Szabad Szó, 1949. július-szeptember (51. évfolyam, 150-227. szám)
1949-07-31 / 176. szám
MIÉRT MENT PETŐFI BEM TÁBORÁBA? Petőfi századosi rangban vonult be katonának. Alig kötötte fel kardját, már piszkálni kezdték a megalkuvó kicsinyesek és óvatosak. Az irodák kényelmes fedezéke mögül biztatták, hogy menjen minél előbb a harctérre. Petőfi gyermeke megszületését várta, de bizonyos, hogy még türelmetlenebbül várta a népforradalmat. Az igazi, általános népfelkelést, amelynek megszervezését Kossuth, Szemere és a baloldaliak annyira akarták, sürgették, de a főtisztek közül többen ellenezték. Ezek csak az osztrák regula szerint képzett sorkatonaságban bíztak. Főként Görgey volt ellene az általános népfelkelésnek s a nemzetőröket mindjárt a szabadságharc legelején hazazavarta. Petőfi bevonult és fellebbvalói ezen nyomban dühöngeni kezdtek rá, mert szerintük fegyelmezetlen katona volt. Amikor Mészáros hadügyminiszter előtt nyakravaló nélkül jelent meg, a minden csatát körültekintő gondossággal elvesztő hadügyminiszter felháborodva szidta össze Petőfit. Petőfi erre lemondott rangjáról és egy gúnyos versével országos botrányt kerekített a nyakravaló-ügyből. Hasonlóan végzett Vetter tábornokkal, a vezérkari főnökkel is- Nyakravaló és keztyű nélkül mert megjelenni előtte s emiatt Vetter dühösen ajtót mutatott neki. Patöfs katonai tervei Petőfi mind komolyabban készülődött arra, hogy egy általános népfelkelésből alakuló forradalmi hadseregben felelős katonai szerepet vállaljon. Levelet írt Kossuthnak, a többi között így: ,,Arra kérem önt, nevezzen, vagy neveztessen ki engem őrnagynak, hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a hazamentés nagy tragédiájában. E kérelemre egyedül a hazaszeretet ösztönzött. Milyen nyomorult ambíció volna az, hogy valaki őrnagyságért folyamodjék, ki máshol, mint én, a költészetben már régen generális.“ Kossuth nem teljesítette kérését. Mészáros és Vetter el akarták távolítani a költőt a hadseregből. Petőfi várta egy darabig a választ Kossuthnak írt levelére, de az csak nem érkezett meg. Erre újabb levelet írt Kossuthnak, s ebben arra kérte, hogy helyeztesse át Bem táborába, így írt Kossuthnak: „Tisztelt Polgártárs! Bocsásson meg ön, hogy másodszor is alkalmatlankodom. Másodszor és utoljára. Mindenekelőtt arra kérem Önt, legyen szíves levelemet egészen végigolvasni, mert az igen fontos, nemcsak rám, hanem talán a hazára nézve is- Iparkodom, hogy minél rövidebb legyek. Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem, s többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon. Némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealázkodtatást és több méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Úgy hiszem, van jogom némi öntudattal visszatekinteni pályámra, mert a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéi. Megjelenésem előtt hírét sem hallotta annak az eszmének, amelyért most harcol és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások és soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter. Windischgrätz különben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok: ha meghallgat ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az Isten sem kívánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról-házra avégett könyörögni, hogy szabad legyen karom és fejem erejével a hazámat szolgálni. A nyájasnak nem mondható levélben kifejezett kérést Kossuth lyonban teljesítette. Közben megszületett Petőfi kisfia, Zoltán névre keresztelték Feleségét kisfiával Debrecenben hagyta és a vad, csikorgó télben nyomban útnak indult Erdélybe Bem táborába. A szelindeki tábor Nagyszeben közvetlen közelében volt. Bem előző napon megdöbbenten kicsiny haddal támadást intézett a megerősített város ellen. A támadás azonban sikertelen volt. Másnap, január 22-án érkezett meg Petőfi a szelindeki táborba. A rendetlen ruhájú, borzas, sovány fiatal századost nem akarták beengedni Bemhez. Amikor aztán megmondta a nevét, beengedték. Bem térképei mellett ült, amikor benyitott hozzá Petőfi. — Petőfi Sándor vagyok. Ide jöttem tábornok úrhoz, rendelkezzék kardommal — mondta szemmel láthatón felindultan. Bem felkelt asztala mellől és kiderült arccal kezét nyújtotta. Bem már ismerte Petőfi nevét. Egyébként is szerette a költőket. Végignézett Petőfin, aztán szívélyesen mosolygott és így szólt: — Ön a kardját ajánlja, de nekem a szíve is kell. Aztán hirtelen magához ölelte. Leültette maga mellé és érdeklődve hallgatta Petőfit. A költő elmondotta, mennyire vágyott arra, hogy Bem hadseregébe kerüljön. — Itt marad mellettem, a hadsegédem lesz — mondta Bem. B. Gy. Leonid Pervomajszki :* Petőfi Sándor halála Dalolva sok század vonul, A föld vad vágtatástól reszket, A cár tiporja most vadul Magyarhont, — ezt a vérző testet. A főnemesség áruló: Eladja a hazát, a népet, ... A vész elé kitáruló Kebellel, ina, a költő lépett. Elhullott. Holtteste még meleg, Fölötte jő a szolgaság, A trombiták örvendenek, Felhők nyögik szurony vasát. De ott, hol bö vér öntözött Szabadság-magként meddő földet, A réten, friss hullák között Meg nem találták ott a költőt. S a nép se nyugodott bele: Dalát dalolták és azt hitték, Hogy zord Szibéria tele Hull rá, mert jégbörtönbe vitték. S hogy ott, hol az ólom s a hó Az életet harccá avatják. Készül a végső induló. A győzelmes világszabadság! • Leonid Pervomajszki a szovjetukrán költök egyik legtehetségesebbike. Több mint egy évtizede melegen érdeklődik Magyarország és a magyar kultúra iránt. Orosz fordításban olvasta Petőfit és beleszeretet Petőfibe. Fegyverrel a kezében harcolta végig a vagy honvédő háborút. Résztvett hazánk felszabadításában is. Lenin az irodalomról A marxizmus-leninizmus kiskönyvtára sorozatban most jelent meg a „Lenin az irodalomról“ című munka. A kötet Lenin irodalmi tárgyú tanulmányait, cikkeit, glosszáit, leveleit, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatt kiadott rendeleteit és egyéb munkáinak egyes írókra, az irodalom kérdéseire vonatkozó vagy az irodalom elmélete számára irányt mutató részleteit tartalmazza. De hű tükre a könyv Lenin irodalmi műveltségének, ízlésének és bizonyítja azt, hogy milyen gonddal és érdeklődéssel viseltetett mindig az irodalom és művészet ügyei iránt. A könyvben megtaláljuk Leninnek Herzenről, Belinszkijről, Csernysevszkijről, Scsedrinről, Tolsztojról, Gorkijról írott cikkeit, valamint Krupszkaja asszony és Gorkij nagyszerű írását Leninről. Közli a könyv Leninnek 1905- ben megjelent „Pártszervezet és pártirodalom“ című cikkét. — Az irodalomnak — mondja Lenin — pártirodalommá kell lennie. A polgári erkölcsök, a polgári vállalkozói üzleti sajtó, a polgári irodalmi karrierizmus és individualizmus, az „úri anarchizmus" és a profithajhászás ellensúlyozására — a szocialista proletariátusnak fel kell állítania a pártirodalom elvét, ki kell építenie és a lehető legteljesebb és legtisztább formában valóra kell váltania ezt az elvet. Miben áll ez az elv — kérdi Lenin —, a pártirodalom elve? —, és félreérthetetlenül és világosan felel is rá. — Nemcsak abban, hogy a szocialista proletariátus számára az irodalom művelése nem lehet egyes személyek vagy csoportok profitjának forrása, de egyáltalában nem lehet a proletariátus egyetemes ügyétől független magánügy, se a pártatlan írókkal, le az irodalmi Übermenschekkel! Az irodalmi munkának az egyetemes proletármunka részévé kell lennie, „kerekévéés csavarjává" annak az egyetlen egészséges nagy gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály öntudatos élcsapata mozgat. Tudjuk, hogy az író vagy művész minden művészi megnyilvánulása állásfoglalás vagy egy osztály mellett, vagy egy osztály ellen. Harmadik út az irodalomban sincs és nem is lehet. Lenin így jellemzi az írói „szabadságot“ a polgári irodalomban: — A pénz hatalmára alapított társadalomban, abban a társadalomban, amelyben a dolgozók tömegei koldusok és maroknyi gazdag lopja a napot, nem lehet valóságos, tényleges „szabadság". Szabad-e ön, író uram, polgári kiadójától, polgári közönségétől, amely keretben és képben pornográfiát és a „szent" színművészeihez való „ráadásul" prostitúciót kivág? Lám, ez az abszolút szabadság polgári vagy anarchisztikus frázis. Társadalomban élni és a társadalomtól függetlennek lenni nem lehetséges. — Mi leleplezzük ezt a képmutatást — írja Lenin többek között —, letépjük a hamis cégéreket, nem azért, hogy osztályjelleg nélküli irodalmat és művészetet teremtsünk, (ez csak az osztály nélküli szocialista társadalomban lesz majd lehetséges) hanem azért, hogy a látszat szerint szabad, a valóságban azonban a burzsoáziához kötött irodalommal valóban szabad, magát nyíltan a proletáriátushoz kötő irodalmat állítsuk szembe. Ez szabad irodalom lesz, mert nem a haszon és a karrier, hanem a szocializmus eszméje és a dolgozókkal való együttérzés verbuvál új meg új erőket soraiba. A nagyjelentőségű munka fordítását Waldapfel József végezte. A mű megjelenése felbecsülhetetlen értékű útmutató hatással lesz irodalmunkra. „Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe“ Az egykorú lapokban hiába keressük a Petőfibúcsúztatókat. A „Szegedi Lap“ 1849 július 20-i számában olvashatjuk: „Egy havasi csatában egy század honvédség elfogatott és Petőfi terhes sebet kapott." Hogyan került a hír a lapba, a költő halála előtt 11 nappal, nem tudjuk. A kolozsvári „Szabadság" augusztus 7-én „segesvárvidéki“ álnéven a következő hírt közli: „Koronás népköltőnk P. S. hír szerint elveszett." A szerkesztő csillag alatt a következőket jegyzi meg: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetén eddig hivatalos tudósítást ne kaptunk volna felőle, ezért alaptalan mendemondának hiszszük és valljuk ezen hírt." Ennyi volt Petőfi búcsúztatója. Világos után a nevét sem volt szabad kiejteni. A világreakció nagyon is jól ismerte ellenségeit. Petőfi neve a harmadik, Európa legveszedelmesebb embereinek feketelistáján. Első Marx, a második Bakunyin. Nemcsak a márciusi fiatalok, Metternichék is tudták jól, hogy a magyar szabadságharcban „Európa szabadságának harca vitatott". A „harmadik utasok", akkor úgy nevezték őket: „fontolva haladók", a fényképeit is elégették, nehogy pirulniok kelljen majd később, ha rápillantanak, mikor majd Haynaut, a forradalom hóhérát, díszpolgárrá választják... Elégették a képeit, eltüzelték a leveleit. Csak egyről feledkeztek meg, a népről. Aról, hogy Petőfi a nép és a világforradalom költője volt. Hiába tüzelik el a kastélyokban és udvarházakban a Petőfiképeket, leveleket, emlékeket, a forradalom tovább él, izzik a népben, mint a parázs a hamu alatt, mert Petőfi és a nép egy és ugyanaz. A nép volt az, aki mozgatta a forradalom kerekét 48-ban. Vasvári Pál írja: „Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított. Az óra kerekei Pozsonyban forogtak az országgyűlésen, de nemigen akartak forgni... Rugóra volt szükség, amely a kerekeket gyors mozgásba hozza. S e rugó a nép volt és a pesti forradalom." A nép, az a tízmillió jobbágy ebben az időben, akinek a földesúri kilenceden, meg a papi tizeden keresztül a félmillió nemes és főpap mint „nemzet" szívta vérét, — meg az a néhányszáz munkás, aki a selyemgyárban, gőzmalomban, vasgyárban dolgozott, az iparoslegények, a jurátusok, a házitanítók és diákok, azaz az akkori értelmiség. A 48-as idők társadalmi keresztmetszetét leghitelesebben Petőfi rajzolta meg az alábbi néhány sorban: „Te sem termettél ám szakácsnak Magyarország, édes hazám! A sült egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd másik oldalon. Míg egyfelől boldog lakóid Megfulnak a bőség miatt, Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad." Ez a nép volt a városi plebejusok, a mai munkások elődei, a csongrádi, békési, Csanádi parasztok, akik földosztásba kezdtek, meg azok a szabadszállási választók, akik nyitott bicskával álltak őrt a költő körül, mikor beszélt, akik nem felejtették el. Nem felejtették el, mert az ő költőjük, az ő szószólójuk volt. Nem sajnálgatta a szegény népet, nem vigasztalta vállveregetően bajában, hanem kimondta azt, amit a nép kimondani nem tudott, de ha ki tudott volna, nem ugyanúgy, mint Petőfi, de ugyanazt mondotta volna, amit Petőfi kellett, hogy kimondjon helyette. . . ... Petőfi azt akarta, hogy a nép uralkodjék a költészetben is. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben“ — írja —, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." Fordított sorrendben, mint ahogy ő gondolta, de bekövetkezett az most halála százesztendős fordulóján, amit várt. A hatalom a parasztsággal szövetkezett munkásosztály kezében van és megtörténtek az első döntő lépések abban az irányban, hogy az irodalomban és művészetben is a munkásosztályé legyen a vezetőszerep, úgy, amint azt Petőfi képzelte. Ő, aki egy társadalomtudós biztonságával állapította meg: „Haza csak ott van, hol jog is van", a következetes forradalom híve, apostola és költője volt. Mint a világirodalom élcsapatának egyetlenegy tagjában, úgy benne sem lehetett különválasztani a költőt és a forradalmárt, mert ez a kettő mindig egy ember, ő is csak akkor akart „megállni“ a forradalmi harcban, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet!". Minden sorával, minden tettével a népet, a szabadságot szolgálta. Nemzeti költő volt és éppen ezért a világforradalom rendíthetetlen apostola. A francia forradalmak története volt a bibliája. A márciusi napokban írt jegyzeteiben ezt olvashatjuk: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia fáradalmak története, a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit." Vasvári Pál mint a világforradalom költőjét köszöntötte Petőfit a márciusi napokban is. „Azon párthoz tartozunk, mely szinte egy szebb jövő után sóvárog és egy cseppet akar képezni a világszabadság tengerében.“ Petőfi és a márciusi fiatalok tudták, hogy egy szabadságért küzdő nép nem szökhet meg a szabadság világfrontjáról, nem választhatja el önön szabadságának ügyét más népek szabadságától. Ma, amikor népi demokráciánk, a 48-as forradalom méltó örököse megemlékezik halála százéves fordulójáról, „Nem gyerek már a világ, hanem férfi" — nálunk is. Petőfi szellemében, a lenini-sztálini tanokkal felvértezve kell haladniok költőinknek. Lenin ezt írta: „A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsátania." Petőfinél ezt versben így olvashatjuk: Előre hét mind, aki költő A néppel tűzön-vizén él, Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Petőfi, a költő, pártos volt a szónak lenini értelmezésében. „Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe", írta szabadszállási választóinak. Ezt a „pártosságot“ kell vállalnia annak az írónak, annak a költőnek, aki Petőfi szellemében akarja szolgálni népét. Joóa F. Imre Jankovich Ferenc : PETŐFI ÉL A vízaknai ágyúszót hallom én nevében szólani — egyszerre száz villám suhog felém, vad dörgéseket hallani. Egy pillanat—s ím, gyásszá feketült a piros júliusi nap, hová elébb az ég áldása dűlt, most villám s mennydörgés szakad. Petőfi meghalt?... őt siratni meg minden ember-könny kevés! — Petőfi él, mint napok, csillagok, él, mint a természeti jelenés. Mint ez a júliusi vak vihar, mi most robog a zengő hegy mögül, mint forradalmi ajkakon a dal, ha a Szabadság napja kerekül. Mint a pirosló tűz, az ősi láz, mely lángot csóvál vén tetők alá, mint a villám, mely pallósként cikáz, s áldott esőt zúdítva vág alá. Mint a hold, mely végső csaták után, hol elpusztult a világ egy feles égre térül és a dúlt sírokat szelíd palástjával teríti le.