Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-15 / 33. szám
8 A nyelv nyomában A botanikus is másképp látja a fát, mint a természetjáró. Disney filmjei zoológiai vonatkozásban állítólag nem állják meg a helyüket. (De nem is ez a rendeltetésük.) A nyelvész másképp látja a nyelvet, mint a beszélők általában. De bárki leélheti az életét úgy, hogy nagyon kevés köze legyen a fákhoz. Vagy az állatokhoz. Vagy a csillagokhoz. De beszélnie kell. A nyelvet nemcsak a nyelvészek akarják érteni, s sokan akarják, hogy mindenki szeresse a nyelvet, szeressék a nyelvészek is, mind. S ezért szembetűnő a nyelvészet hivataloskodása. (S ha a hivataloskodás nem is erény, de az oka: a tények tisztelete értékes és szép dolog.) Egy nyelvészeti munkában olvasom, hogy helytelen bizonyos idegen szavakat mondani (mint pár excellence, disztingvált, vizavi stb.). „Az ilyen szavak kihalásának folyamatát — amenynyire csak lehetséges — siettetnünk kell" — így a nyelvész. Igaz, helyes, szabatos, de érzéketlen. (S minthogy érzéketlen, kevésbé tetszik igaznak.) Pedig épp a nyelvszeretet mondat vele ilyent. Mondhatná azt is, hogy: nem kell ilyen szavakkal beszélni. De így mondja: siettetni kell a kihalás (!) folyamatát (!). Íme egy másik mondat: „Az elmaradt nyelvhasználat tehát sokszor a szereplőknek a haladással való szembefordulását jelzi, vagy társadalmi hovatartozásukat jellemzi; s ha ilyenkor az író nem használja föl elavult nyelvi sajátságaikat is a sokoldalú jellemzésre, akkor emberábrázolása és korrajza szürkébb, sematikusabb marad, vagy pedig más eszközökkel kénytelen pótolni az esetleges hiányt.“ Ez a mondat is megfejthető. De érthetetlen például, hogy a hiány miért esetleges, ha van továbbá az író miért kénytelen pótolni azt, amit pótolnia kell, sőt egyáltalán: az író pótol-e vagy alkot ? Az ilyen nyelvészgondolkodás a nyelvészzsargonnal együtt érthető ellenszenvet kelthet a költői szépségek keresőjében. Szőcs Istvánt bántja, hogy a rövidülést kopássá hivatalosítják. (Szőcs István: S az ellenkezője is..., Utunk, 1969. július 11.) Sok ilyen példát lehetne még mondani. Az képző többek között azt fejez ki, hogy valamit valamivel „ellátunk". Például megvajazzuk a kenyeret: „ellátjuk" (?) vajjal. (Persze ezt így szoktuk mondani: megkenjük vajjal.) S mi lesz a férjes asszonnyal? Nevezhetjük-e férjezettnek? Hiszen a kenyeret még meg lehet vajazni, de a nőt férjezni, férjjel „ellátni" aligha. „Érzelmi viszonyulásunk a nyelvhez más, mint a nyelvészeké“ — mondja Szőcs. Én azonban nem hiszem, hogy minden nyelvész élettelenül bánik a nyelvvel. Csakhogy a nyelvészek nagy része tudós, a tudós igyekszik elfogulatlan lenni, ezt ellesik a még nem tudós nyelvészek is, igen helyesen, de ebből kialakulhat a közömbösség a nyelv iránt. A nyelvész akkor még nem fanyalog, sőt igaza van, amikor az a hangról kinyilatkoztatja, hogy felső nyelvállású veláris alakhang, időtartama szerint hosszú. Radnóti versét pedig csodáljuk: „ha megharagszol, épp olyan vagy, mint az ti, mélyhangú, hosszan zengő és sötét" ... S a Radnóti igazsága meggyőzőbb, mert nem a fonetika, hanem az érzelmek síkján szól hozzánk. (Ezért tartom egy kicsit bűnnek, hogy itt és így megemlítettem.) A nyelvészek mindent pontosan akarnak megjelölni. De a nyelv főképpen nem arra való, hogy tűrje, hogy rajta és benne mindent pontosan megjelölgessenek (Ezt a nyelvészek sem állítják, csak sajnos olykor éppen ez az érzésünk.) A nyelv ugyanis végtelen. S ezért nem akarom cáfolgatni Szőcs István állításait sem, hiszen valahol mélyen nagyon igaza van. S oktalanság volna (bár lehetséges) szófejtő szótárak alapján vitát kezdeni, hiszen a szófejtő szótárakat Szőcs István is nyilván forgatja, de ő éppen arra kíváncsi, ami belőlük kimaradt. S ami kimaradt, azt a tudomány síkján aligha lehet megtalálni. Megtalálják a költők, akik nem vizsgálják a nyelvet, hanem bennük él a nyelv. Megtalálják az emberek, akik beszélnek és megértik egymást. Van Erdélyi Józsefnek egy könyve. Eb ura fakó a címe, ez is olyan fogantatásé, mint a Szőcs István cikke. .Sajnos a költő beáll nyelvésznek (költő gyanánt nyelvész módon oktat), s így aztán a könyve fájdalmasan értelmetlen. Szőcs szerencsére nem ezt teszi, inkább csak lázadozik a „fenyalgó" nyelvészet ellen, s (hiába igyekszik) nem mond ellent mindenben a nyelvészet megállapításainak. Éppen nyelvtani vázlatokat készítettem, amikor Szőcs cikke megjelent. S éppen ilyen szavak sorakoztak már egymás mellett: csattan-esetten, dobban-döbben, dong-döng, dorombol-dörömböl, forgatag-förgeteg, gyúr-gyűr, sajdul-sejdül, szortyogszörtyög, puffan-pilffen, tompa-tömpe. Ugyanilyen összefüggéseket Szőcs István is elsorol. De hadd fűzzek hozzá ezekhez valamit: szükséges-enem mint nyelvészeknek, hanem mint nemnyelvészeknek!) minden szóban valami ellentétfélét találnunk? Ilyen eredendő ellentétet? Hiszen a nyelvben talán milliónál is több szó van. S bezzeg a Szőcs István példái közül hiányoznak az ilyenek: bál-bér, sajt-sejt, sor-sör, bár-bér, jó-jó. (A nyelvvégtelen — mondjuk a nyelvészettel kapcsolatban. Mondjuk el az ellennyelvészettel kapcsolatban is.) Nem volna- e jobb megengedni, hogy a nyilvánvaló eredendő összefüggéseken kívül nagy szerepe van annak is, hogy milyen maga a hangrendszer? (Ez még nagyobb, tágabb összefüggés.) Harminc-negyven hang kombinációjából százezernyi szó állhat össze, de ez még mind nem jelenti az összes kombinációs lehetőségeket. Kinyitok egy angol szótárt, s azt látom, hogy öt oldalon át se (azaz: szk) kezdetű szavak sorakoznak. Kinyitok egy magyar nagyszótárt, és csak hat szk kezdetű szót találok benne. De nézzük meg, hogy két gyakori mássalhangzónk között hányféle magánhangzó fordulhat elő. Például az f és az l között: fal, fel, fél, föl, fúl, fül, fül(ik). És ez mind tőszó! S ha a nyelvjárási szavakat is számba vesszük: fil=fül, fíl=fél, föl=iö. Majdnem minden lehetséges kombináció. Sőt még lehetetlen kombinációk is, mert két fél szavunk is van (egy ige és egy főnév) és két fél szavunk (egy ige és egy névszó). Tehát maga a hangrendszer, a nyelv hangzása, a nyelv csengése csak bizonyos hangkapcsolatokat hoz létre. Erről sem szabad elfelejtkezni. Hiszen ez a nyelv leginkább kézzelfogható, azaz leginkább füllel hallható sajátossága. S az itt felsorolt hasonló, azaz csak egy-egy magánhangzóban különböző szavak közösek-e eredetük szerint? Ki tudná ezt ma már megmondani? Nekünk, ma, szép, hogy így van, szabályosság, biztonság árad belőlük, s hogy közöttük hellyel-közzel eredendő értelmi kapcsolat is van, azt hisszük, valljuk s részben tudjuk is. De csak hellyel-közzel. Igen, ezt állítom. Pedig aligha van jogom a nagy általánosítást bírálgatni. Hogy miért: elmondom, Szőcs István cikke adta hozzá a bátorságot. Régebben meggyőződésem volt, hogy a nyelv eredeti szavai hangutánzó szavak voltak. Tehát a nyelv hangutánzásból lett. És úgy gondoltam, hogy kiváló érvekkel tudom ezt bizonyítani. Először is azzal, hogy amikor még az ember nem tudott beszélni, mi mást próbált volna mondani, mint amit utánozhatott. Hogy ma már a legtöbb szóról nem lehet bebizonyítani, hogy hangutánzó lett volna? Nem baj. Az álmélkodik szóról bebizonyították, hogy alapja az d indulatszó. Mert ne lehetett volna mondjuk a bogrács szó alapja hangulatfestő, akár valamelyik átadó nyelvben? Csak nem lehet bebizonyítani. (De az ellenkezőjét sem!) Aztán megtanultam, hogy az én elméletem nem az enyém, régi, úgy nevezik, hogy hangutánzó elmélet; polgári és tudománytalan. Mert akkor minden nyelvnek egyformának kellene lennie, ha hangutánzásból keletkeztek volna a szavak. Erre az ellenérvre mindjárt bizakodni kezdtem. Hiszen a nyelvek csakugyan egyformák, legalábbis azon az ősi szinten, amelyikre gondolok. Persze más-más a csengésük (amiről épp az előbb beszéltem). Más is kell hogy legyen, hiszen a menny sem dörög emberi nyelven, a csirke sem csipog emberi nyelven, de az orosz grom és a német Donner ugyanazt a dörgést utánozza, a francia pépier és a román piui ugyanazt a csipogást utánozza. Ugyanazt — más-más csengéssel. Nemrégiben a jó hangkapcsolattal kezdődő finn szavakat csodálgattam. Nem közösek a magyar szavakkal, nem is hasonlítanak hozzájuk. De érthetők! Különösen a megfelelő hangsúllyal, hanglejtéssel, hangerővel, mozdulattal (ami, gondolom, mind szükséges volt a beszédhez, valamikor a legkezdetibb fokon, hiszen sokszor még ma is szükséges, s ha nem szükséges is, élünk vele). Tehát: töpö=csonka, kurta (eszünkbe jut: töpörödött, töpörtyű), töpsa=zömök, töpömnen=papucs (eszünkbe jut: tipeg-topog), tökerö=kontár, töllerö=együgyü, töllöttáá=bámul (mint a borjú az új kaput), törmade nekiütközik stb. Belenyugodtam, hogy a nyelvtudományban az ilyen összefüggések ma még képzelődésszámba mennek. A nyelvtudomány rengeteg munka, fáradság nyomán egykétezer évre tud visszanézni. Csak a felületet ismeri. S ott se lát mindent. Sok ezer évből pedig nem lát semmit. A távoli időkre még csak következtetni sincs miből. De hiszem, hogy a nyelvészet az ősi összefüggésekig is el fog jutni. .Sok-sok munkával, sőt sajnos lélekölő munkával is, kitérővel, zökkenővel, s valószínű, elektronikus számítógépiekkel, tehát még több prózaisággal, mint amennyi a mostani való vagy látszólagos nyelvész-hivataloskodásban van. A csillagokba is csak ezernyi számítógép segítségével lehet majd eljutni, s nem biztos, hogy közben azt fogjuk énekelni: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok, esetleg utána el lehet énekelni, csak azért is. NAGY KÁLMÁN Öröm és várakozás Jegyzet végzős képzőművész hallgatók tárlatáról Örömmel és várakozással figyeljük, hogyan alakul, szerveződik át évről évre a kolozsvári „Ion Andreescu“ Képzőművészeti Főiskola szerkezete, hogyan billen át lassanként a súlypont a hagyományos művészeti ágakról a mindennapi szükségleteket, az életet közvetlenebbül kiszolgáló esztétikum — az alkalmazott és iparművészeti ágazatok javára. (A sokszorosító grafikai technikák fellendülésének a jelenségét is ebebyen a folyamatban szemlélve!) ■ És régóta nem a „fiatalos lendületet",, keressük a képzőművészeti főiskolások nyári tárlatán, mert nagyon jól tudjuk, hogy az csak valahol a férfikor derekán lobbanhat fel — a főiskolán s az azt követő években lakott mesterségbeli, ha nem éppen „akadémikus" tudás máglyájából. Egyéniségről és szemléletről beszélni is felelőtlenség ott, ahol még csak a tehetség szikráiból következtethetünk Nos, az 1969-ben kilépő kolozsvári végzősök nem lesznek „nagy nemzedék". Tárlatukból mindössze annyi mérhető, mennyire igyekeztek kihasználni a főiskola nyújtotta tanulási és tájékozódási lehetőségeket a korszerű művészi nyelv és látás megalapozására. A festészeti szak hallgatói közül erről is csak két V. éves, Ioan Nanu és Kádár Tibor kompozíciói vallanak — egyik az olasz neorealisták és némiképpen a Chirico nevével öszszeforrott metafizikus festészet szellemében, a másik a századeleji expresszionizmus eszközei között kutatva. A technikai biztonság és sokoldalúság a grafikai munkák összességéből és egyénenként is világosabban kirajzolódik. Különösen a rézmetszés (sok színes és kombinált technikájú lap!) meggyökeresedésének örvendhetünk, de legalább enynyire feltűnő — s már évek óta — a fametszet művelésének a háttérbe szorulása. Persze a legszigorúbban az iparművészeti szakok végzettjei mérik magukat mesterségük művészi kívánalmaihoz. Mariela Deleanu (V. éves) végsőkig elemzett és elvonatkoztatott Chagall-tanulmánynak ható faliszőnyege, Fogarassy Katalin és főleg Cseri Zsuzsanna vizsgaműve (tépett szélű, színes függőlegesekből szőtt, emberi formákat is sugalló, izgalmas formahullámzásra épített kompozíciója) elsősorban az anyag (gyapjú) regisztereit zengeti meg, aztán tereket involvál, amelyekben funkcióját teljesíthetné, s csak ezután jut eszébe a szemlélőnek azt is felmérni, hogy ezek a tehetséges, fiatal iparművészjelöltek menynyit merítettek saját képzeletükből pályájuk első, nagy, beköszöntő munkájának a megfogalmazásához. A tárlat kellemes utóhangja: a II. és III. évesek üveg-, porcelán- és kerámiamunkáinak két kis gyűjteménye, pontosabban az a tiszta anyagszerűség teszik feleletüket. — Milyen tanulságokat lehetne levonni az idei felvételi vizsgák után? Szigeti József: Míg korábban csak a nagyobb városokból jöttek jó felkészültségű diákok, most a kisvárosok, faluk líceumainak végzettjei is versenyképesek. Véleményem szerint a hazai magyar irodalomtörténet-oktatás reneszánszának jelei mutatkoznak. Az utóbbi 10—15 évben képzett fiatal tanerők vidéken is igényes, gondos munkát végeznek. Az iskolák felső tagozatain minden megyében egyetemi végzettségű tanárok tanítják az irodalmat. Márton Gyula: .Sajnos, a kolozsvári iskolák végzettjei nem remekelnek, Marosvásárhely, Brassó, Székelyudvarhely volt diákjai tűnnek ki jó felkészültségükkel. / Szigeti József: Az eddig elmondottak tanulságaként arra hívnám fel az irodalomtanács biztató tárgyformáló készség, ami ezekben a stúdiumokban egyrészt az Intézetben folyó pedagógiai tevékenység, másrészt a díszítőművészeti szakok növendékeinek a felelősségérzetére, a valóság napiparancsai iránti fogékonyságukra utal. (b. z.) volt figyelmét, hogy erősíteni kéne azt a máris jelentkező tendenciát, hogy a diák már most, az alapi tárgyi tudás birtokában igyekezzék önálló véleményt kialakítani. Ehhez föltétlenül szükséges a szakirodalom olvasása. Egyre égetőbb szükségletté válik egy jó iskolai irodalomtörténeti tankönyv kiadása. Nivellálná a diákok felkészültsége közötti nagy különbségeket, s eljuttatná a távoli iskolákba is a kutatók legújabb nézeteit, eredményeit. Sóni Pál: Végezetül mindhármunk közös véleményét fejezem ki: fel kellene emelni a helyek számát — legalább negyvenre. Nagyon sok a jó képességű, alapos tudású diák. A szükségletek nagyok, egyre több tanárt igényelnek az iskolák különböző tagozatai, márpedig ha csak 25 hely van, jó felkészültségű jelentkezőket is el kell utasítanunk. Gaal György írásának folytatása a 3. oldalról T További felhasználát végett... Van egy megsárgult, múlt századi kéziratom. Nem akarok történetet kitalálni hozzá, biztosan a háború hozta. Az első oldalán Petőfi neve látható, azért tehettem irományaim közé. Nem szeretem a kontár történészkedést, igyekszem hát rövidre fogni mondandómat, hiszen biztosan akad majd valaki, aki avatott megjegyzéseket fűzhet a kézirathoz. Talán megbocsátható, hogy a Petőfiévforduló alkalmából felhívom a figyelmet rá, hiszen ha nem helytállóak a cári hadsereg hangulatára vonatkozó utalások, akkor is érdekesek lehetnek; de laikusként hinni szeretném, hogy igaz dolgokat állít az emlékező. Keltezés nélküli, aláíratlan fogalmazványról van szó, amit Haller gróf vetett papírra: „Dr. Török Aurél mint a Petőfi Sándornak földi maradványa felkutatására kiküldött biztos urnak azon felhívása folytán, hogy a Fehéregyháza és Segesvár községek között az 1849 július 31én történt csatáról részleteket amennyiben azok felől biztos tudomással bírok, további felhasználás végett, közöljek, mellőzhetetlennek tartom saját életrajzomat röviden előadni, mivel abban, nézetem szerint egy nevezetes mozzanat fordul elő.“ Ezek után részletesen előadja életrajzát, amiből itt csak anynyit jegyzek fel: 1825. augusztus 8-án született Fehéregyházán. Segesvár kerületi parancsnoka volt 1849-ben, és részt vett az ütközetben, ahol látta ugyan Petőfit, de fontosabb dolgokat nem tud eltűnéséről. Annál érdekesebbek az emlékezésben elszórt megjegyzései, amelyek, ha igazak, talán új szempontokat adnak a cári sereg hangulatának megítéléséhez; hogy negyvennyolc után ezekről nem beszéltek, az érthető, de hogy később sem történik említés róluk, furcsa. A Segesvár felől közeledő orosz csapatokat ágyútűzzel fogadják. Skariakin tábornok elesik. „Azt hogy Skariakin tábornok volt az, aki elesett, tábornokunk azon muszkavezető őrmestertől vett tudomást, aki 100 legénnyel az ütközet folyama alatt délután 2 órakor átállott és Pap Lajosnak az ütközet után, nekem tett nyilatkozata szerint tábornokunkat felkérte volna, hogy a tüzelést tartsa, mivel a muszkák nem győzik, nagy a veszteségük.“ A bekezdés végén arról szól, hogy Bem azért merészelt ily csekély erővel támadni, mivel Kemény Farkas ezredes seregét várta, akinek 12 000 emberrel és 24 ágyúval kellett volna megérkeznie. „Ez miután délután 2 óráig meg nem érkezett, nem feltételezhető az, hogy tábornokunk a megérkezésre reményt táplálhatott, s ennél fogva kétségen kívül esik az, hogy a tüzelést a tábornokunk az átalálló muszkák biztatására folytatta." Visszavonulás közben Héjasfalván utolérte Hallert Bem, akit csak két székely huszár kísért. Sajnos nem tudtam megállapítani miért, de Haller leírása szerint a tábornok nagyon búsult felfordított, kirabolt kocsija láttán; erre később is utal, azonban itt Bem megmenekülésének magyarázata érdekes. A kocsin túl már ott voltak a kozákok, akik „Generáló, Generáló!“ kiáltással igyekeztek valamilyen akadályt megkerülni, hogy elfoghassák Bemet. A két huszár a kukoricásba menekítette, de Keresztúron már elestének változatait beszélték a menekült tisztek. A vitát az zárta le végül, hogy éjjel fél egykor Bem megérkezett a két huszárral. Lapszéli jegyzet: „Pap Lajostól hallottam, hogy mikor a csatarend megbomolván az ublanusok előretörtek, Bem reájuk kiáltott lengyel nyelven, földiek nyissatok utat.“ Ez után arról elmélkedik Haller, hogy az agyúk, a fedezet és a kozákok elhelyezkedését megvizsgálva, és azt is számításba véve, hogy a kozákok biztosan kutattak Bem után a kukoricásban, „bizonyítottnak mutatkozik azon tény körülmény, hogy a zsidós ulánusok közbelépte nélkül a kozákok elöli menekvés lehetséges nem volt volna.“ Reggel 4 órakor indultak tovább. Bem báró Gamera négyesfogatán, Haller saját fogatán és két ismeretlen egyént is felvett, a tábornok kérésére. Az egyikkel németül beszélt, aki megmutatta Londonba szóló útlevelét, amiből Haller megértette, miért bánkódott oly nagyon Bem, amikor szekere pusztulását meglátta. A L' Aid sík utitársam valószínűleg fájdalmas érzületektől gyötörve mély gondolkozásba merülve részvétlenül ült lesütött fővel Németül megszólítlván, franciául fejezte aziránti sajnálatái, hogy csak muszkául és franciául tud. Ezután röviden előadta miszerint Törcsvárnál menekült át, azon hadseregből, amely át akart állani, de a terv elárulodott.“ A bekezdés további része át van húzva, de idézem: „Ha áll egy szebeni fogoly társamnak — Sárossi Ferenc fiihadnagynak a 22 Székely gyalogezredből, azon közlése, mely szerint, tábornokunk Kiss Sándor alezredesnek, kinek rendelkezésére 1 zászlóaljat a ágyúval adatott, azon utasítása, hogy 19 júniusán meg fog támadtatni, ha a szoros előtti térségre érve, az ellenség bizonyos jeleket ad akkor.“ A csonka, áthúzott megjegyzi?. , későőbb megvilágosodik előbb azonban idézni szeret-’ nem, mit mondott szeptember közepe táján az emlékezés írójának egy németül jól beszélő orosz tiszt, amikor Erzsébetvárosban az anyjánál megszállt tábornokhoz ,,nagyzene előadás“-ra gyűltek össze. ...... a segesvári csatában körülbelül 100 embert vesztettek s 91 tüzért az ütegek mellől, de monda — a magyaroktól nem féltünk annyira, mint saját hadseregünktől, mivel azok az átszökésre, kedvező alkalomra várva — készen állottak. Itt felemlítendőnek tartom azt, hogy Segesvári parancsnoksáy°m alatt, 18 muszka s azok között csak egy lengyel állott, kik az 1849 kitel folyama alatt március közepéig Moldvából Csikón át szöktek be, a magyar hadsereghez leendő csatlakozás végett. A muszka hadseregnek a határon történt beérkezte után ezen kisded muszka csapatot, amely rendes magaviseletével és pontos szolgálattétellel magát kitüntette, figyelmeztettem arra, hogy a muszkákkal ellenséges viszonyban állva, azok már Brassót elfoglalták s nem kívánjuk, hogy saját nemzetiségük ellen harcoljanak, 5 napi illetménnyel ellátva seregükhöz visszabocsátom. Ezen felszólításra egy muszka a sorrendből kilépve Jetett s annak átmagyarázata után értelme az volt, hogy ha katonai szolgálatban őket megtartani ,nem akarjuk, lövessük őket főbe, mert ők Muszkaországba többé visszatérni nem akarnak.“ És itt következik az áthúzot, HaSyarázsra. Szebeni fogolytársa, Sárossi Ferenc őrnagy beszélte el, hogy a tábornok, nyilván Bem, a következő utasítást adta Kiss Sándor alezredes határparancsnoknak: „bie werden am 19 ten ange- Vnffen; lassen sie die Russen bis zűr Ebene vorrücken, da werden sie Ihnen Sigrml gébén, őie ziehen sich zurück, und kommendieren den Russen rechtsum attakiren die diesen nachfolgenden Truppén und wen Sie nich gleich attakiren, lassen sie darein schissen.“ Ezután egy másik fogolytársa, Silowski őrnagy, a brassai vár parancsnoka, szavait idézi. Az oi nagyot a cári tisztek összetévesztették Silovski tábornokkal. az oroszokkal szemben 1820-ban derekasan küzdött, s ezért Oroszországba vitték. ■ Muszkaországban — ha jól emlékszem Podolszk helységet jelölvén meg — érkezve, ott talált egy körülbelül 30 csoportból álló fogoly muszka tiszteket nagy fedezet alatt bekebelezteteket. Ezen foglyok lehettek s valószínűleg voltak is azok, a kik az átszökésre magukat elszánták és azok közül egynek menekülni sikerült akit én Keresztúrról a Bemnek már említett felhívására Marosvásárhelyre vittem.“ Ennyi, amit hirtelen, rövidre fogva idézni akartam. A kéziratot átadom a sepsiszentgyörgyi múzeumnak: előbb-utóbb úgyis odakerült volna, ha a háború szeszélye nem sodorja véletlenül hozzám. FORRÓ LÁSZLÓ