalló fájdalom és — a hátborzongató hatás ellenére is — hamisítatlan szépség árad. A lemezt kiváló költőnk, Rába György gondozta ilyenné. Köszönet neki érte. . Baranyi Ferenc Horizont — A becsület vitéze címmel új könyv jelent meg Moszkvában Petőfi Sándorról. Jeremej Parnov, a könyv szerzője átfogó tanulmánynyal szolgál a szovjet olvasóknak a magyar költő életéről, munkásságáról. — Az Állami Bábszínház társulata január 16-án, vasárnap a Csili Művelődési Központban (Budapest XX., Nagy Győri István u. 4—6.) vendégszerepel. Délelőtt 10 órakor a Vásári bábkomédiák összeállítást mutatják be. — Vecsési Sándor festőművész munkáiból nyílik kiállítás január 15-én, 16 órai kezdettel a Vigadó Galériában. A kiállítás — hétfő kivételével — naponta 10-től 18 óráig tekinthető meg. — Több színházi előadást rendeznek a közeli hetekben a tatabányai Népházban. A gazdag eseménysorozatot ma este a Hököm Színpad nyitja meg. A hónap utolsó színházi előadását a Rockszínház rendezi a Népházban 31-én, a Sztárcsinálók bemutatásával. Párhuzamosan gyermekelőadások is lesznek. — Magyarországon végzet fiatal bolgár képzőművészek legújabb alkotásaiból nyílt reprezentatív kiállítás kedden a szófiai Magyar Intézetben. — Alekszandr Vologyin Öt este című színművét mutatják be a Madách Kamaraszínházban. A kortárs szovjet drámairodalom alkotását 1978-ban mutatták be Leningrádban. A budapesti premier január 21-én lesz. CSÜTÖRTÖK, 1983. JANUÁR 13. NÉPSZAVA A hét filmjei VIADUKT Szadista őrült, avagy fasisztoid csoportok engedelmes ítéletvégrehajtója? Talányos téboly, vagy inkább az értelmes elmebeteg megszemélyesítője? Ki volt valójában az a bizonyos csantavéri, hajdani kántortanító, aki „minden érzéstől mentes nyugalommal” hajtja végre a harmincas évek egyik legnagyobb vonatmerényletét, s aki később (Kosztolányi Dezső beszámolóját idézve) „hideglelősen lobogó” tekintettel áll a bíróság előtt: „Feszeng, tipeg...” „Iszonyú indulatait alázatba burkolja.” Ki volt valójában Matuska Szilveszter? Aki belelapoz a korabeli, egymásnak ellentmondó helyszíni tudósításokba, és a történészek későbbi okos-átfogó tanulmányaiba — egyként feltételezheti a magányos merénylő és a kollektív bűntett létezését. Mert voltak, vannak olyanok — például a Schweinitzer-változat hívei —, akik azt vallják: Matuska cselekedete a hérosztratoszi őrület fogalomkörébe tartozik, következésképp elmegyógyintézetben a helye. Megint mások a sarokba szorított bűnöző szimulálóképességét bizonygatták, igazolták. És akadnak olyanok is — főként tudós történészek —, akik azt állítják, hogy Matuska Szilveszter szoros kapcsolatban állt a szélsőségesen jobboldali titkos szervezetekkel. (Elsősorban a Gömbös-féle hatalomátvételre törekvő titkosszervezetekkel.) Mindenesetre a Horthy-hatalom azonnal „jó ürügyként” használja a biatorbágyi merényletet — a rögtönbíráskodás bevezetésére. Illetve a gaztettet azonnal a kommunisták művének nyilvánítják, s így kitűnő alapot teremtenek a preventív statárium kihirdetésére a „forradalmi kirobbanások megakadályozása céljából”. Szadista őrült, avagy a fasisztáid csoportok engedelmes ítéletvégrehajtója? Ki volt valójában Matuska Szilveszter? Aki megnézi Simó Sándor rendező, Egon Kis forgatókönyvíró és Andor Tamás operatőr új (magyar— amerikai—NSZK koprodukcióban forgatott) 1983-as filmjét, legfeljebb csak a hajdani, ismert, újsághírnyi tényt észlelheti, érzékelheti. Miszerint: a harmincas évek legelején volt egy kétes egzisztenciájú férfi, akit mellesleg Matuska Szilveszternek hívtak, s aki a példás családi élet rövid szüneteiben vonatokat robbantgatott. Előbb Ansbachban, aztán Jüterborgban és a biatorbágyi viaduktnál. Ugyanis Simó filmjéből alapvetően hiányzik akár az egyik, akár a másik feltételezés , vagy a két, különböző, és egymásnak ellentmondó állítás együttes elemzése, oknyomozó, árnyalt, kritikus bemutatása. Akad ugyan némi utalás a filmben Matuska őrületére, meg bábjátékos mivoltjára is, de ez nagyon kevés, meg felszínesen szűkszavú, egyoldalú az egész tragédia emberi, s immár történelmi kérdésfeltevéséhez képest. Magyarán: ha egy férfi gyakorta főfájásra panaszkodik, ez a puszta tény még nem feltételezi a potenciális őrült, a bűnöző jelenlétét. Hasonlóképpen: a titokzatos férfiak homályos jelenetei önmagukban nem igazolhatják a Matuska mögött álló szélsőségesen jobboldali összeesküvés bizonyosságát, mibenlétét. Ráadásul a főszerepet alakító Michael Sarrazin — valahogy nem is érti, miről van szó. Afféle rokonszenvesen érzékeny, intellektuális figurát formál Matuska szerepéből. Ez pedig több mint tévedés. Ki volt valójában Matuska Szilveszter? Aki tehát erre az egyszerű kérdésre vár feleletet — bizony nem kap választ Simó filmjéből. Mint ahogy arra sincs világos, érthető magyarázat a filmben, hogy miféle erők, mozgások és helycserék motiválták, az 1931-es merénylet társadalmi, politikai körülményeit és félelmetes hatását. Gyanítom: a politikai, társadalmi háttér elsikkadása, elnagyolása — éppen a film „hármas felügyeletéből” eredhet. Vagyis Simó — tán engedve a nyugatnémet és az amerikai producerek nyomásának — elsősorban a történetben rejlő krimivonulat kibontására törekedett. Csakhát Simó — ahogy korábbi filmjei is bizonyítják — a realitások, valóságos pillanatok követője, „hívője”. Most is szinte mániákus precizitással építi fel (jelmezben, helyszínben, tárgyakban) a jelenetek alapjait. De közben elfelejtkezik a „mit, miért”, „ki, kicsoda” izgalmas, feszült krimiszabályzatokról, így a film krimiként is unalmas. Mert az a tény, hogy eredeti helyszínen s eredeti körülmények között rögzíti a biatorbágyi merénylet részleteit csak a beavatottak számára „szakmai érdekesség”. Gantner Ilona Bocs Ferenc és Michael Sarrazin VÉRNÁSZ Filmínyenceknek való csemege, különleges élmény a spanyol Carlos Saura új alkotása. Az ízig-vérig mozgóképi látványosság két másik Múzsa, az irodalom és a balett megtermékenyítő hatásáról tanúskodik. A „történés” röviden összefoglalható. Egy színházban a Garda Lorcatragédia nyomán koreografált balett bemutatására készülnek a művészek. Előbb a fáradságos próbákat látjuk, aztán a tüneményes produkciót. Arcok villannak fel előttünk; drámai helyzeteket szimbolizálnak a kecses mozdulatok; tanúi lehetünk a fékezhetetlen szenvedélyek új közegbe való átplántálódásának. Ennyi és nem több. Miért mégis, hogy Laura sodró erejű, hallatlanul szuggesztív alkotásban eleveníti meg a belterjesnek mondható műhelymunkát? Az egyik „titka” alighanem az, hogy az alakítás, az érlelés állomásainak legfontosabb mozzanatait rögzíti. A táncosok azonosulnak szerepükkel. „Kitapogatják” a karaktert, majd izzó érzelmek vulkánját kölcsönzik neki. Ugyanakkor — ez is fontos rétege a Vérnásznak — költői emelkedettség jellemző a Nő meghódításáért viaskodó férfiak harcára. A líra a szépség csodálatából, az eszmények vállalásából táplálkozik. A beállításokat szinte az első pillanattól kezdve vésztjóslóan komor hangulat festi alá, hogy a fináléban tényleg beteljesedjék a végzet a sorsot vakmerően megkísértő hősökön. Ritmus, mozgás, szín, zene harmóniája fogja egységbe Antonio Gades és Emilio De Diego sajátos misztériumjátékát. (ők adaptálták Lorca színművét a balett nyelvére.) A Vérnász kimagasló fejezet — s talán új virágkor nyitánya — az úgynevezett „irodalmi filmek” történetében. S. F.