Pesti Napló, 1895. március (46. évfolyam, 59-88. szám)
1895-03-01 / 59. szám
S Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1895. március 1. 59. szám. fekvőképességének és politikai szilárdságának. A szabadelvű párt azonba erején kívül még egy kis jóakaratot is tart szellemi raktáron. Perczel Dezső belügyminiszter mai érdekes és pozitív részeiben, valamint polemikus szakaszaiban egyaránt tartalmas beszédében az egyházpolitikai törvényeknek a legközelebbi jövőben való életbeléptetését proklamálta, s további munkatervezet, amely legkésőbb az 1896. évet tűzte ki a városokról, a vármegyékről és a községekről szóló törvények elkészülésére, munkabíráson kívül munkakedvről is beszél. Ez a párt csakugyan legjavában benne van az akcióban. Csak éppen destruálni nem akar. A fúzió meg nem születése ezen a jó vonakodáson múlik, amint az Tisza István nagyérdekű beszédéből szintén kiderült. Az 1867. évi XII. törvénycikkhez való szilárd ragaszkodás ellenére ellenzéki oldalról híjába vetik azt, hogy ime itt az alkalom, amidőn a nemzeti követelések mellett ismét és éppúgy exponálhatja magát a párt erejét, tömörségét megint csak úgy megmutathatja, mint azt a szentesítés és a kormányválságok idején tette, amidőn egy felsőbb akarat hajlott meg a többség követelésének. Ám a szentesítést egy meglevő, előzetes fejedelmi jóváhagyással megalkotott törvénycsoport részére óhajtotta a párt. Mondjuk, óhajtotta némi kurucsággal. A parlamentáris gyakorlat, az alkotmányos monarkia elveinek csak szabad lefolyást kértek ekkor. A gátak elhárultak, a szabad menet létre is jött. Egészen másként áll a dolog a nemzeti követelésekkel. Itt egy még meg nem indított törvényhozói akció javára követeli azt a nemzeti párt, ami előbb más körülmények között és meglevő törvények javára történt. Egy imparlamentáris erőfeszítés, nem gátak elhárítása, hanem a forrást lezárva tartó szikla, a felségjog elhengerítése az, amit a szabadelvű párttól követelnek. Helyes. A fúzió kétségkívül megtörténhetik ilyen körülmények közt is. Csak éppen a pártegyesülést logice megelőző fúziót hajtsa végre gróf Apponyi Albert maga. A koronával fuzionáljon előbb ő. Gördítse tova a sziklát, a maga és a pártja akcióképessége előtt bizonyára meg fogunk hajlani. Addig azonban marad a szabadelvű párt az akció pártja. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése februrer 28-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök : Szilágyi Dezső. Jegyzők: Molnár Antal, gróf Esterházy Kálmán, Papp Elek. A kormány részéről jelen vannak: Báró Bánffy Dezső, Perczel Dezső, Dániel Ernő, Lukács László. Tarjáni Gyula, mint katona korában, amikor ezredese ráparancsolt, mereven és kifejezés nélkül megfordult, távozott. Egy perc múlva már a lován ült, és haza sietett. — Holnap utazunk, Márton! Ennyit mondott otthon az öreg legénynek, akit a katonaságból hozott magával. Márton jobban is szerette, ha mozognak. Kedvvel látott az előkészületekhez. Másnap reggel egy honvédhadnagy és egy fiatal úr érkezett a kalotai urasági házba, és azt mondták, hogy azonnal beszélni akarnak az urasággal. Márton jól megnézte őket, mintha valami régi ismerős szimatot érezne. Csak próbaképpen mondta hát, hogy az úr éppen útra készül. — Akkor még bizonyosabban beszélnünk kell vele, — szólt röviden a hadnagy, s odaadta Mártonnak a maga és a társa látogatójegyét. Mártonnak csakugyan úgy tetszett, hogy itt most valami olyan van készülőben, amit ő már elég jól ismer, mert nem egyszer élte meg. De Tarjáni Gyula el sem bírta képzelni, hogy mit keres nála a két úr. — Báni Károly megbízottai vagyunk. Megbízónk mélyen megsértetnek találja családját. Az okokat ön ismeri. Fegyveres elégtételt követel. Báni Károly a Gizella bátyja volt. Tarjáni Gyulának e pillanatban az jutott eszébe, hogy ez a Báni Károly még egészen fiatal ember, most tölti az önkéntesi szolgálatot, ő pedig sok kemény emberrel viaskodott már. — A segédeim mielőbb fölkeresik önöket, — szólt a két megbízotthoz. Márton, mikor hallotta urától, hogy az utazás későbbre marad és amikor ura a kardját kivonta tőle, s ő sietve be is vitte a nehéz fegyvert — egészen kiderült az arca, szinte bizalmas jókedvvel tette le ura elé a kardot. Nincs bizalommal a kormány iránt, és azért nem hajlandó a kormánynak megadni a jogosítványt arra, hogy a költségvetésben megállapított közjövedelmeket felhasználhassa. A tárgyilagos okokon kívül személyes okok is bizalmatlanságra késztetik a kormánynyal szemben. A most folyó válságot sokkal komolyabbnak, mélyebbnek találja, hogysem azt a jelenlegi szabadelvű párt uralmi rendszerének továbbfolytatásával orvosolni lehetne. A baj sokkal gyökeresebb és annak elhárítása végett okvetetlenül rendszer- és személyváltozásnak kell bekövetkeznie. Azok a keretek, amelyeket változtathatatlanoknak hirdetnek a túloldalon, a nemzetek fejlődési törvényeivel merőben ellenkeznek. Minthogy e válságot olyan súlyosnak tartja, kérdi, hogy a jelenlegi kormány bír-e azzal a képességgel, azzal a közéleti és parlamenti múlttal, amelynélfogva a kibontakozás reményével az országot feljogosítaná? A kormány rossz gazdasági politikáján kívül, mint a közjogi ellenzék tagja, nem viseltetik bizalommal . Már majdhogy rozsdát nem kapott, kapitány uram. Mi meg már majdhogy meg nem penészedtünk. Mint az elmúlt időkben ilyen esetekben, most is félrehuzogatta a szobában az asztalt, a székeket. Hadd legyen hely a kapitány urnak meg a kardjának. Azután kívül az ajtó előtt megállt, úgy hallgatta, hogy dobog odabent a kapitány, és hogyan sivnt a kardja, amint a levegőt szeldeli. — Ember legyen, aki az én uram elé áll. Azon is rajta hagyja az emlékét. Megint jött valaki, abáni kerülő, aki tüstént beszélni akart a nagyságos úrral. Ez egy kis levelet hozott. Márton véteknek tartotta most háborgatni az urát. Csak akkor adta át a levelet, amikor Tarjáni Gyula abbahagyta a kardforgatást. A levélben ez volt írva: „Kímélje bátyámat, Gizella.“ — Márton, hozz könnyebb kardot. Ez nehéz! — kiáltotta türelmetlenül Tarjáni. A vén fickó megcsóválta a fejét. Persze, hogy nehéz civil embernek. Dörmügve keresett másik kardot. Nem olyan már Tarjáni Gyula, mint a katonaságnál volt. Az sem tetszett az öreg legénynek, mikor az ura a környékbeli uraságok közül kéretett kettőt magához. Mert nem inkább a régi katonapajtások közül, akik már jól ismerik Tarjáni Gyula szokását. Mert Márton tisztában volt, vele, hogy mi történik itt, hisz ő adta föl a táviratot is, mely ura katona-orvos barátjának volt címezve. Legalább ez az egy a régi marad. Különben minden a szokott rend szerint ment, ahogy Márton már ismerte. A környékbeli két úr eljött ismét, bevonultak az egyik szobába. Megérkezett a legközelebbi vonattal a katonaorvos is, a jól ismert táskájával, amely már jól megkopott. Este Tarjáni Gyula megparancsolta Mártonnak, hogy reggel korán keltse föl. Reggel hét órakor Tarjáni az orvossal együtt könnyű kocsiba ült. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Következik a napirend: az 1895. évi állami költségvetési törvényjavaslat tárgyalása. Vietorisz Miklós. Csak igen rövid ideig akarja a Ház türelmét igénybe venni. A Magyar Hírlap vasárnapi számában szemrehányást tesz a szabadelvű pártnak, hogy tagjai nem számosan vesznek részt a vitában. Azt tartja szóló, hogy a szemrehányás nem teljesen igazságos, mert ha ez arra az egész időre vonatkozik, amióta a kormány székét elfoglalta, akkor csak azt kell felemlítenie, hogy a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával, nyomban az előadó felszólalása után a vallás- és közoktatásügyi miniszter tette közzé programmját és ekkor annak az óhajának adott kifejezést, hogy inkább közművelődési és közoktatásügyi kérdésekkel, ne pedig egyházpolitikaiakkal foglalkozzanak a képviselők. Előre volt látható tehát, hogy a szabadelvű párt ennek az óhajnak meg fog felelni, s éppen azért az egyházpolitikai ellenzék annál szaporábban foglalkozott az autonómia kérdésével, ekként mintegy tüntetni óhajtván, hogy csak ők azok, akik az autonómia kérdésének a megoldását sürgetik, hogy csak ők azok, akik a katolikus érdekeket meg óhajtják védeni, a szabadelvű pártiak pedig, akik igen természetesen a miniszter óhajánál fogva ez irányú felszólalásokra nem reflektáltak, a katolikus autonómiával szemben vagy közönyös álláspontot foglalnak el, vagy az autonómia létezését egyáltalán nem óhajtják. Ezután az autonómia kérdésével foglalkozik. Felhozták a túloldalról, hogy az autonómiát maga a püspöki kar sem akarja. Erre csak az a megjegyzése, hogy amit maga a püspöki kar sem akar, azt a kormány nem fog igyekezni megvalósítani. Az autonómiára vonatkozólag különben a vallás- és közoktatásügyi miniszter elég részletesen körvonalazta álláspontját. Az egyházpolitikai törvényeknek életbeléptetését a magyar államiság, a nemzeti egység kívánja, s ő annál szívesebben hozzájárult e törvényekhez, mert neki az a meggyőződése, hogy az az autonómia soha létre nem jó, ha az egyházpolitikai reformok fel nem rázzák közönyükből a világi katolikusokat. Az autonómia egyébként csak úgy fog megfelelni céljának, ha abban a világi elemek túlsúlyát biztosítják, s ő a maga részéről kijelenti, hogy az autonómia mielőbbi megvalósítását szükségesnek tartja. Vitatkozik ezután gróf Pongrácz Károlylyal, aki azt állította, hogy az ország ügyeinek intézésére a szabadkőműveseknek van a legnagyobb befolyásuk. Hogy lehet azt feltételezni, hogy a korona azokra bízná a hatalom gyakorlását, akik gróf Pongrácz szerint a társadalmi rend felbontására törekszenek? Ezeket a tendenciákat nem látja a kormányban, sőt ellenkezőleg, meg van róla győződve, hogy a kormány igazán szabadelvű, és hogy mindazt, amit programjába felvett, teljesíteni is óhajtja. A költségvetést ezért elfogadja. (Helyeslés jobbról.) Szacsvay Sándor, a kormány közjogi politikája iránt sem, s ezért nem járul a költségvetés elfogadásához. (Helyeslés a szélsőbalról.) Terényi Lajos: Amikor az 1895. évi állami költségvetés tárgyalás alatt állott, akkor az ellenzéknek egy igen nagy része is a kormány egyes tagjai iránt különösen kifejezett személyi bizalomnál fogva, a költségvetést elfogadta és ma elég nagy vehemenciával áll ellent a szükséges felhatalmazás megadásának és eléggé messzemenő okokkal igyekszik kimagyarázni a kormány iránt táplált teljes bizalmatlanságát. Az ellenzék, bizalmatlanságának megokolásánál és kiszínezésénél teljesen egyöntetűen jár el, mintha csak egy fotográf műhelyből kerültek volna elő azok az elijesztő sötét képek: a szocializmus, az ínség, a mezőgazdasági válság, a néppárt, melyek politikai és társadalmi életünk aggályos jelenségeiként vannak feltüntetve, s mintha csak egy fonográfgépből hangzanék a kiáltás, mely a figyelmet a közveszélyes jelenségekre felhívja. És mégis az ellenzék egy szívvel, lélekkel tagadja meg az eszközöket arra, hogy az ország e nyilvánvaló bajain minél hamarább segítve legyen. Nem konzekvens az ellenzék, midőn meghúzza a vészharangot, sötétnél sötétebb képeket állít az ország szemei elé, és ekkor nemcsak nem siet a veszély fékezésére, hanem az oda sietőket is vissza akarja tartóztatni. Megtámadják a kormányt a szász-paktum, a 67-es alap, a fúzió stb. miatt, de az életkérdés, a parlamenti akció erősbbítésére irányuló törekvésük csak az öt percnyi szünet miatt rögtönzött kedélyes jelenetekben nyer épületes kifejezést. (Élénk tetszés jobbfelől.) A szabadelvű párt pedig, amelynek ereje nemcsak alkotmányos és numerikus többségében, hanem tagjai együttérzésében, homogenitásában és lelkesedésében is növekedett, amelynek demokratizmusa és liberalizmusa az ország egy igen nagy részében élénk visszhangra és támogatásra is talál, ez a párt, amit képes volt a múltban, úgy képes lesz most, a jelenben is az akadályokat maga elől elhárítani és haladni azon az egyenes uton, amely az ország békés fejlődéséhez és önállóságához vezet. (Helyeslés jobbfelől.) Gróf Apponyi Albert bizalmatlanságának első okául a szász-paktumot hozta fel. Köztudomású, hogy a szászpaktum tulajdonképpen csak annyiból áll, hogy a kormányelnök megnyugtatta a szász képviselőket a tekintetben, hogy eddigi törvényes jogaik a jövőben csorbíttatni egyáltalában nem fognak. Sorbán Miklós: Minket mikor fognak megnyugtatni ? Terényi Lajos: Ezt nem hozták fel sérelemként, azért hallgat róla. Kétségbe vonja Apponyi a parlament akcióképességét, és ezt a nézetét visszavezeti öt esztendőre, és kiterjeszti a jövő sötét és szürke ködébe. Azt gondolja szóló, hogy a parlament akcióképessége a parlamenti pártok magatartásától függ. Ha valamely parlament ellenzéki pártjai tetszelegni akarnak maguknak azzal, hogy bármely módokkal és eszközökkel a parlament munkásságát megakadályozzák, ezt elérhetik, csakhogy akkor azután nem lehet joguk arra, hogy ezért az uralmon levő pártot és kormányt támadják meg. (Helyeslés a jobboldalon.) És amilyen természetellenes ez a támadás, épp oly természetellenes lenne azután az, hogy az ellenzéki pártok ezért a magatartásukért még a nemzet háláját óhajtják kiérdemelni. (Igaz! ügy van a jobboldalon). A legéletbevágóbb, legfontosabb javaslatok csak nemrégiben mentek keresztül a parlament tárgyalásain, és az a körülmény, hogy ezen javaslatok az ellenzéki árnyalatok némelyike által is támogatva lettek, a lelépett kormánynak nem gyengeségét állapítja meg. Az egyházpolitikai javaslatok hátralevő részének letárgyalása és a már törvénynyé váltaknak végrehajtása tekintetében a kormány részben nyilatkozott, részben már intézkedéseket tett. Ezek a nyilatkozatok és intézkedések teljesen konciliáns modorúak és magukon viselik a békülékenység jellegét, amit az ellenzéki pártok is mindanynyian óhajtanak és mégis, midőn a kormányelnök felkel és Márton nézte, hogy merre mennek, s látta, hogy az akácerdő felé hajtanak. A báni urasági lakásból is az akácerdőt tartotta szemmel már rég idő óta az öreg Báni Miklós. A másik ablakban ott állt Báni Gizella, akinek a tekintetét szintén az akácos fogta le. Nem látott mást, csak az odavivő utat, azt vizsgálta, és amint nem látott rajta semmi feltűnőt, jámbor imádkozásba kezdett, de nem tudott mért imádkozni. Bátyját féltette Tarjáni Gyulától. De hát azért kért ő kíméletet bátyja számára, hogy Tarjáni Gyula összevagdaltassa magát? Ez a két ember most szemközt áll egymással meztelen kardokkal, mert a család becsülete kívánja. Gizella tudja legjobban, hogy Tarjáni Gyula nem vétett semmit az ő családjának becsülete ellen, és ha akarná, össze is szabdalhatná Károlyt. Az igazság az, hogy Tarjáni sértetlen maradjon. De hát az a hetyke, büszke jó fiú, Károly, aki olyan szépen haragra tudott lobbanni, nem ijedt meg a veszedelmes ellenségtől, hanem odaállt elébe? Hát azzal mi lesz? Fiatal lányok álmodozásaiban mindig az első helyet foglalják el a leventék, gyalog, vagy lóháton, páncélban, vagy egyenruhában, de mindig a dicsőség harsonái, virágjai és koszorúi közt, ünnepelve, bámulva, de akire se ezrek, se százezrek csodálása nem hat, mert dicsőségek irigyelni való fenségét csak egyetlen személy számára tartják, éppen annak a számára, aki mindezt elgondolja, elképzeli, aki körül még a levegő is egy tündöklő aranyos brokátszövet, és az ünnepelt ideált is arany levegő veszi körül, mint a bizánci képek szent alakjait. Majd bizony egy férfi, egy katona, Tarjáni Gyula, engedni fogja, hogy a viadalban ne ő győzedelmeskedjék, hanem egy ifjonc. Engedni fogja, hogy sebet kapjon, talán bele is haljon!