Vasárnapi Ujság – 1911
1911-10-15 / 42. szám - Az Elba alatti kettős alagút (képekkel) G. L. 846. oldal / Általános nép- és országisme
847 A HÉTRŐL. A sablon parancsol. A krónikás, mikor a hét eseményeit böngészi, úgy érzi, hogy az első tekintete természetszerűleg a háború köteles része; a minthogy minden diskurzus a becses hogylétről való kérdezősködéssel kezdődik. Tudjuk, hogy ez az érdeklődés éppenséggel nem jelent okvetlenül érdeklődést. De mennél inkább így van, annál harmonikusabb ama obligát témájával: a háborúval. Mert most már bevallhatjuk, hogy ennek a furcsa háborúnak jóformán az — legalább idáig az egyetlen vagy legnagyobb érdekessége, hogy: nem érdekes. Ami különben van olyan nevezetes dolog, hogy érdekes elgondolkodni rajta. Mert akár igaz a tudósok egy részének az a tétele, hogy az ember eredendő természete szerint harczos lény, akár nem igaz, az kétségtelen, hogy a háború, a tömegmészárlás mindig és talán mindennél jobban érdekelte, foglalkoztatta és izgatta az embereket. Semmit se tudunk olyan égő feszültséggel figyelni, mint az ágyúk dörgését és nem gomolyoghat oly nagy meszeségben a lőporfüst, hogy egy kicsikét legalább meg ne vaduljunk a szagától. Ez a mostani háború pedig, ami a benne érdekelt feleket és a belőle származható bonyodalmakat illeti, nincs is olyan messze tőlünk. Nem exotikus népek verekednek egymással, hanem európai hatalmak és pedig olyanok, amelyek mind a ketten szomszédaink a térképen. Az orosz-japán minden tekintetben távolabb állott tőlünk, háború mégis feszült figyelemmel csüggtünk minden mozdulatán és lázban tartott minden budapesti kávéházat. Fölzaklatta az embereket annyira, hogy a kiknek azelőtt szelíd, békés, világos kapucziner volt az italuk, a háborús feszültség izgalmában haragos fekete kávét ittak ebéd után, a szelíd tejecske teljes kiküszöbölésével. Sőt minden czukor nélkül. Békés családapák a háborús Kelet térképével a zsebükben jártak a hivatalba és talán még a lótenyésztés totalizatőrrel kapcsolatos fejlesztésénél is jobban érdekelte őket, hogy mi lesz Port-Artúrral. De hol van most a párja, illetőleg a kiújulása ennek az izgalomnak? Rajzolnak-e most haditérképeket a budapesti kávéházak márványasztalaira ? Kapkodják-e a könyvkereskedésekben a Tripoliszról szóló munkákat? Mutatnak-e csak egy háborús darabot is a moziban? Szó sincs róla. Se láz, se izgalom, se érdeklődés. Még a napilapok is szinte minden huszonnégy órában hátrább rukkoltatják a háborúról szóló tudósításokat egy-egy oldallal, mint a tanító az iskolában egy-egy paddal orosz diákot, aki nem tud semmit. Mi ennek a magyarázata? Az-e, hogy Suttner báróné és nemes társai apostoloskodása megtermelte gyümölcsét a lelkekben? Hogy az emberek érdeklődése elfordult a vérontás barbár, kegyetlen látványától és szívesebben fordítja tekintetét a békés munka és a haladás áldott és nagyszerű produkcziói felé ? Fájdalom, ezzel a magyarázattal magunkat még csak nem is áltathatjuk. A jelenségnek más a nyitja. Sőt nem is más, hanem épp az ellenkezője. Nem a háború az, ami nem érdekli az embereket, hanem éppen a háború nélkül valóság. Az orosz-japán konfliktus egy, ha nem is nóvummal, de nagy szokatlansággal lepte meg a világot. Megcsinálta a hadüzenet nélkül való háborút. Az olasz-török konfliktus meg ennek éppen az ellenkezőjét produkálta. A háború nélkül való hadüzenetet. Sőt a háború nélkül való háborút. Elment az ultimátum, elindultak az olasz hajók, ágyúk és seregek, bombázás is volt, de azért háborúnak nevezni azt, ami idáig történt, csak a fogalom köztudatbeli tartalmának igen jelentékeny módosításával, sőt reformálásával lehet. Szókratész mondotta, mikor arról értesült, hogy az ellenségei rágalmazták és ócsárolták. — Nem bánom én, ha meg is vernek, csak ne legyek ottan. A szerencsétlen törököket egyenesen rákényszerítették a körülmények erre a szokrateszi filozófiára. Ők nincsenek, sőt az a bajuk, hogy nem is lehetnek ott, ahol megverhetnék őket. Az olaszok hasztalan akarták megvívni Tripolisz rozoga várát, legfölebb csak besétálhattak, mert nem volt kivel verekedni. Kénytelenek voltak beérni azzal, hogy összelövöldözték a kikötő világítótornyát meg a temetőt. Valószínű, hogy ettől fáradságtól is megkímélhették volna magukat, de a ennyi áldozatot mégis megköveteli a műfaj tisztelete. Egy vár bevételének mégis csak dukál legalább annyi durrogatás, mint például egy főispáni installácziónak. És a tripoliszi hősöket mégse lehet majd úgy hazaereszteni, hogy egyáltalában nem szagoltak lőporfüstöt. Ha az ellenség nem hajlandó vagy nem képes megszerezni nekik azt a harczi gyönyörűséget, hát házilag kell hozzájuttatni őket. A maguk lőporával. Ennek is csak olyan izgató a szaga, mint amit az ellenség ágyúja, puskája eregetés e mellett hasonlíthatatlanul — egészségesebb. Különben: nyugtával dicsérd a napot. És a háború napja, sajnos, még nem merült bele az események tengerébe. Még elfoghatja ez a humánus szempontból egyáltalában nem kívánatos ambíció, hogy érdekessé tegye magát. A világ nagyon szereti a szenzácziókat, de azért egészséges lelkű ember ilyen szenzácziókat nem kívánhat. Az olaszok tripoliszi vállalkozásának erkölcse nem hófehér, de váljon tisztább lett-e attól, ha még oly temérdek vérben is meg kell fürösztenie ? És ne feledjük el: a háborút nem azok csinálják, akik végigcsinálják vagy elterülnek vérázott földjén. A világbéke egy lelkes apostola mondotta egy előadásában. A békének talán sehol sincs annyi igazán őszinte hive és epedője együtt, mint egy seregben, a mely csatába indul. Ami épp oly kevéssé gyávaság, mint amilyen kevéssé hősiesség azoknak a hősködése, akik biztosak benne, hogy soha se kell csatába menniük. * De ha a háborúban kevesebbet lövöldöznek most, mint amennyi az ilyen műveletben szokásos, íme ropog a fegyver ott, ahol szintén csatáznak ugyan, de az e fajta öldöklő szerszámnak nem lehet szerepe. A merénylet, mint minden orvtámadás, mindig gyűlöletes és fölháborító. Nemcsak gonosz, de mint temérdek tanulság mutatja, nem is alkalmas mód valamely nagy emberi érdek előmozdítására. Az emberiség soha se fogadta a maga hősei és vértanúi sorába a bombavetőket vagy revolveres embervadászokat. Még akkor se, ha valamely nagy humánus törekvés katonáinak hirdették magukat. Legfölebb mentséget talált számukra a keserűségben vagy a rajongásban, amelytől megmámorosodtak. De azoknak, akik az osztrák parlamentben történt revolveres merénylet tettese számára próbálnának ilyen mentséget keresni, ugyancsak nehéz lenne a vállalkozásuk. A szinte forradalmi hevességű osztrák szociális mozgalom medrében a dolgozó munkások tömegének folyama nyugtalankodik és a mozgalom hirdetett oka az, hogy ezek az emberek hasztalan dolgoznak, képtelenek a keresetükből megélni. Ha tehát azt a merényletet egy hatgyermekes dolgozó és a családjával mégis éhező munkásember vagy egy ilyen munkásnak a gyereke követi el, a bűn akkor is bűn, de keserves terhében enyhítő magyarázata is ott található. Akit az éhség kínja részegített meg, annak van akkora joga a mentő paragrafushoz, mint akinek a pálinka vette el az eszét. De ez a Nyegus-Vavrak se nem éhezett, se nem dolgozott. Mint a vallatásnál kiderült: volt ugyan tanult mestersége, de azt nem folytatta. Se a munkát, se a szenvedést nem igen próbálta. Rövid idővel ezelőtt örökölt egy csomó pénzt: eleget arra, hogy existencziát alapítson vele magának, de nem ezt tette, hanem dorbézolt addig, amíg csak egy revolverre való maradt belőle. Bor és nóta mellett szidta az uzsorázó kapitalizmust és mikor elfogyott a bor és elfogyott a nóta, akkor fogta a revolverét és elment a martinnak. A dolgozó és éhező tömeg önkéntes vértanújának. Az apostoloskodása is, mártíromságra való pályázása is olyan torz, hogy az egyik is, a másik is csak anekdotákat idéz az ember gondolatába. Az egyik anekdotát mostanában olvastuk valamelyik élctlapban. A minapában volt az izraeliták legszigorúbban megtartott ünnepe : a hosszú-nap, amelyet böjtben és imádkozásban tölt a jámbor hivő. A nagy ünnep után találkozik két hitsorsos és az egyik megkérdi a másikat: — No, megtartotta a hosszú-napot? — Amire a kérdezett így felel: — De meg ám. Én is, a feleségem is. Én egész nap nem dolgoztam, a feleségem pedig egész nap böjtölt. A népjólétnek is vannak ilyen apostolai, akik csak úgy vesznek részt a dolgozó és nélkülöző tömeg böjtös hosszú napjában, hogy — nem dolgoznak. De panaszkodnak és átkozódnak azok helyett, a kik kopjába húzzák az igát. Az a furcsa martíromság pedig, amelyik a maga élete helyett a más életet szánja áldozatul, egy régebbi anekdota véres és gonosz applikácziója. Egy züllött, potyázó alak ezzel a szóval állította meg egy ismerősét: — Adjon nekem kölcsön egy koronát. A gróf Károlyi Pista becsületszavára mondom, hogy megadom. — De mért mondja ezt a gróf Károlyi becsületszavára ? A RÉGI KÉPVISELŐHÁZ ÜLÉSTERME, MELYET AZ IZRAELITA ÜNNEPEKRE IMAHÁZZÁ ALAKÍTOTTAK ÁT.