A Hon, 1863. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1863-11-01 / 250. szám

PE­ST, OCTOBER 31. Politikai szemle. Pest, okt. 31. (II.) Tegnap a „Wanderer“, ma az „Oat-D. Post“ ecseteli igen jellemzőleg a politikai helyzetet. Az utóbbi lap így ír: „A párisi és lon­doni udvaroknál levő osztrák nagy­köve­tek, Metternich Richard herczeg és Appo­­nyi gróf, jelenleg Bécsben mulatnak, s Rechberg gróf azon hely­zetben van, hogy a legpontosabb utasításokat adhatja , po­liticai e­szméinek végrehajtására nézve, Ausztria ezen legelőkelőbb külföldi kép­viselőinek. Fájdalom nem vagyunk azon helyzetben , hogy azokat ismerhetnők, s nevezetesen a lengyel kérdés legújabb fordulata oly sötét fátyollal van borítva, miként szinte attól kell tartanunk, hogy semmi sincs mögötte, mi újságvágyunkat kielégíthetné. Mi oly válságos helyzet­ben vagyunk, hogy ellenségeink méltán gyönyörködnek zavarban létünk fölött. Az angol kabinet nyers módja szerint cselek­szik a­nélkül, hogy sokat törődnék „termé­szetes szövetségesével.“ Russell lord el­küldte Sz. Pétervárra — mint ezt a lapok most megerősítik — ismeretes jegy­zékét, a­melyben Oroszországnak Len­gyelország fölötti joga nem tekintetik többé a szerződések által biztosítottnak, s Ausztria aggodalmait nem vette tekin­tetbe. Drouyn de Lhuys közli Rechberg gróf­ho­z intézett nyári sürgönyeit, melyek­ben fölajánltatik nekünk Francziaország segítsége, az Oroszország elleni eshetőle­­ges háborúban. Mi örömest megengedjük, hogy bajos dolog szerződési viszonyokba bocsátkozni oly hatalommal, mely egy nagy háborút tűzött ki czéljául, míg ezen hatalom adós marad egy szerződés teljesítésével, melynek­ aláírása most már négy éves. Másfelől Poroszország lehetlen­­né teszi a német haderő összeszedését, a né­met szövetségi hatalomra való támaszko­dást. S emellett a lengyel forradalom oly­eszélytelen, hogy Gácsországot felzaklat­ja, s azon hangulatot, mely Ausztriában a lengyel ügy felé hajlik, meggyöngiti, s az orosz barátoknak támaszt szolgáltat. Ily körülmények közt mindenesetre ba­jos oly politikai utat találni, mely a nyu­gati „szövetséget“ nem zavarja s biztonsá­gunkat nem veszélyezteti. Mi nem cso­dálkozunk — végzi az „Ost. D. Post“ — hogy Rechberg gróf még nem találta föl azt, jól­lehet helyes ösztönt­ tanúsított a kérdés kezdetével. Régi közmondás: könnyebb barátokat szerezni, mint azokat megtartani, úgy látszik, hogy az utóbbi nekünk nem sikerült sem Párisban sem *-------------7 ~ ----------Al/grót meghozni a távirda Párisból, váljon a rö­vid barátság nem ellenkezőre készül- e fordulni.“ Az „0. D. P.“ III. Napoleon császár trónbeszédére czéloz, s ezen beszéd, ha tekintetet érdemelnek a legutóbbi tudósí­tások, alkalmasint igazolni fogja a fölme­rült sötét sejtelmeket. Az „Ind. beige“ azt írja, miszerint mindinkább valószínüt­­len, hogy III. Napoleon császár a h­rom hatalom közötti egyetértést jelenthetné trónbeszédjében, a lengyel kérdésre néz­ve. Nem azért, mintha a diplomatia ha­nyag volna : ellenkezőleg azt jelentik Párisból, hogy a legélénkebb sürgöny­zés és táviratozás foly Drouin de Lhuys és Grammont herczeg között, de mindez semmire sem vezet. Ezen tehetlenség fő­oka: Ausztria kényes helyzete, az általa használt számos fentartás, hogy az Orosz­ország elleni háború eshetőségére fedezve legyen, végre azon élénk óhajtása, hogy ki ne tegye magát addig ez a veszélynek, mig Angolország ép oly biztositéko­­kat nem ajánl, mint Francziaország. E miatt elégületlenség és ingerültség uralkodik irányában Páris hivatalos köreiben, mi azon föltevésre jogosít, hog­y ha Francziaország hajlandóbbnak találta volna a bécsi kabinetet a véd­és dacz szövetség elfogadására, Oroszor­szág elleni hadműködésében, megelége­dett volna Angolország jóindulatú semle­gességével. Francziaország ily helyzetében nincs miért csodálkozni, ha St. Cloudból — mint már írtuk — Csarskoje Szelo felé tekin­tenek, s ha III. Napóleon c­ászár a fölött gondolkodik, hogy egy rendkívüli kö­vetet küldjön II.­Pétervárra, utolsó kí­sérletet teendő II. Sándor c­árnál. A „Times“ párisi levelezője is írja, hogy Nie­ tábornagy küldetésének ilyes czélja fogna lenni. A­mi a többi hatalmak újabb diplomá­­tiai lépéseit illeti, ezekre nézve keveset jegyezhetünk meg. A „Gen. Corresp.“ berlini levelezője megerősíti, hogy az angol jegyzék October 26 -án nyujta­­tott át Sz.-Pétervárott. De az nem oly éles kifejezésekkel van szerkesztve, mint némely helyütt várták, s a s­o­k­a­t emlegetett jogés­játszási phrasis nem fordul elő benne. Éle csupán abból áll, miszerint arra utal hogy Oroszország jogai ugyanazon ala­pokon nyugszanak,amelyeken Lengyel­­ország szabadságai és kiváltságai. Azon benyomás, melyet a jegyzék előidézett Sz. Pétervárott, megfelel az okmány mér­sékelt hangjának. — A nyugati hatal­maknak javaslott s ezek által visszautasí­tott osztrák „declaratiot“ illetőleg úgy hallja a „Presse,“ hogy az ha még nem expediáltatott, közelebbről elindittatik Sz.­­Pétervárra. Alaptalan, hogy a párisi ka­binet is újabb sürgönyt küldene Sz.­Pé­­tervárra, mint ezt Londonból több ízben jelentették. III. Napóleon császár kijelen­tette egy diplomata előtt, midőn újabb sürgönyről volt szó, hogy ő, részéről, be­lefáradt a szóvitába. Konstantin nagyherczeg a napokb­­an visszatér Krímből. November 10—15-ike közt érkezik Baziásra; még nincs meg­határozva, váljon innen Bécsnek fogja-e útját venni. A bécsi lapok szemléje. A „Presse" a kanczellár képviselte­­téséről a Reichsrat­hban és az ország­­gyűlés összehívásáról. „Ausztria közmondásos szerencséjéből egy darabka Forgách grófnak is jutott. Hogy történhetnék meg különben, hogy jelenleg Forgách gróf mellett is emelnek szót, a­kiről a magyarok korábban sem­mit sem akartak tudni, vélvén, hogy az új kanczellár valóságos februarista. A pénzügyi bizottmány meghívta a kan­­czellárt, s e fölött (egy pár lapban) rop­pant vita keletkezett. „Részünkről nem értjük e vita fontos­ságát, nem tudjuk, mért kívánja a bizott­mány oly erélyesen a kanczellár meg­jelenését, s mért nem teszi meg a kan­czellár kedvükért, hogy szabad órájában, betekintsen a bizottmány szobájába. A képviselőház tudja, hogy Forgách gróf, még nem Magyarország, s megjelenése még nem kárpótlás a 85 távollevőért. Mért kell tehát őt háborgatni? A kan­c­ellár sem képzeli, mintha ő Magyaror­szág átalános felhatalmazottja volna : nem Magyarország követe ő, az austiai udvarnál, hanem a minisztérium tagja; helyét tehát a Reichsrathban nem a ma­gyar országgyűlés megbízása, hanem legfelsőbb parancs következtében fog­lalná el. „Mit nyer tehát a követek háza, ha For­gách gróf megjelen? s mit veszt a kan­czellár, ha elfogadja a meghívást. Ha vita nem keletkezik, egyszer, ha majd Forgách gróf a Reichsrathban Schmerling lovag s az erdélyi kanczellár között széket fog­­lalandott, senki sem tartotta volna ez ese­ményt következménydúsnak. Hogy pedig maga személyesen jelenjék meg, vagy képviselőt küldjön, e jogát elvitatni nem vowm h­elyeseu­nek tartották vol­na, ha Forgách gróf mindjárt a subventio kérdésekor helyét elfoglalja s védelmezte volna a segélyezésnek szükségét 30 mil­lió forintnyi mennyiségig. Ezúttal a viszály el van hárítva, de valószinüleg több ízben fel fog még az merülni, ha nem is a jelen alakjában, mig végre tisztába nem hozatik, mint fogja fel Fo­rgác­h gróf missióját? — Míg Erdély nem volt képviselve, addig határozatát halogathatta, most e pillanat megérkezett, tehát azon idő is, melyben Magyarországban az alkotmány valósí­tását előidéző actió megújítandó. „Ezen actio azonban másban nem nyil­vánulhat, mint az országgyűlés összehí­vásának cselekvényében. Mondják, hogy az országgyűlést addig nem lehet össze­hívni, míg remélni nem lehet, hogy abban a kiegyenlítésre hajlandó elem kellőleg képviselve lesz. De miből lehet tisztán megítélni, mikor jött el ezen pillanat? E fölött csak az országgyűlés adhat felvilá­gosí­tást, s habár mi, a magyarok hajla­mát illetőleg a transactióra nézve, minden vérmes reménytől mentek vagyunk is, mégis azt hisszük, hogy egy újabb or­­szággyűlés a kiegyenlítés kísérletét a kö­zös alkotmány fölött sikerrel koronázná. Nem mintha vélnők, hogy Magyarország az erdélyi példára megválasztandja 85 követét, ezt nem várhatjuk, azonban az alkudozás a közös ügyek alkotmányos tárgyalása felől azon pontra vezethet, mely az alkotmány alapeszméjét képezi. A magyar országgyűléstől csak remél­ni lehet; félni semmit. Mi lehet a legro­­szabb eset? az, hogy az uj országgyűlés az 1861 ki nyomokat követheti. Mi ve­szett el ezátal ? Épen ott állandónk, a­hol ma vagyunk, s legalább nem tagadtuk meg a jobb eredmény lehetőségét. Az or­­szággyülés összehivatása annál inkább helyén van, mert nyiltan megigértetett. Az „Ost D. Post“ Kuczinski meggyil­koltatásáról: „Minden tekintetben szomorú tudósí­tás az, mely Lembergből érkezett. Alko­nyatkor, nyilvános utczán Kuczinski or­szágos törvényszéki tanácsos tőrrel meg­gyilkoltatott s a tettes ez ideig nem tu­­datik. Rész­jel a dolgok állására nézve Galicziában. A hír első olvasásakor vár­tuk, hogy a későbbi tudósítások azt meg­­c­áfolják. Ez nem történt meg, sőt érte­sülünk, hogy a meggyilkolt vizsgáló bíró volt az elfogott Sapieha hg perében. „Így ismét a régi kérdésnél állunk :­­ várjon a lengyel nemzeti kormány, való­ban oly őrült-e, hogy titkos halálítéleteit az osztrák területre nézve is érvényesek­nek tartja ? Örömmel utasítanók vissza e gondolatot, mert az efféle inkább illik egy Herostrateshez, a­ki czél nélküli bűntett által nevet akar szerezni, mint oly férfiak­hoz, a­kik hazájukat megmenteni, s nem tönkre tenni vállalkoztak. „Azonban ezen eset nem egyedül áll. Néhány hónap előtt Krakóban két egyén esett a lengyel akasztó­ zsandárok áldoza­tául. De ezek ismeretlen egyéniségek vol­tak, s ha a tett osztrák területen hajtatott végre, kétséges volt, ha a meggyilkoltat­tak ausztriai állambeliek voltak-e. Ez­úttal egy osztrák hivatalnok, a­ki hivata­los kötelességét teljesité, éretett­el a „pa­trióták“ boszuja által. Ezzel a lengyelek épen azon útra jutottak, melyen Ausztria, minden más tekintetet mellőzve, saját ja­vát nézze, s a közcsend föntartására oly rendszabályokhoz nyúljon, melyet a bé­ke­szerető polgárok helyeselnek. „Bizonyára nem áll M Ausztria alkot­mányos kifejlődés érdekében, ha Gali­cziában kivételes eszközök szükségesek a rend helyreállítására. De azt hisszük, a vak is beláthalja, hogy ez még inkább a lengyelek érdekében történik. A titkos vérbíróságok illetőségének áttétele a len­gyel királyságból Galicziába, kényszerít­het oly szigorú modorhoz, minőt Porosz­­ország követ. Ausztria e­mellett a közvé­lemény helyeslését is megnyerné, bebizo­nyítván, hogy erre a szélsőségek kény­­szeritek. „Bismark azon nyilatkozattal avatta fel a katonai uralmat Posenben , hogy Oroszországnak akar segítséget nyújtani. Ausztria kilencz hónap óta bebizonyította a világ előtt, hogy a szokott eszközök Galicziában elegendők. Ha a szükség most további lépéseket parancsol, hogy az egyes lakosokat az orgyilkosoktól megóvja, mi haszna lesz abból a lengyel nemzeti kormánynak? „Az orosz pártnak Ausztriában, sőt a szentszövetség barátinak sem tehet senki jobb szolgálatot, mint h­a az ily merény­leteket folytatják. Ha a tettesek csak agent provocateur- ök, akkor minél elébb le kell őket álarczozni; ha politikai desperadók, a­kik azon őrült gondo­latra jöttek, hogy így Ausztria leghama­rabb ismeri el a lengyeleket hadviselő félnek, akkor minél előbb el kell őket zárni. A lengyel nemzeti kormánynak be kell bizonyítani, hogy az ily tettekben része nincs, még ma legalább hisszük, hogy e kormány, saját ártatlanságát be­bizonyíthatja.“ Erdélyi ügyek. Dr. Ratiu János , képviselő beszé­de az erdélyi tartományi gyűlés October 13-diki ülésében. Az úrbéri törvényszékek életbeléptetése, jele­sen 1858 óta a székely földön levő földek termé­szetére nézve, egy, véleményem szerint nagyon hibás nézet kapott lábra. E vélemény, mely mindenkép érvényre jutni igyekszik, abban áll, miszerint az 1854 diki úr­béri nyiltparancs első része csak azon földekre alkalmazható, melyek a­j jószágok alkatrészei gyanánt tekintendők hová a királyi jog(„jus re­­giuua“) bevitetett, s hogy a székelyföld minden más földjei székely örökség („siculica heredi­tas“) természetével birnak , következőleg a törvényes praesumptio nem a birtok, hanem a hely székely örökségi term­szete mellett van, következőlig egy úrbéri perben, melynek tárgya egy, a székely földön találtató fekvőség, nem tar­tozik a földes ur a székely ör­ökségi minőséget bebizonyitni, melyet ő állít, s ellenfele tagad, ha­nem e bizonyítás kötelessége a birtokost illeti. E nézet védői a székely alkotmányra hivatkoznak, melynek értelmében a székely föld minden lakó­ja szabad ember volt, egyenlő joggal bírt, s egyenlő mértékben folyt be a közigazgatásba; szóval, mindegyik nemes volt, de nem a hűbéri rendszer értelmében, hanem saját székely nem­zeti alkotmányuk alapján, következőleg a szé­kely földön jobbágyi viszony nem létezhetett. Magam is osztom azt a véleményt, miszerint a székely földön úrbéri viszonynak helye nem volt, míg az ottani lakosok jogegyenlősége meg nem zavartatott, míg a székely nemzet alkotmá­nya tényleges körülmények által lényeges módo­sulást nem szenvedett, addig kaszokról szó nem lehetett ; D­e ez nem soká tartott, mert miután az eredeti egyenlőig megváltozott, részint a társa­dalmi élet viszonyai, részint a birtoknak az egyes hatalm­asa­­b székelyek kezei közé lett­ö­zpontosulása folytán némely, addig ismeretlen osztályok keletkeztek. .Igaz, hogy a létezett három rend (primores, prim­ipi­i et pitidarii) közül, eleinte egyik sem bír semmi előjoggal a másik irányában, ámde a társas élet követelményei érintkezésbe hozták a székelyeket a vármegyei magyarokkal, mely érintkezés, sőt még inkább a székelyek és me­gyei magyarok közti gyakori házasságok által, végre a megye területén történt jószságszerzések következtében elkezdték tanulni a székelyek ki­vált a primőrök is a hűbéri rendszer intézmé­nyeit, melyek a vármegyékben fennállottak. A tehetősebb székelyek, nagy örömüket lelték azon intézményekben,mivel azon kedvezmények, melyeket a vármegyei nemesség azokból húzott, oly tetemesek voltak, ho­gy nem bírták magukat viszatartóztatni a hűbéri viszonyok behozatalától, minthogy ezek által hasonló nyereményeket lát­tak biztosítva. Így látjuk rövid idő alatt megho­­nosíttatni a székely alkotmán­nyal ellenkező hűbéri rendszert, kevéssel a jobbágyságnak a megyében történt felállítása után, így néhány vagyonosabb székely kiterjedtebb birtokán la települtek a szegényebb székelyek, később más nemzetiségűek is, a kik tett szolgálmányaik ará­nyában házhelyet és szántót kaptak, melyekre nézve később, mint a megyében úgy itt is beho­zatott a robot-szolgálat. Hogy a székely földön is fennállott a jobbágyi szolgálat a régebbi időkben is, világosan kitűnik az az 1691. évi leopoldi hitlevél 14 pontjából, a mely fölemlítvén átalában a székely szabadsá­gokat, kivételt némely ott lakókra t. i. a székely jobbágyokra nézve e szavakban : „huc tam­en non intellectis rusticis, sen jobagionibua siculis.“ Meglátszik ez továbbá az Ap. Const. III. E. 76. czim 10 czikkelyéből 1597-ből, a mely igy szól: „ székelységen levő főnemes rendeknek jo­­bágyainak földes uroknak manumissiojuk nélkül, hogy ármálisok ne adassanak, ha kiknek adat­nék vagy adatott volna is inválidaltassanak.“ De megtetszik as Ap. Const. Ill. R. 76. ez. 12. czikkéből is hol ez mondatik: „Georgius Rákoczy Dei gratia etc. noha látjuk azt, meny­nyi sok bántodási legyenek, kiváltképen a kik erőtlenebbek kegyelmetek között, némely nemes rendektől, — azonkívül való supplikánsoknak panaszukat mi is elhagyjuk úgy, hogy a mely jobbágyokat eddig bírtak, övék legyen.“ Hogy a jobbágyi viszonyok 1819 ben is fen­­állottak a székely földön, meglá­t ezik azon úrbéri összeírásból, melyet „Czirákiána“ névvel jelöl­nek, a mely a székelység között is keresztül vi­tetett s a hol a székely községekbeli szolgálatte­vők mint jobbágyok, colonusok, zsellérek em­­littetnek. Hasonlót mutatnak a székely községek adó­­táborjái 1848 ig, melyekben az egyes adófizetők megint úrbéreseknek, colonusoknak, jobbágyok­nak és zselléreknek neveztetnek. Mindezek nyomán az 1847-ki erdélyi ország­gyűlés, mely egy úrbéri törvény létrehozatalán fáradozott, nem mellőzheté el megállapodásaiban a székely jobbágyok viszonyait, a mint ezt az említett országgyűlés jegyzőköny­v­ei is mutatják, s 4 napi heves vitatkozás után határozta el, hogy az urbárium a székely földre is kiterjed. Igaznak marad az, hogy az említett urbárium életbeléptetése, kimondhatlan romlására lett vol­na a hazai úrbéreseknek, különösen a székely jobbágyokra, mert az a mi az ország lakosa előtt általánosságban tekintve nyereségnek látszott, elveszett volna, midőn e határozatlan törvény végrehajtáshoz jutandott — s így egészben véve igazságtalan volt, ámde ezen u<. béri törvénynek, bárha teljesedésbe soha sem vétetett, meg van a maga érdeme, minthogy a 3. i­rt. 4. §-ában teljesen fölfejtetett az országgyűlési kisebbség vélemé­nye, a­mely mit sem akart tudni arról, mintha a Székelyföldön jobbágyi viszonyok léteznének. A­z 1848-ai országgyűlés sokkal kedvezőbb lépést ten a székely jobbágyok érdekében, mint­hogy a kérdés alatti ügy eldöntésénél inkább a tényleges állapotot vette alapul, mintsem az 1847- diki országgyűlés megállapodásait — s a 4. art. 6. §-ában elhatározta, hogy a megyei job­bágyoknak nyújtott sza­badságok a székely örök­ségeken lakó jobbágyokra is kiterjednek, ha a földesurak nem tudandják bebizonyítani, hogy a kérdéseit helyek tisztán majorságiak, vagy tisz­ta székely örökségek. E törvénycikkből kiviláglik, hogy a tiszta székely örökségű helyeken is valónak jobbágyok találhatók, ép úgy mint a megyéken, s hogy a hely természetét illető peres esetekben nem azt illeti a bizonyitás a ki birja — hanem a földes­­urnak kell a hely minőségét kimutatni. Azon kö­vetkeztetés nyomán, hogy a székelyföldön min­den hely a székely örökség természetével bir, a törvény nem lön foganatosítva. Innen — a mint mondom — a fennemlitett törvénycikk tett ugyan egy lépést előre a jobbágyi viszonyok fel­oldására, — de több lényeges határozmányo­kat mellítt.rA _— tíársyofm­at maradott, mint­­hogy nem oldotta meg a következő kérdéseket : ki tekintessék úrbéresnek, mely helyek és minő föltételek alatt jutnak jobbágy kezére? továbbá minő kritériumok határozzák meg valamely hely úrbéri vagy majorsági természetét ? E hiány 1848 után több vitákra és perekre adott alkal­mat a volt jobbágyok és földesuraik között, a­melyek legnagyobb része — fájdalom! — a sze­gény országlakók vég­romlásával végződött az 1854. június 21 én kelt császári nyilt parancs megjelenéséig. E pátens oldotta meg azon kér­déseket, a­melyekhez a hazai törvényhozás 1848- ig nem mert, respective nem akart nyúlni. E pátens némely határozmányai különböző ér­telmezésre adtak alkalmat ; másfelől némely­ik ok ellenkeznek azon elvekkel, melyek azért ál­lapíttatjak meg, nehogy a honi lakosok sor­sa még keserűbbé váljék mint vala 1848 előtt, mindamellett be kell vallanunk, hogy ez a legtökéletesebb rendelkezés, a­mely a jobbágyi viszonyok szabályozására nézve létezik. 1­ Azt hiszem, hogy azon magyarázat, melyet én az említett pátens 28-ik § nak adok, nem ellen­kezik annak értelmével ; igazolja ezt teljesen ugyanazon patens 3. §, mely így szól: „Bármely hely coloribcalisnak tekintendő, ha 1848. jan. 1. jobbágy kezén volt, a föld, s­­urun­k joga van azonban, 3 év alatt az úrbéri t­rvényszékek felállítása napjától kezdve, bebi­zonyítani, hogy azon hely, a mely 1848 január 1-én volt úrbéres kezén, majorsági. — Epugy joga van a volt úrbéreseknek is az említett ha­táridő alatt bemutatni, hogy azon hely, mely 1848 jan. 1. földesúri kezeken volt,úrbéri termé­szetű. E bizonyítás határidejéül epochá­lis évül 1819 fogadtatik el, és pedig oly módon , hogy a 6. §. em­lített cselédeken kívül, s a 20. § ban elősorolt eseteket kivéve, s­e lehessen pert indí­tani oly hely ellen, a mely már 1819-ben úrbé­resnek vagy majorságinak lön följegyezve.“ E­z­t a 28. §-al egyeztetve, a­mely magában foglalja a megk­ülönbözt­etésre vonatkozó hatá­roz­mányokat, tökéletesen alkalmazhatni azt a székely birtokokra is, mindenkinek el kell is­mernie, hogy az itt a kérdés, ez vagy amaz hely a székely földön úrbéri természetű e vagy sem ? s hogy váljon a 3. és 5. §. szerint kell-e ennek eldöntetni, én legalább nem­ látom más módját, hogyan lehetne az I sö szakaszt a székely birto­kokra nézve másképen alkalmazni. Az I sö rész 28. §. a mint mondom így szól: „Határozmányok..." Ebből következik, hogy valamely székely bir­toknak természete nem dönthető el más törvény szerint, csakis a 3. §. szerint. E §. értelmében, hogy mindazon helyek, me­lyek úrbéres kezeken léteztek 1848 jan. 1-én úrbéri természetünknek tekintendők, ha e hely 1819-ben is úrbéres által leiratott, a törvény ér­telmében úrbéri természete ellen per többé nem támasztható. Ha egy volt jobbágy 1819 után jutott vala­mely birtokhoz, feltehető, hogy az colonicalis — ha a földes ur nem tudja bebizonyítani, hogy az székely örökség természetével bir. Nem szükség fölemlítenem, miszerint a 3. § minden hely birtokosát arra köteleii, hogy be­bizonyítsa azt, miszerint több joga van annak tulajdonához. Melyek legyenek majorsági földek, miket né­zetem szerint az államnak kellene megváltania, kitűnik az alábbiakból, különösen: Azt hiszem, hogy a 18, 19 és 28 §§-ban megjelölt helyek a 3-ik § értelmében úrbéri természetűek ; — a 18. § különösen a 19 és 28 §§. háromféle helyeket különböztetnek meg: azoka­t, melyek a jobb­ágyoknak robotra vagy pénzbeli szolgálm­ányok­ra adattak határoza­tán időre, ez esetben tehát azoknak már 1819 ben az ő kezeiken kelle len­niük (ki fizette az adót érettük az sinormértékül nem szolgálhat, miután több majorsági földek írattak be az összeírásokban az urbéries földek közé és viszont­ azon esetben, ha ezek 1819 től 1848-ig nem voltak legyen jobbágyi kézen a 18. §. szerint azokat nem lehet megváltani, megint azok,a melyek némely családnak magva szakadtáig vagyis a férfi ág kihaltáig adattak, ez által úrbéres természetüekké váltak. Ennek nyomán az ily helyek a 3. §. szerint colonicalis helyeknek tekinthetők. Fenmaradnak a 16, 21. és 29. §§. megjelölt helyek; a 16. §-ban részle­tezettek különböző természettel birnak, — né­melyek ezek közül egészben úrbéres földekből szakittattak ki, mások egészben majorságiak; te­hát ezen helyek úgy mint a 21. és 29. §§. meg­jelöltek, ha a legroszabb esetet vesszük is fel s azt fogadjuk el, hogy azok 1819. uán adattak az 1848-ki birtokosoknak, még akkor is tekin­tetbe kell vennünk, hogy azok birtokosai, ha a jobbágy felszabadulás idejétől illetőleg 1853-tól fogva nem adóztak volna a jobbágyok vált­­ságára s a magok megváltására, akkor emezek e kis terjedelmű helyeket majdnem egészben megváltották volna, melynek nyomán az igaz­ság követeli, hogy valamint ők részt vettek a jobbágyok váltságában, úgy a jobbágyok is já­ruljanak az említett helyek válságának lefizeté­séhez azon helyekének t. i. melyek a 16, 18, 19, 21, 28 és 29 §§-okban elősoroltatnak. Nemcsak, de az állam érdeke is megkívánja, hogy érették is közre adózzék az egész ország, hogy ez által ki legyen kerülve a rész, mondom a proletariátus , a­mely ebből eredhetne s mely veszélyes lenne a közjólétre nézve. A benyújtott törvényjavaslat második részét illetőleg, a­mely az 1854. júl­ius 21-ki patens 40 és 45 §§. módosítását czélozza, meg kell je­gyeznünk, hogy e részben 1848 előtt némely közigazgatási rendszabályokra találunk, különö­sen az 1769. nov. 12-én kelt regulativum punc­­tumokban, a melyekben meghatároztátok, hogy e jobbágyok és zsellérek marháinak elegendő legelő jelöltessék ki. E közigazgatási rendezkedés el­len fogadva az 1791. törvényhozás által, különösen a 27. tezikk­­ben ; ugyanennek alapján határozta el az 1847. 1 tezk a községi javadalmakat illetőleg, hogy a jobbágyok marháinak számára a határ fekvése és terjedelméhez képest elegendő legelő kisza­kadandó; tovább megál­apitatott az is, hogy ezen legelőből egy rész a jobbágyok ökreinek elkülönítve mutatandó ki, az oly községekben, hol legelők nem léteznek, a szántókból kelle e czélra kiadni, még pedig minden arra való te­kintet nélkül, ha váljon azon helyek csupán úr­béres földekből állanak vagy pedig majorságiak is vannak közöttük. Az 1848-ki törvényhozás a legelők tárgyában elhatározta, hogy a volt jobbágyok, semmikép se háborgattassanak az általok addig használt legelők birtoklásában. Az elősoroltakból világosan kitetszik, hogy a volt jobbágyoknak, zselléreknek, úgynevezett cu­­rialistáknak rendesen—minden községben legelő­hely volt kiszakasztva ; e legelők 1848 ig a már­kák aaárasdiok voltak szabva, a melyek számára t. i. adattak, tehát az arány nem lehetett ez vagy amaz birtok mennyiségéhez mérve. Később a legelők elkülönzése alkalmával , a­melyet az úrbéri nyíltparancs szabályoz, különösen annak 40.§-a,újra a legelő használatnak kell vala zsinór­­mértékül szolgálni és nem a birtok mekkorraságá­­nak,minthogy a legelőhasználat elejétől fogva a volt jobbágyok marháinak számára adatott, e szerint én a 40 §. az előbbi törvényhozások határozatai­val ellenkezőnek látom — s e melleit egyszers­mind igazságtalannak találom, — mivel a­. 1 pontban elismeri, hogy a legelők az eddigi hasz­nálat sz­erint felosztandók, a mint az 1848 ig fennállott, s mégis hátrább azt határoz­ta, hogy a felosztás a legelő arányában történjék úgy, hogy ha a földesurak a határ három részét bírják, a legelőből is három részt kapjanak; ebből kiindulsz úgy vélem, hogy a 40. §-nak az 1848-ig való törvényhozási ha­lózatok értelmében oda lenne módosítandó, hogy a legelők elkülönítésénél, a­hol az megtörténik — vétessék zsinórmértékül nem ennek vagy amannak birtok mennyisége, hanem a mennyiben használta azt valaki 1848-ig, miután—a mint már mondám—a legelők eleitől fogva a jobbágyok használatára adattak, minden tekintet nélkül azok birtokának mekkoraságára, mert másképen a törvény mellett semmi helyes ok sem szól. A C­ik­k második része, mely a taxa mellett vagy a nélkül birt legelőkről szól, előttem nem­ látszik eléggé körvonalazottnak, azt hiszem, hogy az általam tett javaslatok e részben eléggé indokolva vannak az említett pátens határozatai­m által. A 45. § nál javasolt módosítás csak­is az eddig kifejtett elvek le­folyása,s csak azon esetet é­dekli, midőn a felosztandó legelő oly kicsiny lenne, hogy abból még az országlakos­ok marhái­nak legeltetésére s m ju­na elegendő. Ily esetben, ha a földesúr’ 1848-ig ót, azon év­ben sem használta a legelőt, zárassák el egészen az abbóli részesedhet(Btö), a mint ez kevés módosítással a 45. §-ban is benne van, a mely attól feltételezi a földesur kizáratását, ha sem ő, sem curialitái nem bírtak ott belső és külső helyeket. Ámde ily rendszabály — néze­tem szerint — egészen jogtalan, minthogy a le­gelők felosztásánál részesülni kell a volt curia­­listáknak is a magok részére és nem földesurak számára, mi okán a volt földesur semmiféle részt n m követelhet. A harmadik törvényjavaslatot illetőleg, amely a 48-dik §. módosítását indítványozza, megjegy­zésem odairányul, hogy már 1769-ben említés van az ekkori gyakorlatról s a lakosok jogairól, mily módon használhatják az erdőket. Az említett évbeli szabálypontok következő­ket tartalmaznak : „Tartozik a földesur maga jobbágyainak és zselléreinek tűzi és épületre kí­vántak­ fát az olyan helyeken ingyen engedni, a hol, köz- vagyis szabad erdők vannak, ha pedig semmi közerdők nem volnának, szabad­ságot adni, hogy a földesur különös erdejéből is (hanem ha az mind kevés és drága, mind pedig a maga szükségére is elegendő nem volna), a fé­le ledőlt és száraz fákat vihessenek magoknak az erdőpásztorok hírével és­ jelenlétükben stb.“ * „A mely helységekben mindazon­által némely er­dők régi időktől fogva a falukhoz tartoztattak volna közönségesen és azok által mostanig lei­­rattak is, azoknak birtokában a faluk ezután is

Next