Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)
1866-10-19 / 4950. szám
V. TÁRCZA. Könyvismertetés Reguly Antal hagyományai. A magyar tudományos akadémia megbízásából kiadta Hunfalvy Pál. I. kötet. A vogul föld és nép. Pest, 1864. n. 4. r. 864 lap. Ára 4 ft o. é. III. A vogul népről, Regulyn kivül, a következő utazók adtak tudósításokat: Strah- tenberg, ki több ízben járt az Ob mellékein a a tulajdonkéneni vogulok közt, melynek becsületességéről következőleg nyilatkozik : „Becslletességeket magam tapasztaltam. Midőn 1722- ben azon hitte, hogy meg van kötve az éjszaki békesség, a Jeniszej melletti Krasznojarszkból visszafelé mentem, elválván Messerschmidt-től, kivel Tobolszkból Szibériába utaztam vala, egyetlen kísérőm, egy 14—15 éves svéd fiú, maradt csak, mert a krasznojarszki katonai főnöktől mellém adatott orosz kalauz útközben elszökött volt. Tutajon menék a Kemnicz folyóból a Csulimba, s ebből az okba; csak előmutatám a nyilt levelet, s a pogányok (osztjákok) nyájasan fogadtak, az evezők néha éjszaka aludtomban háromszor is felválták egymást, s holmimból semmi sem veszett el. S midőn némi akkból 14 napig veszteglenem kelle, mindenemet egy osztják kunyhóban rámája le, melyben egész háznép lakik vala, a nélkül, hogy valami eltévedt volna, így nem mer nék utazni Tobolszkból Moszkvába az oroszok közt.“ Pallas, ki 1770 ben járt a déli vogulok közt a Tura folyó mellékein, következő leírást közöl : „A vogulok mind kistermetüek asszonyiasak, s a fehér bőrt kivéve, kalmükképüek. Arczuk rendesen gömbölyű, a nőneme kellemes. Hajuk hosszú, fekete, vagy sötétbarna ; szakáiuk gyönge ; köztök néha szőke haj és vereses szakál is látszik. A nők ruházata fehér vászon ing, mely földig ér, a fejre kendőt borítanak, mely alatt kalárissal ékes fekete homlokszorító van. A leányok hajadon fővel járnak, s orosz divat szerint fonják hajukat. Szívesebben járják már az orosz, mint a maguk tánczát. Ez a vogul táncz abban áll, hogy a szorosan egymás mellé rakott láb lassan halad, mely mellett a két tánczoló személy gyakran háttal fordul egymás felé; közben fehér kendőt tartanak fel, amelylyel, mint a fejjel is, mindenféle mozdulatokat tesznek. Zeneszerek a hat bélhúros zongort, mely kis sajkához hasonlít, melyen hangfenék volna. Azt a játszó a térdére veszi, s bal kezével veri az alhangot, jobb kezével pedig a dallamot.“ Castrén a vogulokat kevéssé ismeri, inkább az osztrákokkal foglalkozott, mely nép családéletéről így nyilatkozott: „A nő alárendelt személy, s házasságkötéskor árunak tekintik, melyet atyja vagy gondviselője, a legtöbbet kérőnek ad el. A leány ára különböző vidéken különböző ; Obdorszk vidékén gazdag ember leánya 50—100 kramszarvason kél; szegény ember 20—25 kramszarvasért adja oda. Ezen ár mintegy visszapótolja a költséget, melyet az atya leánya nevelésére fordított volt. Az árt mind a lakodalom előtt, mind utána lehet kifizetni. A soknejűség szabad, de nem nagyon divatozik a meny ár miatt. Több nőtestvért egyszerre is lehet bírni. Az OC808 bátyja özvegyét tartozik feleségül venni. A nő nem öröködik sem atyja, sem férje után.“ A lo 1q u is t már szorosabban tanulmányozta a vogulokat, s az ő leírása azok legújabb állapotát tünteti elő. Bármint szeretnénk is e helyütt az olvasót ezen jeles finn utazó leírásával bővebben megismertetni, értekezésünk a bővebb kiterjeszkedést nem engedi, szorítkozzunk tehát csak néhány főbb vonásra : „A vogulok két kormányzósághoz tartoznak , a permihez és a tobolszkihoz. A tobolszki kormányzóságban mintegy 900 adófizető vogul háznép van , miszerint ha mindenik háznépre 6 lelket számlálunk, abban mindössze 5400 vogul laknék. A permi kormányzóságban nincsen több 900 léleknél, így az egész vogu nép csak 670 ezer lelket teszen már. Életmódjára nézve a vogül letelepedett vadásznép. Déli tájakon földmivelést és marhatartást is űznek ; madarászattal és halászattal is foglalkoznak. A kereskedés pénz nélkül esik meg, vagyis cserekereskedés divatozik. Mint a cseremisz nyelvben az ur szó evetkét (finnül orava) és pénzt jelent, úgy a vogul nyelvben is a 1én, 1 in — szó evet és pénz, minélfogva a griva (orosz pénz — 10 kopeka) fon lin = 10 evet, aribesét lin vagy szát lén = 100 evet, így ejtve a 1én, 1in — szót, mintha kopekát is tenne, zavart okozna, mert az evet ára valóban nagyobb egy kopekánál; az 5—6 sőt 10 kopekát is ér. Azért mikor a vogul igazán pénzt akar kifejezni, a szám után a tatár oksa (törökül akcsa) szót teszi, igy 1 o u s é t -1 inok s az 100 pénz a kopeka ; ellenben Ionsét-lin valóban 100 evet, mi 6—10,000 kopeka.“ Ezen kitűnő férfiak tudósításaival Reguly tapasztalásai nagyrészt megegyeznek. Többek közt — Tody Ferenczhez irt egyik levelében — halhatatlan búvárunk így nyilatkozik: „Némelyek a voguokról irtóztató képet festettek. De azokban nincs ítélet, csak előítélet. Ők az idegen és egyéni felfogások szerint, a kellemetlen alakokat látják, s e mellett nem keresik a tartalmat, nem sejtve, hogy itt emberiebb és romlatlanabb természet hat, mint nálunk. Hogy a vogul nem dolgozik, az fogalmaiból és neveléséből következik. így volt ez a régi germánoknál, így van az a mai baskíroknál, sőt némely orosz nemesnél is. A vogulnak t. i. a lovagias életről saját fogalma van, a munkát lealázónak tartja. E mellett büszke, az oroszt megveti, mert dolgoznia kell, és nem maga ura. A vogul azt mondja, csak két ur van, a szárurésa jaszatmur, azaz jaszákot (vadak bérét) és nem pénzt adózó és munkával nem tartozó vogul. Igaz, hogy ha oroszok közt van, félénk vagy inkább tartózkodó, de ez bizodalmatlanságból származik. Egyébiránt a vogulság kihalófélben van, többnyire eloroszosodik, valódiak csak a Loszva és Pélin mellett laknak még.“ Szándékosan ismertettük a magyar tud.akadémia ezen nevezetes kiadványát leginkább ethnographiai szempontból, mivel valóban az ethnographia képezi, a vogul nyelvemlékek mellett, a munka derekát. De néhány szóval meg kell emlékeznünk e mű nyelvészeti oldaláról is, mely kiválólag Hunfalvy Pál szorgalmából ered. Reguly azt hitte, hogy a vogul nyelv a magyarra sokszerű fényt fog deríteni, Hunfalvy, boldogult utazónk ezen hitét tudományos meggyőződésünkké emelte. Ma már nem kalandozunk sémi, perszsszánszkrit stb. tömkelegekben, rokonokat keresvén, mint tette egykor szegény Csornánk alapos nyelvtudomány híjából, hanem áttekintjük azon nagy teret, melyet Reguly merészen bejárt, s fel tudjuk állítani az évezredek által szétszaggatott rokonsági kötelékeket. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy már mindent tudunk, s megtaláltuk kulcsát őstörténelmünk talányainak. Hiszen a hunnok, Attila, az avarok még ma is, és talán mindig talány maradnak előttünk , de igenis tudjuk azt, hogy ha még földeríthető valami őstörténelmünkből, az csak azon egyetlen uton lehető, hogy a valóban rokonnyelveket komolyan tanulmányozzák. Sokra fognak ezek világot deríteni, néha egy szó egész korszak magyarázatának kulcsa, de viszont legyünk arról is meggyőződve, hogy amit az összehasonlító nyelvtudomány révén ki nem süthetünk, érteni jobban nem fogjuk, hapersa, szanszkrit stb. lidérczek után indulunk, hátat fordítván az altáji népek nyelveinek. A tudománynak nemcsak az a feladata, hogy mindent bebizonyítson, kimutasson, amire történelmi okmány nincs is, hanem az, mely méltóbb hozzá, hogy a lehetlent ne magyarázza. Ki Hunfalvy Pál ezen munkáját komolyan olvassa, mely Reguly hagyományának első kötetét bezárja, s a vogulok és magyarok közti viszonyokról szól, mondott szavaink igazságáról meg fog győződni, az ellentáborhoz nincs szavunk. Reguly el akarta dönteni a rokonsági kérdést, és megtette nagy útját, de a végzet máskép rendelkezett. Utazásának tudományos eredményeit utána Hunfalvy Pál tanulmányozta, és közli a világgal. Ezen eredmények fénye máris kihat tudományunkra , ha tanulmányozásukat nem rösteljük, még jobban ki fog hatni, ha megjelent a vogu nyelvtan és szótár, mely a két nyelv közti szoros rokonságról tanúskodik. S e munka már folyamatban van, s mi azon kellemes helyzetben tudjuk magunkat, hogy Reguly hagyományai második kötetének rövid idő alatti sajtó alá bocsáttatását hírül adhatjuk a tudós közönségnek. Reguly hagyományait első sorban veszi tehát a haza és nemzet, melynek a boldogult hűt fia és ernyedetlen munkása vala; s azután a külföld, mely a magyar-altáji nyelvtudomány iránt nem kevésbé érdeklődik, mint magunk. KUN PÁL. 240-4950.IT:V Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám. 1. emelet. A selem részét illető minden 0eemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Péntek, october 19.1866. 17. évi folyam. Serencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények. (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdtésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt tér: 5 hasábos petitsor 25 nj kr. Előfizetési felhívás e lapok october—decemberi folyamára. Előfizetési ár 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Bécsi dolgok — A régi „Presse“ méltán felpanaszolja, hogy a mostani kormány absolutisticus módon intézi a monarchia legfontosabb ügyeit, s hogy nevezetesen a pénzügyekben a legszélső határig megy intézkedéseivel. Megadja a lap, hogy a monarchia súlyosan szenved a magyar alkotmányos viszály miatt, de a legmélyebb sebeket a kormány korlátozatlan gazdálkodása okozza. Mindezekre nézve igaza van a bécsi lapnak , de midőn az egyedüli orvosságot a sisták birodalmi tanács helyreállításában látja, koránt sem érthetünk egyet vele. Igaz, átalán véve áll, hogy csak valódi alkotmányosság mellett lehetne az államháztartásban szabályosságot és jó rendet tartani, csak volna képes a nagyon megingott hitelt valamennyire helyreállítani. Ezen átalános elvben kezet fogunk a „Presse“-vel. — De volt-e képes az egységesnek nevezett, s mégis örökre csonkának maradandott reichsrath akár elég ellenőrzést gyakorolni, akár a hitelt emelni, sőt a hitellel való visszaéléseket meggátolni? A reichsrath négy évi története „nem“mel fejel erre. Sajátságos elfogultság azt hinni, hogy bármely alakban nyittassék meg a parlamentaris centralisatio, még ha az a legszabadelműebben alakíttatnék is, más lehetne mint csonka, s igy az összes monarchia államháztartása felett rendelkezni felhatalmazva, s a hitelt is emelni képesebb volna, mint a megboldogult reichsrath. Már pedig a „Presse“ ezen elfogultságban él. Ma is így kiált fel: „Ha az egység eszméje feltalálva nem volna, fel kellene azt találni, hogy bajainkon segítve legyen.“ A tényleges helyzettel, a birodalom alkatrészeinek természetével nem gondoló politikai rögeszmék, a priori felállított főrmák egy pár ezer millióba kerültek máris. Midőn a „Presse“ tanácsára az egyesítés rögeszméjéhez — bár megengedjük, hogy liberálisabb módosítással — visszatérne a kormány, nemhogy el lenne érve a financziák jobb karba helyezése, hanem ellenkezőleg, a deficitek által, melyek ép úgy halmozódnának lassanként államadósságokká, mint a reichsrath idejében, talán egypár száz millióval szaporodnék ismét az államadósság, s ugyanazon számmal lehetne kifejezn azt, mennyibe került ismét a módosított rögeszme. Ha némely bécsi lap és a bécsi államférfiak őszintén alkotmányosak volnának, nem tartanák az alkotmányosságnál is lényegesebbnek a germanisatiót, s nem törekednének főkép a nemzetiségi supprematiára, az alkotmányosság diadala sokkal biztosabb lenne. A tapasztalás bizonyító, hogy örömesebb szövetkeznek a minden alkotmányosság örökös ellenségeivel, a bureaucratákkal, a Lichtenfelsekkel, Lasserekkel, mint azon magyar alkotmány védőivel, melyben a parliamentáris kormányzat teljesen biztos alapokra van fektetve. De semmitől sem irtóznak úgy, mint egy magyar felelős minisztérium megadásától, mint a magyar kérdésnek egyedül lehetséges és biztos megoldásától. Meg vagyunk győződve, hogy a „Presse“ meg nem szűnnék magasztalni a mostani kormányt azért, hogy a magyar országgyűlést az ország jogos követeléseinek megadása, és kivált egy magyar minisztérium nélkül hívja össze, ha különben személyes antipathiája nem volna a Belcredi kormány ellen, mely egyfelől aristocratákból és nem bureaucratákból áll, másfelől ez függeszte fel azt az árnyékalkotmányt, mely miután megszűnt, oly mindenekfelett kedvessé lett a „Presse“ előtt. Különös, hogy a „Presse“ és elvtársai nem veszik észre, hogy midőn ők a reichsrath-féle alkotmányosság mellett szoknak, egyenesen a reactio kezére működnek. Az ő centrális parlamentjüket nagyon jellemzi az a hír, mely szerint az államtanács volt elnöke, K. Lichtenfels, egy politikai memorandumot nyújtott be legfelsőbb helyen, mely a bővebb reichsrath összehívását ajánlja. Merné e állítani a régi „Presse,“ hogy a nevezett egyéniség szabadelmű ? Már pedig a fentebbi fődologban tökéletesen egyetért vele! Mi meg vagyunk győződve, hogy a „Presse“ egységi álmainak csak akkor remélhet valósulást, midőn a korona tanácsosainak körében a reactio eszközei vendik a döntő szót, — s akkor hihet-e a „Presse“ az alkotmányosság őszinteségében ? — Mint a bécsi lapok újabban jelentik, a reichsrath volt képviselői újabb gyűlést tartanak Bécsben, melyből alkalmasint egy részletezett Programm fog kikerülni — kiegyeztetve a volt centralisták és az autonomisták politikáját, Gradiska Laud ujjait és Triesztbeit a városi tanicsőt, az ő törvényes gyűléshelyökre. A második kézirat a magyar országgyűlésről Majláth kanczellárhoz van intézve, s így szól: „Kedves udvari kanczellárom, Majláth ! A közelebbről lefolyt háborús korszak okozta áldozatok közt a legsúlyosbak egyike volt nekem a magyar országgyűlés elnapolása , mert ez határozatlan időre halasztatá magyar királyságom alkotmányos viszonyainak végleges rendezését, s vele együtt összes birodalmamban az alkotmányos tevékenység felélesztését. „Annál nagyobb örömmel látom a békekötés megadta lehetőséget, a f. é. június 24-iki határozatom által a háború bevégeztéig elnapolt magyar országgyűlésnek összehívására. „Habár az uralkodó járványnak szeretett Magyarországom nagy részében, különösen annak fővárosában nagy fájdalmamra való kiterjedése miatt tartózkodnom kell attól, hogy az összehívás idejét már most meghatározzam; mindamellett megbízom önt a szükséges intézkedéseknek már most megtételével, hogy az országgyűlés az egészségi állapot kedvezőbb fordulata esetében a legrövidebb idő alatt megkezdhesse nagyfontosságú munkálódását. „Azzal is megbízom önt, tudassa legőszintébb köszönetemet magyar királyságom mindazon lakosaival, kik önként foganak fegyvert a léterében fenyegetett birodalom védelmére, s fejezze ki legforróbb elismerésemet azon áldozatra kész részvétnek számtalan bizonyítékairól, melyekben saját és derék szövetségeseim vitéz serge sebesült harczosait a nép minden osztálya egyenlő szeretetteljes ápolás által részeltető. „Legyenek bizonyosak az illetők, hogy egyszersmind atyai szivemnek mély bánatában valódi vigasztalást adának, midőn az általa felebaráti szeretetnek legnemesebb kötelességeit teljesítők. „Bécs, 1866. october 17-kén. Ferencz József.“ A formára nézve tán felesleges is megjegyeznünk, hogy míg az utóbb közlött levelet csupán ő Felsége írja alá, a Lajthán túli országgyűlése két összehívó levél miniszteri aláírással jelent meg — azt Belcredi államminiszter is aláírván. Ha a fentebbi közleményekből valami keveset szabad kombinálnunk, a magyar országgyűlés későbben ül talán össze, mint a Lajthán túli Landtagok; de mivel csupán a járvány az oka az összehívás elhalasztásának, és nem az, hogy a magyar minisztérium kinevezése vagy ki nem nevezése még eldöntésre vár, az összehívás nem soká várathat magára. Pest, oct. 18.1866. Szemle. Minthogy a nagyhatalmak a keleti kérdést még nem tartják eléggé érett gyümölcsnek, hogy leszakítsák, — vagy az időt nem eléggé alkalmasnak arra, hogy erőszakos megoldását megkísérthetnék, — kell a hellen egyesülés melletti mozgalomnak csendesülni, s a békés természetű kiegyenlítésnek helyet engedni. Egyik nagy kérdés nehéz bajaitól a diplomatia legalább pillanatra megszabadulván, némely jelek szerint azért épen nem számíthat huzamosabb pihenésre. Európának nemcsak egy kérdése van, orvoslást nemcsak egy sérelme követel. Az elaltatott keleti helyett egész érdekességében kel fel az imént lefolyt háborús események miatt rövid időre feledett római kérdés. A Rómát megszállva tartó franczia csapatok teljes eltakarodását a septemberi egyezmény a folyó év végén határozta , éri Francziaország, miként több ünnepélyes alkalommal kijelenti, hogy e szerződést szigorú következetességgel akarja megtartani, úgy a csapatoknak már tettleg is megkezdett elszállításával e szándéka egyenessége iránti minden kétséget elhárít. A kérdés tehát egészen természetes : ki veszi őrködő gondjai alá ama rendet, melynek fenntartására a franczia szuronyok tizennyolcz éven át szükségeseknek tartottak ? Újabb időben a római udvar számára szerveztek ugyan Francziaországban egy légiót, mely a francziák által üresen hagyandó helyet elfoglalandó lenne, — de ez csak egy légió, és hozzá — ujoncz, testületi szellem nélküli csapat, mely a rendőrségnek apróbb és jelentéktelenebb kihágási eseteknél támogatására lehet, de — hogy a dolgok uj rendjének haladását a légionáriusok feltartóztathatnák, ha az épen Róma felé venné útját, vagy az időt szelleme és igényeivel más útra terelhetnék, — ez iránt sehol semmi kétség. Ezt sejtetik az ajánlatok, mikkel a pápa egyes hatalmak részéről — jövendő tartózkodását illetőleg megkináltatott, s ezt a korábbi időben nyilvánult törekvések , hogy a septemberi szerződésnek a végrehajtása elhalasztatnék. Ha némely laptudósítók, s különösen a párisi „Presse“ levelezője jól van értesülve, őszentsége letett a gondolatról is, hogy Rómát elhagyja. „Mindig megbánta — írja az idézett lap — hogy a forradalmiak elöl csak egyszer is elvonult, s nincs akaratában helyét másodszor is odahagyni.“ Az elhatározott szándék magyarázatát sokan abban keresik, hogy őszentsége kormánya végre is meggyőződvén, miszerint minden időnek meg van saját szelleme és követelése, miket figyelemébe tartani az eszélyesség parancsolja, s hogy e szerint a sokáig makacsul védett non possumushoz a francziák eltakarodásával is ragaszkodni, az önmegrontás vádja nélkül nem lehet, kezd megbarátkozni az eszmével, hogy akikkel bennünket egy tető alá helyzett a végzet, azokkal igyekezzünk jó egyetértésben élni. A „Presse“ fentebbi tudósítója Antonelli és Merode bihornokokat is azon liberális államférfiak közé sorozza, kik a pár évvel ezelőtt megkezdett, de csakhamar abban hagyott egyezkedést Vegezzivel, vagyis Olaszország királyának küldöttjével ismét felveendőnek óhajtják. Lehet, hogy a nehéz kérdés végleges megoldása ezen óhajtott egyezkedésből még nem fog következni, de következhetik a pápaság és az egyitett olasz királyság közti kibékülés, minek a nehéz bajok gyökeres orvoslását minden esetre meg kell előznie. — A „Wiener Zigu oct. 18 -i számában ő Felségének két kéziratát olvassuk. Az első kelt october 14 én, s összehívja a Lajthán túli Landtagokat. A második kelt october 17-én, s a magyar országgyűlés összehívását ígérvén, annak összeülte idejét a cholera miatt ezúttal nem határozza meg. Az első rendelet november 19-kére összehívja Csehország, Galliczia, Dalmatia, a két Ausztria, Salzburg, Szíria, Karinthia, Krajna, Bukovina, Morva, Slézia, Tirol, Voralberg, Isztria, Görz és A pest-losonezi vaspálya ügye. Mióta a közönséget értesítettük, hogy a pestlosonczi pálya kavicsolására egy oly vállalkozó akadt, ki a társaságnak e 600,000 ftra menő kiadásában 200,000 ftot meggazdálkodik, más szóval, egyharmad résznyivel olcsóbban ajánlkozik szállitni a kavicsot, mint a csőd előtt szerződők ígérték — azóta az igazgatóság bámulatos erélylyel dolgozik rajta, hogy az a szerződés maradjon érvényben, amelylyel a társaság 200.000 ftot kidob az ablakon . . . vagy nem tudom hova. Ugyanis a „Lloyd“ e pálya igazgatóságának legközelebbi működéséről ezt írja : „A pest-losonczi vasú-tánaság bizottsága már felvette az első részletet, 400.000 ftot, s most naponként üléseket tart a vállalat kivitelére szükséges czélszerű rendszabályok megállapítási órdíjából. Az építkezési vállalkozók már kaptak pénzt. Az újonnan alkalmazott hivatalnokok fizetése jelentékenyen lejebb szállíttatott. A bizottság a legszigorúbb ellenőrködést gyakorolja, s a kft. biztos minden utalványt megvizsgál kifizetése előtt. Az építkezési vállalkozók a nov. 3-kán tartandó közgyűlést meglepetésben akarják részesíteni, amennyiben addig a pest-gödöllői vonalat helyre szándékoznak állítani, úgy hogy a részvényesek aznap kirándulást tehetnek Gödöllőre. Gr. Forgách Antal Bécsbe utazott, hogy a sínek szállítását siettesse.“ Igaz-e mindez, amit a „Lloyd“ ír ? — nem tudom bizonyosan. De majdnem hihetetlen, hogy egy igazgatóság, mely egy bukás tapasztalásaival gazdagabb, a pénz hasztalan vesztegetésére és humbugra annyi hajlamot érezzen, mint amennyi e tudósításból kitűnik, s amennyi csak olyanokat illetne meg, akik egy társaságnak nem virágoztatására , hanem megbuktatására vállalkoznak. Nem fogja-e mindenki vesztegetésnek mondani, hogy az olcsó vállalkozó mellőzésével a sokkal drágábbat tartja meg az igazgatóság. Nem fog-e mindenki valami megmagyarázhatlan rokonszenvet fedezni fel az igazgatóság és vállalkozók között, midőn látja, hogy nagyon siet azt a pénzt áthelyezni ennek zsebébe. Ebben a sietségben elfeledik, hogy ez kölcsön pénz, mely a részvényesek és közvetőleg Magyarország terhére esik. Részünkről nem tudunk e sietségben egyebet felfedezni, mint azt, hogy megelőzzék mind a kölcsön adó kormány, mind a részvényesek lehető beavatkozását, melylyel ezek netalán tiltakoznának a drága építkezés ellen ott, hol e drágaság vesztegetés. Vagy talán e sietség azért történik, hogy a november 3-diki közgyűlésnek örömet csináljanak a Gödöllőig kinyitott pályával. Ha ez nem gyerekjáték, akkor nem egyéb humbugnál. — Van e annak a Gödöllőnek valami kereskedelmi, forgalmi fontossága, hogy czélul lehetne kitűzni a pályának odáig való kinyitását. Felelet: nincs. Azt akarják megmutatni, hogy csináltak valami egészet. Azok a részvényesek nem gyermekek, akik majd örömükben ugrándoznak a Gödöllőre rohanó gőzló előtt, hanem férfiak, akik értik érdekeiket, és az ujjongás helyett azt fogják kérdezni, hogy miért nem választotta az igazgatóság az olcsóbb vállalkozót. 1. Magánészrevételek Lehner Adolf mérnök úr pontjaira, a sószállítás ügyében. i. é. September 20., 21., 23 ik szá„Mégis jó lesz vasúton A „P. N.“ maiban, szállítani a sót Máramarosból“ czim alatt, Lehner Adolf mérnök úr ellennézeteit hozza fel azon czikkeimre, melyeket a „P. N.“ augustus 29., 30.,.31 ki számai a sószállitás ügyében közöltek. Nem venném e lapok hasábjait újabban is igénybe, ha Lehner úr több rendbeli ellennézeteit elmagyarázásokra nem fektette volna, miáltal az olvasó tévútra vezettetik. Lehner úr pontjait, amint következnek, fogom felhozni. Mikor én azon elvet támogatom, és számokkal kimutatom, hogy mennyi lesz körülbelül azon összeg, melytől az államnak és a népnek el kell esni, ha a só nem a Tiszán, de a vasúton