Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)
1861-05-05 / 35. szám
35-ik szám. Vasárnap, május 5-én 1861. Harmadik évfolyam. Megjelenik: Hetenkint kétszer, csütörtökön és vasárnap reggel. Szerkesztői iroda: Buzatér, Sziráky-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Hirdetések: Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden házhozhordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó-hivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes számára 8 ujkr. Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsorigtatási dija 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Jámbor Pál képviselő beszéde Palóczy koporsója fölött az indóháznál. Tisztelt gyülekezet! Nekem jutott a föladat, akarom mondani, a dicsőség, Palóczy hamvainak istenhozzádot mondani. Az istenhozzádot méltóbban nem mondhatom el, mintha e szeretett hamvakra én is koszorút, én is egy búcsúkönyet ejtek. Megérdemli mind a kettőt. Im, itt vár a gőzkocsi türelmetlenül; im, itt terjengnek feléd már Borsod karjai, hogy keblére öleljen — habár hidegen is. — Ő a te anyád. És te fia vagy, te leghűbb fia vagy. Menj tehát fáradt test, szülőföldedre, Miskolc felé, hol munkáltál, hol reméltél, hol csendesen szenvedtél; menj ama lelkes város felé, melynek képviselője valál. Én nem akarlak visszatartóztatni— bár Pest városa büszkeségének tartaná, ily lelkes hamvakat földébe temetni — én nem tartóztatlak vissza mondom, mert hisz úgyis egész Borsod elzarándokolna utánad, hogy visszaköveteljen és oly hangosan, mint hajdan visszakövetelé a kilenc görög város Homer hamvait. De mielőtt elbocsátanák, tiszt, gyülekezet, e nemzeti kincset, engedjék meg önök, egy pár szóval megmondanom, mit visz el e koporsó? Ha e koporsót nézem, úgy tetszik, mintha volna rajta valami megtörve, a haza képéből — mert Palóczy annyira szívében hordozta azt. Ha e koporsót nézem, nekem úgy tetszik, mintha itt feküdnék egy része a Corpus Jurisnak — Palóczy annyira búvárkodta azt. Ha e koporsóra nézek végre, úgy találom, mintha a képviselőház fejéről a koszorú hullott volna le. Valóban, tisztelt gyülekezet, e tisztes ősz fejnek még tovább is köztünk kell vala maradnia, legalább az aratás idejéig. Vagy nem élte-e át velünk a 12 zaklatott évet? Csak egy esetet hozok föl életéből. Emlékeznek önök, mikép 49-ben ő is halálra volt ítélve. Midőn az új épületben ítéletét fölolvasák, minden képviselő megrendült, minden arc elborult, minden szembe titkos könycseppek lopóztak, mintha mondták volna barátai : „vegyétek el életünket, csak e tisztes öreget kíméljétek!“ De ő férfiasan, határozottan áll az első sorban. E pillanatban volt valami rajta a cédrusból, s ide lehet alkalmazni a költő a megrendítő verseit : Ki az, ki végsőnek maradt A harmincból, ki ő. Hogy mindegyikkel társhalált Halhasson a dicső ? Másnap hajnalban megérkezett a kegyelem. De hajnalig mennyi aggály, mennyi rém, mennyi bizonytalanság, s csalatkozom-e akkor, ha azt mondom, hogy Palóczy nem most halt meg először, hanem e nap — ez alkony és hajnal közt. De bizonyosan meghalt e Világosnál is — és ez volt rá a legfájóbb halál — azaz: a pillanatban, midőn Magyarország élni megszűnt annyira, hogy nem csalatkozom ismét, ha azt mondom, mikép a halál, amely harmadnap előtt történt, nem volt más, mint koszorúja ama soknemű halálnak, melyet 12 éven át a hazával együtt szenvede. Ezt azért hozom föl, hogy Palóczy halálában halni tanuljunk. Vájjon mikép munkált, ezt elmondták ma mások. Ő mindent tudott, mert mindent tanult. Az ő működése hasonlít egy szerény hegyi forráshoz, mely majd szemünk előtt fut, majd hátunk mögött csörgedez. Vájjon miért maradsz el néha? mert mélyebb medret ás, mint többi társa; vájjon hová tart? mindig a közfolyamba, melynek gyöngyeit bizonyosan ő is nem egygyel neveli. Ezt, tisztelt képviselők, azért hozom föl, hogy Palóczy életében munkálni tanuljunk. Mit mondjak még? Vigaszul azt akarom mondani, hogy én az örök elköltözésében nem hiszek. Vegyünk föl egy magot. Nemde hetekig, hónapokig fekszik látatlan a föld gyomrában, mi azt hiszszük, elrohadt, megsemmisült, míg végre egy szép napon kidugja fejét a földből és a magot meglátjuk a virág alakjában. E mag, tisztelt gyülekezet, nem egyéb, mint Magyarország. Erről is sokan azt hiték, hogy meghalt, hogy megszűnt örökre élni. Pedig csalódás csak azért látszott tetszhalottnak, mert új életre gyűjtött erőt, csak azért nem dobogott szíve, mert benne tör volt. A tört kivettük, a sebek gyógyulnak . Magyarhon nemcsak hogy él, hanem megújult, megerősbült, Európát betölti nevével. Igen! midőn Franciaországba érkeztem, alig merték említeni nevünket, ma azt kérdezik : mit akar Magyarország? Megmondom. Élni akar. De van élet és élet, van lassú haldokló élet, mint a lámpáé, mely minden percben kialvással fenyeget, élet, hol vagy a mécs, vagy az olaj hiányzik, vagy mind a kettő; — és van szabad, független élet, mint a hullámé a tengerben — a végtelen tengerben. — Ily életet akarunk mi. És midőn Magyarország ily dicső élet elé néz, Palóczy akkor ne élne? Én ezt nem hihetem. Igen él ő, mint a mag, él ő a mi jegyzőkönyvünkben, él ö a mi szíveinkben, mint nemze él ö a mi sorainkban! Még egy szót. Valamint munkás élete épületes volt, úgy keresztény halála is tanulságos. Utósó perceiben, mielőtt megáldotta volna Ghyczyt, a mi tisztelt elnökünket, Kubinyit és Vadnait, egy örökséget akart hagyni a képviselőháznak, és ez örökség egy szó: „Egyetértés !“ Azért, ha valaha, mit nem hiszek, a pártviszály angyala lépne közénk, emlékezzünk Palóczy utósó perceire, emlékezzünk e koporsóra, melynek fedele alól e szó hangzik füleinkbe: „Egyetértés!“ És ez Palóczy végrendelete! Vidd most, tisztelt küldöttség, e drága hamvakat Borsod felé; vidd gyöngéden, mint valamely ereklyét; vidd ima és reménysugarak közt. De azonban ne vidd el egészen, hadd itt köztünk a szellemet, Palóczyt a hazafit, a polgárt, törvényhozót, útmutatót, hadd itt a nemzet! Mondd Borsodnak, mikép a képviselőház nemzeti kincset küld neki! Vigyétek et a mi koszorúink, a mi áldásaink között! Ti boldogok, tovább fogjátok őt bírni; mi árvák, közelebbről fogjuk őt látni. De mielőtt megindulnátok, ne feledjétek el kiszakítani egy lapját a képviselőház jegyzőkönyvének , mely így szól : „Palóczy a haza hálájára érdemes!“ Hadd vegye le utján mindenütt lövegét a földmives. Ha a koporsó sötét, e nemzeti fölirat közt, melynél ragyogóbbat a történet könyvében nem ismerek, a zokogó Borsod nem fogja látni, nem fogja észrevenni a koporsót. Áldás Palóczy emlékezetére ! Isten veletek drága, dicső hamvak! Nemzeti létünk sarkalatos föltételei, ív. Midőn elménk a társadalmi élet viszonyait fontolgatja s az oly számtalanná növekedett bajok indokait fürkészi, kénytelen az idők hátterében is vizsgálódni, hogy egy és más visszás hatású jelenségnek származatát s fellemét fölismerje. — Vajmi tanulságos adatok merülnek föl ez után arra nézve, mint szaporittatik az élet sanyarúsága azon balgaság által, mely a boldogságra tévösvényen vél juthatni ! Valóban nem lehet fájó érzet nélkül gondolnunk ama könnyelműségre, mely a hiú csalódásnak silány káprázataiért annyi igaz kincset vetett oda kába áldozatúl. Ugyan minő kárpótlás ez a belöl férges, kívül az imelyítésig kendőzött álmiveltség azért a kegyeletes bensőségért, azokért a jámbor érzelmekért, melyek jobb apáinkat még nagyont boldogították ? ! Mily szembeszökő ellentét áll előttünk, ha társas viszonyainkat csak azon múlttal állítjuk is szembe, melynek sokan közülünk szemtanúi voltak ! — Hát ha még mélyebben bocsátkozunk be ősi hagyományaink aknáiba, mennyi drága gyöngyre találunk elődeink eszmetárában ! „Tiszta szivet s magasztos gondolatokat kellene leginkább kérnünk az istenségtől“ mondá Goethe; s méltán, mert, mint az írás szavai oly sűrűen intenek, szellemi kellékekre van leginkább szükségünk; azok teszik a legjobb részt s a főleg szükségest, minek nyomán aztán a többi önként következik, vagy legalább méltóbban kérhető az ég Urától. Ha az emberi lényeg méltóságát kellőleg fontolóra veszszük , kénytelenek vagyunk elismerni, hogy annak tettleg becsülése nem jár együtt ugyanannak szóval való dicsőrttetésével, sőt gyakran ellenkezőt tanúsít a tapasztalat. — Bízvást elmondhatjuk, miképp a napjainkban mindinkább lábra kapó „szellemi csinosodás“ igaz mérték szerint ítélve nemcsak hogy nem állítja műveltségünket a kevesbbé sikárlott múltak fölé, hanem bizony sok tekintetben alább szállít azon elődöknél, kiket ma már jobbra balra után útfélen leszólni, fitymálni szokás. Pedig valódi önbecsülésünk s igazi haladásunk érdekében útbaigazító mestereink gyanánt kellene őket tisztelnünk, főleg a tekintetben, hogy a bensőbb, valódibb szelleméletnek oly tevékenységét tanúsíták azok, minél lógva sokban igen sok tanulni valót hagytak oktatásunkra, csak illőleg fölfogni birnak gondolataikat! Vajha a múltak dicső példái nyomán oly hatékonynyá fokozódnék ismét lelki életünk, hogy az ő érzék fölötti hatalmát olykép igazolná, mint azt egyes tömörebb erkölcsű korszakok szilárd jellemű népei tanúsítottak vala! Mennyivel hathatósabb eredményét tapasztalnók úgy mindennemű munkásságunknak, s mily valódibb boldogulást eszközölne majd az igazi tökélyesség felé törekvő célszerű haladásunk! Holott emigy, mint látjuk, a szívlegesség csupán gyarló ámításban leli bárgyú diadalait. Tagadhatlan, hogy korunk ipar, művészet és tudomány terén nem kevés számú bizonyságát adja az alkotásban kifogyhatlan szellemerőnek , de honnét van, hogy a mai legkiválóbb műterményekben a komoly bírálat legfölebb csak valamelyes példánynak szerencsés utánzását meri dicsérni; úgy, hogy nem csekély dicsőségül szolgál korunk tudós búvárainak olykor csupán a hajdani műveltség eszméinek illő megértése is, még inkább a műterveik s alkotásaik titkaihoz benyitó kulcsoknak föltalálása. Nem kissé méltányolható korunk művészeinek az ódon remekek eszméjéhez közel jutott törekvése; azoknak alapos fölfogását pedig szép érdemül kell elismernünk sokszor csupán külidomzat tekintetében is, holott ízlésünk annyira szeret a külsőségre szorítkozni. Ami pedig a munkaszenvedélyt, a szakmához ragaszkodó hűt kitartást illeti, az oly sűrűen leszólt középkor buzgalomteljes példányaihoz már csak hasonlíttatni is nagy elismerés jeléül tekintetik azok előtt, kik ennek nyomatékosságát kellően értik. Nagy különbség választja el a talán azon törekvést, mely a komolyabb múltban műalkotással foglalkozott, a maitól, mely szinte olyasmire vállalkozik, s alig csalódunk, ha amazt a valódiságra, ezt pedig a nagyobb rész szerint ítélve, csupán a látszatra törekvés által véljük legtalálóbban jellemezhetni. Úgy látjuk, mindazt, mit az öntudatos hajdan létrehozni igyekezett, erősebb alapon s meszsze jövőbe számítással kívánta létesítni, hogy minél továbbra szóló tanúságot tegyen hathatós eszméiről, míg ellenben napjaink létesítményei inkább