Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)

1888-10-21 / 162. szám

Október 21. mely előreláthatólag rövid idő alatt be fog fe­jeztetni, a­mennyiben a regale-megváltás pénz­ügyi keresztülvitele és mindazon állami kölcsö­nök konverziója tekintetében, melyek nagy ka­matterhet okoznak, remélhetőleg elvi megállapo­dások jönnek létre. Továbbá járadékkötvények a jövőben aligha fognak kibocsáttatni. A tör­vénynek ama határozatát, mely szerint a tör­lesztési járadék egy részéért csak papírjáradék szerezhető be, a kormány valószínűleg új törvény által fogja megváltoztatni. A jövő évi, amúgy is csekély, defic­it és törlesztési járadék szükség­lete nagyon könnyen fedezhető azon regale-meg­­váltási kötvényekért befolyó összegből, melyeket az állam saját regale-tulajdona alapján elárusít­hat. A jövő évre pedig a miniszterelnök czélirá­­nyos pénzügyi politikája az államháztartásnak mindennemű oly hitelműveletet fölöslegessé fog tenni, a­mi a defic­it födözésére szolgálna. Mi­után a regale-megváltás tényleges keresztülvitele csak a jövő év folyamán kezdhető meg, egyelőre nagyobb műveletről, a­mennyiben az a regale­­megváltásra vonatkozik, nincsen szó. Annál va­lószínűbb, hogy az államháztartás terhe csökkenni fog a jelentékeny kamatmegtakarítás és egyide­jűleg az évi annuitásoknak — a törleszthető ál­lamadósságok konverziója útján — történő csök­kentése által. Pénzügyileg nem volna tanácsos, a művelettel azon feltevés alapján, hogy akkor kedvezőbb pénzviszonyok fognak uralkodni, még hosszabb ideig várni, a­mennyiben pl. az egy év alatt talán elérhető kedvezőbb árfolyam nem ér föl azzal a nyereséggel, melyet addig a kon­verzió útján már elértünk. A tanácskozó csopor­tok képviselői a miniszterelnök elé írásbelileg konkrét ajánlatokat terjesztettek, a­melyekre vo­natkozólag a pénzügyminiszter határozatot fog hozni. Már ebből is látható, hogy a sokoldalú, különben már magukban is ellentmondó jelen­tések, a küszöbön álló pénzügyi művelet részle­teiről, semmi tényleges alappal nem bírnak. Kolozsvári élet. — október 18. Ha a múlt héten azt találta volna kérdezni a vidéki ember a kolozsváritól, hogy mi újság nálatok ? Bizonyára azt a feleletet kapja, hogy : „hazajöttek a színészeink.“ Akkor ezzel foglalko­zott az egész város, nagyobbrészt még ma is ezt teszi — ez a primadonna meghízott, a másik megfogyott, veszített a híres „négy mázsá“-ból, az egyik naivának szép kis kutyája van, és a többi, nem említve a bizonyos pikáns pletyká­kat, a­melyekkel telve van a levegő. Hanem valóban, sehol sem láttam olyan színház­kedvelő közönséget, mint a kolozsvári Mindegy, akár „Lear királyt“, akár a „Nebánts­­virágot“ vagy épen „Hinkót, a hóhérlegényt“ adják, egyformán tele van a „nemzeti“ , van mindenre közönség. A pályázat eredményét iz­gatottan várják ; az a hír szárnyal, hogy Beöthy Zsolt is adott be darabot, hanem én nem mer­ném a tűzbe tenni kezemet e hit valódiságáért. A bíráló bizottság tagjai Szász Gerő, dr. Szász Béla, dr. Hegedűs István, Szécay Károly, Szent­­györgyi, E. Kovács Gyula és az igazgató. Pár nappal ezelőtt kedélyes író és művész-ismerke­dési estélyt rendezett a társulat, csak az volt a kár, hogy a művésznők közül nagyon kevés je­lent meg az estélyen. Hanem most mondjunk valamit a legújabb hecczről, a sikkasztó mú­zeumi hivatalnokról, ki az „Ellenzék“ redakczió­­jában született s rövid, de dicsteljes élet után ugyanott üttetett agyon (pardon a kifejezésért!) Az eset itt általános megbeszélés tárgyát ké­pezte, s igen sokan azt hitték, hogy e dolognak mégis van valami alapja,­­ Iknes Bála álnév. Hanem most kisül, hogy az egész csak „szépiro­dalmi dolgozat“, s mint ilyen, teljesen a phan­­tázia szüleménye. Ennek tehát vége van. Majd lesz helyette valami más, mert ennek a nagy­városnak mindig kell valami friss beszédtárgy, a botránynak rendkívül örül a mai világ. Azt hiszem, irka-firkám nem volna teljes, ha nem írnék valamit az időjárásról. Az most esős, és szerfölött hűvös. Előkerültek a becsa­pott „übercihák“, sőt a téli kabátok is eltüne­deznek. Különben az egyetemi élet immáron rendes kerékvágása. Megszűnt a mulatság a „zöldek“ és „újbakák“ fölött, a­kik most már teljesen beletalálják magukat új helyzetükbe, vége a nemzeti „csöndesezés“-nek, „alagérozás“­­nak, a­mely bizony-bizony megapasztotta a ha­zulról hozott forintokat és tallérokat. A párba­­jozási­ mánia szülőfélben van. Tavaly nem tud­hatta az ember, hogy mikor kerül önhibáján kívül, akár egy görbe tekintet folytán olyan bo­nyodalomba, a­melynek természetszerű követ­kezménye a lovagias kiállás. Folyton készen kellett állani, s végrendeletet tartogatni az asz­­talfiókban. Ez a baja Kolozsvárnak enyészőfélben van, de nem a másik, az utczák, terek, sikátorok stb. tisztátalansága. Milyen magasan állanak e tekintetben fővárosunk fölött a szász városok, pl. Szeben ! Nem értem, miért nem vezetnek be az utczákra csatornákat? Ott áll lakásra a sze­mét a legelegánsabb házak előtt. A piaczon alig lehet keresztül gázolni. Pedig a legfőbb rangú vendégek gyakran fordulnak meg itt. Ha ezt a bajt elhárítják, valósággal szép város lesz Kolozsvárból. Van a terjeszkedésre helye elég, ipar és kereskedés is egyre élénkebbé válik, lakosai magyarság tekintetében felülmúl­hatatlanok, asszonyai és leányai ritka szépek. Ad vecem szép leányok ! Eszembe jut tavalyi statisztikája az Ellenzéknek, a­mely kimutatja, hogy itt aránylag nagyon kevés leány megy férj­hez s igen sok marad hajadonnak. Csodálkoz­tam rajta eleget, de úgy találtam, hogy az Ellen­zéknek valóban igaza van. Pedig itt sok a nősülendő fiatal és nem fiatal legény. Ez azon­ban szerfölött kényes kérdés lévén, nem beszé­lek többet róla, hanem megemlítem, hogy itt pár nap múlva érdekes sajtóper lesz, melyet Cosma Partheniu előkelő szebeni román vezér­­férfiú indított a Tribuna ellen. Igazán öröm látni, hogy a legtekintélyesebb, művelt, és jelle­­mes román emberek kezdik belátni, hogy a szélső, véresszájú elemek épen nem emelik a román nép tekintélyét, sőt megnehezítik állását a kormány­nyal és uralkodó nemzettel szemben. Ideje, hogy immár teljesen megértsük egymást. Ezen dolgo­zik az a hazafias egyesület, melynek itt van a központja. Egész rendszeres hivatal dolgozik a nemzet kultúrája ügyeinek vezetésén, élén a fá­radhatatlan Sándor Józseffel. Megbecsülhetetlen ember ez. Öröm látni az Emke hivatalának mű­ködését, melyet a kolozsvári és erdélyvidéki ma­gyar sajtó vállvetve és egyértelmű lelkesedéssel támogat. Vízaknai Sz. G. grófné utolsó kalandja“ és „Herbst úr és leendő veje“, Vértesi, csak e hét folyamán volt a fővárosban e­z­r­e­­d­i­k novellája felolvasása alkalmából nagyszerű ünnepel­­tetések tárgya s így összes munkáinak megjelenése iránt annál nagyobb az érdeklődés. Érdekesnek tartjuk meg­említeni, hogy­ az előfizetők között hetenként egy 12 frt értékű vereskereszt sorsjegyet sorsoltak ki, s hogy már ketten voltak oly szerencsések, hogy a sorsjegyet meg­nyerték. Az egyik sorsjegyet Hüse Juliska kisasszony Debreczenből, a másikat Homoróczi József hivatalnok Szegedről nyerte meg. A gazdag tartalmú füzetes válla­latra újból felhívjuk olvasóink figyelmét. Előfizethetni postautalvány útján Debreczenben, negyedévre 13 füzetre 1 frt 50 krért. Füzetenként 15 kiért a könyvkereskedések­ben is megrendelhető. Az új előfizetőknek az eddig meg­jelent füzetek egyszerre megküldetnek. SZÉKELY NEMZET. Irodalom és művészet. Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. E nagyszabású vállalat hetvenedik füzete jelent meg, az előbbiekhez hasonló díszes és csinos kiállításban. Fels­ő-A­usztria és Salzburg ismertetésében a tizenegyedik füzetet képezi s két czikket tartalmaz: Richter Edétől a salzburgi sík­ság leírását, Ruthner Antaltól pedig a Pinzgaut. A salzburgi síkság jellemző tulajdonaival a havasi vi­dék szépségekben gazdag festésével, a természeti tü­neményekkel van bemutatva. A másik leírás, mely e füzetben kezdődik, a Salzach völgyét ismerteti, mely völgy összes mellékvölgyeivel, a vidék nyu­gati határától Walchenig a Felső-Pinzgaut al­kotja, ehez csatlakozik a Salzach kelet felé irá­nyuló folyása mellett Közép-Pinzgau és ettől keletre Alsó-Pinzgau. Művészi kivitelű rajzok, hírneves mű­vészek munkái, magyarázzák és teszik szemlélhetővé a szöveget. A füzetek kaphatók minden könyvkeres­kedésben. Ajánlj­uk azok figyelmébe, kik hasznos mű­vet akarnak megszerezni. Vértesi Arnold összes munkáiból immár az 5-ik fü­zet­ is megjelent s a következő novellák elejét és folyta­tását tartalmazza: „A bohócz neje“, „A Hátszegi Neszti KÜLFÖLD. — okt. 20. Garasanids úr, az egykori szerb miniszter­elnök, nemcsak a politikai köztérről vonul visz­­sza, hanem, mint Belgrádból újságolják, az or­szágot is elhagyja és Svájc­ba vándorol ki ; előbb azonban nagy országos gyűlésre akarja összehívni a haladó párt híveit, hogy beszámoljon két évi politikai működéséről és felvilágosításo­kat adjon a királyi pár válóperében tanúsított magatartásáról. Ezt a szereplést Milán király aligha fogja megengedni az egykori pártvezér­nek, még kevésbbé pedig azt, hogy az ő családi ügyét nyilvános gyülekezet előtt tárgyalgassa. És hogy a király szavának — bármit állítsanak is orosz részről — van súlya az országban , mutatja épen a Garasanin visszalépése. Az orosz sajtó, mint Pétervárról jelentik, valósággal dü­höng is Milán király ellen és mindenféle sérté­sekkel illeti. E lapok nézete szerint a szerb vi­szonyok egyre komolyabb jelleget öltenek. Orosz­ország türelmének az ottani üzelmekkel szem­ben hamar vége fog szakadni. A Geffeken Ügy nem igen halad előre s Vilmos császár hazatértéig valószínűleg csak az előkészítés mostani stádiumában marad. A leg­újabb jelentés szerint a törvényszék visszautasí­totta a védő ama kérelmét, hogy Geffeken sza­badlábra helyeztessék. Az elhunyt Frigyes csá­szár özvegye, hír szerint, lépéseket tett, hogy a napló ügyét ne bolygassák tovább, azt óhajtva ezzel elérni, hogy férje emlékezete ne legyen újabb protanáczióknak kitéve. Meg is nyerte e végből Henrik herczeg közbenjárását, kinek nagy befolyása van császári testvérére. Azt hiszik, hogy az igazságszolgáltatás rendes menete nem fog megakasztatni, de azután Vilmos császár, ha Geffckent esetleg elítélik, kegyelmet fog neki adni. Bulgáriára vonatkozólag sajátságosan hangzó hírrel lepte meg a különben jól érzésüknek is­mert Politische Correspondenz a politikai körö­ket, azt újságolván Konstantinápolyból, hogy a hatalmak közeledni akarnak az eddigelé el nem ismert Ferdinánd fejedelemhez, megbízván kép­viselőiket, hogy ne legyenek továbbra is olyan tartózkodók, mint eddig, látogassák meg a feje­delmet, fogadják el meghívásait stb. Mindezt pedig az az aggodalom okozta volna, hogy a bolgár kormány, ha tovább is úgy elhanyagol­ják, mint eddig, komoly bonyodalmakat támaszt­hat a mac­edoniai kérdésben. Egy oláh lap Strossmayer mellett. — okt. 20. A bukaresti „Telegraful“ lándzsát tör Strossmayer mellett és ezeket írja : „A karcz élesebbé és jellemzőbbé válik. Egyik részről az elnyomók mindenféle eszközökhöz folya­modnak, hogy az elnyomottak fájdalmainak hallga­tást parancsoljanak; a másik részről pedig, az el­nyomottak, az­az Szent István koronája alatt álló nemzetiségeknek nagy többsége, minden egyes csa­­pásból uj erőt merítenek a küzdelemre. A közhata­lomnak összes közegei, kezdve a császártól az utolsó falusi hajdúig, oda működnek, hogy fenyegetések ál­tal a nemzetiségek elcsüggesztessenek. A császár fe­ 162. szám. nyegetődzik és Németország fiatal császára, a­kit szerencsétlen atyjának halála a hatalom polczára föl­emelt, szövetkezik vele ezen fenyegetődzésekben, ér­demrendet adva a nemzetiségek hóhérjainak. És mindamellett fennen hirdetjük azt, hogy a császárok­nak minden megerőltetése daczára, ők és hatalmuk álomként el fognak enyészni, nyomdokaikban hagyva az emberiség sértetlen jogainak üldözés szentfoltját; a nemzetiségek pedig megmaraduak és élni fognak, mert „a víz lefoly, a kövek meg megmaradnak.“ A nemzetiségek ezt jól tudják, ugyanazért az üldözé­sek őket el nem csüggesztik. Miután a magyarok császárjuk által Strossmayer előtt egy nem illő komédiát játszottak, sarkantyút pengetve és bajuszt pödörve, meg akarták félemlíteni a vatikáni tehetet­lent, arra akarván őt kényszeríteni, hogy a nemze­tiségi püspököt küldje el zárdába. A pápa, habár tehetetlen is, szánalommal tekint reájuk és a nem­zetiségi püspöknek ügyét eltette ad acta. A magya­rok dühöngenek és lapjaik tüzet okádnak, a vén tehetetlen pedig mosolyog és kineveti az összes ma­gyarokat, kezdve a császártól az utolsó falusi haj­dúig. így folynak a világ dolgai. Az igazságos esz­mék, a törvényes aspirácziók, a­melyek a szellemek századának tőkéjét képezik, utat törnek maguknak, élnek, gyarapodnak és habár lassan is, de biztosan előkészítik a győzelem útját. A győzelem pedig csakis ezeké lesz.“ *­ ­ A székely­udvarhelyi ünnepély. Lapunk közleményei után pótlólag még egy tu­dósítást vettünk a székely-udvarhelyi ünnepélyekről. Közöljük ezt is kiegészítéséül tudósításainknak : S­z.-U­d v­a­r­h­e­l­y, okt. 16. A sz.-udvarhelyi ev. ref. főiskola átalakított és részben újon készült épületének „felszentelési ünne­pélye“ megtörtént. Szász Domokos ev. ref. püspök és kísérete, valamint az erdélyi részek ev. ref. ta­nodáinak küldöttei is folyó hó 13-án érkeztek meg, s az indóháznál Gyárfás Domokos iskolai főgondnok által fogadtattak. Innen a 25 kocsiból álló menet, a városi polg.­zenekar vezetése alatt, a főiskola épülete elé vonult, hol — a felállított díszkapu előtt — a püspököt, az iskolai ifjúság nevében, Zayzon János, leendő püspöki titkár, üdvözölte. Az elszállá­solások megtörténvén, a püspök még délelőtt fogadta különböző testületek tisztelgéseit, délben pedig, az összes idegen küldöttségekkel együtt, Sebesi Ák­os iskolai algondnok vendégszerető asztalának ven­dége volt. Délután a vendégek, élükön a püspökkel az is­kola helyiségeit, szertárait, berendezését s az ifjú­ságot nézték. Este a püspöknél 160 fáklya lángja és zene mellett történt egy impozáns tisztelgés, mely alkalommal az iskolai elöljáróság és tanári kar ne­vében Solymosi Endre tanár beszélt és nem habo­zunk kimondani, hogy a beszéd az ünnepély egyik kimagasló pontját képezte. A fáklyás zene után szín­házba mentek a vendégek, Felekit megnézni, színház után pedig ismerkedési estélyre. Maga a hivatalos ünnepély vasárnap d. e. 10 órakor kezdődött templomi isteni­ tisztelettel, melyen a püspök fölszentelő imát mondott, oly fenkölt és magasztos szavakban, melyek teljesen feledtették az ő ismert ósdi előadási modorát. Az alkalmi beszédet Szász Gerő kolozsvári esperes tartotta. Fénypontja volt ezen isteni tiszteletnek, a Solymosi Endre tanár által vezetett dalkör éneke, melynek gyönyörű vol­tát bizonyítja azon körülmény, hogy midőn az isteni tisztelet végével, a közönség már tolongani kezdett kifelé, hogy az iskola nagytermében, az ünnepély további folyamára helyet kapjon: fölcsendült az ének­kar s erre az egész közönség megállóit és végig hallgatta az éneket. Az iskola dísztermében folytatott ünnepélyen Nagy Lajos kir. törvényszéki elnök és isk. főgond­nok beszélt az elöljáróság nevében, szépen fejteget­vén a felekezeti tanintézetek létjogát s az állami is­kolák mellett való fontosságát, kimutatván, hogy vallás-erkölcsi alapon álló tudás, vagyonosság és ép fizikum azon három kellék, mely mellett nemzetünk egészségesen haladhat s melyet első sorban a fele­­ ­. A SZEKEIA NEMZET TARCZAJA. A dicsőség utja. Tisztelt hölgyeim és uraim ! Bevallom, hogy roppantul szerettem a dicső­séget és vágyódtam utána mindig. Hanem most már lemondtam róla. Miért ? kérdik. Hallgas­sák meg az alább következő elbeszélést, melyet egy olyan úr mondott el nekem, a­ki szintén kereste a dicsőséget és meg is találta. Én nem tudom tetteit utánozni. Nincs hozzá bátorságom. A dolog vége pedig épen elrettent. Mindjárt meg­értik ezt is. Tehát uram — mondá a nagy férfiú — én nagyratörő ember voltam teljes életemben. Tet­tem sok jót, adakoztam szent czélokra, iskolát alapítottam, templomot építtettem, szerettek is otthon. De mit ért nekem ez ? A lapok megem­lékeztek egy pár sorban jótetteimről, de az or­szág még sem ismert. Nekem pedig ez kellett. Másként próbálkoztam. Felléptem képviselő­­jelöltnek antiszemita programmal. Sok pén­zembe került a választás, az igaz, de meg­lettem. Mihelyt a képviselőházba bejutottam, elkezdtem dörgedelmesen beszélni. Olyan dol­gokat mondtam, a­miket magam sem hittem s alaptalanságukról meg voltam győződve A hatás nagy volt. Beszédeim feltűnést keltet­tek. A lapok hosszú czikkeket írtak rólam, egyik dicsért, a másik gyalázott. Nekem mindegy volt, czélomat így is, úgy is elértem. Hanem az egyik német újság mérgesen rontott reám. A szerkesz­tőjét az utczán megpálctáztam s azután pisztoly­párbajt vívtunk. A Komjáthy-pisztoly csodát mű­veit : lelőttem ellenfelemet. Hírnevem kezdett emelkedni. Arczképemet innen is, onnan is kér­ték. A képes napilapocskák megrajzoltatták ho­gyan tántorodik meg és esik le a halálosan se­besült szerkesztő. Még tovább mentem. Elkezdtem írni a nő­­emanczipáczióról. Védelmére keltem a gyöngé­­debb nemnek. Rettenetes szenzáczió! Százával kaptam a szerelmes leveleket. Megélemedett ma­mák és felsőbb leányiskolái növendékek, erény­díjak és szépségversenyek győztesei, varróleányok és színésznők küldözgettek illatos és szagos le­vélkéket, meg arczképeket. Egyiket sem válasz­tottam, hanem nőül vettem egy hat láb magas, tenyeres-talpas oroszlánszelidítőnőt. Óriási siker! A fővárosban s vidéken egyaránt csak rólam beszéltek. Két hónap múlva feleségem megszökött egy angol lorddal , én utánuk iramodtam s rájuk puskáztam. A bolond angol belehalt a sebébe, a feleségem kigyógyult és visszatért előbbi mes­terségéhez. Engem a törvényszék fölmentett. A nép kifogta kocsimból a lovakat s úgy vitt haza diadalmenettel. Most a nép érdekeiért szálltam síkra, lázító beszédeket tartottam, rongyos ru­hákban jártam. Hatás óriási. A hazának népei csak rólam beszéltek, ódák hősévé lettem, elbe­széléseket, jellemrajzokat írtak rólam, meg sem említve a töméntelen vezérczikket. Most már lázba hozott a váratlan siker: megtámadtam mindent, a­mi él és létezik. Sok­szor olyan bolondokat mondtam és írtam, hogy magam sem értettem meg. Mindenki azt gon­dolta, hogy azért nem érti, mert igen mélyen és fenségesen gondolkozom. Tiszteltek, féltek tőlem, írtam sokat, mindent: regényt, drámát, rajzo­kat, röpiratokat. Egy idő óta nem én írtam mindezeket, hanem írattam másokkal, nyomorult éhenkórászokkal, kik olcsón csináltak meg min­dent ; nekem szép jövedelmet szereztek ezek a dolgok. Kezdtem a kormányférfiakhoz közeledni. Azok kész örömmel fogadtak, adtak olyan hi­vatalt, a­hol semmit sem kell dolgozni. A köz­vélemény azt mondta, hogy mégis meg kellett az erénynek adni az őt megillető jutalmat. Hivata­loskodásom alatt is folyton ébren tartottam az érdeklődést magam iránt. Majd külföldi­­tanul­mányokra indultam, jól mulattam, elköltöttem igen sok pénzt, s megírtam élményeimet és benyo­másaimat, persze a legnagyobb komolysággal. Hoz­tam magammal egy spanyol grófnőt, a­ki Párisban kasszicizáfsa volt egy kávéházban. Mikor haza­jöttem, a nyakamra jött legalább száz újságíró. Nem volt nyugtom, éjjel nappal háborgattak. Kezdtem borzasztóan unni dicsőségemet. Most már nem nagy örömet találtam abban, hogy minden halandó lény megbámul, ha végig me­gyek az utczán, ha minden kirakatban gyönyör­ködhetem a saját becses arczképemben, s az utczagyerekek az én tiszteletemre gyártott indu­lót fütyölik, accompagnirozva a kintornáknak. Nem volt időm, hogy egy délutánt eltöltsek csön­des baráti körben ; száz meg száz levelet kap­tam mindennap, az egyik fiát ajánlja figyel­membe, a másik segélyt kér, a harmadik a tyúkszemirtás legbiztosabb szerét tudakolja. Tűzbe dobtam valamennyit, nem feleltem egyikre sem. Nőül vettem a magammal hozott kasszivszáfiát, s nászútra indultam Olaszországba. Az újságok egész hasábokat írtak utazásomról, „saját külö­­nöket“ küldve utánam, a­kiktől nem tudtam soha­sem megmenekülni. Szörnyű dühbe jöttem. Haza­tértem. Immár nem tudtam kiállani a sok bosszantást. Elhatároztam, hogy öngyilkossá le­szek. Mikor lehető legkevesebben jártak a Duna­­parton, kimentem oda, s a hídról beugrottam a folyamba. Azonban itt is rajtavesztettem. Mikor már egy jó adag büdös vizet elnyeltem, kifog­tak és diadallal vittek haza. A zsurnaliszták most sem hagytak békét. Elmenekültem falura, a­hol kis birtokom volt. Ott senkivel sem érint­keztem, élveztem a természet gyönyöreit. Sokat gondolkoztam. Megírtam egy minden izében igaz, és tudományos becsű könyvet, nagyobb fáradság­gal és buzgalommal, mint a többi kilenczven­­kilenczet összevéve. Megemlékeztek róla igen hosszasan a kritikusok. Több hibát találtak benne, kezdték emlegetni, hogy öregszem már s nincs meg a régi ügyességem a tollfor­gatásban. Nem feleltem mindezekre semmit, hanem virágokat ültettem és ápoltam, falusi is­kolákat és szegény papokat segélyeztem, épen úgy, mint réges-régen. S lassan-lassan megfeledkezett rólam min­denki. Ezelőtt még csak tíz évvel is, én voltam a nap hőse. Ma nem is ismernek már. De én így sokkal boldogabb vagyok“. —Ezeket mondá az öreg úr s én azért közlöm, hogy olyanok, a­kik szeretik a dicsőséget, lássák, mi módon le­het azt leginkább elérni, vagy attól megsza­badulni. Szűcs Géza.

Next