Pesti Napló, 1894. február (45. évfolyam, 32-59. szám)
1894-02-01 / 32. szám
Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ, 1894. február 1. 32. szám. volt, a Vadászkürtben tanácskoznak. Sartorius, midőn száműzetett mondotta: Rómában nincsenek rómaiak, Róma ott van, ahol én vagyok. Ezt így travesztáljuk: Liberálisok nincsenek a bloydban, a szabadság elmenekült. Pártprogramma és történelemhamisítás. Budapest, január 31. Az Egyetértés mai számának első cikke azzal az általunk legutóbb taglalt kérdéssel foglalkozik, köteles-e az ellenzék és mily feltételek alatt támogatni a kormány ama javaslatait, melyek az ellenzék felirati tervezeteiben foglalt elvekkel összhangzanak. Mi erre nézve teljes tárgyilagossággal és tisztán elvi szempontból kifejtettük a saját meggyőződésünket, szemben a kormánypárt lapjának, a Nemzetnek felfogásával, amely lap úgy állította fel a tételt, hogy a függetlenségi és 48-as pártnak „becsületbeli kötelessége“ a kormány egyházpolitikai javaslatait megszavazni, mint amelyek amaz ellenzék programmjának integrális részét képezik. Egy cseppet sem ütődünk meg azon, hogy az Egyetértés a kormánypárt hivatalos lapjának álláspontjára helyezkedik. Az ellen sem volna semmi szavunk, ha a mi felfogásunkkal síkraszállva, a rendelkezésére álló legsúlyosabb érvekkel iparkodnék megcáfolni azt, amit mi mondottunk. Az érvek csatájában megengedjük a legélesebb fegyverek használatát, addig a határig, ameddig e fegyverek műveit társaságban és nevelt ellenfelek között recipiáltaknak tekinthetők. Ha azonban az Egyetértés jónak látja ezt a határt átlépni s vitatkozási modorát lesülyeszti oda, hogy érvek helyett tombol s nemcsak kifejezésekkel: „oktalanság“, „badarság“, „mániákus vakmerőség“ dobálódzik, hanem „az idéző csizmadiaság“, s egyéb durvaságokig ragadtatja magát, ez ellen van jogunk óvást emelni, még pedig a magyar publicisztika neveltsége és jó hírneve érdekében, melyet legkevésbbé ily fontos és életbevágó kérdések tárgyalásánál szabad a pártszenvedély dühének odadobni áldozatul. És mi az, ami ily önfeledt modor bemutatására tagadta az Egyetértést ? A Pesti Napló tegnap elég merész volt a Nemzettel szemben azt állítani és az angol parlament eljárásával bizonyítani, hogy a kabinet- k kérdés felvetése folytán bizalmi szavazat lesz már az, ha pártok és egyesek lehetővé teszik a kormánynak, hogy keresztülvigye a parlament bármelyik házában javaslatait. Erre az Egyetértés így válaszol: „Mi például, kik nem szoktunk foltozó -csizmaárasítva fakad a kolindrének! Nekem és azoknak a millióknak, akiknek ezúttal megbízás nélkül való ügyvivőjük vagyok, — nem sok közünk van az ilyen törekvésekhez, — mert mi hívek maradunk Görögország régi isteneihez és jól emlékszünk még egy bizonyos Voltaire nevű uraságra, aki halálos ágyán igy kiáltott fel: — Gyónni akarok, papot hozzatok, ha csak akkorkát is, mint Pulszky Ágoston! De ha az adózó polgárnak nem is lehet kifogása a szellemi vallás ellen, méltán kifogásolhatja azt a gondolkozó polgár. Mindjárt meg is mondom, hogy miért és megcselekszem ezt minden fölösleges generalizálás, disztingválás és egyéb logikai csodabogár segedelme nélkül is. Kifogásolom tehát elsősorban azt, hogy a Kreutzerszonáta után még egy második merénylet követtessék el az emberiség kedélyvilága ellen. A Kreutzerszonáta csak a szerelmet rántotta a sárba, azt az örömöt, amely nagy és valóságos, de rövid és múlandó, mert az élet kezdetén csak remény, a végén csak visszaemlékezés, valóság csak a derekán. Ellenben a szellemi vallás a hittől fosztana meg, a leghosszabb és legtartósabb örömtől, amely . . . no de nem beszélek bölcsőről meg koporsóról, mert kikapok Jobbadán Mihály úrtól, hogy elcsentem a legszebb trópusát. Mondok csak annyit, hogy ha valóban és tényleg olyan is volna a pozitív vallás, mint aminőnek a szellemi vallás proklamálja, olyan agyrém és hazugság még akkor is különb a szellemi vallásnál. Mert — következik a második kifogásom, a szellemi vallás őslénye, a körülöttünk, bennünk és fölöttünk és mindenütt lakozó Őslény, monstruózus fogalom, amelyben a nagy mindenség és a kicsiny ember, a legváltozatosabb faj és a legparányibb egyén együtt és egyszerre és mindenütt jelen van és létezik. A Fővárosi Lapok kritikája szerint kár, hogy a szellemi vallást csak a filozófusok emészthetik meg. Részemről bátorkodom ezzel a megemésztéssel szemben legmesszebbmenő aggodalmaimat kifejezni, mert biztos vagyok abban, hogy mindaddig, amíg csak kétezer gramm leszen az emberi agyvelő maximális súlya, mindaddig nem fogja senki sem megérteni az egyszerre való szubjektív és objektív létezést. És éppen azért kénytelen vagyok megtagadni minden szolidárimódra idézni, mi igen szabatosan megmondhatjuk, hogy az idézett bizalmatlansági indítványt szóról-szóra és egész önálló alkalommal Peel Róbert tette 1841. június 4-én, mikor a már többször kisebbségbe jutott Melbourne-féle whig-minisztériumot végleg meg akarta buktatni. Hogy milyen más volt az ellenzék magatartása néhány évvel később, éppen Peel Róbert irányában, amikor ez mint kormányelnök egész váratlanul a whigektől elfogadta a gabonavám eltörlésének elvét, melyet addig határozottan ellenzett, ezt már körülményesen bizonyítottuk.“ Mindenekelőtt arra figyelmeztetjük az Egyetértést, hogy, ha „nem szokott foltozó csizmadia-módra idézni“ és ha azzal hivalkodik, hogy „igen szabatosan“ ő fogja megmondani, hogy az idézett bizalmatlansági indítványt ki és mikor tette, akkor legalább az joggal megkövetelhető, hogy híven idézze a dátumokat. A mi érdemes laptársunk azonban már az „igen szabatos“ dátum-idézésben is ellentétbe jutott a „történeti“ tényekkel, melyekre ő vindikál magának privilégiumot. A tény az, hogy azt az indítványt, Peer Róbert nem 1841. június 4-ikén tette. E napon az angol alsóház öt napi heves vita után már szavazott az indítvány fölött s 312 szóval 311 ellenében elfogadta azt. Az Egyetértés cikkírója tehát egyszerűen összezavarta az indítvány előterjesztésének tényét az indítvány megszavazásának napjával, amely konfúziót csak konstatáljuk, de abból a következtetések levonását, elengedjük neki. Ily fogyatékos tájékozottság mellett azután nem csodálkozunk azon, hogy az Egyetértés nemcsak a dátumokban, hanem a kérdés érdemében is tévedett. Először is éppen nem „egész önálló alkalommal“ jelentette be és terjesztette be Peel azt a bizalmatlansági indítványt. Az igaz, hogy a Konverzations- Lexikon-ok, meg a Staats-Lexikon-ok, amelyekből az Egyetértés cikkírója a maga tudományát, a tényekkel ellenkező idézetekkel együtt meríteni látszik, nem emlékeznek meg tüzetesen arról, minő alkalom volt az, melynek kapcsán a bizalmatlansági indítvány bejelentetett és előterjesztetett. De hát nem is ily forrásokból merítik az efféle kérdésekhez értő emberek a maguk ismereteit. Hanem nézze meg a cikkíró úr az angol Hansard-gyűjteményt, mely rengeteg mennyiségű kötetből áll ugyan, de érdemes abba is belepillantani annak, aki az angol parlament tanácskozásairól és eljárásáról beszélni akar. Ebben a gyűjteményben először is azt fogja látni, hogy annak a nagy vitának egész tartalma, mely Peel bizalmatlansági indítványa fölött lefolyt, a „Gabona-törvény“ címe alatt fordul elő az Indexben s ez a jelzés fut végig a könyv mindazon lapjainak homlokán, melyek ezt a tárgyalást örökítik most a szellemi vallás őslényével, már csak azért is, mert ez az Őslény, a vallásalapítók hiteles előadása szerint, olyan ingatag és változó jellemű egy őslény, hogy semmiképp se illik egy ilyen konszolidált állásban levő, előkelő szellemhez. Megtudjuk ugyanis a felhívásból, hogy a Bibliában, valamint a Koránban, sőt a Szent Védákban is ugyanaz az egy őslény szól hozzánk! Kérem szépen ez nem tisztességes eljárás, a szentírásban halhatatlansággal és szabad akarattal kecsegtetni bennünket, a Koránban pedig predesztinációról, a Védákban meg lélekvándorlásról adni reverzálist. Némileg vonzóan adatik ugyan elő, hogy az Őslény révén és segedelmével participáló részesei leszünk a mindenség teremtő és fentartó erejének, amely a tizedes számrendszer arányában felosztva itt lakozik, nem csak közöttünk, hanem bennünk is, ez szép és felemelő gondolat, de ellenkezik az igazsággal. Személyes tapasztalásaimnak nem éppen gazdag tárházából is hozhatok fel ennek bizonyítására valamicskét. Az Adrián jártam, tisztelt vallásalapítók, egyszer, valamikor, egy régi,langyos tavaszon. És nem láttam semmit sem a tenger borzalmaiból, láttam csak kéklő habot, a napsugárban fürdőt, és láttam egy nagyszerű alkonyatot, amely káprázatos volt és gyorsan múló, mint a sátán varázslata Auerbach pincéjében, úszott a kis gőzös, minden különös emóció nélkül, és a fedélzeten valamennyiünk szívébe bevonult a májusi esték szokásos hangulata. És szólt ekkor hozzám a gépész, csöndesen, hogy mások meg ne hallják: — Nem bízom a kazánban, uram, régi és rossz. Kár volt vele útrakelni, jó lesz, ha bajunk nem esik. Mondhatom önöknek, hogy ebben a pillanatban semmit sem éreztem abból, mintha én az önök univerzális őslényének, az egyesült emberistennek tagja és erejének osztályosa lennék. Sőt ellenkezőleg, nagyon is éreztem azt, hogy szubjektív törpeségem a porszemnek tesz képmásává, amelyet a Rákosról oda ragad a szél, ahová neki tetszik. És az erőtlen porszemnek bizony, nem jut eszébe, valami nagyot gondolni maga felől. De éreztem, hogy a fölséges nagy erő, amely most tudatja velem hatalmát, fölöttem van, végtelen magasságban és lenyúlt a kezével, és szorongatja a torkomat, hogy rögtön levegőbe röpítse azt meg. A tény az, hogy a Melbourne-kabinet tárgyaltatni akarta, dacára annak, hogy kisebbségbe jutott, a válságos helyzet szanálására célzó kereskedelmi és pénzügyi javaslatait, arra számítva, hogy a fenyegető veszedelemre való tekintettel képes lesz néhány ellenzéki szavazat segélyével keresztülvinni azokat. Ezt akarta megakadályozni Peel a bizalmatlansági indítvány előterjesztésével és ezt akadályozta meg az alsóház, egy szónyi többséggel ugyan, de határozat erejével kimondván, hogy „a korona miniszterei nem bírják eléggé a képviselőház bizalmát, hogy ez képesítse őket oly rendszabályoknak a házban keresztülvitelére, melyeket ők a közjó érdekében lényeges fontosságúaknak ítélnek, hivatalban maradásuk ily körülmények között ellentétben van az alkotmánynak szellemével.“ Olvassa csak el az Egyetértés cikkírója a Hansard-gyűjteményben ezt az ugyan nagyon hosszú, de nagyon érdekes vitát s meg fog róla győződni, hogy mindabból, amit állított, e bizalmatlansági indítványra vonatkozólag egyetlen egy szó sem felel meg a történeti tényeknek és meg fog győződni főleg arról, hogy ha van analógia a magyar kormány mai helyzete és az 1841-iki angol parlamenti állapotok között, főleg miután ma már kétségtelen, hogy a magyar kormány oly kérdésekben, melyek a bizalom nyilvánításával kapcsolatba hozhatók, a parlamentben a számszerű többséggel nem rendelkezik. Hasztalan bonyolítja össze ezzel az Egyetértés azt, ami „néhány évvel később“ Peel és Russel között történt. Nem is vádoljuk őt ebben az összebonyoltásban szándékossággal, mert minden arra mutat, hogy ily szándék benne a kellő tájékozottság hiányában fel sem tételezhető. Legyen azért egészen nyugodt, nekünk eszünkbe sem jut őt „harcedzett jezsuitasággal“ gyanúsítani. Sőt igazat adunk neki abban is, hogy „milyen más volt“ az ellenzék magatartása néhány évvel később Peel irányában, aki „egész váratlanul a whigektől elfogadta a gabonavám eltörlésének elvét, melyet addig határozottan ellenzett.“ Azt azonban kénytelenek vagyunk konstatálni hogy e közben egy-két, neki úgy látszik, nagyon lényegtelen tényt, elhallgatott az Egyetértés cikkírója. Elhallgatta azt, hogy mikor a Melbourne minisztérium visszalépése után Peel megalakította kabinetjét, nem adott programmot, hanem időt kért, hogy megvizsgálhassa a helyzetet s a szükségnek megfelelőleg tehesse meg javaslatait. Elhallgatta azt, hogy az 1841-iki nagy kereskedelmi válság és az akkori szerencsétlen gazdasági viszonyok már akkor meggyőzték Peelt, amit ki is jelentett, hogy a gabonatörvényeket meg kell változtatni, aminek folytán a tory-párt elaz átkozott kazánt. Pedig mindössze csak harminckilométernyire voltunk a parttól és a veszedelem se volt jelenlevő, éppen csak hogy elképzelhető vala és éppen csak hogy megtanított valamire. Arra, hogy az obugát tengeri viharra sincs szükségünk, ha meg akarjuk ismerni az Urat, aki hallatja szavát, akkor, amidőn a szellemi vallás őslénye, az ő mindent ölelő szeretetével együtt, igen közömbösen és hallgatagon viselkedik, és aki szól hozzám, valahányszor csak kérdezem tőle, hogy melyik csillagzaton vannak azok az elszállt lelkek, akiket még viszontlátni szeretnék. Mert tudom, hogy a halál erős, de nem lehet azért hatalmasabb a Teremtőnél, aki a gyepnek is megadta a kikeletet. És ő valóban felel is és felgyújt a legsötétebb éjszakában egy lángot, egy hevitőt és ragyogót, az ideál és igazság egyesült fogalmát, a hitet. Sajnálom ha önök talán kifogásolják az ilyen banalitásokat, de minél igazabbat mond valaki, annál közelebb jár a banalitáshoz, és nekünk szegény deréknek, a mi korlátolt megismerésünk szerint, csak egyféle viszonyunk van az Isteneszméhez. Az abszolút alárendeltség viszonya. És nem hiszem önöknek, hogy volna ember, aki szivében kételkednék akkor, amidőn szájával mondja a zsoltárt, hogy: „küldet el a te világosságodat és igazságodat, mert ők vezérelnek engem — in montem sanctum et in tabernacula tua.“ A szkepszist, tisztelt vallásalapítók, künn szokta hagyni az ember, a templomajtó előtt, és a kétkedést nem érzi se más, se pedig én, amikor leborulok az Úr előtt, mondván neki, hogy: „Alfa vagy és omega.“ Mert ő feleli nekem: „Alfa nem vagyok, omega se vagyok, kezdethez, véghez ne hasonlíts. Az örök praesens vagyok, urad neked, főszál, akit teremtek és eltaposok. Azért is ne gondold, hogy egyenrangúvá tettelek önmagammal, akkor, amidőn képmásomra alkottalak, és ne hallgass a szellemi vallás őslényére. Mivel csak én magam vagyok az Erő, te csak a gyöngeség, ezt jól tudhatod, kivált a mióta szerelmes vagy abba a kalap utcai kislányba. Higyj tehát gyermekem, és amennyiben törékeny egészséged mellett fiutódokra lehet kilátásod, ápold és őrizd a hitet ő bennük is. Mert nem mindenki lehet olyan gazdag mint Jókai Mór, hogy örökségül az egész magyar közönséget hagyhassa utódaira.“ Monachus,