Új Élet, 1960 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1960-09-25 / 18. szám
Beszélgetés Lucia Stănescuval, a kolozsvári Román Opera magánénekesnőjével Vkat amikor szerepcsere történik, s a várt művész helyett új 11 egyéniség jelenik meg előttünk a színpadon, úgy figyelem Lucia Stanescu szavait életéről, pályafutásáról, törekvéseiről. Kolozsvári operánkban legtöbbször a szívfájdítóan szeretetreméltó, finomságában elgyöngülő asszonyt elevenítette meg hangjának bársonyos, árnyalt szépségével, játékának belülről jövő őszinteségével. Volt valami álmodozóan, áttetszően tiszta ragyogású a tolmácsolásában, valami egyedülien nemes, ,,mely fogvatartja a nézőt-hallgatót akárhányadszor hallgatja a Pausz Margarétájának vagy a Bohémélet Mimijének szerelmi boldogságában is fájdalmas, megcsalatásában sem vádló vallomását. S most egy egészen más Stanescut ismerek meg. — Jogásznak készültem — mondja, s látom kék szeme sarkában a kérdés: nem lepődöm-e meg? Egy ideig párhuzamosan végeztem a bukaresti konzervatórium canto-szakját — folytatja —, és „hivatalos“ pályámra is komolyan gondoltam. Ez volt életcélom megkeresésének az időszaka, s szerencsére azzal oldódott meg, hogy... — Felfedezték ! — Téved — mosolyodik el. — Sokkal prózaibb dolog történt. A látogatási kötelezettség arra „kényszerített", hogy döntsék, s én örömmel tettem eleget a kényszernek. Ami ezután következett? Sokan tudják: eleinte kisebb, majd nagyobb szerepek, először csak valaminek az ígérete, majd az — igézete! Igézete az érzelmekkel meleg művészetnek, melyért Lucia Stanescu több nemzetközi díjjal, s állami díjjal jutalmazzák s a szeretettel, mely csak a kedvencnek „jár ki“. (Hány nagy művészt „csak“ bámulunk, tisztelünk, de nem szeretünk). S nem véletlen a Lucia Stanescut övező rokonszenv. Ahogy arról mesél, milyen helyes volt kis szerepekkel kezdeni, ahogyan a Dima zeneművészeti főiskolán tanuló növendékeiről,fejlődésükről beszámol, arcán az öröm és a megelégedés titkolt, de árulkodó pírja fut át. Mert azok közé tartozik, akik nem tartanak a vetélytársaktól, s a maguk útjáról nem térnek le. Ez adja azt a határozottságot, erőt, melyet nem is sejtettünk. Igen, most már értjük, miért készül igazából is szerepcserére. Az eddigi lírai szerepkörről a drámaira, Aidára,Pillangókisasszonyra. Merész vállalkozás ! — Tudom — válaszolja. — De ez az álmom, s amíg szerte nem foszlik (vagy meg nem valósul — mondja szinte bocsánatkérően, zárójelben), nem tudok szabadulni tőle. Úgy érzem, sok mondanivaló van bennem, amit eddig nem fejezhettem ki. — Úgy tapasztalom, hogy csak akkor teljesen elégedett, amikor a tanítványairól beszél Remélem, most nem tévedek. Bólint. S elhallgatunk, mert a szomszéd szobából, magnószalagról Callas csodálatos hangja röppen át. Cso Cso-szan fájdalmát dalolja szenvedélyesen, már-már érces tragikummal. Fényképeket nézünk. Budapesti, szófiai, prágai, pekingi, ogyeszszai, moszkvai felvételeket, külföldi utak emlékeit. Beethoven jut eszembe, aki azt hirdette, hogy a művészet egyesíti az embereket, így válik a művészi hivatás küldetéssé. Ezt érezte ez évben is a kolozsvári Állami Magyar Opera közönsége, amikor a Carmenben elragadtatással tapsolt a vendégként fellépő Lucia Stanescunak, ezt érezte annyi más város zenerajongója. Amíg ezt mondom, tekintete a messzibe réved, s úgy tűnik, a dicséret zavarba ejti, mint a kötelességét teljesítő embert a nemvárt elismerés. Engem a szerénysége ejt zavarba, mert még nem fejtettem meg a titkát. Aztán rájövök: a legmagasabbra törő művészi szándékparancsolja ezt az alázatot. Az önmagán és a világon munkáló tehetség alázatát, mely előtt mindig főt szoktam hajtani. M. Z. Lucia Stanescu szereptanulás közben Székely György felvitele Több olvasónk kérte, mutassunk be néhányat a kolozsvári Állami Magyar Opera fiatal művészei közül. Kérésüknek íme eleget teszünk, azzal a megjegyzéssel, hogy a válogatás nem valamelyes ranglista szerint történt; az ifjú művész útja tele van sikerekkel és kudarcokkal, s éppen ezért veszélyes minden rangsorolás. Sok tekintetben még kialakulatlan, forrongó tehetségekről van szó, akik azonban máris szép ígéretei szocialista-realista művészetünknek. Fiatal énekesek a kolozsvári Állami Magyar Opera színpadán VARGA LÁSZLÓ, az Állami Magyar Opera fatal tenoristája Máramarosszigetről került Kolozsvárra. Eredetileg szobafestő volt. Szocializmust építő rendszerünknek köszönheti, hogy tehetsége nem sikkadt el, s mint operaénekes igazi hivatásának élhet. Nemes színezetű, csengő tenorhangjára, ízes, szép kiejtésére hamar felfigyelt az opera vezetősége: másodszereposztásban, vagy mint „beugró“ már eddig is énekelt néhány fontos szerepet. Az igazi elismerést számára mégis az jelentette, amikor Erkel Hunyadi Lászlójának címszerepében léphetett a közönség elé. Egybehangzó vélemény szerint feladatát nagyon jól, tehetségesen teljesítette. A fiatal tenoristát a rádióból és hanglemezekről mint népdalénekest is sokan ismerik. Jelenleg Leoncovallo Bajazzók című operájának Cantoját és Bizet Carmenjének Don Josefát tanulja. TURI ERZSÉBET koloratúr-szoprán énekesnő, a kolozsvári Állami Magyar Opera szólistája. A népi zeneiskolában tanult. Eddig főként operettekben lépett fel, bár énekelte néhányszor Verdi Álarcosbáljának Oscar szerepét is. Igazgatója, Szinberger Sándor utasításait követve, alakította első nagy operaszerepét a Hunyadi László Gara Máriáját. Az operettekből már jól ismert fiatal énekesnő művészetének fejlődésében jelentős lépés Gara Mária alakítása. Nagy hangterjedelme, hangjának szép színe, tehetsége és jó megjelenése egyre több lehetőséget biztosítanak számára az operaénekesnői pályán. SZILÁGYI FERENC, a fiatal tenorista Vista községben született, dolgozó földművesek gyermeke. Már gyermekfővel ő lett a családfenntartó, mivel korán elvesztette apját. Volt napszámos, favágó, vasútépítő, majd gyári munkás. Néhány évvel ezelőtt egy kultúrversenyen tűnt fel először értékes drámai tenorja. A szakemberek biztatására hozzálátott a rendszeres énektanuláshoz. Megfelelő előkészítés után bekerült a kolozsvári Állami Magyar Opera énekkarába. Rövid idő múlva kisebb szerepeket is kapott. (A Cigányszerelem Joneljét, a János vitéz Strázsamesterét), majd Mascagni Parasztbecsületében énekelte Turridut. Ezután Cavaradossi szerepe következett, mely olyan jól sikerült, hogy ennek eredményeként az opera vezetősége szólista rangra emelte a fiatal énekest. Túri Erzsébet (Mária) és Varga László (Hunyadi László) a közönség teljes elismerését érdemelték ki Ferkel Hunyadi László című operájának előadásain. (Állami Magyar Opera, Kolozsvár) Lakatos F. Rudolf felvételei Világyi Ferenc, a kolozsvári Állami Magyar Opera tenoristája Cavaradossi szerepében K ffEUTgl m/mo i