Pesti Napló, 1895. március (46. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

S Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1895. március 1. 59. szám. fekvőképességének és politikai szilárdságának. A szabadelvű párt azonba erején kívül még egy kis jóakaratot is tart szellemi raktáron. Perczel Dezső belügyminiszter mai érdekes és pozitív részeiben, valamint polemikus szakaszai­ban egyaránt tartalmas beszédében az egyház­­politikai törvényeknek a legközelebbi jövőben való életbeléptetését proklamálta, s további munka­tervezet, amely legkésőbb az 1896. évet tűzte ki a városokról, a vármegyékről és a községek­ről szóló törvények elkészülésére, munkabíráson kívül munkakedvről is beszél. Ez a párt csak­ugyan legjavában benne van az akcióban. Csak éppen destruálni nem akar. A fúzió meg nem születése ezen a jó vonakodáson múlik, amint az Tisza István nagyérdekű beszédéből szintén kiderült. Az 1867. évi XII. törvénycikk­hez való szilárd ragaszkodás ellenére ellenzéki oldalról híjába vetik azt, hogy ime itt az alka­lom, amidőn a nemzeti követelések mellett ismét és éppúgy exponálhatja magát a párt­­ erejét, tömörségét megint csak úgy megmutathatja, mint azt a szentesítés és a kormányválságok ide­jén tette, amidőn egy felsőbb akarat hajlott meg a többség követelésének. Ám a szentesítést egy meglevő, előzetes feje­delmi jóváhagyással megalkotott törvénycsoport részére óhajtotta a párt. Mondjuk, óhajtotta némi kurucsággal. A parlamentáris gyakorlat, az al­kotmányos monarkia elveinek csak szabad lefo­lyást kértek ekkor. A gátak elhárultak, a szabad menet létre is jött. Egészen másként áll a do­log a nemzeti követelésekkel. Itt egy még meg nem indított törvényhozói akció javára követeli azt a nemzeti párt, ami előbb más körülmények között és meglevő törvények javára történt. Egy imparlamentáris erőfeszítés, nem gátak elhárí­tása, hanem a forrást lezárva tartó szikla, a felségjog elhengerítése az, amit a szabadelvű párttól követelnek. Helyes. A fúzió kétségkívül megtörténhetik ilyen körülmények közt is. Csak éppen a pártegyesülést logice megelőző fúziót hajtsa végre gróf Apponyi Albert maga. A ko­ronával fuzionáljon előbb ő. Gördítse tova a szik­lát, a maga és a pártja akcióképessége előtt bi­zonyára meg fogunk hajlani. Addig azonban marad a szabadelvű párt az akció pártja. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőh­áz ülése febru­rer 28-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök : Szilágyi Dezső. Jegyzők: Molnár Antal, gróf Esterházy Kálmán, Papp Elek. A kormány részéről jelen vannak: Báró Bánffy Dezső, Perczel Dezső, Dániel Ernő, Lukács László. Tarjáni Gyula, mint katona korában, amikor ezredese ráparancsolt, mereven és kifejezés nélkül megfordult, távozott. Egy perc múlva már a lován ült, és haza sietett. — Holnap utazunk, Márton! Ennyit mondott otthon az öreg legénynek, akit a katonaságból hozott magával. Márton jobban is szerette, ha mozognak. Kedvvel látott az elő­készületekhez. Másnap reggel egy honvédhadnagy és egy fia­tal úr érkezett a kalotai urasági házba, és azt mondták, hogy azonnal beszélni akarnak az uraság­gal. Márton jól megnézte őket, mintha valami régi ismerős szimatot érezne. Csak próbaképpen mondta hát, hogy az úr éppen útra készül. — Akkor még bizonyosabban beszélnünk kell vele, — szólt röviden a hadnagy, s oda­adta Már­tonnak a maga és a társa látogatójegyét. Mártonnak csakugyan úgy tetszett, hogy itt most valami olyan van készülőben, amit ő már elég jól ismer, mert nem egyszer élte meg. De Tarjáni Gyula el sem bírta képzelni, hogy mit keres nála a két úr. — Báni Károly megbízottai vagyunk. Meg­bízónk mélyen megsértetnek találja családját. Az okokat ön ismeri. Fegyveres elégtételt követel. Báni Károly a Gizella bátyja volt. Tarjáni Gyu­lának e pillanatban az jutott eszébe, hogy ez a Báni Károly még egészen fiatal ember, most tölti az ön­­kéntesi szolgálatot, ő pedig sok kemény emberrel viaskodott már. — A segédeim mielőbb fölkeresik önöket, — szólt a két megbízotthoz. Márton, mikor hallotta urától, hogy az utazás későbbre marad és amikor ura a kardját kivonta tőle, s ő sietve be is vitte a nehéz fegyvert — egé­szen kiderült az arca, szinte bizalmas jókedvvel tette le ura elé a kardot. Nincs bizalommal a kormány iránt, és azért nem hajlandó a kormánynak megadni a jogosítványt arra, hogy a költségvetésben megállapított közjövedelmeket felhasz­nálhassa. A tárgyilagos okokon kívül személyes okok is bizalmatlanságra késztetik a kormánynyal szemben. A most folyó válságot sokkal komolyabbnak, mé­lyebbnek találja, hogysem azt a jelenlegi szabadelvű párt uralmi rendszerének továbbfolytatásával orvosolni lehetne. A baj sokkal gyökeresebb és annak elhárítása végett ok­­vetetlenül rendszer- és személyváltozásnak kell bekövet­keznie. Azok a keretek, amelyeket változtathatatlanoknak hirdetnek a túloldalon, a nemzetek fejlődési törvényeivel merőben ellenkeznek. Minthogy e válságot olyan súlyos­nak tartja, kérdi, hogy a jelenlegi kormány bír-e azzal a képességgel, azzal a közéleti és parlamenti múlttal, amely­­nélfogva a kibontakozás reményével az országot feljogo­sítaná? A kormány rossz gazdasági politikáján kívül, mint a közjogi ellenzék tagja, nem viseltetik bizalommal . Már majdhogy rozsdát nem kapott, kapitány uram. Mi meg már majdhogy meg nem penészedtünk. Mint az elmúlt időkben ilyen esetekben, most is félrehuzogatta a szobában az asztalt, a székeket. Hadd legyen hely a kapitány urnak meg a kardjá­nak. Azután kívül az ajtó előtt megállt, úgy hall­gatta, hogy dobog odabent a kapitány, és hogyan si­­vnt a kardja, amint a levegőt szeldeli. — Ember legyen, aki az én uram elé áll. Azon is rajta hagyja az emlékét. Megint jött valaki, a­­báni kerülő, aki tüstént beszélni akart a nagyságos úrral. Ez egy kis levelet hozott. Márton véteknek tartotta most háborgatni az urát. Csak akkor adta át a levelet, amikor Tarjáni Gyula abba­hagyta a kardforgatást. A levélben ez volt írva: „Kímélje bátyámat, Gizella.“ — Márton, hozz könnyebb kardot. Ez nehéz! — kiáltotta türelmetlenül Tarjáni. A vén fickó megcsóválta a fejét. Persze, hogy nehéz civil embernek. Dörmügve keresett másik kardot. Nem olyan már Tarjáni Gyula, mint a katonaságnál volt. Az sem tetszett az öreg legénynek, mikor az ura a környékbeli uraságok közül kéretett kettőt magához. Mert nem inkább a régi katonapajtások közül, akik már jól ismerik Tar­jáni Gyula szokását. Mert Márton tisztában volt, vele, hogy mi történik itt, hisz ő adta föl a táviratot is, mely ura katona-orvos barátjának volt címezve. Leg­alább ez az egy a régi marad. Különben minden a szokott rend szerint ment, ahogy Márton már ismerte. A környékbeli két úr el­jött ismét, bevonultak az egyik szobába. Megérkezett a legközelebbi vonattal a katona­orvos is, a jól is­mert táskájával, amely már jól megkopott. Este Tar­jáni Gyula megparancsolta Mártonnak, hogy reggel korán keltse föl. Reggel hét órakor Tarjáni az or­vossal együtt könnyű kocsiba ült. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Következik a napirend: az 1895. évi állami költség­­vetési törvényjavaslat tárgyalása. Vietorisz Miklós. Csak igen rövid ideig akarja a Ház türelmét igénybe venni. A Magyar Hírlap vasárnapi számában szemrehá­nyást tesz a szabadelvű pártnak, hogy tagjai nem számo­san vesznek részt a vitában. Azt tartja szóló, hogy a szemrehányás nem teljesen igazságos, mert ha ez arra az egész időre vonatkozik, amióta a kormány székét elfog­lalta, akkor csak azt kell felemlítenie, hogy a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmá­val, nyomban az előadó felszólalása után a vallás- és köz­­oktatásügyi miniszter tette közzé programmját és ekkor annak az óhajának adott kifejezést, hogy inkább közműve­lődési és közoktatásügyi kérdésekkel, ne pedig egyházpoli­tikaiakkal foglalkozzanak a képviselők. Előre volt látható tehát, hogy a szabadelvű párt ennek az óhajnak meg fog felelni, s éppen azért az egyházpolitikai ellenzék annál szaporábban foglalkozott az autonómia kérdésével, ekként mintegy tüntetni óhajtván, hogy csak ők azok, akik az autonómia kérdésének a megoldását sürgetik, hogy csak ők azok, akik a katolikus érdekeket meg óhajtják védeni, a szabadelvű pártiak pedig, akik igen természetesen a miniszter óhajánál fogva ez irányú felszólalásokra nem reflektáltak, a katolikus autonómiával szemben vagy közö­nyös álláspontot foglalnak el, vagy az autonómia létezését egyáltalán nem óhajtják. Ezután az autonómia kérdésével foglalkozik. Felhoz­ták a túloldalról, hogy az autonómiát maga a püspöki kar sem akarja. Erre csak az a megjegyzése, hogy amit maga a püspöki kar sem akar, azt a kormány nem fog igye­kezni megvalósítani. Az autonómiára vonatkozólag külön­ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter elég részletesen körvonalazta álláspontját. Az egyházpolitikai törvényeknek életbeléptetését a magyar államiság, a nemzeti egység kí­vánja, s ő annál szívesebben hozzájárult e törvényekhez, mert neki az a meggyőződése, hogy az az autonómia soha létre nem jó, ha az egyházpolitikai reformok fel nem ráz­zák közönyükből a világi katolikusokat. Az autonómia egyébként csak úgy fog megfelelni céljának, ha abban a világi elemek túlsúlyát biztosítják, s ő a maga részéről kijelenti, hogy az autonómia mielőbbi megvalósítását szük­ségesnek tartja. Vitatkozik ezután gróf Pongrácz Károly­­lyal, aki azt állította, hogy az ország ügyeinek intézésére a szabadkőműveseknek van a legnagyobb befolyásuk. Hogy lehet azt feltételezni, hogy a korona azokra bízná a ha­talom gyakorlását, akik gróf Pongrácz szerint a társa­dalmi rend felbontására törekszenek? Ezeket a tendenciá­kat nem látja a kormányban, sőt ellenkezőleg, meg van róla győződve, hogy a kormány igazán szabadelvű, és hogy mindazt, amit program­jába felvett, teljesíteni is óhajtja. A költségvetést ezért elfogadja. (Helyeslés jobbról.) Szacsvay Sándor, a kormány közjogi politikája iránt sem, s ezért nem járul a költségvetés elfogadásához. (Helyeslés a szélsőbalról.) Terényi Lajos: Amikor az 1895. évi állami költségvetés tárgyalás alatt állott, akkor az ellenzéknek egy igen nagy része is a kormány egyes tagjai iránt különösen kifejezett szemé­lyi bizalomnál fogva, a költségvetést elfogadta és ma elég nagy vehemenciával áll ellent a szükséges felhatalmazás megadásának és eléggé messze­menő okokkal igyekszik kimagyarázni a kormány iránt táplált teljes bizalmatlan­ságát. Az ellenzék, bizalmatlanságának megokolásánál és kiszínezésénél teljesen egyöntetűen jár el, mintha csak egy fotográf­ műhelyből kerültek volna elő azok az elijesztő sö­tét képek: a szocializmus, az ínség, a mezőgazdasági vál­ság, a néppárt, melyek politikai és társadalmi életünk aggályos jelenségeiként vannak feltüntetve, s mintha csak egy fonográfgépből hangzanék a kiáltás, mely a figyelmet a közveszélyes jelenségekre felhívja. És mégis az ellenzék egy szívvel, lélekkel tagadja meg az eszközöket arra, hogy az ország e nyilvánvaló bajain minél hamarább segítve legyen. Nem konzekvens az ellenzék, midőn meghúzza a vészharangot, sötétnél sötétebb képeket állít az ország szemei elé, és ekkor nemcsak nem siet a veszély fékezésére, hanem az oda sietőket is vissza akarja tartóztatni. Megtámadják a kormányt a szász-paktum, a 67-es alap, a fúzió stb. miatt, de az életkérdés, a parlamenti akció erősbbítésére irányuló törekvésük csak az öt percnyi szünet miatt rögtönzött kedélyes jelenetekben nyer épületes kifejezést. (Élénk tetszés jobbfelől.) A szabadelvű párt pedig, amelynek ereje nemcsak alkotmányos és numerikus több­ségében, hanem tagjai együttérzésében, homogenitásában és lelkesedésében is növekedett, amelynek demokratizmusa és liberalizmusa az ország egy igen nagy részében élénk visszhangra és támogatásra is talál, ez a párt, amit ké­pes volt a múltban, úgy képes lesz most, a jelenben is az akadályokat maga elől elhárítani és haladni azon az egye­nes uton, amely az ország békés fejlődéséhez és önálló­ságához vezet. (Helyeslés jobbfelől.) Gróf Apponyi Albert bizalmatlanságának első okául a szász-paktumot hozta fel. Köztudomású, hogy a szász­paktum tulajdonképpen csak annyiból áll, hogy a kormány­elnök megnyugtatta a szász képviselőket a tekintetben, hogy eddigi törvényes jogaik a jövőben csorbíttatni egy­általában nem fognak. Sorbán Miklós: Minket mikor fognak megnyugtatni ? Terényi Lajos: Ezt nem hozták fel sérelemként, azért hallgat róla. Kétségbe vonja Apponyi a parlament akcióképessé­gét, és ezt a nézetét visszavezeti öt esztendőre, és kiter­jeszti a jövő sötét és szürke ködébe. Azt gondolja szóló, hogy a parlament akcióképessége a parlamenti pártok magatartásától függ. Ha valamely parlament ellenzéki pártjai tetszelegni akarnak maguknak azzal, hogy bármely módokkal és eszközökkel a parlament munkásságát meg­akadályozzák, ezt elérhetik, csakhogy akkor azután nem lehet joguk arra, hogy ezért az uralmon levő pártot és kormányt támadják meg. (Helyeslés a jobboldalon.) És amilyen természetellenes ez a támadás, épp oly természetellenes lenne azután az, hogy az ellenzéki pár­tok ezért a magatartásukért még a nemzet háláját óhajt­ják kiérdemelni. (Igaz! ügy van­ a jobboldalon). A leg­életbevágóbb, legfontosabb javaslatok csak nemrégiben mentek keresztül a parlament tárgyalásain, és az a körül­mény, hogy ezen javaslatok az ellenzéki árnyalatok né­melyike által is támogatva lettek, a lelépett kormánynak nem gyengeségét állapítja meg. Az egyházpolitikai javaslatok hátralevő részének le­­tárgyalása és a már törvénynyé váltaknak végrehajtása tekintetében a kormány részben nyilatkozott, részben már intézkedéseket tett. Ezek a nyilatkozatok és intézkedések teljesen konciliáns modorúak és magukon viselik a békü­­lékenység jellegét, amit az ellenzéki pártok is mindany­­nyian óhajtanak és mégis, midőn a kormányelnök felkel és Márton nézte, hogy merre mennek, s látta, hogy az akácerdő felé hajtanak. A báni urasági lakásból is az akácerdőt tar­totta szemmel már rég idő óta az öreg Báni Miklós. A másik ablakban ott állt Báni Gizella, akinek a tekintetét szintén az akácos fogta le. Nem látott mást, csak az odavivő utat, azt vizsgálta, és amint nem látott rajta semmi feltűnőt, jámbor imádkozásba kezdett, de nem tudott mért imádkozni. Bátyját fél­tette Tarjáni Gyulától. De hát azért kért ő kíméle­tet bátyja számára, hogy Tarjáni Gyula összevagdal­­tassa magát? Ez a két ember most szemközt áll egymással meztelen kardokkal, mert a család becsülete kívánja. Gizella tudja legjobban, hogy Tarjáni Gyula nem vétett semmit az ő családjának becsülete ellen, és ha akarná, össze is szabdalhatná Károlyt. Az igazság az, hogy Tarjáni sértetlen maradjon. De hát az a hetyke, büszke jó fiú, Károly, aki olyan szépen ha­ragra tudott lobbanni, nem ijedt meg a veszedel­mes ellenségtől, hanem odaállt elébe? Hát azzal mi lesz? Fiatal lányok álmodozásaiban mindig az első helyet foglalják el a leventék, gyalog, vagy lóháton, páncélban, vagy egyenruhában, de mindig a dicsőség harsonái, virágjai és koszorúi közt, ünnepelve, bámulva, de akire se ezrek, se százezrek csodálása nem hat, mert dicsőségek irigyelni való fenségét csak egyetlen személy számára tartják, éppen annak a számára, aki mindezt elgondolja, elképzeli, aki körül még a levegő is egy tündöklő aranyos brokátszövet, és az ünnepelt ideált is arany levegő veszi körül, mint a bizánci képek szent alakjait. Majd bizony egy férfi, egy katona, Tarjáni Gyula, engedni fogja, hogy a viadalban ne ő győze­delmeskedjék, hanem egy ifjonc. Engedni fogja, hogy sebet kapjon, talán bele is haljon!

Next