Vasárnapi Hírek, 1991. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-22 / 38. szám

fill! ' Zsöllye _ ) Most már igazán megkezdődött az évad. Talán a dátum (szeptember 21., a magyar dráma napja) is buzdított az évad első bemutatóinak megtartására. S ha már a magyar dráma napját emlegetjük, a kezdést mindjárt új magyar mű is nyomatékosította: a Budapesti Kamaraszínház a Szkéné Színházban vitte színre Sántha József Széchenyi-drámáját A legnagyobb címmel. (A héten volt a bemutatója Németh László Széchenyijének, melyet Győrben Gáli László rendezett.) E napra időzítette a Liliomfi felújítását a Madách Kamara is. A Liliomfi volt az új bemutató Nyíregyházán is, de ott John Arden Gyöngy élet című darabját is színre vitték. A Radnóti Színház most már rendes bemutatónak nyilvánítva játssza a Floridai öröklakás eladó című darabot, melyet a múlt szezon végén amolyan előpremierként már bemutattak. Az Operettszínház kirukkolt az évad valószínűleg egyik tartós sikerével, az Őrült nők ketrecével. Az Arany János Színház és az XL Színház közösen egy egyszemélyes — különböző szerzők írásaiból összeállított — darabot prezentált a stúdiószínpadon, Apokrif címmel. Műfajokat és tematikát tekintve is elég változatos kezdet ez. S ha még hozzávesszük a Légy jó mindhalálig című musical holnaputáni bemutatóját az Arizona Színházban, akkor igazán elmondhatjuk: soha rosszabb startot! A nagy A győri Kisfaludy Színház a feladat s a pillanat nagyságát átérezve e régió s a magyar világ nagy fiának állított emléket egy nagy hatású színpadi produkcióval, Győrött és Sopronban a hétvégén. Ismerem e drámát születése óta, hiszen Németh Lászlót ifjúkora óta csak a nagy sors mágikus ereje vonzotta, a példaélet drámájához akkor jutott közel, amikor átélhette az üldözöttség megrendüléseit, a veszélyeztetettség kataklizmáit. Láttam e dráma nagy színpadi megjelenéseit, amikor Tímár József, majd Bessenyei Ferenc a szöveget kivételes fűtöttséggel szólaltatta meg. Nagy dráma ez, talán Németh László egyik legösszefogottabb, tökéletes szerkezetű alkotása. Azzá teszi a belső történés is, hiszen a pillanat — Széchenyi Döblingben — nemcsak sorscsapdát jelentett számára, az élethez, a harchoz való utolsó terepet, vagy az utolsó közéleti szerepvállalások sorozatát, de a történelmi szereptől, a nemzeti közélettől való búcsúzást is. Az öngyilkosság morális szökés volt számára, menekülés a halálba, hogy ennek révén is megőrizhesse integritását, szellemiségét. Gáli László rendezése okosan számolt e szerkezet céltudatos felépítésével, de mindig ügyelt az árnyalatok, rejtett lélektani fordulatok felmutatására, hogy átélhessük a kétségbeesés és fölény, a gyilkos őszinteség és önkínzó rejtekezés változatait. Ats Gyula a címszerepben Széchenyi jellemének lélektani dimenzióit rendkívüli gazdagsággal ábrázolja, ugyanakkor visszafogott líraisággal érzékelteti, hogy ez a nagy lélek tulajdonképpen minden pillanatban a búcsúzás jeleneteit rendezi meg; szinte minden jelenetben elszakad valakitől, akiknek szerepe volt az életében. Goldmark doktor Maszlay István játékában igazi „ellenjátékos” volt, Lonovics érsek szerepében Juhász Jácint játéka a nagy egyházfő megértő szeretetét és az egyházi méltóság tiszta szellemiségét közvetítette. Crescentia, a feleség Bessenyei Zsófia játékában kapott igazi megfogalmazást. Illés Jenő sors erejének vonzásában Amikor a játszók szegény komédiásokról énekelnek a Madách Kamarában Szigligeti Ede Liliomfi című eredeti vígjátékában, gondolom az átdolgozó Mészöly Dezső által odabiggyesztett végén, én is sajnáltam őket. De szánalmamba keserű harag vegyült, azokat a méltatlan eszközöket látva, amelyeket a Szellemfit alakító Sztankay István, a Camillát játszó Schütz Ila, s még inkább a Szilvási professzort adó Dózsa László megenged magának. A magyar dráma napjára készülődve (hiszen a premier szeptember 21-re esik) a telt házas főpróbán mintha csak darabtemetést láttam volna, ahol a színészek utoljára még kitombolják magukat, szabadjára engedve ripacshajlamaikat. A fent említettek játéka legfeljebb abban különbözött ettől, hogy kicsit kedvetlennek tűnt. Harsány kliséikre nem mentség, hogy a közönség nevetett, tapsolt. Igényesebb színészi, rendezői (?!) megoldásoknak tán még jobban tapsolna. Vannak egyébként ilyenek is az előadásban. A Kányás fogadást játszó Dengyel Iván apró tánclépései például az örömkitörés leplezésére telitalálat, ahogyan a személyzet száguldása is bravúros a fogadóban a jelenet elején. Csak éppen az nem derül ki, hogy Szigligeti vígjátékát muzeális értékként akarták-e bemutatni, s ezzel egyszersmind a ma színháza számára életképtelenné nyilvánítani (erre utal néhány idézőjel rendezői, díszlet- és jelmeztervezői elhelyezése az előadásban) vagy tán eleiken csipkelődő stílusparódiának szánták az egészet. (A néptánc- és dalbetétek előadásának módja ezt a lehetőséget sem zárja ki.) Egy bizonyos: a darabhoz való viszony nem tisztáztatott, de a játszók még a színészi hivatásról is szemlátomást másként gondolkodnak. Cseke Péter helyenként remek karaktert formál, máskor tanácstalanul játssza az általa oly sok szerepben gyakorolt szélhámos-klisét, de a színészettől megválni nem hajlandó Liliomfijából éppen a játék szerelme, szenvedélye, öröme hiányzik. A hivatás iránti tisztelettel, odaadással és alázattal itt leginkább Galbenisz Tornász, az ifjú Swartzként és a még főiskolás Rudolf Teréz játszik. Őket, szegény komédiásokat sok mindenért sajnáltam is ezen az előadáson. Szűcs Katalin A legnagyobb magyar önvizsgáló A sokak (Budapesti Kamaraszínház, MTV 1., sőt, az MHB Rt.) által támogatott, a Szkénében megrendezett, A legnagyobb című dráma szerzője, Sántha József is a Széchenyi-sors történelmi és lélektani valóságából építkezik. Széchenyije nem annyira a legnagyobb magyar, mint inkább a legnagyobb magyar önvizsgáló alakjaként tornyozódik fel a kifejlet során. Mélységes haza-, nemzet- és népszeretetétől űzve, egy rettenetesen szorító helyzetben önvád kínozza: ő volt az egész forradalomba, szabadságharcba, majd bukásba hajlóreformfolyamat atyja, elindítója. Ez a Széchenyi egyenesen Adyra emlékeztetően ostorozza nemzetét, népét, amelynek még álmai is bohócálmok, Széchenyije is bohócszerepbe kényszerül. A végén mégis felvillan egy jobb Magyarország képe (illúziója), s így válhat A legnagyobb a megtisztulás, az önfeláldozás magyar erkölcsdrámájává. Elek Judit rendező nagy bevérzéssel ismerte fel és vállalta el ezt az újfajta megközelítést és drámaépítkezést. A darab ábrázolási, szerkezeti fogyatékosságait nem tüntethette el, de Menczel Róbert drámai tervével, Szakács Györgyi jelmezeivel és Dér András világítási effektusaival sikerült megteremtenie egy félig realisztikus, félig sejtelmes színi világot. Neki is köszönhető a közelmúltban egyre hátrább szoruló, sokat betegeskedő Holl István újrafelfedezése, aki egyszerűen csodálatos sokszínűséggel, gazdag eszköztárral mintázza meg Széchenyi alakját. Safranek Károly Goergen doktora félelmetesen pontos, Dér Denissa, a doktor feleségeként újból meggyőz értelmiérzelmi beleélő kultúrájáról. Szakács Eszter Crescence szerepében jó, érzékkel próbálkozik összetettebbé tenni a Széchenyi-hitvesfigurát Kassai Károly és Dávid Kiss Ferenc alázattal mozognak elmosódott szolgaszerepükben. B. J. Ketrecbe zárt siker Van-e a sikernek felső határa? Egy hosszú évek óta tartó, szinte már hisztérikus közönségsiker például tovább — és meddig? — fokozható-e? Ezekre a kíváncsi kérdéseinkre pénteken este a Fővárosi Operettszínház szezonnyitó bemutatóján igen meggyőző és alig megfellebbezhető válaszokat kaptunk. A sikernek nincsenek határai! Jean Poiret vígjátékát, az őrült nők ketrecét, amely Jerry Herman és Harvey Fierstein musicaljének kerettörténetéül szolgál, két ragyogó film, meg egy nagy sikerű hazai prózai előadás után aligha szükséges az itthoni közönségnek bemutatni. S most, amikor a vékonyka szálú történet zenével dúsított változata a hazai színpadra is begördült, talán inkább fanyalogni illenék. Utóvégre — gonoszkodhatnánk —, illik-e egy rókáról ennyi bőrt lenyúzni?! Csakhogy a rókahasonlattal ezúttal semmire sem megyünk, hiszen olyasmit láttunk a Nagymező utcai zenés színház színpadán, melyhez hasonlóra még ebben, az igazán sok és kivételes sikereket megért teátrum történetében is kevés példa akad. Haumann Péterről és Németh Sándorról, az előadás két főszereplőjéről eddig is tudtuk, hogy megfelelő feladatok birtokában kiválót képesek nyújtani. Haumann a karakterépítés minden csínjának, Németh az akrobatikus táncnak és mozgásnak mestere. Ha a csillagok állása — és a színházi egyeztetés — jóvoltából egyszer összetalálkoznak, akkor a legjobb színek felvillanására lehet számítani. S valóban, ebben a két „pofon vágós” szerepben, mint Albin és Georges, a St. Tropez-i különleges mulató különös szerelmespárjai, a legnemesebb vonásokkal hitelesítik e két furcsa ember sorsát, emberi drámáját. Tartópillérei, de egyben motorjai is az előadásnak. Kettejük mellett van egy harmadik — láthatatlan, ám aktívan jelen lévő — főszereplője is az előadásnak — Vámos László, a rendező. Eddig is tudtuk róla, hogy egyformán otthonos a prózai meg a zenés színpadokon, ám ahogy ezt a különböző irányokból szerveződött társulatot — színészeket és táncosokat — összefogta, sőt összerázta, ahogyan hol lírai, hol harsányabb hangulatokat teremt, a mesterség igazi — és napjainkban sajnos már annyira hiányolt! — iskolapéldájával szolgál. Őszintén sajnáljuk, hogy az előadás valamennyi közreműködőjének nevét nem írhatjuk ide, hiszen mindnyájan — az egzotikus Cseke Lászlótól a tánckarig bezárólag — rászolgáltak volna erre. Távirati stílusban valamenynyiüknek: BRAVÓ! Bános Tibor (MTI Fotó : Földi Imre) Haumann Péter és Németh Sándor 1991. SZEPTEMBER 22., VASÁRNAP Kabuki szótárból Durva hasonlattal élve, úgy lehettek a Budapesten kabuki játékot előadott amerikai színészek a kabukival, ezzel az ősi japán színjátszási formával, mint mi, többiek — akik részt vettünk mesterük, a japán Szató Sózó szakmai demonstrációján — a teázással. Mert elmondta ugyan Sózó úr, hogy a hagyományos teaceremónia elsajátításához legalább két év szükséges, két óra múltán mégis úgy érezte az ember, hogy talán tudna japánul teázni (feltéve, hogy nem ő volna a házigazda, s nem neki kellene a szigorú szabályok és előírt mozdulatok szerint elkészítenie a vitaminokban gazdag zöld teát). Tudna sétálni a nyugalmat árasztó kertben, a mohatakarón a lelki megtisztulás végett; képes volna a lépkedő köveken koncentrálva haladni — ezek ugyanis arra szolgálnak, hogy a látogató lépteit és gondolatait vezetve eljuttassák őt a Zen filozófiája szerinti semmi állapotába. Alázatos meghajlás után — ez államférfiaknak is kötelező! — belépve a teaházba képes volna a lélek szimbólumát, a kézben tartott legyezőt áhítatosan letenni és így tovább, csak éppen valószínűleg minden mozdulatból a filozófia, évszázadok bölcsessége, a belső harmónia hiányozna. Az, amiért pedig a négyszáz éves történetű teaceremónia olyan, amilyen. Az amerikai társulat tagjai nem két óra, hanem nyilván hónapok, évek alatt sajátították el Sózó mestertől, az Illinois-i Egyetem professzorától a kabuki játék, azaz a tánc-zene-ügyesség művészetét. Bizonnyal megtanulták az egyes karakterek megjelenítéséhez szükséges hanglejtést, mozdulatokat. Valószínűleg csupán az hiányzik a kabukira a megtévesztésig hasonlatos játékukból, ami hiányozna a mi teázásunkból. Az az élet- és világszemlélet, ami mögötte van. Amiért van. És amit maga Sózó mester is — mint minden kabuki színész — hároméves korától tanult. A szótár — mert Sózó mester szerint a kabuki olyan, mint egy szótár — megtanulható, mi több, a játék élvezéséhez a közönségnek is ismernie kell, de a benne foglaltakat elhitető erővel, természetesen, „anyanyelvi” szinten használni majdnem lehetetlennek tűnik. (szűcs) Kazimir a Kamarában Hosszan tartó betegségéből felépülve Kazimir Károly pénteken délután szerződést írt alá a Budapesti Kamaraszínházban. Fehér Klára: Ez az ország eladó! című vígjátékát rendezi a Kálvária téri színházban. A hatszereplős újdonság próbái október 14-én kezdődnek és november végén lesz a bemutató. Előzetes Törvényre törve Amerikai film. Rendezte: John Flynn. Végre megint egy magányos zsaru, aki egymaga rendbe teszi a város — ezúttal New York, s azon belül is Brooklyn — piszkos ügyeit, móresre tanítja a kábítószercsempészeket, a nehézfiúkat, a buzikat, a striciket, a kurvákat, a búrt, a búrt a búrkalappal. Alig néhány százat láttunk már az effajta filmekből, alig néhány száz rendíthetetlen, elpusztíthatatlan, lelőhetetlen stb. ilyen szuperhőssel találkoztunk már. A termék futószalagon előállítható, előre gyártott elemekből, mint egy nagy szériában készülő olcsó amerikai autó, a T Fordtól, a Chevroletig. Apropó, autó: elmaradhatatlanul jelen van itt is az autós üldözés, a romantikus brooklyni szeméttelepek, düledező raktárházak, gyorsvasút alul- és felüljárók, zegek, zugok, zsákutcák között. A menőkábszeresek persze Lincolnnal furikáznak, a csóringer szuperzsaru (Steven Segal, akit már teljesen hasonló szerepkörben és teljesen hasonló filmekben — Halálra jelölve, ölve vagy halva — láthattunk, mind a kétméteres magasságában, mind a félméteres copfjával), csak egy Chevrolettel (az se a legújabb modell) kergeti őket. Szóval ott sem megy sokkal jobban a zsaruknak, mint nálunk. —esi — Aranytízben Schubert Évát mostanában joggal hiányolják a színpadról a nézők. — Pedig rengeteget dolgozom — mondja —, mint színész ugyan nyugdíjba mentem, és a színpadon csak ritkán fordulok elő, de jelen vagyok például mint Lillácska a Szomszédokban. Az igazság az, hogy volna még egy-két olyan szerep, amit szívesen eljátszanék, ha valakinek eszébe jutna és hívna,i de, hagyjuk ezt . Szerencsésnek tartom magamat, mert sok elfoglaltságom akad: öt éve tanítok a Zeneakadémia ének tanszakának három évfolyamán színészmesterséget és ezeknek a fiatal tehetségeknek évente rendezek a prózai vizsgán kívül zenés vizsgát is. Szívesen tanítom Gór-Nagy Mária színitanodájának növendékeit is. Most kezdünk próbálni Újpesten, az Ady Endre Művelődési Házban, ahol új színház nyílik. Fényes Szabolcs—Szántó Armand— Szécsén Mihály: Duna-parti randevú című zenés vígjátékával nyitunk, melyben — többek között — Bessenyei Emma, Detre Annamária, Velenczei István és Gergely Róbert kollégáimmal együtt én is játszom. Rendező: Petrik József. Ebben a művelődési házban tanítani is fogunk; az a célunk, hogy megismertessük a fiatalokkal a színházat, az irodalmat és megszabadítsuk őket a gátlásaiktól. Tanítok még az Aranytízben (az elnevezés onnan ered, hogy az Arany János utca 10-ben található), mely a Belvárosi Ifjúsági Centrum keretein belül dolgozik és lelkes igazgatója: Újfalussy Rita. Van tehát mit tennem, és boldog vagyok, mert sikerült megtalálnom életem értelmét... (Sivó) Schubert Éva tanít Száguldó karnagy Ha jól számolok, legalább annyi időt tölt a volán mellett, mint amennyit a zenekari pulpituson. Így aztán sofőrként sem lehet utolsó Makláry László karmester, a Fővárosi Operettszínház zeneigazgatója. Évente legalább 150 napot tölt külföldön, s többnyire autójával — ingázik — a különböző európai nagyvárosok között. Ausztria, Svájc és Németország tartozik a főbb „vadászterületeihez”, de az idén már a Benelux államokban és Olaszországban is dirigál. — Musicalspecialistaként tartanak számon, aminek köszönhetően nagyon sok szép feladathoz jutottam — mondja a száguldó karmester.—Az enyém lehetett a Macskák, a Nyomorultak, az István, a király és a Jézus Krisztus szupersztár. Persze, az operettszínházbeli darabokat, így, a külföldön is sikert aratott Cirkuszhercegnőt és A denevért is nagyon szeretem. Az év megtisztelő feladata volt számomra a Porgy és Bess margitszigeti betanítása és vezénylése, s boldogsággal töltött el, hogy Szegeden egyik legkedvesebb operámat, a Bohéméletet vezényelhettem, a főszerepben világklasszisunkkal, Gulyás Dénessel. Idén kevesebb időt tölt külföldön, mint az elmúlt egy-két évben. A denevér müncheni vendégjátékáról az első hét után azért utazott vissza, hogy itthon, az Operettszínházban minden erővel és figyelemmel az Őrült nők ketrece próbáira koncentrálhasson . . .