Vas Népe, 1965. augusztus (10. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

— Ez a mátrai üdülő csakugyan olyan hely... ahol a boldogság kékmadarát megpillanthatja az ember... A szobám ablakából magam is gyakran látom... Ül egy fenyőágon és énekel... De szemben vele, egy má­sik ágon, egy varjút is látok. Az meg csak áll sötéten, némán és undorítóan tollászkodik... Mindkét madár bizonyára szívemnek egy-egy rejtett zugából került oda... Ezeket a szavakat a lélek káprázatáról egy kő­­arcú és igen szűkszavú ember mondta az üdülő tár­salgójában. Mindenki meglepődve fordult feléje. Tudták róla, hogy olvasztár, kormány kitüntetett, s hogy a szakmá­jában jó neve van, de itt leginkább zárkózottságáról volt nevezetes. Csak a csendes, elmélyült sakkjáték ér­dekelte, de a partijait is némán, elmerültséggel ját­szotta, akár egy hivatásos nagymester. Igaz, mesterien is játszott, könnyed fölénnyel nyert meg minden partit, végül királynő előnnyel sem akadt megfelelő partnere. S lám, most megszólalt, ellágyult, közlékeny lett. Tekintete visszakerült az asztalhoz és a társaság egyik tagján derűsen megállapodott. — Bocsásson meg, mérnök elvtárs, — mondta mo­sollyal, — amiért az ön szavához kapcsolódtam... Hogy ma már van perspektíva... Ez már önmagában is a boldogság ígérete. A pihenés óráiban ezt világo­sabban látjuk, érezzük... A mérnök előrehajolt. Sima, jóvágású, barátságos arca egyszeriben feszült lett, mint a gyakorlott kard­­vívóé iskola játék közben. — No, igen, — mondta­­ a kohász a mérnöknek. — Elmondta itt a mérnök elvtárs a saját nehéz múltját, nélkülözéseit, erőfeszítéseit... Milyen hihetetlenül komoly nehézségekkel kellett meg­küzdenie, amíg a hétgyermekes, kiskeresetű postás legidősebb fia megszerezte a mérnöki diplomát... És most az egyetlen fiánál is ezt a jól bevált módszert alkalmazza. Jóllehet a fiú már egymagában sem szen­­­­vedne az egyetemen hiányt, mert ösztöndíjas... de ebből öltözködésre már nem telik. Ám ön nem zseb­pénzeit érje be az ösztöndíjjal; az öltözködés fedezé­séhez válogathat a munkalehetőségekben... Ez már az akarat dolga... De ön egy fityinggel sem zseb­pénzeli: így edzi az acélt... No, kedves mérnök elv­akart Jobb szó híján mondom, hogy akart; egysze­rűen úgy jött hogy a tanulásra rendkívül alkalmas gyerek volt fogékony, jóeszű és gyerek, a tanító egy­szerű magyarázatára megjegyzett, megtanult mindent.. Volt azonban valami ebben a kisfiúban, ami élesen elhatárolta a vele egykorú és a hozzá hasonló eszes fiúcskáktól. A tanító egyszer valami rejtett gyanútól hajtva, bevitte a lakásába s egy gimnáziumi számtan példát adott fel neki. A kisfiú hibátlanul megoldotta. Újabb és újabb példákat kapott s azokat is megol­dotta. Felfedezését elmondta a plébánosnak. A pap kipróbálta a Mifiút s az eredmények láttán keresztet vetett Hamarosan hírét is költötték, hogy a cselédház­ban egy üstökös bontogatja a csóváját. A hír eljutott a szolgabíróig, ő és a jegyző is megnézték maguknak a gyereket. Úgy találták, hogy a toprongy 06 kis csodagyerek áll előttük. Tanakodni kezdtek a fiúcska továbbá sorsáról. A tanító kiveresedett füllel a gim­názium mellett kardoskodott. Ha a gyerek a négy elemit elvégzi, ajánlásokkal és ösztöndíjjal menjen gimnáziumba. A plébános erőteljesen bólogatott. A szolgabíró savanyításán hümmögött. A jegyző pedig, mint aki fogas kérdést kapott, öt ujjával kényesen megérintette a nyakkendőjét, még a széken is meg­emelkedett. Hogy hát ő nem tartja legszerencsésebbnek ezt a megoldást. Ez az uradalom közismerten mételyes terület, kupaktanácsokról jönnek hírek, mozgolódások­ról, nehéz itt a cselédnépet féken tartani, ide vaskéz kell, ezt a megkülönböztetést engedékenységnek, gyen­geségnek vennék, bizony nem szülne jó vért... mu­tasd nekik a kis ujjadat, már az egész kezedet akar­ják. .. A szolgabíró találta meg az arany középutat. Tanítanák meg a sakkjátékra a fiút... Hogy ez az út talán érvényesüléshez vezet... Nagyobb versenyek, egyesületi felkarolás... így mondta valahogyan a szol­gabíró. .. Csaknem suttogva beszélt már. — Befogták hát a fiút sakkjátékra... ő, de nem kellett azt nagyon befogni.. Csakhamar vidáman, játszi könnyedséggel végigverte az oktatóit... A tanító büszke volt, a pap meghatott, a szolgabíró derűs... A jegyző pedig epés. Máskülönben is epés ember volt a jegyző, hiú, öntelt, indulatos. Magasabb miniszte­ VARJÚ A FENYŐN Karczag István társ, éppen ez az, amely úgy érzem, egy keveset rám is tartozik. .. A mérnök egyre kutatóbban fürkészte a kohászt: — Nem, nem, — ingatta fejét elhárító mosollyal a kohász, — a világért sem kívánok beleszólni... Ha­nem mégis az egyetem, az akarat... de a zsebpénz... Mi ugyan nem heten, csupán négyen voltunk testvé­rek, de ha valaki ezt a szót mondja, zsebpénz, bizo­nyosan bambán néztünk volna rá. Egyszerűen nem értettük volna ezt a magyar szót, pedig hát magyar­ajkú gyerkőcök voltunk, elevenek, beszédesek, s hozzá nem is értelmetlenek... A kohász felemelte a karját. — Adassék tisztelet. — mondotta s köziben karját szelíden leengedte, — minden hajdani és mai derék postásunknak... dolgoznak, fáradoznak. A mi időikben azonban volt egy hallatlan és irigyelhető előnyük: az, hogy egyenruhában jártak. Állami cipőben, állami nadrágban. Postás, vasutas, mondogatta áhítattal mife­lénk a nép, államiak... Roppant állítottuk ezt a ren­dezett kis állami szegénységet, a megtakarított kis pénzecskét, a beosztást, a kuporgatást, a nyugdíjat... egyszóval azt a szűkös állami egyensúlyt.. a kispénzű, állampolgári erényeket.. No, az egyensúly, az állam­polgári erények terén, apám és anyám sem volt egé­szen tisztában a fogalmakkal, ők sem igen értettek meg egyes szánmagyar szavakat ők meg azt nem ér­tették, hogy mi az: kapargatni, beosztani. Nem mint hogyha nekik is nem lett volna nagyon is szükséges a beosztás, hanem a gyakorlatban nem volt mit beosz­tani. Mezőgazdasági cselédek voltak egy uraság birtokán, az uraságtól a birtokot egy nagybank bérelte. Apám meg anyám nem tudtak beosztani... Sőt, to­vább megyek: könnyelműek voltak. Persze, lett volna némi beosztanivalójuk: bab, krumpli, liszt, kukorica, zsírocska, a készlet azonban oly csapnivalóan csekély volt, de olyan elcsüggesztően csekély, hogy a beosz­tásnál csak elgyengülni lehetett... Elvesztették a fejü­ket s havanként egyszer-kétszer dugig teheettük ma­gunkat .. . A kohász legyintett. — Mindamellett — intett jóváhagyóan, — a mi családunkban is akadt gyerek, aki akart... Tanulni K­umi beosztásiból került le valami miatt az istenverte vidékre, a balsors sorvasztotta és feltüskézte... És úgy látszik ezt a balsorsot látta fintorogni akkor is, ami­kor a sakkban egy kis cselédkölyök minduntalan a földhöz vágta. Nem is tűrte tovább a sorstól ezt a pimaszságot és alaposan visszavágott. Egy nyárvégi délutánon a hivatali szobájában játszott négyszemközt a gyerekkel, a sakk-könyvből, a bajszát morzsalgatva, a gyerek mámorosan, a lábát lógázva... S a fiú egy­más után adta neki a mattokat. A jegyző egyre na­gyobb zajjal rakta vissza a táblára a figurákat, izzadt, fújt, a nyakkendőjét tarttgatta, a játék alatt darákolt, a lépések után kapkodott, bizonytalankodott__A kis partner annál határozottabban nyomult a cél felé előre, kitartóan szorítva gyengébb ellenfelét.. Persze győzni akart a kisfiú. Mondhatom mérnök elvtárs, komolyan akart s azt hiszem mindkét félben sistergő lánggal égett az akarat. A jegyzőben azért, mert isten tudja mit tett rá a lelkében a játszmára, talán sorsa jobbrafordulását, a fiú meg azért, mert hát miért ne győzne, ha lehet... Egyszerre csak rámordul a jegyző: „Ne harangozz itt nekem a csülkeiddel, zavarsz ve­le. . A gyerek elmerült a játékban, tovább is haran­gozott Erre a jegyző megmattolta de a játékon kívül, leseperte a tábláról a figurákat és éktelen káromko­dással visszakézből pofonvágta a fiút.. Azután... azután már nem játszott olyan mesterien a fiú... Félt a sakkjátéktól. S mert jófejű gyerek volt, a jegy­ző leckéjét is megtanulta... Megtanult nem akarná... A kohász felállt, karórájára nézett A mérnök is felállt és pazanetokig sápadtan műste a kohászt — Igen, persze... mondta zavartan. Azután neki­­vidámultan: — De hiszen még a sakktábla is kike­rült a varjú csőréből!... — Igen — bólintott a kohász, — jobb később, mint soha. Óhajt talán még egy-két partit lefekvés előtt?... — Boldogan! — kiáltott fel a mérnök. — Ha nem tudja, mi legyen azzal a varjúval?... Van nálam lég­puska, szedjük le, azután főzzünk belőle jó varjú­­levest .. Minek rontsa itt a levegőt? 1965. augusztus – Vasárnap VAS NÉPE Apray Lajosi Éjjeli zene Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában küldte előre szilaj, húsz lehellő követét Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyei ostorait Alvó kis falukat vert fel riadó robatárral, ablakon át láttam, lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett, a sötét Fulladozott a csatorna a bő zápor rohamától, India jellege ont ily zuhogással esőt kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe. Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! (Zent** Pál rajza) ­t ÖRÖKSÉG Ebben a hosszúra nyúlt télben már nagyon elunták magukat a kicsik. Hol fagyos, hol lucskos az időjárás, beszorultak hát a lakásba, és hónapok óta nem tombol­hatták ki magukat amúgy istenigazában. Amiből az következik, hogy bent a szobában próbálják kielégíteni mozgásigényüket, lár­mázási vágyukat. Ennek viszont az a követ­kezménye, hogy feleségemmel közösen las­san elérjük a másfél kilogrammot a téli Karil-fogyasztásban. Nem baj, az a fő, hogy egyik gyerek sem beteg, eddig megúsztuk, és szavahihető öregek szerint nincs az a hosszú tél, aminek egyszer vége ne lenne. Legalábbis eddig még nem volt. Különben hozzászoktunk már az állandó gyerekzsivaj­hoz. Szerencsére a lakószobánk, hol napjaink telnek, elég tágas. (Erről kü­lönben a tüzelőanyagszámla regélhetne!) Fa­gyosszent lévén, íróasztalomat a kályha kö­zelébe állítom a sarokba, amögé behúzódom, s kivéve az antagonisztikus összecsapásokat, megadással tűröm a ricsajt. Bizisten, szinte furcsa, ha nem hallom, valami hiányzik. A napokban is arra ocsúdtam fel mun­kámból, hogy szokatlan csönd van a szobá­ban. Először nem tudtam mire vélni a dol­got. Figyelni kezdtem. — Egy, kettő, három, négy... Miniden kicsi megvan. Hát akkor?... Mi történt itt? Ilyen csönd? Ez lehetetlen! Nem létezik, hogy elhallgassanak egy fél percre, ha egész­ségesek, erre még nem volt példa!... Agyam­ban vad kombinációk variálódnak. Úristen, ezek betegek! Járvány tört ki, megkapták,­­ orvost, orvost gyorsan, megmentem őket!... És látom magamat már: a karom­ban viszem az átért gyerekeket, mint a már főiskolás Locus fiammal rohantam Pécsre a gyermekklinikára egy borzasztó emléke­zetű, aggodalmas reggelen, négyéves korá­ban ... Szerencsére megszólal az én kis rózsaszálam, Zsuzsikám. Magamhoz térek az ijedelemből. A fiúk szokás szerint azonnal megnyitják a vitát. Felsóhajtok megköny­­nyebbülten. Nincs semmi baj!... Hallgatom őket, hallgatom a négy drága hangot. Mindig Zsuzsi kezdi, ő az agytröszt kö­zöttük, no és hát nő is ezenfelül: simogatni való kiseb­a és ravasz kígyó egyszemélyben. Azt mondja: — A felső három sor az enyém lesz!... — Kategorikusan szögezi le, ő már ilyen, de azon nyomban „kézből kontráz” a fiúk kórusa. — Hoooóegyne! A legszebbek! Pont mind a tied! Hoooóegyne!... Először nem értem, miről beszélnek. Az­tán világos lesz előttem, mert virágom visz­­szafelel: — Van a többi sorban is szép kötet­­­m... Szóval a könyveim. De mit akar­nak velük? Nem hagynak kétségben sokáig. Több­szöri heves szóváltás és véleménycsere istám, cicám odaszalad hozzám.. —» Apu, nem za­varlak? •— Nem kislányom. — Akkor légy szives, mondd meg a fiúk­nak, hogy a felső három sor igenis az enyém lesz! Most megint homályos előttem a dolog. — Hogy-hogy, rózsám? Hát ezek apu köny­vei itt a polcon mind. Majd ha minden betűt megtanultok, nektek is veszünk. Copfos szerelmem úgy néz rám, mint aki nem érti, hogy egy apu miképp lehet ilyen értetlen? Aztán fölvilágosít: — Nem most. Majd ha meghalsz!! Gong! Mintha gongot hallanék megkon­­dulni. — Mit csinálok? — kérdem rekedten várlatnyi csend után. — Nem érted? — roppant türelmetlenül a lányom. — Hát ha meghalsz! Ezen a drága szájon ez a szó! Meghalsz.. Egy pillanatra tisztán hallom a kötelek súr­lódását a gödör falán és a deszkán, amint koporsómat leengedik a sírba. Hideget ér­zek a gerincemben. Megborzongok. „— Ha meghalsz...’’ Meg kell halnom? Viharosan vágtázik keresztül idegeimen a torz gondolatok falkája. — Meghalok? Meg!... Meghalok!... — ez csaholásuk ve­zérszólama. És végül: az mondja szemembe,­­kit a világon mindenkinél jobban szeretek? Aki napjaim hajrázics maga, legszebb örö­me? Fájdalom szúr a rossz szívemig. Meg­semmisülök. Ezért küzd az ember értük? Ezért áldozza mindenét? De hiszen én nem akarok megsemmi­sülni! Nem akarok meghalni! Nem akarok!!! Ezek arra várnak? Indulat kavar végig ben­nem, harag süvölt: hát ezért?! Kezem ököl­be préselődik, ütni tudnék vadul és vakon! A kicsik ijedten bámulnak rám, nem ér­tik, mi történt velem. Tulajdonképpen én sem. Aztán hosszú, lihegő percek múltával le­csendesedem. Kislányom csillagozó, szép sze­méből is eltűnik az iménti rémület, de szól­ni azért még nem mer. Nagyon fáradt kéz­zel megsimogatom szelíd haját. Megértettem, hogy ennek így kell lennie. Nem az a fájda­lom, hogy ők szemünkbe mondják, hanem hogy nincs menekvés, nincs izgalom, hogy meg kel halnunk, és át kell adnunk a he­lyünket. Abban élünk még egy kicsit tovább ami örökség marad utánunk: könyvek és vágyak, gondolatok, alkotások, szeretet és munka, egyre halkuló emlékezet... Már nyugodtan, inkább szomorúan mondom ki a megkésett választ: — A tiéd lesz kislányom. Susanna szeme fölragyog. Ujjongva, dia­dalmasan kiáltja a fiúknak: — Na ugye, mit mondtam?! Vasvári László

Next