Új Élet, 1960 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1960-09-25 / 18. szám

Beszélgetés Lucia Stănescuval, a kolozsvári Román Opera magánénekesnőjével Vk­at amikor szerepcsere történik, s a várt művész helyett új 1­1 egyéniség jelenik meg előttünk a színpadon, úgy figyelem Lucia Stanescu szavait életéről, pályafutásáról, törekvéseiről. Kolozsvári operánkban legtöbbször a szívfájdítóan szeretetreméltó, finomságában elgyöngülő asszonyt elevenítette meg hangjának bársonyos, árnyalt szépségével, játékának belülről jövő őszinteségével. Volt valami álmo­­dozóan, áttetszően tiszta ragyogású a tolmácsolásában, valami egye­­dülien nemes, ,,mely fogvatartja a nézőt-hallgatót akárhányadszor hallgatja a Pausz Margarétájának vagy a Bohémélet Mimijének sze­relmi boldogságában is fájdalmas, megcsalatásában sem vádló val­lomását. S most egy egészen más Stanescut ismerek meg. — Jogásznak készültem — mondja, s látom kék szeme sarkában a kérdés: nem lepődöm-e meg? Egy ideig párhuzamosan végeztem a bukaresti konzervatórium canto-szakját — folytatja —, és „hivata­los“ pályámra is komolyan gondoltam. Ez volt életcélom megkere­sésének az­ időszaka, s szerencsére azzal oldódott meg, hogy... — Felfedezték ! — Téved — mosolyodik el. — Sokkal prózaibb dolog történt. A látogatási kötelezettség arra „kényszerített", hogy döntsék, s én örömmel tettem eleget a kényszernek. Ami ezután következett? Sokan tudják: eleinte kisebb, majd na­gyobb szerepek, először­ csak valaminek az ígérete, majd az — igézete! Igézete az érzelmekkel meleg művészetnek, melyért Lucia Stanescu több nemzetközi díjjal, s állami díjjal jutalmazzák s a szeretettel, mely csak a kedvencnek „jár ki“. (Hány nagy művészt „csak“ bámu­lunk, tisztelünk, de nem szeretünk). S nem véletlen a Lucia Stanescut övező rokonszenv. Ahogy arról mesél, milyen helyes volt kis szerepek­kel kezdeni, ahogyan a Dima zeneművészeti főiskolán tanuló növen­dékeiről,­­fejlődésükről beszámol, arcán az öröm és a megelégedés tit­kolt, de árulkodó pírja fut­ át. Mert azok közé tartozik, akik nem tar­tanak a vetélytársaktól, s a maguk útjáról nem térnek le. Ez adja azt a határozottságot, erőt, melyet nem is sejtettünk. Igen, most már értjük, miért készül igazából is szerepcserére. Az eddigi lírai sze­repkörről a drámaira, Aidára,­Pillangókisasszonyra. Merész vállal­kozás ! — Tudom — válaszolja. — De ez az álmom, s amíg szerte nem foszlik (vagy meg nem valósul — mondja szinte bocsánatkérően, zárójel­ben), nem tudok szabadulni tőle. Úgy érzem, sok mondanivaló van bennem, amit eddig nem fejezhettem ki. — Úgy tapasztalom, hogy csak akkor teljesen elégedett, amikor a tanítványairól beszél Remélem, most nem tévedek. Bólint. S elhallgatunk, mert a szomszéd szobából, magnószalagról Callas csodálatos hangja röppen át. Cso Cso-szan fájdalmát dalolja szenvedélyesen, már-már érces tragikummal. Fényképeket nézünk. Budapesti, szófiai, prágai, pekingi, ogyesz­­szai, moszkvai felvételeket, külföldi utak emlékeit. Beethoven jut eszembe, aki azt hirdette, hogy a művészet egyesíti az embereket, így válik a művészi hivatás küldetéssé. Ezt érezte ez évben is a kolozs­vári Állami Magyar Opera közönsége, amikor a Carmenben elragad­tatással tapsolt a vendégként fellépő Lucia Stanescunak, ezt érezte annyi más város zenerajongója. Amíg ezt mondom, tekintete a messzibe réved, s úgy tűnik, a di­cséret zavarba ejti, mint a kötelességét teljesítő embert a nemvárt elismerés. Engem a szerénysége ejt zavarba, mert még nem fejtettem meg a titkát. Aztán rájövök: a legmagasabbra törő művészi szándék­­parancsolja ezt az alázatot. Az önmagán és a világon munkáló tehet­ség alázatát, mely előtt mindig főt szoktam hajtani. M. Z. Lucia Stanescu szereptanulás közben Székely György felvitele Több olvasónk kérte, mutassunk be néhányat a kolozsvári Állami Magyar Opera fiatal művészei közül. Kérésüknek íme eleget teszünk, azzal a megjegyzéssel, hogy a válogatás nem vala­­melyes ranglista szerint történt; az ifjú művész útja tele van sike­­rekkel és kudarcokkal, s éppen ezért veszélyes minden rangsorolás. Sok tekintetben még kialakulatlan, forrongó tehetségekről van szó, akik azonban máris szép ígéretei szocialista-realista művészetünknek. Fiatal énekesek a kolozsvári Állami Magyar Opera színpadán VARGA LÁSZLÓ, az Álla­mi Magyar Opera fatal tenoristája Máramarosszigetről került Kolozsvárra. Eredetileg szobafestő volt. Szo­­cializmust építő rendszerünknek köszönheti, hogy tehetsége nem sikkadt el, s mint ope­raénekes igazi hivatásának élhet. Nemes színezetű, csengő tenorhangjára, ízes, szép kiejtésére hamar felfigyelt az opera vezetősége: másodszereposztásban, vagy mint „beugró“ már eddig is énekelt néhány fontos szerepet. Az igazi elismerést számára mégis az jelentette, amikor Erkel Hunyadi László­jának címszerepében léphetett a közönség elé. Egybehangzó vélemény szerint feladatát nagyon jól, tehetségesen teljesítette. A fiatal tenoristát a rádióból és hangleme­zekről mint népdalénekest is sokan ismerik. Jelenleg Leoncovallo Bajazzók című operá­jának Cantoját és Bizet Carmenjének Don Josefát tanulja. TURI ERZSÉBET koloratúr-szoprán éne­kesnő, a kolozsvári Állami Magyar Opera szólistája. A népi zeneiskolában tanult. Eddig főként operettekben lépett fel, bár énekelte néhányszor Verdi Álarcosbáljának Oscar sze­repét is. Igazgatója, Szinberger Sándor uta­sításait követve, alakította első nagy operasze­repét a Hunyadi László Gara Máriáját. Az operettekből már jól ismert fiatal énekesnő művészetének fejlődésében jelentős lépés Gara­ Mária alakí­tása. Nagy hangterjedelme, hang­jának szép színe, tehetsége és jó megjele­nése egyre több lehetőséget biztosítanak szá­mára az operaénekesnői pályán. SZILÁGYI FERENC, a fiatal tenorista Vista községben született, dolgozó földmű­vesek gyermeke. Már gyermekfővel ő lett a családfenntartó, mivel korán elvesztette ap­ját. Volt napszámos, favágó, vasútépítő, majd gyári munkás. Néhány évvel ezelőtt egy kultúrversenyen tűnt fel először értékes drámai tenorja. A szakemberek biztatására hozzálátott a rend­szeres énektanuláshoz. Megfelelő előkészítés után bekerült a kolozsvári Állami Magyar Opera énekkarába. Rövid idő múlva kisebb szerepeket is kapott. (A Cigányszerelem Jonel­­jét, a János vitéz Strázsamesterét), majd Mascagni Parasztbecsületében énekelte Turri­­dut. Ezután Cavaradossi szerepe következett, mely olyan jól sikerült, hogy ennek eredmé­nyeként az opera vezetősége szólista rangra­ emelte a fiatal énekest. Túri Erzsébet (Mária) és Varga László (Hunyadi László) a közönség teljes elis­merését érdemelték ki Ferkel Hunyadi László című operájának előadásain. (Állami Magyar Opera, Kolozsvár) Lakatos F. Rudolf felvételei Világyi Ferenc, a kolozsvári Állami Magyar Opera tenoristája Cavaradossi szerepében K ffEUTgl m/mo­­ i

Next