Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
1981-04-26 / 17. szám
TARTALOM A címlapon: Havannai karneválon Székely Tamás felvétele (összeállításunk a 36-37. oldalon) A hátlapon:Illyés Kinga Farkas Tamás felvétele (Cikkünk a 28. oldalon) Heti ajánlat Kaján: Spray 2-4 Székely András: A türelmetlenség inkább csak tövist terem. R. Székely Julianna: (Köröspataki Kiss Sándor) Rolf Hochhut a Tháliában (Barabás Tamás) Csehov Platonovja a Pesti Színházban (Mészáros Tamás) 28-29 Nem mindegy, miért üresek (Balog János) Zenei ízlés, türelem, arány (Deme Tamás) A költészet napján (Melczer Tibor) Angol Bovaryné (Tamás István) 30-31 Rádió- és tévéműsor 32-33 God dag, Kocsis (Molnár Károly) 34-35 Bienvenido a Cuba (Csenterics Ágnes) 36-37 A gyalogos ereje (Flórián Tibor) Rejtvény 38 Fecske Csaba, Galambosi László, Keresztury Dezső, Szabó Csaba, Gyárfás Endre versei 39 Világ-Tükör A nő nemcsak modell (Székely András) Capote: Zseni vagyok (Barabás Tamás) 40-42 Levelezés E héten válaszol: Fekete Sándor 45 A göcseji császár unokái 6-8 H. C. Artmann: Megnyúlnak az árnyak Szakonyi Károly: Talán egy délután Gyurkovics Tibor: Tassy Klára Száz év magány című gobelinjére Fenyvesi Félix Lajos, Bényei József, Dávid Lajos versei 10-11 Vásársirató (Nógrádi Gábor) 12-13 Katherine Mansfield: Egy csésze tea A novellát Palotai Boris mutatja be 14-15 Iszlai Zoltán: Bizánci ügyletek 16-17 ,,A kék madár és hasonló blődlik" (Sombor Judit) 18-19 Félelem (Nógrádi Gábor) 20-21 Egy „bicskás” Csíkból (Sárosi Bálint) 22 A másfelé bámuló isten (Gáli István) Fekete Gyula: Tengercsepp 23 Bálint Endre: Ibizától Szentendréig (Mazányi Judit) 24-25 Nagyszentmiklós, 1981 (Balogh P. László képriportja) 26 Szélvészkisasszony (Koltai Tamás) 27 Beszélgetés Tímár Sándorral (Fuchs Lívia) „Az kútba belehajtottam” Hazai Tükör 43 Szállj ki és gyalogolj! (Pálffy Judit) Orvosi üzenetek 44 Amikor az amerikai űrhajósok leszálltak a Holdra, és őket nézendő, kora hajnalban a tévé előtt kuporogtunk, kimászott az ágyból leányom, akkoriban nagycsopis bölcsődei polgár, szemügyre vette a képernyőt, majd megkérdezte: „Hol mászkál a bácsi?” „A Holdon” — feleltük. „Aha” — mondta Judit, akinek, beleszületvén a modern technikába, a világ legtermésztesebb dolga volt, hogy a Holdon bácsi mászkál, és visszatért ágyacskájába. Körülbelül ennyi idős lehettem, amikor 1944 őszén egy német alakulat rossz néven vette, hogy egyesek fegyvert rejtegettek a házunkban — kissé idegesek voltak már akkoriban —, és kivégzés céljából emiatt felsorakoztatták a ház lakóit néhány géppuska előtt. Ott álltunk felemelt kézzel. Anyám egyik kezével engem fogott, csak a másikat kellett felemelnie, én viszont mindkettőt felemeltem, ahogy illik. Mert nekem akkor az volt a természetes, hogy az ember felemelt kézzel áll egy fegyver előtt. (A tettes jelentkezett, a kollektív kivégzés elmaradt ...) Amint később természetes lett, hogy két szem citrom komoly ajándéknak számít. Vagy hogy fel kéne jelentenünk tanítónőnket, lévén szegényke reakciós. (Talán tényleg jobban is érezte magát egy rendszerrel korábban . . .) És még sok mindent egészen természetes dolognak tartottunk, az ipari tanulók riasztó fekete egyenruhájától a sorban állások szertartásáig. Talán az ilyen emlékek tesznek türelmesebbé sok mindennel szemben, ami nem tetszik. A mai húsz és harminc közötti nemzedék számára — amelynek szintén megvan a maga baja — ebből semmi sem természetes. Azt viszont természetesnek tartják, hogy már rég nem lehet valakit csak úgy „elvitetni”, s hogy sok szempontból olyannak tűnik ez az ország, mint valami „pluralista” demokrácia. Bár nem az, és nem is ígérte senki, hogy az lesz a szónak nyugati lapokban használt értelme szerint. Csak éppen rendszere elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy tág határok közt engedélyezze vélemények kifejtését — mellesleg, a pluralista demokráciákban is csak addig visel kesztyűs kezet a hatalom, amíg valaki nem kezd valamit csinálni is. Sokat jár a fejemben egy nemrég olvasott, kitűnő pedagógiai tanulmány. Az új ember kovácsa óta nem találkoztam hasonlóan friss nézőpontú, ironikus-vitázó neveléstudományi írásművel. Sokkal teljesen igazat kell adnom neki, és mégis, úgy érzem, ennek a hasznos írásnak tanulságos hibái is vannak. Hogy melyik adat kétes. Vagy mit nem vett a szerző figyelembe, azon nálam tudósabbaknak kellene vitatkozni. Azt például gyanítom, hogy az oktatás kiszélesedésével az ismeretek kevésbé mélyek lesznek, s ez világjelenség. Holland iskolaigazgatótól hallottam: amikor egy jól fizetett állásra több száz diplomás jelentkezett, a válogatást oly módon egyszerűsítették, hogy csak azokkal tárgyaltak, akiknek hibátlan volt a helyesírásuk. Pedig ott igazán magas színvonalú és modern az oktatás. A kitűnő stílusú cikket stílusának harapóssága teszi számomra célt tévesztetté. Ez ugyanis nem egyszerűen a fűrészporízű tanáros unalom antitézise, s ha igen, akkor olyan antitézis, amely a szintézist inkább nehezíti. A tanulmányból végső soron az tűnik ki, hogy a magyar közoktatás ügyét 1945 óta vagy hülyék, vagy gazemberek intézték. „Ehhez persze — jó szokás szerint — megint csak egy feltétel volt meg — a határozat” — írja a szerző egy intézkedésről. Könnyen lehet, hogy az intézkedés valóban nem volt előkészítve — de miért persze? Azt hiszem, érthető, hogy fontos ez a latin jövevényszócska. Apám egyike volt azoknak, akik 1948-ban államosították az iskolákat, és néhányat ismerhettem személyesen az államosítók közül. Tudom, hogy jócskán voltak szakmai hiányaik, emberi gyengéik, de hogy hibás intézkedésekkel is használni akartak, s nem cinikus karrieristaként vagy „őrült költőként” hozták őket, az bizonyos. Még talán azokat is valami hitféle vezérelte, akik 1951- ben apámat kidobták állásából (galád módon együtt kávézott egy „pedológus”-sal, vagyis az ördöggel cimboráit.) Ha mindent, ami eddig történt, csak kritizálunk, fölöttébb megnehezíti azt a párbeszédet, amelyből a helyes szintézis kialakulhatna ... S így, sajnos, elsikkadhat a tanulmány megannyi rendkívül értékes része is, amely igen kézzelfoghatóan dokumentálja, mekkora öncsalás a tévedéseket és kijavítási kísérletüket „remek ötletet követő még remekebb ötletté” kozmetikázni. Az a gyanúm, a szerző alapvetően ott téved, amikor azt hiszi: az ideális nevelés célja „a mindenkori hatalommal szembeni alkotó intolerancia”. Igaz, hogy a hatalom gyakran próbára teszi az ember türelmét — de mégis: a mindenkori hatalom? És mi az az „alkotó intolerancia”? Bírálat? Az intolerancia türelmetlenséget, el nem fogadást jelent. Vagy épp harcol valamely nézet ellen (Griffith amerikai rendező Türelmetlenség című filmje, az Intolerance a keresztények, a hugenották, a tőkések elleni harcról szól!). A bírálat viszont egy rendszer megmaradásának és működésének szerves része; az, ami a kibernetikában a „visszacsatolás”. Épp ezért, aki a problémajelző bírálatot elfojtja, annak lehet bármilyen dicséretes a szándéka — párthűség, nemzeti büszkeség, tapintat —, ténylegesen a rendszer ellensége. Ha viszont bírálatommal erősítek egy rendszert, akkor merő hiúság önmagam előtt azzal kérkedni, hogy szemben állok vele. Az ilyen szembenállás legfeljebb arra jó, hogy általa megszerezhetjük a mártíromság glóriáját. Erre a fejdíszre a válogatott baráti körtől kiváló külföldi írókig sokan felfigyelnek. De hogy ezt a glóriát viszonylag olcsón adják, az elsősorban annak a rendszernek az érdeme, amellyel manapság sokak szemében elegáns dolog szembeszállni. Nem is életveszélyes, mert az állam tűrni látszik a csípéseket, amit csak üdvözölni tudok, hisz a múlt tapasztalatai szerint bivalyoknál is sokkal célravezetőbb eszköz bögölycsípés ellen a vastag bőr, mint az összevissza való csapkodás. Csöppet sem bánom, hogy olcsón adják a glóriát, viszont úgy vélem, érdemtelenül. Mert a szándékok és a tényleges következmények itt is eltérhetnek egymástól. Ugye, immár lassan negyedszázados nálunk a „kétfrontos harc” fogalma. Kétfrontos harcot vív a jelek szerint a spanyol király körül tömörülő liberális-polgári réteg is. A hírekből úgy tűnik, az anarchisták bombái a francóista vonal híveit erősítik. Felteszek egy találós kérdést: ha egy tehetséges magyar értelmiségi, csupa jó szándéktól vezéreltetve, nem hajlandó kiböjtölni-kiverekedni egy írása megjelenését, hanem Nyugaton publikálja olyan sorozatban, amely „a szabad magyar gondolkodás fórumának” nevezi magát — nos, akkor ezzel a tettével vajon melyik ellentábort erősíti a kétfrontos harcban ? Szabad gondolkozni! A „kötelező” intolerancia eszménye mögött alighanem az az elterjedt nézet rejlik, hogy a hatalom mindenkit megront, s birtokosait jobb messziről elkerülni. Valóban: volt már eset a történelemben, hogy derék és okos emberek méltatlan rendszert támogattak. De később megtalálták annak a módját is, hogyan forduljanak szembe azokkal, akiket nem kellett volna támogatniuk. Viszont, ha a művész, az író, az értelmiségi — vagy bármely más, alkotni, dolgozni vágyó ember — netán olyan hatalommal találkozik, amelyet (akár morogva-bírálva, fenntartásokkal, akár türelmetlenkedve, de végső soron mégiscsak) érdemes támogatni, és ezt a hatalmat nem támogatja, akkor ezt a hibát — amely, ellentétben Talleyrand cinikus bölcsességével, több mint hiba: bűn —, nos, ezt a hibát soha nem lehet jóvátenni. SZÉKELY ANDRÁS A türelmetlenség csak tövist terem