Zalai Hírlap, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-02 / 1. szám
--------------------------------------------------------------------------|___I_______________|_________|J_____|_____ mpHp ^ R 2005 I HHpp Hpi ^ 1992. január 2., CSÜTÖRTÖK Zalai Hírlap XLVn. évfolyam, 1. szám Kiadja a JoilUlCl($^ Kft. Ára: 9,80 forint Óévbúcsúztató, újévköszöntő Grúzia A grúz fővárosban az újév első napján kiújultak a harcok. A szilveszter esti fegyvernyugvás után ismét nehézgépfegyvereket, aknavetőket és más fegyvereket vetettek be. A grúziai egészségügyminisztérium adatai szerint a harcoknak eddig legkevesebb 53 halálos áldozata van és mintegy háromszázan sebesültek meg. Haditechnológia Amerikai szakemberek, köztük a CIA vezetői amiatt aggódnak, hogy a felbomlott Szovjetunióból esetleg külföldre menekülnek a korszerű haditechnológiák, illetve a technológiák kidolgozói. A technológiák áruba bocsátásának jóval veszélyesebb következményei lehetnek, mint azoknak az atomfegyvereknek az esetében, amelyek már „ amúgy is rossz kezekben vannak” . Költségvetés Érvényes költségvetés nélkül kezdte az új évet az izraeli kormány, amely tizennyolc hónapos fennállásának legkomolyabb kihívásával kénytelen szembenézni. A szerda hajnalig tartó parlamenti vita sem hozott eredményt, miután a mérleg nyelvének szerepét játszó kisebb vallási pártok tulajdonképpen egymással sem tudtak megállapodni a nekik kiutalandó viszonylag csekély központi támogatás elosztási módjáról. „ Honfitársaim! Barátaim!” / Göncz Árpád köszöntője „ Boldog új esztendőt kívánok valamennyiőtöknek. Boldog új esztendőt hazánk polgárainak, a nálunk menedéket találóknak, a szomszédos államokban élő és a távoli országokba szétszóródott magyarságnak, köztársaságunk minden barátjának, s a világ minden jóakaratú emberének. Békét kívánok az új esztendőben. Békét a világnak, Európának, legkivált szomszédainknak és önmagunknak. Békét és bizalmat népek, nemzetek, etnikumok között. Békét és bizalmat itthon, egymás között, mindazoknak, akiket a nézeteik, eltérő politikai szándékaik, vagy éppen az egyre növekvő társadalmi különbségek szembeállítanak egymással. Amikor immár több mint egy éve hozzákezdünk az új, demokratikus Magyarország építéséhez, egységesebben éreztünk és hittünk. Egységessé tett bennünket, amit elutasítottunk : a régi rendet, a nemzeti kiszolgáltatottságot, a szélmalomharcot, amellyel illúziókból próbáltunk valóságot teremteni. Hittünk egy Európához jobban illeszkedő Magyarországban, ahol a jogrend védőernyője alatt nemcsak a társadalom egésze, hanem az egyes ember is könnyebben boldogul. Ma, alig egy év múltán, szakadozik az egység és foszladozik a hit. Bundás indulatokkal támadnak egymásra a politikai erők, s olykor már a társadalmi indulatok is felparázslanak, mert a szokatlan lemondás és nélkülözés bizalmatlanságot csihol, békétlenséget szül. Pedig nagy utat tettünk meg 1991 -ben nagy célunk, a független, demokratikus Magyarország felé, a sikeresebb gazdálkodást ígérő tulajdonviszonyok felé, s mindezt úgy, hogy hazánk a hétköznapok gondjai ellenére e sok vihart megélt térség legszilárdabb országa maradt. 1991-ről följegyzi a történelem, hogy csaknem fél évszázad múltán ebben az esztendőben hagyta el hazánkat az utolsó—lelkünk legmélyén mindig is megszállónak tartott — idegen katona, ekkor szűnt meg a Varsói Szerződés és a KGST, térségünké két sajátos intézménye, melyek oly sokat emlegetett proletárinternacionalizmusa még leplezni is csak rosszul leplezte kiszolgáltatottságunkat. 1991-ről följegyzi a történelem, hogy csaknem fél évszázad múltán olyan törvényeket alkotott immár szabadon — és a szó valós értelmében — választott parlamentünk, amelyek révén a perifériáról közelebb kerültünk a középponthoz, a bennünk élő Európa-eszméhez. Arra azonban kevesen gondoltak, hogy eredményeinknek vagy sikereinknek ára van. Olykor nagyon is keserves ára. A társadalom legszélesebb rétegeit sújtó infláció és munkanélküliség, a szociális védettség csökkenése. És nyomukban olyan veszélyek járnak, mint a társadalmi ellentétek kiéleződése, a politikai indulatok elszabadulása, vagy éppenséggel a közbiztonság aggasztó romlása. Arra is talán csak kevesen gondoltak, hogy a meghatározó politikai erők sem képesek a jobb jövő érdekében türelemmel viszonyulni a társadalmi-politikai más véleményhez. Sőt, történelmi küldetésük nem ritkán túlzott magabiztossággal vértezett tudatában maguk is hozzájárulnak az ellentétek éleződéséhez. Vagy éppenséggel nem figyelnek eléggé rá, hogy még a legígéretesebb távlatok reményében is összeroskadhatnak a jelen terhei alatt azok, akiknek a vállára mindig is a legnagyobb súlyt rakta a mindenkori történelem. Falun és városon egyaránt. A mindenkori milliókra, a bérből, fizetésből élőkre, nyugdíjasokra. Átalakulásunk legsúlyosabb terhét—s mind többet—ők cipelik. És ha a Magyar Köztársaság a térség legszilárdabb állama maradt, ha a reméltnél is biztatóbb eredményeink születtek, ha sikerült túljutnunk a legválságosabb helyzeteken, ha nem csapott jövőnket veszélyeztetően magasra a társadalmi elégedetlenség—márpedig nem csapott!—, akkor az egyedül az ország népe demokráciára érett felelősségtudatának, önfegyelmének köszönhető. A Magyar Köztársaság államfőjeként mindenekelőtt ezt az önfegyelmet és felelősségtudatot szeretném megköszönni hazánk valamennyi polgárának. Elsősorban azoknak, akiknek hétről hétre nagyobb gondot jelent a család kenyerének előteremtése, a meleg otthon biztosítása, gyermekeik nevelése. Elsősorban nektek köszönöm meg barátaim, hogy Magyarország képes volt megőrizni hitét, hitelét és jóhírét szerte a világban. Az évváltás mindig a számvetés és előretekintés ideje. Ilyenkor szívesen hisszük, hogy a ránk váró hetek, hónapok jobbak, szebbek, eredményesebbek lesznek, mint a mögöttünk hagyottak. Ilyenkor teli vagyunk bizakodással és hittel, hogy terveinket valóra váltjuk. Kívánom magunknak, hogy 1992-ben ez így is legyen. Bár jól tudom, hogy ez az év sem osztja majd könnyen a sikereket. Körülöttünk forrong a világ. A dolgunk sem lesz kevesebb vagy könnyebb, mint tavaly volt. Mindenekelőtt magunkra kell támaszkodnunk. Egyénnek, családnak, közösségnek. A nemzet egészének. Meggyőződésem, hogy oly sok fogadkozás, oly sok kitérő után végre valóban a magyar gazdaság rendbetételére és megerősítésére kell fordítanunk minden erőnket. Mind a felelős politikai erőknek, mind az ország polgárainak nézetkülönbségeket félretéve azon kell munkálkodniok, hogy növekedjék az ország gazdasági ereje, és megszülessenek azok a szociális intézkedések, amelyek nagyobb létbiztonságot nyújthatnak mindenkinek. Ennek azonban a társadalmi megbékélés a feltétele, amely el- és leszámolások helyett, az ellenségeskedés és félelem szítása helyett közös cselekvésre ad lehetőséget. A magyarság és hazánk minden állampolgárának erkölcsi erejében,felelősségében bízva ehhez kérem Isten áldását az új esztendő minden napjára.” (MTI) Hát véget ért az is, mármint az 1991-es. Ha úgy tetszik, egy évvel öregebbek lettünk, ha nem, hát Újév, új élet kezdődik. Tán nem járunk messze az igazságtól, ha azt írjuk: ebből az 1991-esből már igencsak elege volt sok mindenkinek. Nekem, neked, nekünk, az egész országnak. Déli határunkhoz közel háború dúl. Véres összecsapások, zavargások, bizonytalan és épp hogy kiszámítható helyzet jellemezte, jellemzi többi szomszédunkat is, kivéve a nyugatit. Gazdaságunk tán túl van már a mélyponton. Ennél már csak jobb jöhet... Fellélegezhetünk. Mert az ország jövője szempontjából az előttünk álló esztendő valamivel többet kell, hogy nyújtson számunkra, ha csak nem jön közbe valami zavaró tényező... Kicsit ennek tudatában is ünnepeltünk, búcsúztattunk. Igaz, kicsit hangosabban mint máskor, de elküldtük 1991-et oda, ahova való... A történelemkönyvekbe. Petárdaeső és hagyományos bál Kanizsán A szokásosnál zajosabbra sikerült az óévbúcsúztató Nagykanizsán. Persze nem azért, mert a város polgárai jókedvükben hangosabban, vagy többet kurjongattak volna, hanem a megszámlálhatatlan mennyiségben robbanó petárdák miatt. Joggal hihette az ide tévedő idegen, hogy holmi tűzharc folyik a város birtoklásáért. Úgy tűnt azonban, hogy az itt lakók többsége megszokta ezt a helyzetet, legfeljebb a lábuk előtt szikrázó „játékszerek” idegesítették őket. Este nyolc óra körül többnyire csak trombitákat fújó tinédzserekkel lehetett találkozni az utcán. Nagy részük enyhén illuminált állapotban bóklászott a belvárosban, keresve, kibe lehet belekötni. No meg persze, itt volt a szél és a szemét. Kanizsa máskor sem dicsekedhet a tisztaságával, ám most szilvesztereste a megszokottnál is koszosabbak voltak az utcák. Eldobott, alig használt papírtrombiták, kartondobozok, sörösüvegek futottak versenyt a szél által kergetve. A Hevesi Sándor Művelődési Központba alig hallatszottak be a robbanások, a szél és a szemét sem jutott be, így aztán az év utolsó napjától elköszönök a hagyományos bálban jól érezhették magukat. A Nosztalgia-zenekar a megszokott színvonalon játszotta a régi és az újabb slágereket, a közönség vidáman táncolt. Finom volt a vacsora, elsőrendű a kiszolgálás. Csak a „minden kákán csomót keresők” jegyezték meg, hogy azért ez sem a régi. Nem tartozott az elégedetlenkedők közé Gunyhó Ferenc és asztaltársasága. — Jól érezzük magunkat — mondta a szóvivőjük. — Van hely a mozgáshoz, a tánchoz. Ezért döntöttünk úgy immár sokadszor, hogy itt töltjük a szilvesztert. A társaság hölgy tagjai egyetértően bólogattak az okfejtésre. —Az sem mellékes, hogy minden évben nyertünk valamit a tombolán. 1985-ben két egyéves bérletet nyertünk a nosztalgia estekre, a következő évben miénk lett a fődíj, egy sült malac. A szerencse-sorozat nem szakadt meg 87-ben sem, akkor élő kismalacot vittünk haza — magyarázta Gunyhó Ferenc. — Azzal mihez kezdtek? — Akkori asztaltársaságunk egyik tagjának édesanyja felhizlalta — tájékoztatott a feleség. —180 kilós disznó lett belőle, amit aztán közösen, egy nagy disznótor keretében fogyasztottunk el. — Számítanak az idén is valami nyereményre? — Tombolát vettünk, tehát megadtuk az esélyt a Fortunának. Az első díjnál alább nem adjuk, azt fogjuk megnyerni — így a férj. —De ha véletlenül nem sikerül, akkor is jól érezzük magunkat—szögezték le egybehangzóan. Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg: ha a fődíjat nem is, de egy nagy üveg pezsgőt ismét nyert a társaság. Éjfél elmúltával újra körülnéztünk a kanizsai utcán. Nem változott semmi, pedig már 1992-t írtunk. Talán csak az volt a feltűnő, hogy meglehetősen kevés embert lehetett látni. Ők sem voltak nagyon vidámak. Z. T. I. Nemcsak trombitaszótól volt hangos a kanizsai főutca. Szilveszter a kolostorban A külvilág petárdarobbantásos, trombitarecsegős, fülsértő zajai után szinte a béke szigetének tűnt a zalaegerszegi Ferencesek kolostorának nyugodt csendje. Az óesztendő utolsó napján itt találkoztam a házfőnökkel, dr. Kovács Lajos Bánk atyával mindenekelőtt azt tudakolván, vajon ők hogyan töltik a szilvesztert? — Mi legelőbb is hálaadó istentisztelettel búcsúzunk az évtől. A továbbiakban a szerzetes család itthon lesz. Beszélgetnek, tv-t néznek, imádkoznak. Ma nem tanulnak, mert bár ez a fő foglalatosságuk, néha kicsit pihenni is kell. — Pezsgőt is bonthatnak? —Miért ne! Senki és semmi nem tiltja, sőt! A szentírásban is benne foglaltatik: Isten azért teremtette a bort, hogy felvidítsa az embereket. Nem az a baj, hogy sokan élnek vele, hanem az, hogy még többen visszaélnek, s nem tudnak maguknak határt szabni, megálljt parancsolni. Az ital feloldja a gátlásokat, ebből lesz aztán a sok veszekedés, ittas vezetés, családi perpatvar és minden egyéb. — Mit vár 1992-től? — Tavaly megkérdezték azt a (Folytatás a 3. oldalon.)