Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-01-15 / 5. szám
5. szám • Pest, január’ 15dikén 1834. TÁRSALKODÓ. SÖTÉTSÉG. (Byron után.) Álmodtam — ’s még se volt álom csupán — Elhunyva a’ napfény ’s a’ csillagok Fény nélkül és ösvénytelen bolyongván Bus végtelen homályban, a’ fagyos Föld lomhán forgott holdtalan vak űrben. Jött, ment a’ reggel ’s nem hozott napot; ’S az ember elfelejtő szenvedélyűt E’ végromlásban, minden szív — világért Egy önséges fohászattá fagyott! Majd őrtüzet rakának; a’ paraszt Viskó, fejdelmi szék, királyi vár ’S minden halandó’ lakja phárusszá Gyűlt; — hamvadónak a’ dús várasok ’S lakói lángzó házaik között Utószor még egymás’ szemébe néztek. Boldog, ki a’ Volkán szövetneke Világát lakta! — Félelmes remény Lett az földünkön. — Erdőt gyújtanak, De perczről perezre halványúl az üszk. Recsegve dől a’ tőke — ’s mind sötét. Az ember-arcz ez elhaló világban Nem földi színt mutat; midőn a’ láng Rá villan, némellyik szemét takarja — *S a’ földre dőlve sír; más nyugton ül ’S állát kezébe támasztván mosolyg; Mások sietve futnak fel ’s alá — Halotti máglyát rakva önmagoknak; Bőszükén nézik a’ halvány eget, Egy holt világ’ halotti szőnyegét; Átkozva rogynak földre, és üvöltve Csikorgatják fogaikat; — a’ madár ijedten szállong a’ földszín fölött ’S rikoltva rázza szárnyit hasztalan. — Reszketve és szelíden a’ fene Vad is jön; ’s közbe csúszik a’ kígyó, Sziszeg, de csak falánk nélkül: Ölik Étkűl az emberek. — A’ föld’ szikét Egy perczig elhagyott mord háború Lakozni újra Kezd; vér és halál Lónára gyász-ebédnek — és kiki komor magányban töltözik. Szereim ’S barátság eltűnt. Egy gond a’ világ : Közel rettentő dísztelen halál ’S bélrágó éhség; a’ sok holttetem’ Csontváza ’s húsa sírtalan hevernek; Sovány soványnak étke len ; az eb Tirát támadja meg; csak egy maradt Urához hív, — ’s holttestétől madár- Vad- ’s embernek sóvár hadát elűzi ; Míg éhtől fonnyadt száraz torkukat Más haldokló test vonzza, ő maga Tápot magának nem keres; nyöszörg Szünetlenül, keservesen vonít ■— ’S kétségbe esve nyalván a’ kezet, Melly hízelgésit nem viszázza, — hal meg. Éhségben végre minden nép kiholt. Egy roppant város’ két lakója csak Élt túl a’ többin, zordon ellenek. Egy pislogó tüzű oltár mögött, Hol sok szent tárgy szentetlen czélra volt Halmozva, jön szörnyű találkozásuk; Kaparván ’s szítván gyönge csont kezök Az elhunyó hamut ’s kis életet Fáván belé csekély lehelletök — Mintegy gúnyul parányi lábra gyűlt; Világlik , és mindegyik fölveti Szemét ’s szomszédja’ bús képére néz ; Lát, felsikolt és halva földre omlik — Egymás’ rútsága’ láttán haltanak, Nem tudva, hogy ki, homlokát az éh Rémmé föstötte. — A’ föld puszta már; Hajdan virúló teste egy göröngy,. Ember, fa, fű és életnélküli Haláltömeg, — kemény agyag, ehaosz. Folyó, tó, tenger, minden veszteg áll, Nem mozdul semmi néma mélyiben; Matróztalan hajók rohadnak a’ Tengernek síkján; szálas árboczok ízenként hullnak — és a’ víz, midőn Fenékig süllyednek, habot se vet. A’ hullám holt, — tenger’ dagálya és Apálya — elhunyt mesterével, a’ Holddal — temetvék; a’ szelek pedig A’ vesztegségben elmállottanak.------Már felhők sincsenek, nem is szőrűi Reájok a’ sötétség. Ő a’ Minden! Lukács Mórié*. A' ZSIDÓ CSALÁD, VAGY A’ JANICSÁKOK’ eltereesztetése. (Folytatás.) „A’ jövő órá — szólt a’ bibliához lepve Benőni — az ur’ kezében nyugszik, kezeken az öröm ’s fájdalom, mellyeket bölcsesége’ örök végezetinél fogyást küld. Ez óra e’ világra nézve elválásunkat is szülheti. Leila megesküszöl-e az ur’ szent szavára, hogy ártatlan maradsz ’s tisztaságod’ megőrződ, habár a’ halál’ félelmei fenyegetnének is ?“ — „Esküszöm !44 monda Leila — és szép termete felmagasodék az ünnepélyes pillanat’ komoly nagyságában, míg szelid nagy szemét lelkesedés lángitá. — „Fogsz megesküdni — szóla tovább Benőni — hogy azon esetben, ha zordon erőszak téged oldalom mellől elszakaszt, álfogás, ravaszság ’s rábeszélés által, mennyire tenerődben áll, kieszközlended, hogy még egyszer meglássalak ’s így együtt halhassunk ?“ —