Világ, 1922. július (13. évfolyam, 146-171. szám)
1922-07-08 / 152. szám
Szombat TwimmPi Jus murmurandi Ezt a kedves, anekdotát Giesswein főtisztelendő úr mondotta el a mai ülésen: Megkérdezik a páter gvárdiánt, hogy mik a közönséges páter jogai? A gvárdián egy kicsit gondolkozik, azután így felel (persze latinul):— Habet ius murmurandi — de mindjárt egy lélekzet alatt hozzáteszi: Guardianus antem habet tus non audiendi. (Magyarul: A páternek megvan a joga, hogy mozogjon, de a guardiánnak joga van arra, hogy meg ne hallja.) Természetesen mi egyébre vonatkozhatott volna ez az adoma, mint az ellenzék és a kormány viszonyára? Az ellenzék panaszkodhat, kritizálhat, moroghat, a kormány egyszerűen a füle botját sem mozdítja, ha nem akarja. Márpedig nem akarja. Mégis, a mai ülésen valahogy úgy esett a dolog, hogy a kormánypárt használta sűrűn és nem kis indulattal a ius murmurandi-t, az ellenzék azonban, ahelyett, hogy a páter gvárdián tanácsát követte volna, meghallotta a morgást, felelt is rá és csodálatos módon, a feleletre el is hallgatott a zaj. Igaz, hogy a morgás csak morgás volt, a válasz azonban többnyire talpraesett és megdönthetetlen én. A morgás azonban — el kell ismerni — nem a Giesswein beszédét igyekezett megzavarni. Giessweint még a kormánypárt is szívesen hallgatta. Jóleső érzés futtatta be derült mosollyal az arcokat, amint a torzonborz, ősz üstökü, drága öreg pap szavait figyelték. Annyi kedves gráciával, finom, találó ötlettel, aranyos humorral és nemes, erőteljes pátoszszal csipkedte, kritizálta és püfölte a kormányzó pártot, hogy még az „üvöltő dervisek“ (ezt a nevet kapták az egységes pártnak főleg hangszálaikról nevezetes ifjú tagjai), mondom, az „üvöltő dervisek“ is élvezettel hallgatták. Olyan volt a kedves öreg úr, szemben a mindig haragra kész többséggel, mint Dániel, aki tudvalévően megszelídítette az oroszlánokat. Csendesen kezdte a beszédét, csendesen és szelíden, aminthogy csendes és szolid egész lényében a békének ez az őszhaja és mindig fiatalos erejű bajvívója, de szavainak csendes hangját, amint néha visszaemlékezett a közelmúlt csúnyaságaira, felemelte a tiszta harag, a jogtalanságon, embertelenségen érzett méltatlankodás. Ilyenkor felcsattant és gesztusai is heroikus lendületet vettek, a kezek utána mentek a szavaknak, a kerek fehér gallér pedig, amely odahaza a csöndes mozdulatokhoz van szokva, kétségbeesetten kezdett a lendület hatása alatt forogni, míg gombjával meg nem érkezett az ellenkező oldalra, mint ahonnan elindult. Az ellenzék élénk helyesléssel, a többség csendben, a karzat pedig, amelyet nem fűtenek pártindulatok, mosolygó gyönyörűséggel figyelt. Csak az egy Szomjas Gusztáv okvetetlenkedett. Az ellen volt kifogása, hogy Giesswein mindig az ellenzék felé fordul. — Szembe rózsám, ha szeretsz ! — süvöltötte feléje, valószínűleg nagyon szellemesnek tartva ezt a közbeszólást. De az ősz pap fekete kabátján nem hagyott nyomot az otrombaság és a közbeszóló még saját pártjában sem aratott sikert. ". Az atrocitások emlegetésére szisszentek fel először. Elbocsátották állásukból a Giesswein szavazóit. A főügyészt, aki az ajánlási íveket átadta, felfüggesztették. — Nálunk is voltak ilyen esetek — zúgta a többség. De. Rainprecht Antal, a veszprémi követ, egy mondattal lecsillapította a háborgó tengert: — Hát mondjanak csak egy esetet is ! — kiáltotta oda nekik és az egységes párt elnémult, az embernek eszébe jutván a paksi becsületesekről szóló régi tréfi : — Pakson nincs becsületes ember — szólta el magát valaki éppen egy paksi polgár előtt. —.’Nincs-e? Mondok én akár hatvanat is. — Hát mondjon ! Gondolkodik a paksi: — Hát izé ... ott van ... ott van például... például... De hát muszáj annak éppen paksinak lenni? Valahogy így van vele a kormánypárt is. Velük is történt ilyesmi. Hogy mondjanak egy párat ? Hát izé... például... de hát muszáj annak éppen atrocitásnak lenni ? Szóval, csendben és figyelemmel hallgatják Giessweint, ilyen apróbb mozgásoktól eltekintve, és csendesek a kormány bársonyszékei is — mivelhogy üresek. Egyébként már egészen megszokott kép. A parlament kormány nélkül. Inkább azon lepődik meg az ember, ha valamelyik miniszter véletlenül betéved az ülésterembe. Giesswein csípősen, jegyzi meg : . _ A székeket üresen hagyják, de a tárcájukat magukkal viszik. Giesswein beszéde után azonban majdnem baj történt. Kis híjja, hogy az indemnitás vitája váratlanul véget nem ért. Pesti Pál volt a következő szónok, és már-már úgy látszott, hogy „kibeszéli“ az ülést, mikor egy óra tájban, váratlan fordulattal bizalmát nyilvánította a kormány iránt és hirtelen leült. —- Szólásra következik ? — kérdezte az elnöklő Huszár Károly. — Rakovszky István —- Nincs jelen. (Rakovszkyék éppen intézőbizottsági ülést tartottak szala»gre.1-i 11K« A második ellenzéki szónok sincs jelen, a harmadik sem. Egy óra van hátra mindössze a tanácskozásra szánt időből, a beszéd másik felét pedig nem lehet eltenni holnapra. Mindenki sajnálja az otthon előre szépen megkomponált dikciót és hiába biztatják egymást a t. képviselő urak , seki sem akar kötélnek állni. A kormánypárti szemfüles, mint mindig, észreveszi az ellenzék berkeiben támadt zavart és mindegyike eláll a szótól. Az elnök és a jegyző pedig kedélyes dialógust folytatnak egymás között: — Szólásra következik? — Nincs jelen? — Szólásra következik? — Eláll a szótól . . . Egy óra öt perc. Nincs tovább. Vagy harminc nevet lepergettek gyors egymásutánban, nincs senki más feliratkozva. Huszár Károly felteszi a sablonos kérdést: — Kíván még valaki szólni? — Nem, nem — kiáltja kórusban a kormánypárt és örül a győzelemnek, de ezúttal ellenzék nélkül számított. Egy szürkeruhás, rövidre nyírt hajú képviselő feláll a második padban. Dénes István. És olyan alapos, talpraesett beszédet kanyarított rögtönözve, hogy öröm volt hallgatni.Pedig szűzbeszéd volt. Azaz hogy nem mindenkinek öröm, mert földreformról és nagybirtokról lévén szó, a kormánypárt nem titkolt idegességgel hallgatta. És apró piszkálódással igyekezték megzavarni. Valami közegészségügyi kérdésről beszélt éppen Dénes és Verebély professzorra hivatkozott. — Verebély? Ugyan kérem — kiáltotta Barla- Szabó József úr, dr. med. univ. és megvetően legyintett a kezével. Valóban nevetséges dolog Verebélyre. A francia kamara ülésén folytatták a háborús bűnösségre vonatkozó interpellációk vitáját. A Ház 115 szavazattal 29 szavazat ellenében elhatározta, hogy Viviani beszédét Franciaország valamennyi községében falragaszokon teszi közhírré. ■ Másodiknak Dentis Cachin kommunista képviselő interpellált, felolvasta Izvolszki egyik levelét, amelyet 1912-ben írt. A levél szerint Párisban kezdenek csodálkozni azon, hogy Oroszország nem tesz semmiféle előkészületeket válaszul azokra az előkészületekre, amelyek Ausztria részéről történtek Szerbiával szemben. Franciaország tehát háborúra gondolt már akkor, amikor Oroszország még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Az 1912. évben visszahívták a bécsi francia követségről Graziért, mert européernek mutatkozott és pacifista érzelmeket táplált. Felolvasta azután a belga követnek 1912-ben kelt egyik levelét, amely Poincaré és Miterand nacionalista politikájáról tesz említést. Végül szóbahozta azokat a békekísérleteket, amelyekkel Károly király 1917-ben megpróbálkozott. Izvolszki nem befolyásolta a franciákat Most Poincaré emelkedett szólásra. Szemrehányást tett a kommunistáknak, hogy a felelősség egy részét Franciaország nyakába akarják varrni. Emlékeztetett arra, hogy amikor átvette a kormányt 1912-ben, tehát abban az időben, amikor Franciaországban még izgalom uralkodott a Kongó egy részének átengedése miatt, első cselekményét a kiengesztelődés szelleme hatolta át Németországgal szemben, amennyiben keresztülvitte az 1911. évi szerződés ratifikálását, Francciaország politikája az volt, hogy Európában v óvják meg a szoros egyetértést. Franciaország a szarajevói merényletig a legszivtesebb viszonyban állott Ausztriával. Ennek, bizonyságául felolvasta azt a levelet, amelyben a párisi osztrák-magyar nagykövet a köztársaság elnökévé történt megválasztásakor üdvözölte őt. Zsvolszkinak nem volt semmiféle befolyása Franciaország magatartására. Franciaország a maga politikájában inkább közeledést keresett Európa valamennyi államához. Emlékezetbe idézte azután, hogy Franciaország milyen fáradozásokat fejtett ki 1912-ben a Balkán-konfliktus lokalizálása és elismítása érdekében. 1914-ben a francia kormány oly kevéssé gondolt háborúra, hogy ő maga Vivkinival együtt Oroszországba utazott el és az események komolyságáról csak útközben, a Balti-tengeren értesült. Franciaország mindent megtett, hogy Európát és az egész világot megóvja egy katasztrófától. A feltételek között, amelyeket Németország a maga semlegessége ellenében szabott, szerepelt az is, hogy Franciaország szolgáltassa ki keleti erősségeit. Németország meg sem várta erre a választ, hanem megüzente Franciaországnak a háborút. Poincaré miniszterelnök azután rátért arra a vádra, hogy a háború alatt lehetőség nyílott a békekötésre é ő ezt visszautasította. Emlékeztetett Károly király javaslataira. Ezeket nem lehetett figyelembevenni, mert Ausztriát német csapatok tartották megszállva. Egyébként is ezek a javaslatok nem tartalmaztak semmi előnyt Olaszország javára. Franciaország nem kerülhetett ellentétbe az 1915. évi megállapodással és nem gondolhatott békére Olaszország nélkül. Elzász-Lotharingia miatt nem volt különbéke Painlevé itt közbevetőleg kijelentette, hogy Sonnino utalt volt azokra a komoly belső, következményekre, amelyek előállhatnak, ha Olaszország csak azt kapná meg, amit Bülow kínált fel semlegessége ellenértékéül. Azonfelül Németország nem engedte volna meg Ausztriának, hogy az elzász-lotharingiai kérdést felvesse. Ausztria és Németország szövetségesek maradtak volna, míg az elárult Olaszország Franciaországot magára hagyta volna. Az 1917. évi béketárgyalások — mondotta Painlevé végezetül — szerencsétlenségre vezettek volna. #»,, Paincaré szerint összeset tizenhat nemzet szól-, mint orvosi tekintélyre hivatkozni. Mindössze egy kis európai híre van. Mi az Barla-Szabónak? Csontos bácsi is belekottyan a Dénes beszédébe. Megüti a fülét a Nagyatádi neve. — Ne bántsa azt az embert! — hördül föl f©nyegetően. Igaz, hogy Dénesnem bántotta a nagy Istvánt, csak Hegedűs Lórántnak, Csontos bácsi egykor imádott pénzügyi vezérének szavait idézte, de hát nem káptalan a karcagi Lloyd George feje, hogy mindent tudjon. Miután pedig vagy egészen csinál valamit, vagy sehogysem, hát inkább nem tud semmit. Egy vékony kappanhang a jobbszél hátteréből pedig minden öt percben felszólt, mint az ébresztőóra : ■ i j. — Szellemet! Szellemet!! T. i. valami! szellemeset szeretett volna hallani. Hát hallott is mindjárt. Addig-addig követelte a szellemet, mig végre egy pártbajtársa, unván a Dénes kellemetlen igazságait, beleorditott a terembe: — Üljön le! Huszár Károly pedig az elnöki székből ráduplázot és leszólt Dénesnek: — Nem muszáj a képviselő úrnak összegyűjtött munkáit most mind elmondani. Határozottan Huszár volt a szellemesebb kettejük közül. Hiába, kellemetlen dolog, ha az ember cirkulusait a fürge ellenzék megzavarja. Dénes azért mégis elmondta, akármilyen csiklandós volt is hallgatni, a földmunkások bajait és mindenki elismerte, hogy beszédén sem a beugrásnak, sem a szüzességnek nem érzett meg az ize. Mert a beszédeknél másképpen van. Ott ez előny. Bálint Imre, lesse s:e««a«»«e«ee»ooae«e«CMaMM« gáltatott igazságot Franciaországnak, támogatta harcában és aláírta a versaillesi szerződést, amely megállapította Németországnak nemcsak részleges, hanem kizárólagos felelősségét. Ezek a nemzetek nem küzdöttek volna Franciaország oldalán, ha Franciaországot csak a legkisebb mértékben is vétek terhelte volna. A német propaganda azt a hittat akarja kelteni, hogy Franciaország becsapja a világot. A maga részéről kijelenti, hogy szégyenletes és szánalmas dolog, ha akad olyan tévútra vezetett francia ember, aki ezt a propagandát elősegíti. Az egész ország a maga megrendíthetetten józan értelmével az ország sérelmét látja ezeknek a tévútra vezetett emberekne magát... tásában. A kamara tagjai e szavakra fölemeltéj helyeikről és úgy ünnepelték Poincarét. A k rpvh,;'k pártkülönbség nélkül a kormány padjaihoz sek és üdvözölték a szónokot. „Clemenceaunak volt igaza“ Poincaré ezután Laffont szocialista viselő ama megjegyzésére, hogy Poincaré a betárgyalásoknál a Rajna balpartjának időben nem korlátolt megszállása mellett szállott síkra, kiintette, hogy tényleg mindig azt a felfogást képviselte, hogy a megszállás a fizetések teljesítéséig tartson. 1871— 1873-ban Németország is így cselekedett. Laffont ama megjegyzésére, hogy Poincaré a német munkaerők felhasználását ellenzi, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy ő csak azt ellenezte, hogy német munkaerőket hozzanak a lakosság ama része közé, amelynek a német inváziót kellett elszenvednie. Blum szocialista képviselő kijelenti, hogy pártjának az a nézete, hogy Németország a háború keletkezésének okaira való tekintet nélkül jóvátételleltartozzik. Pártja a németeket nem akarja menteni és Schön nagykövetnek Toul és Verdun átadására vonatkozó követelését Franciaország semlegessége esetére megengedhetetlen követelésnek tartja, melynek elfogadása az erkölcsi öngyilkosságot jelentette volna. Ki kell azonban jelentenie, hogy azok, akik a háború eszméjét felkarolták és nem a béke érdekében működtek, a szocialisták szemében gyanúsak. Poincaré miniszterelnök biztosítja a Házat, hogy ő mindig a béke érdekében dolgozott. Mivel Blum képviselő Canslaux politikáját és az Agadir-affért lezáró egyezményt dicséri, emlékezteti a Házat arra, hogy ő ez egyezmény mellett szavazott. Megjegyzi, hogy a háború után is kifejezte örömét, mikor Németország békés magatartását látta, reményeiben azonban csalódott és be kell vallania, hogy Clémenceaunak volt, igaza. Herriot képviselő, a kormányellenes szocialista radikálisok vezére, szavazatának megokolására pártja nevében kijelenti, hogy a köztársaság kormányát a háború kitöréséért felelősség nem terheli. Önök —gy folytatja a szónok — még német forrásból szárlázó okmányokból is megláthatják, hogy hol kell keresni azt a gyilkos őrületet, amely Európát vérrel mocskolta be. Állítom, hogy sehol a legkisebb bizonyítékra sem akadnak Franciaország ellen. „Németország a felelős !“ A kamara ezután 487 szavazattal 65 szavazat ellenében, elvetette a szocialisták napirendjét, amely azt kívánta, hogy a háború okainak tisztázására külön bizottságot küldjenek ki. A képviselők azután 532 szavazattal55 szavazat ellenében, napirendet fogadtak el, amely elítéli a rágalmazó hadjáratot. Ezt a hadjáratot —■ mondja a napirend — azért szervezték, hogy lehetővé tegyék Németországnak, hogy elhárítsa magáról a háborúért való felelősséget, amely a versaillesi békeszerződésben felsorolt és megerősített tényekből világosan kiderül és amelyet a német birodalmi gyűlés is elismert 1921 május 12-iki ülésén. Éljen a köztársaság!, Éljen a szent szövetségig, kiáltották lelkesüljen a képviselők, amikor, az elnök az lilát bezárt* » - - - A francia kartiara elhárította a felelősséget Poincaréról a világháború okozásáért VILÁG 1922 július 3. )