Új Tükör, 1988. április-június (25. évfolyam, 14-26. szám)

1988-06-26 / 26. szám

A VÍZ NEM ELLENSÉG ■ Ismét új fürdőidény kezdődött, s megint előtérbe kerül az uszodák, strandfürdők és a szabad vizek tisz­tasága. A panaszok, a magyarázatok a viták több évtizedesek, azonban lé­nyeges előrelépésről, kedvező válto­­zásról ez ideig nem tudunk beszá­molni. Pedig ismeretes, hogy az üzemben tartók Európa-szerte egyre szigorúbb intézkedéseket hoznak az uszodák tisztasága érdekében, és sok helyen a legkorszerűbb (porszívó, ön­tisztító és vízforgató, stb.) berende­zésekkel tisztított kristálytiszta víz­zel várják a vendégeket. Korántsem oktatási céllal, inkább okulásként elevenítsük fel annak a lengyel diplomatának a megfigyelé­seit, aki 1591-ben járt hazánkban. Ál­talában elégedetlen volt a magyar­­országi állapotokkal, de a török für­dőkről a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Megállapította, hogy a közfürdők, de különösen a gyógy­fürdők gyógyhatását igen nagyra be­csülik az emberek. A fürdővendégek viszonylag alacsony belépődíjat fi­zetnek a kiszolgálásért és a kénye­lemért, s elvárják, hogy ezeket ma­radéktalanul meg is kapják. A für­dőmedence fala rendszerint már­vánnyal van kirakva, és a víz kellő mélysége lehetővé teszi az úszást is. A medence és környezete tisztántar­tására az üzemeltetők nagy gondot fordítanak, és ezért a fürdőmedencé­ből a vizet minden éjjel leeresztik, és másnapra friss vízzel látják el. Ar­ra a tulajdonosra, aki ezt elmulaszt­ja, vagy arra a személyre, aki a für­dőt és annak területét bármi módon bepiszkítja, kemény büntetés vár. Kívánatos lenne napjainkban is hasonló szellemben üzemeltetni a fürdőket, hiszen azok higiéniája vál­tozatlanul valóban sok kívánnivalót hagy maga után. Különös, hogy a szakemberek még a legnagyobb siker csúcsán is sok­szor másképpen ítélnek meg bizo­nyos helyzeteket. Történt, hogy 1936-ban, a berlini olimpián a kitűnő japán úszók az olimpiai faluból személygépkocsik­kal jártak az úszóstadionba az edzé­sekre és természetesen a versenyek­re is, nehogy az autóbusz összerázza őket. Nagy feltűnést keltett, hogy ugyanakkor Csik Ferenc, a 100 mé­teres gyorsúszás egyik esélyese az ed­zésekre, sőt még az előfutamok ver­senyeire is zsúfolt autóbusszal uta­zott. Ennek nem anyagi, hanem egé­szen más természetű oka volt. A ma­gyar csapat egyik vezetője ugyanis magabiztosan kijelentette, hogy nem tekinti komoly versenyzőnek azt, akit félórás autóbuszozás összeráz. A vezető teljesen megfeledkezett arról, hogy már egytized másodpercnek is milyen jelentősége lehet egy rövid távú versenyen, és arra sem gondolt, hogy makacsságának kellemetlen következményei is lehetnek. Az ered­mény ismeretes: Csík olimpiai baj­nokságot nyert, melyet a vezető, az említett intézkedésre hivatkozással büszkén könyvelt el részbeni saját sikerének is. A magyar olimpiai csapat vezetői­nek többsége azonban másként véle­kedett. Szerintük a magyar bajnok kitűnő képességeire vallott, hogy a számára megnehezített körülmények ellenére is győzni tudott. Mert mi lett volna, ha ... A mai, korszerű sporttudomány megállapította, hogy annál fejlettebb egy nemzet testkultúrája, minél töb­ben tudnak úszni. Szinte hihetetlen­nek tűnik egyik-másik felmérés eredménye, melyből kiderül, hogy hazánkban az egyetemi és főisko­lai hallgatók 45—60 százaléka nem tud úszni, illetve a 30 évnél időseb­bek 65—70 százaléka úszástudatlan. Az OTSH — az Állami Ifjúsági és Sporthivatal elődje — 1975-ben ki­adott közleménye szerint: „Az or­szág lakosságának alig 10—12 száza­léka tud úszni, s ez is eredményezi, hogy hazánkban az úszósport álta­lános színvonala alacsony.” Ennek függvénye egy másik adat: hazánk­ban az utóbbi esztendőkben éven­ként átlagosan 300 ember fulladt a vízbe. Hogy is állunk valójában az úszás­sal? A szakirodalomban tallózva megtudjuk, hogy a XVIII. században élt holland Jean Backstrom szerint a víz nem ellensége az embernek, mert „az ember — állatokhoz hasonlóan — születésétől fogva tud úszni.” Ta­nácsolja, hogy megfelelő módszer­rel, játékosan, mielőbb szoktassák hozzá a gyerekeket a vízhez, ugyanis a gyerek nem felejtette el a vele szü­letett adottságát, ezért gyorsan és könnyen megtanulja az úszást. A té­telt egyébként azóta többen is el­fogadták, sőt, példákkal megerősí­tették. Megfigyelték, hogy a termé­szet ölén élő ázsiai, afrikai és ame­rikai tengerparti lakosok gyermekei önmaguktól sajátítják el az úszást. Az észrevétel nálunk is helytálló, ugyanis ismeretes, hogy sokan, főleg a víz mentén lakók, önmaguktól, se­gítség nélkül tanulnak meg úszni. Kétségtelen, hogy az embernek hajlama van az úszás elsajátításához, mely látszólag megkönnyíti az úszás­tudás problémáját. A helyzet még­sem olyan egyszerű, ugyanis a szak­szerű úszás tanítása szakképzett ok­tatók, alkalmas létesítmények nélkül elképzelhetetlen, és ezeknek előte­remtése sok gonddal jár. Éppen ezért feltehetően végre kialakul majd hazánkban is valami olyan országos méretű, szervezett mozgalom, amely felelős gazdája lenne az úszásokta­tásnak, így lehetne elérni, hogy a lakosság többsége tanuljon meg úszni, és az­után gondoskodni kellene azokról is, akik későbbi éveikben igényt tarta­nak az úszás gyakorlására. Fogadjuk el egy szakembernek a vízi katasztrófákról alkotott véle­ményét: „A vízbefulladás azért ter­jed, mert nem terjed az úszás!” BAKÓ JENŐ A harmincas évek kiváló sprinterei: Zólyomi Gyula, Csík Ferenc olimpiai bajnok, Körösi István Európa-válogatott A lipcsei uszoda (épült 1951-ben), az 1962 EB helyszíne A Nemzeti Sportuszoda (ma Hajós Alfréd nevét viseli) az 1958-as Európa-bajnokság megnyitóján 34 □

Next