Népújság, 1990. június (42. évfolyam, 108-129. szám)
1990-06-01 / 108. szám
SOT.DAS - NÉPÚJLAC A marosvécsi ódon kastélyt egyik szobájában ülünk, ami hivatalosan orvosi szobának számít, s melynek sarkában ,de talán helyesebb úgy, hogy egyik felében, halomban állnak a külföldi segélyből származó gyógyszerek. Dr. Havas Péter magyarázza a neuropszichiátriai kórházotthon felépítését, közben Hilde Salen egy paksaméta gyermekrajzot tesz elém. Színek, gondolatok, távolból érkezett üzenet van rajtuk. Valamennyit norvégiai gyerekek készítették, s állandóan visszatérő motívumként ott van a hazai zászló egybefonódva a vöröskeresztessel. Immár harminc éve működik itt kórházotthon, de úgy igaziból most kezdtek törődni vele. Most, s ez december 7--e utánt jelenti, amikor felröppent az SOS, s mintegy varázsszóra előtérbe kerültek az ilyen intézmények. Száz nő, mintegy kétszázhúsz gyerek lakja a kastélyt, zömében szellemileg visszamaradottak, akikről a társadalomnak kell gondoskodnia. Három orvos, anyanyelve, még jó, hogy Havas doki fordít, szóval míg beszélgetünk, találgatom a korát, s megrökönyödöm, amikor megtudom, hogy a három gyereke közül a nagyobb már túl van a húszon, de hát az északi nők tízzel kevesebbek, mint amennyik, s ami leginkább megfog benne, az az igazi énjéből fakadó természetesség, amivel vállalja, amit vállalt, s elnézem északiasan szőke, előrehulló haját, amint a betegágy fölé hajol, a kezét, amely enyhülést hoz, s mely simogatásra termett, elnézem ezt az asszonyt, aki a távoli Északról jött hozzánk, hogy immár szabaddá vált létünk előregyaloglásában segítsen, önzetlenül, azzal a világba született anyai ösztönnel, mely minden„ vagy majdnem minden nő sajátja e világon. S elmondja Hilde, hogy pénzt gyűjtöttek hazájában nekünk, az elesett gyermekeinknek, akiket ápolni, gyógyítani kell, és nem feltűnésvágyból, hanem a nemes egyszerűségből fakadó emberségből. Hilde beszél, s közben felkapaszkodik az ölem I cAffityékálmta (Folytatás az 1. oldalról) tönkrement bútorzat, a régen elavult szemléltető eszközök, a játékszerek, nélküli óvodák, a mindent egy fazékban főző közösségek, amelyekben a gyengébb, a több figyelmet igénylő gyerek menthetetlenül lemaradt, a nagy létszámú osztályok, melyekben szóhoz sem jutott a tanuló, a zsúfolt tantervek, az „álhazafias versek“ hada, és gyakran a gáncsoskodás, az ellenségeskedés azokkal szemben, akik konok elhivatottságból mégis többet dolgoztak, s sikerült eredményt felmutatniok. S még nem szóltunk azokról a gyermekintézményekről, melyekben a testi, a szellemi nyomor, a sivár környezet láttán a segítséggel érkező külföldiek okkal szörnyedtek el. Az ő gyerekkoruk, az árváké, a fogyatékosoké különösen sivár. És nem volt szokás róluk beszélni, arról, hogy egyre többen vannak. És egyre kevesebb azok száma, akik nem szükségből, hanem elhivatottságból foglalkoznak velük. Régi igazság, hogy államnak, családnak legjobb befektetés a gyermek. Mit ér a gazdagság, az ingatlanba fektetett vagyon? Meddig és mennyi örömet jelent? De a pénz, idő, energia, amit nemzedékek nevelésére szán egy ország, a gyermek nevelésére költ a család, kevés kivételtől eltekintve nem válik holt tőkévé soha. Országépítő, országalakító munkánk mit sem ér, ha nem gyerekeinkben alapozzuk, építjük a jövőt Bennük, akik annyi félelem közt éltek, hogy bátrakká kellett válniuk. Bátrakká és forradalmárokká. Akár életük árán is. Reménykedvünk mindannyian Kaszás legények ropják a táncot, s a körön belül karikáznak hol sarlóval, hol csontokat csóvál a lányok, összeforrottan, s valami természetes belülről földerülő mosollyal az arcukon. Látszik, hogy összeszokott a csoport, csak egy-kettő véti el néha, ők az újak, látni a mozgásukon. Róbert, Zoltán, Attila, Csaba, Károly járják a táncot, majd elmondják, hogy nagyon szeretik, s hogy Gáli Ábel olyan tanító bácsijuk volt nekik, aki megtervezte, betanította az aratótáncot, s aki most is eljött, hogy a színpad sarkából bátorítsa keze közül kinőtt ötödikeseit. A marosvásárhelyi 20-as iskolában kicsit rendhagyó gyermeknap van, a magyar tagozat öt, hat, hetedikes diákjai szerepelnek. S mint Soós Katalin aligazgatónő elmondta, nem készült ez gyereknapi ünnepélynek, de a késleltető körülmények taszításában mégis azzá változott. — Januárban elhatároztuk, hogy meg kell pezsdíteni az életet, föleleveníteni a népi hagyományokat. .. Ebből az elhatározásból született az előadás, melynek műsorán balladák, népmesék, versek, dalok, táncok szerepelnek. Nagy szükség van most erre, hogy ne botorkáljon az anyanyelv, hogy tisztán csendüljenek a szavak, szóljon az ének, az ősi mozdulatokat újratanulja, újrajárja a láb, a kar, a csípő, a lélek örül a gyermek, örül a szülő, csak az első sorban ülő nagymama hessegeti bosszúsan az orra elé tolakodó kíváncsiskodókat. A színpadon a Görög Ilona, hátam mögött lányok beszélgetnek. — Úgy unom, annyit hallottam mér, — mondja az egyik. Nem baj lányok, biztatom magamban őket, legalább nem felejtitek el .Szőke srác lepedőtől dudorodó hasát tapogatja, készül a Döbrögi szerepre. Miközben a hatodikosok népdalosokra illatozik a közönségre, ötvös Borbála Saroltával beszélgetünk, aki húsvét előtt brassói és szebeni kisiskolásokkal évában járt. Négyen vagyunk a vérek — mondja, s aztán arról beszél, az érkezésről, hogy Zürichben virággal teli busszal fogadták, s vendéglátóik idősebb házaspárok voltak. — Hogyan beszélgettetek? — Francia—román társalgási szótárból keresték ki a mondatokat, s mutatták nekem. Megértettük egymást. Svájc gyönyörű, legjobban a tisztaság tetszett. .. mesél tovább Borbála. A dobogón szemüveges babszem srác mondja a mesét, s az ötödikesek újra bizonyítanak. A kollegákkal beszélgetünk. — Két tanítónő most évközben külföldön maradt. Annyira haragusznak a szülők. Ha olyan mehetnékjük volt, akkor is várhattak volna egy-két hónapot. Az őszig vajon még hány katedra marad üresen? Puskás Rozália Cseraszella németországi élményeiről beszél, februárban ő is külföldön járt. Mánya Ilona hetedikesei szeretik a színpadon. Ülnek a fonóban, csakhogy a guzsalyról nehezen simul kezükbe a szál. De a népdalok gyönyörűen csengnek. Csók Imola a legrátermettebb. — Kicsi koromtól énekelek. Édesapám csikfalvi, ő tanított. Meg az iskolában, egymástól tanuljuk a nótákat. Énekesnő szeretnék lenni, esetleg a népi együttesben. . Biztosak önmagukban, vidámak, felszabadultak. Aztán egy nagy közös éneklés, s szál ingázik haza a közönség. Sokan megállnak körülöttem. — Szoktatok-e politizálni? Kérdésemre egyesek bólogatnak, mások tagadólag rázzák a fejük. Aztán megered a szó. . . — Nagyon örültünk a forradalom után. Úgy éreztük, végre szabadon élhetünk és beszélhetünk. — Hogy jobb életünk lesz: édességek, játékok, ruhák. .. — Magyar iskoláink, egyetem, anyanyelvi oktatás minden fokon — komolyítja az előbbi megjegyzés után a hetedikes Imola. — Szabadon, békében éljünk és tanuljunk! — ezt szeretnénk. — A demokrácia szabadságot jelent és egyenjogúságot. — Ez még nem valósult meg, az iskolában is érezzük, hogy nincs még így, de lassan csak így kell lennie — néz rám kérdően az egyik fiú. Mit válaszolhatnék? A 20-as iskola szépen szereplő diákjaival reménykedjünk mindannyian. . . HOGY MOSOLY FAKADJON 57 ápoló, 3 nővér, kisegítőszemélyzet látja el őket. Havas doktor és Nelu főnővér társaságában járjuk a kastélyt. A Nelu nem családnév, a főnővéri állást valóban férfi tölti be, így alakult. A hatalmas termekben ágyak, az ágyakban gyerekek. Mozgásképtelenek, vagy esetenként túl sokat mozgolódók, értelmesek és alig nyiladozó értelműek, szőkék, barnák, még barnábbak, a társadalomból kirekedtek, felsejlik bennünk elesettségük, az élet esetlegessége, s ahogy az ölnyi falakba vágott ablakon belopakodik a napsugár, megcsillan a mosoly az orrukon, szinte valamennyi mosolyog, s e napban tükröződő mosolygásban hirtelen azon veszem észre magam, hogy kettő kapaszkodik a kabátomba, húzgálják, nyújtják a kezüket, s közben ismételgetik, mama, mama, s én nem tudom mit tegyek, nem tudom, azon kívül, hogy ki kell törülnöm a könnyet a szememből, el kell fordulnom valamerre, mert nem akarom, hogy kísérőim lássák, csaknem négy évtizedes létemre megríkattak, megríkatott az élet, de hát vállalni kell ezt az oldalát is, oda kell nézni, hisz kilencvenhét ember e kastélyban minden nap odanéz, rájuk, az élet elesettjeire. Döbbenetes ez a szeretetigény, döbbenetesek ezek a kinyújtott karok, döbbenetes a sok „mama“. Hilde Salen, ez a csodálatosan tengerszínszemű norvég asszony immár harmadszor van itt Marosvécsen, egy magáncég alkalmazottja, egy olyan cégé, mely hivatásául választotta a betegek, elesettek gondozását. Nincs egyedül. Immár háromszor volt itt egy egy csoport, hol négyen, hol heten. Most épp egyedül van. Két hónapra. Miközben angolul beszélgetünk,egyikünknek sem be Emese, egy három év körüli kislány, aki mellett egy angol úriember áll, egy ember, aki eljött, hogy örökbe fogadja, csak hát a papírok, a formaságok... még eltelik egy kis (igazán kis) idő, míg Emese elindulhat az országúti cirkálón jövendő otthona felé, s akkor az angol (jövendő) apa kinyújtja a kezét Emese felé, hívná magához, de a gyerek belekapaszkodik a szakállamba, nem akar menni. Mi motoszkálhat lassan alakuló tudatában? Talán a vécsi levegő hívó szavára válaszoló ellenkezés? Máladozik az ódon kastély vakolata, rábólintanak a kocsányos tölgyek, Kemény János emléke kísért, az asztalé, mely ott mohásodik, s közben hallom az ablakon keresztül a gyerekek sírását, eszembe jut, hogy az én idegrendszeremmel ilyen helyre nem szabad jönni, de hát, ha mindenki így gondolkodna..., s akkor bizalmat és erőt kapok, hisz ott benn, a máladozó falak mögött kilencvenhét ember bizakodik, hisz abban, hogy az élet árnyoldalai is az élethez tartoznak, vállalja a mindennapi törődést ezekért a gyerekekért, mert tudják, hogy a halál ott kezdődik, amikor megszülettünk, de közben élni kell, mindenre való tekintet nélkül, és ezeknek a beteg gyerekeknek is élniük, örülniük kell, hogy eltompuljon a fájdalom és mosoly fakadjon az arcokon, s ki más segíthetne ebben nekik, mint ők? Ereszkedem le a lépcsőkön, utánam intenek az óriástölgyek s még mindig zakatol valahol a fejemben, az agytekervényeim közt a hajdanimádott slágert, hogy eltompuljon a fájdalom, hogy mosoly fakadjon az arcokon, mondd Love. BAKÓ ZOLTÁN Az oldalt szerkesztette: BODOLAI GYÖNGYI Felvételek: Szász Károly, Karácsonyi Zsigmond, Kovács Károly, Mihu Constantin.