Premier, 2003 (26-34. szám)
2003-04-01 / 28. szám
Személyisége, szerepléseinek miértje sok vita gyújtópontját képezte. Ki volt ő? „Kádár-gyártmány”, „a hatalom udvari bolondja”, „szelep”, „bohóc"? „Bármit megengedhetett magának, jó kapcsolatai voltak!” - mondták. Mégis, „a bohóci népszónok” a rendszerváltás után is megtalálta helyét, mondásai továbbra is szállóigévé váltak, műsoraira ezután sem lehetett jegyet szerezni, mert számára semmi nem változott: az foglalkoztatta, ami másokat, a tömeget. Változatlanul a „kisembert” képviselte, tudta, neki ezután sem lesz jobb. Kevés barátja volt. Egyszer, arra a kérdésre, hogy kire hallgat, kinek a véleménye érdekli, három nevet említett : Szenes Iván, Malek Miklós és Horváth Ádám. Az ő segítségükkel próbálom felidézni alakját. „Zeneszerzője”, Malek Miklós így emlékezett: „Azt az arcát, amikor kitalált valamit, ritkán lehetett látni. Mire a zenére került a sor, Géza már pontosan tudta, hogy mit akar, de ha valamiben mégis bizonytalan volt, azt a zenén keresztül biztosan megtalálta. A legnagyobb öröme az volt, amikor a közönség „működött”. Ekkor egyszerre tudott beszélni öt-hat dologról, úgy, hogy egyiket sem fejezte be, de közben már elkezdte a következőt. Öt téma lógott a levegőben - a nézők azt hitték, régen elfelejtette az elsőt - amikor sorra lecsapta azokat. Ez volt a kedvenc játéka. Improvizálni pedig jobban tudott, mint egy dzsesszművész a saját hangszerén. A rengeteg együtt töltött időből sok kedves történetre emlékszem... Közismert, hogy rendkívül zavarta, ha a nézőtéren beszéd, mászkálás volt. Keményen, sőt, nemegyszer durván intézte el az illetőt, és a műsort csak azután folytatta tovább. Egy időben már-már »megszokott látvánnyá vált, hogy távolból érkező hazánkfiai magnóikat, kameráikat szerelik a nézőtéren, fittyet hányva a rendnek, vagy hangosan méltatják a mellettük ülőknek a poént. Egyszer az első sorban ülők közül az egyik férfi folyamatosan odahajolt a mellette lévő nőhöz, és láthatóan zavartan, de szüntelenül sugdosott valamit a fülébe. Géza várt, nézte őket egy ideig, aztán - ha jól emlékszem - ezt mondta: »Ki ez? A feleséged? Otthon nem beszélgettek egymással, vagy éppen most kapott el az őszinteségi roham? És pont itt, az első sorban?« Szerencsétlen férfi borzasztóan elvörösödött, mert mindenki rajta nevetett, a hölgynek viszont nagyon tetszett, hogy velük foglalkozik. Végül a férfi nehezen, de kinyögte: »Bocsánat! A hölgy külföldi, én csak a tolmács vagyok.« Erre senki sem számított, pillanatok alatt megszerette őket a közönség, velünk együtt. De itt még nincs vége! Néhány hét elteltével levél érkezett az olasz követségről Gézának, benne egy újság és abban műsorának rendkívül pozitív méltatása. Az eset egyedülálló, de a tény, hogy külföldiek tolmáccsal jöttek az előadásra, gyakori volt.” Horváth Ádám, Hofi szinte valamennyi televíziós felvételének rendezője nagy szeretettel emlékezett a rengeteg közös munkára: „Géza egyszeri tünemény volt, akinek lehetetlen megfejteni a titkát. Varázsló volt? Tudós? Politikus? Tudatos rendszerezőkészség vagy ösztönös ráérzés dominált műsorai összeállításakor? Hogyan gyűjtötte az információkat és hogyan formálta át mondandóvá? Milyen módon tudta önmagát a színpadon szabályozni? Megválaszolhatatlan kérdések. Csodás adottsága volt pompás muzikalitása és az, hogy nem kifejezetten táncnak kedvező alkatával úgy mozgott a színpadon, mintha balerina lenne. Ő nem fentről, hanem azonos szintről szólt közönség giál a föld! Az ÉSZ BAJJAL JÁR - REPETYILOV SZEREPÉBEN Debrecenben