Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-05-05 / 35. szám

35-ik szám. Vasárnap, május 5-én 1861. Harmadik évfolyam. Megjelenik: Hetenkint kétszer, csütörtökön és vasárnap reggel. Szerkesztői iroda: Buzatér, Sziráky-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Hirdetések: Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden h­ázh­ozh­ordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó-hivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — év­negyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára 8 ujkr. Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsorigta­­tási dija 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Jámbor Pál képviselő beszéde Palóczy koporsója fölött az indóháznál. Tisztelt gyülekezet! Nekem jutott a föladat, akarom mondani, a dicsőség, Palóczy hamvainak istenhozzádot mon­dani. Az istenhozzádot méltóbban nem mondhatom el, mintha e szeretett hamvakra én is koszorút, én is egy búcsúkönyet ejtek. Megérdemli mind a kettőt. Im, itt vár a gőzkocsi türelmetlenül; im, itt terjengnek feléd már Borsod karjai, hogy keblére öleljen — habár hidegen is. — Ő a te anyád. És te fia vagy, te leghűbb fia vagy. Menj tehát fáradt test, szülőföldedre, Miskolc felé, hol munkáltál, hol reméltél, hol csendesen szenvedtél; menj ama lelkes város felé, melynek képviselője valál. Én nem akarlak visszatartóztatni­­— bár Pest városa büszkeségének tartaná, ily lel­kes hamvakat földébe temetni — én nem tartóztat­lak vissza mondom, mert hisz úgyis egész Borso­d elzarándokolna utánad, hogy visszaköveteljen és oly hangosan, mint hajdan visszakövetelé a kilenc görög város Homer hamvait. De mielőtt elbocsátanák, tiszt, gyülekezet, e nemzeti kincset, engedjék meg önök, egy pár szó­val megmondanom, mit visz el e koporsó? Ha e koporsót nézem, úgy tetszik, mintha volna rajta valami megtörve, a haza képéből — mert Palóczy annyira szívében hordozta azt. Ha e koporsót nézem, nekem úgy tetszik, mintha itt feküdnék egy része a Corpus Jurisnak — Palóczy annyira búvárkodta azt. Ha e koporsóra nézek végre, úgy találom, mintha a képviselőház fejéről a koszorú hullott volna le. Valóban, tisztelt gyülekezet, e tisztes ősz fej­nek még tovább is köztünk kell vala maradnia, legalább az aratás idejéig. Vagy nem élte-e át ve­lünk a 12 zaklatott évet? Csak egy esetet hozok föl életéből. Emlékez­nek önök, mikép 49-ben ő is halálra volt ítélve. Midőn az új épületben ítéletét fölolvasák, minden képviselő megrendült, minden arc elborult, minden szembe titkos könycseppek lopóztak, mintha mond­ták volna barátai : „vegyétek el életünket, csak e tisztes öreget kíméljétek!“ De ő férfiasan, hatá­rozottan áll az első sorban. E pillanatban volt va­lami rajta a cédrusból, s ide lehet alkalmazni a költő a megrendítő verseit : Ki az, ki végsőnek maradt A harmincból, ki ő. Hogy mindegyikkel társhalált Halhasson a dicső ? Másnap hajnalban megérkezett a kegyelem. De hajnalig mennyi aggály, mennyi rém, mennyi bizonytalanság, s csalatkozom-e akkor, ha azt mondom, hogy Palóczy nem most halt meg először, hanem e nap — ez alkony és hajnal közt. De bizonyosan meghalt e Világosnál is — és ez volt rá a legfájóbb halál — azaz: a pillanatban, midőn Magyarország élni megszűnt­ annyira, hogy nem csalatkozom ismét, ha azt mondom, mikép a halál, amely harmadnap előtt történt, nem volt más, mint koszorúja ama soknemű halálnak, melyet 12 éven át a hazával együtt szenvede. Ezt azért hozom föl, hogy Palóczy halálában halni tanuljunk. Vájjon mikép munkált, ezt elmondták ma má­sok. Ő mindent tudott, mert mindent tanult. Az ő működése hasonlít egy szerény hegyi forráshoz, mely majd szemünk előtt fut, majd hátunk mögött csörgedez. Vájjon miért maradsz el néha? mert mélyebb medret ás, mint többi társa; vájjon hová tart? mindig a közfolyamba, melynek gyöngyeit bizonyosan ő is nem egygyel neveli. Ezt, tisztelt képviselők, azért hozom föl, hogy Palóczy életében munkálni tanuljunk. Mit mondjak még? Vigaszul azt akarom mondani, hogy én az ö­­rök elköltözésében nem hiszek. Vegyünk föl egy magot. Nemde hetekig, hónapokig fekszik látatlan a föld gyomrában, mi azt hiszszük, elrohadt, meg­semmisült, míg végre egy szép napon kidugja fe­jét a földből és a magot meglátjuk a virág alak­jában. E mag, tisztelt gyülekezet, nem egyéb, mint Magyarország. Erről is sokan azt hiték, hogy meghalt, hogy megszűnt örökre élni. Pedig csaló­dás­­ csak azért látszott tetszhalottnak, mert új életre gyűjtött erőt, csak azért nem dobogott szíve, mert benne tör volt. A tört kivettük, a sebek gyó­gyulnak . Magyarhon nemcsak hogy él, hanem megújult, megerősbült, Európát betölti nevével. Igen! midőn Franciaországba érkeztem, alig merték említeni nevünket, ma azt kérdezik : mit akar Magyarország? Megmondom. Élni akar. De van élet és élet, van lassú haldokló élet, mint a lámpáé, mely minden perc­ben kialvással fenyeget, élet, hol vagy a mécs, vagy az olaj hiányzik, vagy mind a kettő; — és van szabad, független élet, mint a hullámé a ten­gerben — a végtelen tengerben. — Ily életet aka­runk mi. És midőn Magyarország ily dicső élet elé néz, Palóczy akkor ne élne? Én ezt nem hihetem. Igen­­ él ő, mint a mag, él ő a mi jegyzőkönyvünkben, él ö a mi szíveink­ben, mint nemze él ö a mi sorainkban! Még egy szót. Valamint munkás élete épületes volt, úgy ke­resztény halála is tanulságos. Utósó perceiben, mi­előtt megáldotta volna Ghyczyt, a mi tisztelt elnö­künket, Kubinyit és Vadnait, egy örökséget akart hagyni a képviselőháznak, és ez örökség egy szó: „Egyetértés !“ Azért, ha valaha, mit nem hiszek, a pártvi­szály angyala lépne közénk, emlékezzünk Palóczy utósó perceire, emlékezzünk e koporsóra, melynek fedele alól e szó hangzik füleinkbe: „Egyetértés!“ És ez Palóczy végrendelete! Vidd most, tisztelt küldöttség, e drága ham­vakat Borsod felé; vidd gyöngéden, mint valamely ereklyét; vidd ima és reménysugarak közt. De azonban ne vidd el egészen, hadd itt köz­tünk a szellemet, Palóczyt a hazafit, a polgárt, törvényhozót, útmutatót, hadd itt a nemzet! Mondd Borsodnak, mikép a képviselőház nem­zeti kincset küld neki! Vigyétek et a mi koszorúink, a mi áldásaink között! Ti boldogok, tovább fogjátok őt bírni; mi árvák, közelebbről fogjuk őt látni. De mielőtt megindulnátok, ne feledjétek el kiszakítani egy lapját a képviselőház jegyzőköny­vének , mely így szól : „Palóczy a haza hálájára érdemes!“ Hadd vegye le utján mindenütt lövegét a földmives. Ha a koporsó sötét, e nemzeti fölirat közt, melynél ragyogóbbat a történet könyvében nem is­merek, a zokogó Borsod nem fogja látni, nem fogja észrevenni a koporsót. Áldás Palóczy emlékezetére ! Isten veletek drága, dicső hamvak! Nemzeti létünk sarkalatos föltételei, ív. Midőn elménk a társadalmi élet viszonyait fontolgatja s az oly számtalanná növekedett bajok indokait fürkészi, kénytelen az idők hátterében is vizsgálódni, hogy egy és más visszás hatású jelen­ségnek származatát s fellemét fölismerje. — Vajmi tanulságos adatok merülnek föl ez után arra nézve, mint szaporittatik az élet sanyarúsága azon balga­ság által, mely a boldogságra tévösvényen vél jut­hatni ! Valóban nem lehet fájó érzet nélkül gondol­nunk ama könnyelműségre, mely a hiú csalódás­nak silány káprázataiért annyi igaz kincset vetett oda kába áldozatúl. Ugyan minő kárpótlás ez a belöl férges, kí­vül az imelyítésig kendőzött álmiveltség azért a kegyeletes bensőségért, azokért a jámbor érzelmek­ért, melyek jobb apáinkat még nagyont boldogí­tották ? ! Mily szembeszökő ellentét áll előttünk, ha társas viszonyainkat csak azon múlttal állítjuk is szembe, melynek sokan közülünk szemtanúi vol­tak ! — Hát ha még mélyebben bocsátkozunk be ősi hagyományaink aknáiba, mennyi drága gyöngyre találunk elődeink eszmetárában ! „Tiszta szivet s magasztos gondolatokat kel­lene leginkább kérnünk az istenségtől“ mondá Goe­the; s méltán, mert, mint az írás szavai oly sű­rűen intenek, szellemi kellékekre van leginkább szükségünk; azok teszik a legjobb részt s a főleg szükségest, minek nyomán aztán a többi önként következik, vagy legalább méltóbban kérhető az ég Urától. Ha az emberi lényeg méltóságát kellőleg fon­tolóra veszszük , kénytelenek vagyunk elismerni, hogy annak tettleg becsülése nem jár együtt ugyan­annak szóval való dicsőrttetésével, sőt gyakran el­lenkezőt tanúsít a tapasztalat. — Bízvást elmond­hatjuk, miképp a napjainkban mindinkább lábra kapó „szellemi csinosodás“ igaz mérték szerint ítél­ve nemcsak hogy nem állítja műveltségünket a ke­­vesbbé sikárlott múltak fölé, hanem bizony sok tekintetben alább szállít azon elődöknél, kiket ma már jobbra balra után útfélen leszólni, fitymálni szokás.­­ Pedig valódi önbecsülésünk s igazi ha­ladásunk érdekében útbaigazító mestereink gyanánt kellene őket tisztelnünk, főleg a tekintetben, hogy a bensőbb, valódibb szelleméletnek oly tevékenysé­­gét tanúsíták azok, minél lógva sokban igen sok ta­nulni valót hagytak oktatásunkra, csak illőleg föl­fogni birnak gondolataikat! Vajha a múltak dicső példái nyomán oly ha­­tékonynyá fokozódnék ismét lelki életünk, hogy az ő érzék fölötti hatalmát olykép igazolná, mint azt egyes tömörebb erkölcsű korszakok szilárd jellemű népei tanúsítottak vala! Mennyivel hathatósabb eredményét tapasztalnók úgy mindennemű munkás­ságunknak, s mily valódibb boldogulást eszközölne majd az igazi tökélyesség felé törekvő célszerű ha­ladásunk! Holott emigy, mint látjuk, a szívle­ges­s­ég csupán gyarló ámításban leli bárgyú di­adalait. Tagadhatlan, hogy korunk ipar, művészet és tudomány terén nem kevés számú bizonyságát adja az alkotásban kifogyhatlan szellemerőnek , de hon­­nét van, hogy a mai legkiválóbb műterményekben a komoly bírálat legfölebb csak valamely­es pél­dánynak szerencsés utánzását meri dicsérni; úgy, hogy nem csekély dicsőségül szolgál korunk tudós búvárainak olykor csupán a hajdani műveltség esz­méinek illő megértése is, még inkább a műterveik s alkotásaik titkaihoz benyitó kulcsoknak föltalá­lása. Nem kissé méltányolható korunk művészeinek az ódon remekek eszméjéhez közel jutott törekvése; azoknak alapos fölfogását pedig szép érdemül kell elismernünk sokszor csupán külidomzat tekintetében is, holott ízlésünk annyira szeret a külsőségre szo­rítkozni. Ami pedig a munkaszenvedélyt, a szakmához ragaszkodó hűt kitartást illeti, az oly sűrűen leszólt középkor buzgalomteljes példányaihoz már csak ha­­sonlíttatni is nagy elismerés jeléül tekintetik azok előtt, kik ennek nyomatékosságát kellően értik. Nagy különbség választja el a talán azon tö­rekvést, mely a komolyabb múltban műalkotással foglalkozott, a maitól, mely szinte olyasmire vállal­kozik, s alig csalódunk, ha amazt a valódi­ságra, ezt pedig a nagyobb rész szerint ítélve, csupán a látszatra törekvés által véljük legtalá­lóbban jellemezhetni. Úgy látjuk, mindazt, mit az öntudatos hajdan létrehozni igyekezett, erősebb alapon s mesz­­sze jövőbe számítással kívánta létesítni, hogy mi­nél továbbra szóló tanúságot tegyen hathatós esz­méiről, míg ellenben napjaink létesítményei inkább

Next