A Hon, 1863. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1863-11-01 / 250. szám
PEST, OCTOBER 31. Politikai szemle. Pest, okt. 31. (II.) Tegnap a „Wanderer“, ma az „Oat-D. Post“ ecseteli igen jellemzőleg a politikai helyzetet. Az utóbbi lap így ír: „A párisi és londoni udvaroknál levő osztrák nagykövetek, Metternich Richard herczeg és Apponyi gróf, jelenleg Bécsben mulatnak, s Rechberg gróf azon helyzetben van, hogy a legpontosabb utasításokat adhatja , politicai eszméinek végrehajtására nézve, Ausztria ezen legelőkelőbb külföldi képviselőinek. Fájdalom nem vagyunk azon helyzetben , hogy azokat ismerhetnők, s nevezetesen a lengyel kérdés legújabb fordulata oly sötét fátyollal van borítva, miként szinte attól kell tartanunk, hogy semmi sincs mögötte, mi újságvágyunkat kielégíthetné. Mi oly válságos helyzetben vagyunk, hogy ellenségeink méltán gyönyörködnek zavarban létünk fölött. Az angol kabinet nyers módja szerint cselekszik anélkül, hogy sokat törődnék „természetes szövetségesével.“ Russell lord elküldte Sz. Pétervárra — mint ezt a lapok most megerősítik — ismeretes jegyzékét, amelyben Oroszországnak Lengyelország fölötti joga nem tekintetik többé a szerződések által biztosítottnak, s Ausztria aggodalmait nem vette tekintetbe. Drouyn de Lhuys közli Rechberg grófhoz intézett nyári sürgönyeit, melyekben fölajánltatik nekünk Francziaország segítsége, az Oroszország elleni eshetőleges háborúban. Mi örömest megengedjük, hogy bajos dolog szerződési viszonyokba bocsátkozni oly hatalommal, mely egy nagy háborút tűzött ki czéljául, míg ezen hatalom adós marad egy szerződés teljesítésével, melynek aláírása most már négy éves. Másfelől Poroszország lehetlenné teszi a német haderő összeszedését, a német szövetségi hatalomra való támaszkodást. S emellett a lengyel forradalom olyeszélytelen, hogy Gácsországot felzaklatja, s azon hangulatot, mely Ausztriában a lengyel ügy felé hajlik, meggyöngiti, s az orosz barátoknak támaszt szolgáltat. Ily körülmények közt mindenesetre bajos oly politikai utat találni, mely a nyugati „szövetséget“ nem zavarja s biztonságunkat nem veszélyezteti. Mi nem csodálkozunk — végzi az „Ost. D. Post“ — hogy Rechberg gróf még nem találta föl azt, jóllehet helyes ösztönt tanúsított a kérdés kezdetével. Régi közmondás: könnyebb barátokat szerezni, mint azokat megtartani, úgy látszik, hogy az utóbbi nekünk nem sikerült sem Párisban sem *-------------7 ~ ----------Al/grót meghozni a távirda Párisból, váljon a rövid barátság nem ellenkezőre készül- e fordulni.“ Az „0. D. P.“ III. Napoleon császár trónbeszédére czéloz, s ezen beszéd, ha tekintetet érdemelnek a legutóbbi tudósítások, alkalmasint igazolni fogja a fölmerült sötét sejtelmeket. Az „Ind. beige“ azt írja, miszerint mindinkább valószínütlen, hogy III. Napoleon császár a hrom hatalom közötti egyetértést jelenthetné trónbeszédjében, a lengyel kérdésre nézve. Nem azért, mintha a diplomatia hanyag volna : ellenkezőleg azt jelentik Párisból, hogy a legélénkebb sürgönyzés és táviratozás foly Drouin de Lhuys és Grammont herczeg között, de mindez semmire sem vezet. Ezen tehetlenség főoka: Ausztria kényes helyzete, az általa használt számos fentartás, hogy az Oroszország elleni háború eshetőségére fedezve legyen, végre azon élénk óhajtása, hogy ki ne tegye magát addig ez a veszélynek, mig Angolország ép oly biztositékokat nem ajánl, mint Francziaország. E miatt elégületlenség és ingerültség uralkodik irányában Páris hivatalos köreiben, mi azon föltevésre jogosít, hogy ha Francziaország hajlandóbbnak találta volna a bécsi kabinetet a védés dacz szövetség elfogadására, Oroszország elleni hadműködésében, megelégedett volna Angolország jóindulatú semlegességével. Francziaország ily helyzetében nincs miért csodálkozni, ha St. Cloudból — mint már írtuk — Csarskoje Szelo felé tekintenek, s ha III. Napóleon cászár a fölött gondolkodik, hogy egy rendkívüli követet küldjön II.Pétervárra, utolsó kísérletet teendő II. Sándor cárnál. A „Times“ párisi levelezője is írja, hogy Nie tábornagy küldetésének ilyes czélja fogna lenni. Ami a többi hatalmak újabb diplomátiai lépéseit illeti, ezekre nézve keveset jegyezhetünk meg. A „Gen. Corresp.“ berlini levelezője megerősíti, hogy az angol jegyzék October 26 -án nyujtatott át Sz.-Pétervárott. De az nem oly éles kifejezésekkel van szerkesztve, mint némely helyütt várták, s a sokat emlegetett jogésjátszási phrasis nem fordul elő benne. Éle csupán abból áll, miszerint arra utal hogy Oroszország jogai ugyanazon alapokon nyugszanak,amelyeken Lengyelország szabadságai és kiváltságai. Azon benyomás, melyet a jegyzék előidézett Sz. Pétervárott, megfelel az okmány mérsékelt hangjának. — A nyugati hatalmaknak javaslott s ezek által visszautasított osztrák „declaratiot“ illetőleg úgy hallja a „Presse,“ hogy az ha még nem expediáltatott, közelebbről elindittatik Sz.Pétervárra. Alaptalan, hogy a párisi kabinet is újabb sürgönyt küldene Sz.Pétervárra, mint ezt Londonból több ízben jelentették. III. Napóleon császár kijelentette egy diplomata előtt, midőn újabb sürgönyről volt szó, hogy ő, részéről, belefáradt a szóvitába. Konstantin nagyherczeg a napokban visszatér Krímből. November 10—15-ike közt érkezik Baziásra; még nincs meghatározva, váljon innen Bécsnek fogja-e útját venni. A bécsi lapok szemléje. A „Presse" a kanczellár képviseltetéséről a Reichsrathban és az országgyűlés összehívásáról. „Ausztria közmondásos szerencséjéből egy darabka Forgách grófnak is jutott. Hogy történhetnék meg különben, hogy jelenleg Forgách gróf mellett is emelnek szót, akiről a magyarok korábban semmit sem akartak tudni, vélvén, hogy az új kanczellár valóságos februarista. A pénzügyi bizottmány meghívta a kanczellárt, s e fölött (egy pár lapban) roppant vita keletkezett. „Részünkről nem értjük e vita fontosságát, nem tudjuk, mért kívánja a bizottmány oly erélyesen a kanczellár megjelenését, s mért nem teszi meg a kanczellár kedvükért, hogy szabad órájában, betekintsen a bizottmány szobájába. A képviselőház tudja, hogy Forgách gróf, még nem Magyarország, s megjelenése még nem kárpótlás a 85 távollevőért. Mért kell tehát őt háborgatni? A kancellár sem képzeli, mintha ő Magyarország átalános felhatalmazottja volna : nem Magyarország követe ő, az austiai udvarnál, hanem a minisztérium tagja; helyét tehát a Reichsrathban nem a magyar országgyűlés megbízása, hanem legfelsőbb parancs következtében foglalná el. „Mit nyer tehát a követek háza, ha Forgách gróf megjelen? s mit veszt a kanczellár, ha elfogadja a meghívást. Ha vita nem keletkezik, egyszer, ha majd Forgách gróf a Reichsrathban Schmerling lovag s az erdélyi kanczellár között széket foglalandott, senki sem tartotta volna ez eseményt következménydúsnak. Hogy pedig maga személyesen jelenjék meg, vagy képviselőt küldjön, e jogát elvitatni nem vowm helyeseunek tartották volna, ha Forgách gróf mindjárt a subventio kérdésekor helyét elfoglalja s védelmezte volna a segélyezésnek szükségét 30 millió forintnyi mennyiségig. Ezúttal a viszály el van hárítva, de valószinüleg több ízben fel fog még az merülni, ha nem is a jelen alakjában, mig végre tisztába nem hozatik, mint fogja fel Forgách gróf missióját? — Míg Erdély nem volt képviselve, addig határozatát halogathatta, most e pillanat megérkezett, tehát azon idő is, melyben Magyarországban az alkotmány valósítását előidéző actió megújítandó. „Ezen actio azonban másban nem nyilvánulhat, mint az országgyűlés összehívásának cselekvényében. Mondják, hogy az országgyűlést addig nem lehet összehívni, míg remélni nem lehet, hogy abban a kiegyenlítésre hajlandó elem kellőleg képviselve lesz. De miből lehet tisztán megítélni, mikor jött el ezen pillanat? E fölött csak az országgyűlés adhat felvilágosítást, s habár mi, a magyarok hajlamát illetőleg a transactióra nézve, minden vérmes reménytől mentek vagyunk is, mégis azt hisszük, hogy egy újabb országgyűlés a kiegyenlítés kísérletét a közös alkotmány fölött sikerrel koronázná. Nem mintha vélnők, hogy Magyarország az erdélyi példára megválasztandja 85 követét, ezt nem várhatjuk, azonban az alkudozás a közös ügyek alkotmányos tárgyalása felől azon pontra vezethet, mely az alkotmány alapeszméjét képezi. A magyar országgyűléstől csak remélni lehet; félni semmit. Mi lehet a legroszabb eset? az, hogy az uj országgyűlés az 1861 ki nyomokat követheti. Mi veszett el ezátal ? Épen ott állandónk, ahol ma vagyunk, s legalább nem tagadtuk meg a jobb eredmény lehetőségét. Az országgyülés összehivatása annál inkább helyén van, mert nyiltan megigértetett. Az „Ost D. Post“ Kuczinski meggyilkoltatásáról: „Minden tekintetben szomorú tudósítás az, mely Lembergből érkezett. Alkonyatkor, nyilvános utczán Kuczinski országos törvényszéki tanácsos tőrrel meggyilkoltatott s a tettes ez ideig nem tudatik. Részjel a dolgok állására nézve Galicziában. A hír első olvasásakor vártuk, hogy a későbbi tudósítások azt megcáfolják. Ez nem történt meg, sőt értesülünk, hogy a meggyilkolt vizsgáló bíró volt az elfogott Sapieha hg perében. „Így ismét a régi kérdésnél állunk : várjon a lengyel nemzeti kormány, valóban oly őrült-e, hogy titkos halálítéleteit az osztrák területre nézve is érvényeseknek tartja ? Örömmel utasítanók vissza e gondolatot, mert az efféle inkább illik egy Herostrateshez, aki czél nélküli bűntett által nevet akar szerezni, mint oly férfiakhoz, akik hazájukat megmenteni, s nem tönkre tenni vállalkoztak. „Azonban ezen eset nem egyedül áll. Néhány hónap előtt Krakóban két egyén esett a lengyel akasztó zsandárok áldozatául. De ezek ismeretlen egyéniségek voltak, s ha a tett osztrák területen hajtatott végre, kétséges volt, ha a meggyilkoltattak ausztriai állambeliek voltak-e. Ezúttal egy osztrák hivatalnok, aki hivatalos kötelességét teljesité, éretettel a „patrióták“ boszuja által. Ezzel a lengyelek épen azon útra jutottak, melyen Ausztria, minden más tekintetet mellőzve, saját javát nézze, s a közcsend föntartására oly rendszabályokhoz nyúljon, melyet a békeszerető polgárok helyeselnek. „Bizonyára nem áll M Ausztria alkotmányos kifejlődés érdekében, ha Galicziában kivételes eszközök szükségesek a rend helyreállítására. De azt hisszük, a vak is beláthalja, hogy ez még inkább a lengyelek érdekében történik. A titkos vérbíróságok illetőségének áttétele a lengyel királyságból Galicziába, kényszeríthet oly szigorú modorhoz, minőt Poroszország követ. Ausztria emellett a közvélemény helyeslését is megnyerné, bebizonyítván, hogy erre a szélsőségek kényszeritek. „Bismark azon nyilatkozattal avatta fel a katonai uralmat Posenben , hogy Oroszországnak akar segítséget nyújtani. Ausztria kilencz hónap óta bebizonyította a világ előtt, hogy a szokott eszközök Galicziában elegendők. Ha a szükség most további lépéseket parancsol, hogy az egyes lakosokat az orgyilkosoktól megóvja, mi haszna lesz abból a lengyel nemzeti kormánynak? „Az orosz pártnak Ausztriában, sőt a szentszövetség barátinak sem tehet senki jobb szolgálatot, mint ha az ily merényleteket folytatják. Ha a tettesek csak agent provocateur- ök, akkor minél elébb le kell őket álarczozni; ha politikai desperadók, akik azon őrült gondolatra jöttek, hogy így Ausztria leghamarabb ismeri el a lengyeleket hadviselő félnek, akkor minél előbb el kell őket zárni. A lengyel nemzeti kormánynak be kell bizonyítani, hogy az ily tettekben része nincs, még ma legalább hisszük, hogy e kormány, saját ártatlanságát bebizonyíthatja.“ Erdélyi ügyek. Dr. Ratiu János , képviselő beszéde az erdélyi tartományi gyűlés October 13-diki ülésében. Az úrbéri törvényszékek életbeléptetése, jelesen 1858 óta a székely földön levő földek természetére nézve, egy, véleményem szerint nagyon hibás nézet kapott lábra. E vélemény, mely mindenkép érvényre jutni igyekszik, abban áll, miszerint az 1854 diki úrbéri nyiltparancs első része csak azon földekre alkalmazható, melyek aj jószágok alkatrészei gyanánt tekintendők hová a királyi jog(„jus regiuua“) bevitetett, s hogy a székelyföld minden más földjei székely örökség („siculica hereditas“) természetével birnak , következőleg a törvényes praesumptio nem a birtok, hanem a hely székely örökségi termszete mellett van, következőlig egy úrbéri perben, melynek tárgya egy, a székely földön találtató fekvőség, nem tartozik a földes ur a székely örökségi minőséget bebizonyitni, melyet ő állít, s ellenfele tagad, hanem e bizonyítás kötelessége a birtokost illeti. E nézet védői a székely alkotmányra hivatkoznak, melynek értelmében a székely föld minden lakója szabad ember volt, egyenlő joggal bírt, s egyenlő mértékben folyt be a közigazgatásba; szóval, mindegyik nemes volt, de nem a hűbéri rendszer értelmében, hanem saját székely nemzeti alkotmányuk alapján, következőleg a székely földön jobbágyi viszony nem létezhetett. Magam is osztom azt a véleményt, miszerint a székely földön úrbéri viszonynak helye nem volt, míg az ottani lakosok jogegyenlősége meg nem zavartatott, míg a székely nemzet alkotmánya tényleges körülmények által lényeges módosulást nem szenvedett, addig kaszokról szó nem lehetett ; De ez nem soká tartott, mert miután az eredeti egyenlőig megváltozott, részint a társadalmi élet viszonyai, részint a birtoknak az egyes hatalmasab székelyek kezei közé lettözpontosulása folytán némely, addig ismeretlen osztályok keletkeztek. .Igaz, hogy a létezett három rend (primores, primipii et pitidarii) közül, eleinte egyik sem bír semmi előjoggal a másik irányában, ámde a társas élet követelményei érintkezésbe hozták a székelyeket a vármegyei magyarokkal, mely érintkezés, sőt még inkább a székelyek és megyei magyarok közti gyakori házasságok által, végre a megye területén történt jószságszerzések következtében elkezdték tanulni a székelyek kivált a primőrök is a hűbéri rendszer intézményeit, melyek a vármegyékben fennállottak. A tehetősebb székelyek, nagy örömüket lelték azon intézményekben,mivel azon kedvezmények, melyeket a vármegyei nemesség azokból húzott, oly tetemesek voltak, hogy nem bírták magukat viszatartóztatni a hűbéri viszonyok behozatalától, minthogy ezek által hasonló nyereményeket láttak biztosítva. Így látjuk rövid idő alatt meghonosíttatni a székely alkotmánnyal ellenkező hűbéri rendszert, kevéssel a jobbágyságnak a megyében történt felállítása után, így néhány vagyonosabb székely kiterjedtebb birtokán la települtek a szegényebb székelyek, később más nemzetiségűek is, a kik tett szolgálmányaik arányában házhelyet és szántót kaptak, melyekre nézve később, mint a megyében úgy itt is behozatott a robot-szolgálat. Hogy a székely földön is fennállott a jobbágyi szolgálat a régebbi időkben is, világosan kitűnik az az 1691. évi leopoldi hitlevél 14 pontjából, a mely fölemlítvén átalában a székely szabadságokat, kivételt némely ott lakókra t. i. a székely jobbágyokra nézve e szavakban : „huc tamen non intellectis rusticis, sen jobagionibua siculis.“ Meglátszik ez továbbá az Ap. Const. III. E. 76. czim 10 czikkelyéből 1597-ből, a mely igy szól: „ székelységen levő főnemes rendeknek jobágyainak földes uroknak manumissiojuk nélkül, hogy ármálisok ne adassanak, ha kiknek adatnék vagy adatott volna is inválidaltassanak.“ De megtetszik as Ap. Const. Ill. R. 76. ez. 12. czikkéből is hol ez mondatik: „Georgius Rákoczy Dei gratia etc. noha látjuk azt, menynyi sok bántodási legyenek, kiváltképen a kik erőtlenebbek kegyelmetek között, némely nemes rendektől, — azonkívül való supplikánsoknak panaszukat mi is elhagyjuk úgy, hogy a mely jobbágyokat eddig bírtak, övék legyen.“ Hogy a jobbágyi viszonyok 1819 ben is fenállottak a székely földön, meglát ezik azon úrbéri összeírásból, melyet „Czirákiána“ névvel jelölnek, a mely a székelység között is keresztül vitetett s a hol a székely községekbeli szolgálattevők mint jobbágyok, colonusok, zsellérek emlittetnek. Hasonlót mutatnak a székely községek adótáborjái 1848 ig, melyekben az egyes adófizetők megint úrbéreseknek, colonusoknak, jobbágyoknak és zselléreknek neveztetnek. Mindezek nyomán az 1847-ki erdélyi országgyűlés, mely egy úrbéri törvény létrehozatalán fáradozott, nem mellőzheté el megállapodásaiban a székely jobbágyok viszonyait, a mint ezt az említett országgyűlés jegyzőkönyvei is mutatják, s 4 napi heves vitatkozás után határozta el, hogy az urbárium a székely földre is kiterjed. Igaznak marad az, hogy az említett urbárium életbeléptetése, kimondhatlan romlására lett volna a hazai úrbéreseknek, különösen a székely jobbágyokra, mert az a mi az ország lakosa előtt általánosságban tekintve nyereségnek látszott, elveszett volna, midőn e határozatlan törvény végrehajtáshoz jutandott — s így egészben véve igazságtalan volt, ámde ezen u<. béri törvénynek, bárha teljesedésbe soha sem vétetett, meg van a maga érdeme, minthogy a 3. irt. 4. §-ában teljesen fölfejtetett az országgyűlési kisebbség véleménye, amely mit sem akart tudni arról, mintha a Székelyföldön jobbágyi viszonyok léteznének. Az 1848-ai országgyűlés sokkal kedvezőbb lépést ten a székely jobbágyok érdekében, minthogy a kérdés alatti ügy eldöntésénél inkább a tényleges állapotot vette alapul, mintsem az 1847- diki országgyűlés megállapodásait — s a 4. art. 6. §-ában elhatározta, hogy a megyei jobbágyoknak nyújtott szabadságok a székely örökségeken lakó jobbágyokra is kiterjednek, ha a földesurak nem tudandják bebizonyítani, hogy a kérdéseit helyek tisztán majorságiak, vagy tiszta székely örökségek. E törvénycikkből kiviláglik, hogy a tiszta székely örökségű helyeken is valónak jobbágyok találhatók, ép úgy mint a megyéken, s hogy a hely természetét illető peres esetekben nem azt illeti a bizonyitás a ki birja — hanem a földesurnak kell a hely minőségét kimutatni. Azon következtetés nyomán, hogy a székelyföldön minden hely a székely örökség természetével bir, a törvény nem lön foganatosítva. Innen — a mint mondom — a fennemlitett törvénycikk tett ugyan egy lépést előre a jobbágyi viszonyok feloldására, — de több lényeges határozmányokat mellítt.rA _— tíársyofmat maradott, minthogy nem oldotta meg a következő kérdéseket : ki tekintessék úrbéresnek, mely helyek és minő föltételek alatt jutnak jobbágy kezére? továbbá minő kritériumok határozzák meg valamely hely úrbéri vagy majorsági természetét ? E hiány 1848 után több vitákra és perekre adott alkalmat a volt jobbágyok és földesuraik között, amelyek legnagyobb része — fájdalom! — a szegény országlakók végromlásával végződött az 1854. június 21 én kelt császári nyilt parancs megjelenéséig. E pátens oldotta meg azon kérdéseket, amelyekhez a hazai törvényhozás 1848- ig nem mert, respective nem akart nyúlni. E pátens némely határozmányai különböző értelmezésre adtak alkalmat ; másfelől némelyik ok ellenkeznek azon elvekkel, melyek azért állapíttatjak meg, nehogy a honi lakosok sorsa még keserűbbé váljék mint vala 1848 előtt, mindamellett be kell vallanunk, hogy ez a legtökéletesebb rendelkezés, amely a jobbágyi viszonyok szabályozására nézve létezik. 1 Azt hiszem, hogy azon magyarázat, melyet én az említett pátens 28-ik § nak adok, nem ellenkezik annak értelmével ; igazolja ezt teljesen ugyanazon patens 3. §, mely így szól: „Bármely hely coloribcalisnak tekintendő, ha 1848. jan. 1. jobbágy kezén volt, a föld, surunk joga van azonban, 3 év alatt az úrbéri trvényszékek felállítása napjától kezdve, bebizonyítani, hogy azon hely, a mely 1848 január 1-én volt úrbéres kezén, majorsági. — Epugy joga van a volt úrbéreseknek is az említett határidő alatt bemutatni, hogy azon hely, mely 1848 jan. 1. földesúri kezeken volt,úrbéri természetű. E bizonyítás határidejéül epochális évül 1819 fogadtatik el, és pedig oly módon , hogy a 6. §. említett cselédeken kívül, s a 20. § ban elősorolt eseteket kivéve, se lehessen pert indítani oly hely ellen, a mely már 1819-ben úrbéresnek vagy majorságinak lön följegyezve.“ Ezt a 28. §-al egyeztetve, amely magában foglalja a megkülönböztetésre vonatkozó határozmányokat, tökéletesen alkalmazhatni azt a székely birtokokra is, mindenkinek el kell ismernie, hogy az itt a kérdés, ez vagy amaz hely a székely földön úrbéri természetű e vagy sem ? s hogy váljon a 3. és 5. §. szerint kell-e ennek eldöntetni, én legalább nem látom más módját, hogyan lehetne az I sö szakaszt a székely birtokokra nézve másképen alkalmazni. Az I sö rész 28. §. a mint mondom így szól: „Határozmányok..." Ebből következik, hogy valamely székely birtoknak természete nem dönthető el más törvény szerint, csakis a 3. §. szerint. E §. értelmében, hogy mindazon helyek, melyek úrbéres kezeken léteztek 1848 jan. 1-én úrbéri természetünknek tekintendők, ha e hely 1819-ben is úrbéres által leiratott, a törvény értelmében úrbéri természete ellen per többé nem támasztható. Ha egy volt jobbágy 1819 után jutott valamely birtokhoz, feltehető, hogy az colonicalis — ha a földes ur nem tudja bebizonyítani, hogy az székely örökség természetével bir. Nem szükség fölemlítenem, miszerint a 3. § minden hely birtokosát arra köteleii, hogy bebizonyítsa azt, miszerint több joga van annak tulajdonához. Melyek legyenek majorsági földek, miket nézetem szerint az államnak kellene megváltania, kitűnik az alábbiakból, különösen: Azt hiszem, hogy a 18, 19 és 28 §§-ban megjelölt helyek a 3-ik § értelmében úrbéri természetűek ; — a 18. § különösen a 19 és 28 §§. háromféle helyeket különböztetnek meg: azokat, melyek a jobbágyoknak robotra vagy pénzbeli szolgálmányokra adattak határozatán időre, ez esetben tehát azoknak már 1819 ben az ő kezeiken kelle lenniük (ki fizette az adót érettük az sinormértékül nem szolgálhat, miután több majorsági földek írattak be az összeírásokban az urbéries földek közé és viszont azon esetben, ha ezek 1819 től 1848-ig nem voltak legyen jobbágyi kézen a 18. §. szerint azokat nem lehet megváltani, megint azok,a melyek némely családnak magva szakadtáig vagyis a férfi ág kihaltáig adattak, ez által úrbéres természetüekké váltak. Ennek nyomán az ily helyek a 3. §. szerint colonicalis helyeknek tekinthetők. Fenmaradnak a 16, 21. és 29. §§. megjelölt helyek; a 16. §-ban részletezettek különböző természettel birnak, — némelyek ezek közül egészben úrbéres földekből szakittattak ki, mások egészben majorságiak; tehát ezen helyek úgy mint a 21. és 29. §§. megjelöltek, ha a legroszabb esetet vesszük is fel s azt fogadjuk el, hogy azok 1819. uán adattak az 1848-ki birtokosoknak, még akkor is tekintetbe kell vennünk, hogy azok birtokosai, ha a jobbágy felszabadulás idejétől illetőleg 1853-tól fogva nem adóztak volna a jobbágyok váltságára s a magok megváltására, akkor emezek e kis terjedelmű helyeket majdnem egészben megváltották volna, melynek nyomán az igazság követeli, hogy valamint ők részt vettek a jobbágyok váltságában, úgy a jobbágyok is járuljanak az említett helyek válságának lefizetéséhez azon helyekének t. i. melyek a 16, 18, 19, 21, 28 és 29 §§-okban elősoroltatnak. Nemcsak, de az állam érdeke is megkívánja, hogy érették is közre adózzék az egész ország, hogy ez által ki legyen kerülve a rész, mondom a proletariátus , amely ebből eredhetne s mely veszélyes lenne a közjólétre nézve. A benyújtott törvényjavaslat második részét illetőleg, amely az 1854. július 21-ki patens 40 és 45 §§. módosítását czélozza, meg kell jegyeznünk, hogy e részben 1848 előtt némely közigazgatási rendszabályokra találunk, különösen az 1769. nov. 12-én kelt regulativum punctumokban, a melyekben meghatároztátok, hogy e jobbágyok és zsellérek marháinak elegendő legelő jelöltessék ki. E közigazgatási rendezkedés ellen fogadva az 1791. törvényhozás által, különösen a 27. tezikkben ; ugyanennek alapján határozta el az 1847. 1 tezk a községi javadalmakat illetőleg, hogy a jobbágyok marháinak számára a határ fekvése és terjedelméhez képest elegendő legelő kiszakadandó; tovább megálapitatott az is, hogy ezen legelőből egy rész a jobbágyok ökreinek elkülönítve mutatandó ki, az oly községekben, hol legelők nem léteznek, a szántókból kelle e czélra kiadni, még pedig minden arra való tekintet nélkül, ha váljon azon helyek csupán úrbéres földekből állanak vagy pedig majorságiak is vannak közöttük. Az 1848-ki törvényhozás a legelők tárgyában elhatározta, hogy a volt jobbágyok, semmikép se háborgattassanak az általok addig használt legelők birtoklásában. Az elősoroltakból világosan kitetszik, hogy a volt jobbágyoknak, zselléreknek, úgynevezett curialistáknak rendesen—minden községben legelőhely volt kiszakasztva ; e legelők 1848 ig a márkák aaárasdiok voltak szabva, a melyek számára t. i. adattak, tehát az arány nem lehetett ez vagy amaz birtok mennyiségéhez mérve. Később a legelők elkülönzése alkalmával , amelyet az úrbéri nyíltparancs szabályoz, különösen annak 40.§-a,újra a legelő használatnak kell vala zsinórmértékül szolgálni és nem a birtok mekkorraságának,minthogy a legelőhasználat elejétől fogva a volt jobbágyok marháinak számára adatott, e szerint én a 40 §. az előbbi törvényhozások határozataival ellenkezőnek látom — s e melleit egyszersmind igazságtalannak találom, — mivel a. 1 pontban elismeri, hogy a legelők az eddigi használat szerint felosztandók, a mint az 1848 ig fennállott, s mégis hátrább azt határozta, hogy a felosztás a legelő arányában történjék úgy, hogy ha a földesurak a határ három részét bírják, a legelőből is három részt kapjanak; ebből kiindulsz úgy vélem, hogy a 40. §-nak az 1848-ig való törvényhozási halózatok értelmében oda lenne módosítandó, hogy a legelők elkülönítésénél, ahol az megtörténik — vétessék zsinórmértékül nem ennek vagy amannak birtok mennyisége, hanem a mennyiben használta azt valaki 1848-ig, miután—a mint már mondám—a legelők eleitől fogva a jobbágyok használatára adattak, minden tekintet nélkül azok birtokának mekkoraságára, mert másképen a törvény mellett semmi helyes ok sem szól. A Cikk második része, mely a taxa mellett vagy a nélkül birt legelőkről szól, előttem nem látszik eléggé körvonalazottnak, azt hiszem, hogy az általam tett javaslatok e részben eléggé indokolva vannak az említett pátens határozataim által. A 45. § nál javasolt módosítás csakis az eddig kifejtett elvek lefolyása,s csak azon esetet édekli, midőn a felosztandó legelő oly kicsiny lenne, hogy abból még az országlakosok marháinak legeltetésére s m juna elegendő. Ily esetben, ha a földesúr’ 1848-ig ót, azon évben sem használta a legelőt, zárassák el egészen az abbóli részesedhet(Btö), a mint ez kevés módosítással a 45. §-ban is benne van, a mely attól feltételezi a földesur kizáratását, ha sem ő, sem curialitái nem bírtak ott belső és külső helyeket. Ámde ily rendszabály — nézetem szerint — egészen jogtalan, minthogy a legelők felosztásánál részesülni kell a volt curialistáknak is a magok részére és nem földesurak számára, mi okán a volt földesur semmiféle részt n m követelhet. A harmadik törvényjavaslatot illetőleg, amely a 48-dik §. módosítását indítványozza, megjegyzésem odairányul, hogy már 1769-ben említés van az ekkori gyakorlatról s a lakosok jogairól, mily módon használhatják az erdőket. Az említett évbeli szabálypontok következőket tartalmaznak : „Tartozik a földesur maga jobbágyainak és zselléreinek tűzi és épületre kívántak fát az olyan helyeken ingyen engedni, a hol, köz- vagyis szabad erdők vannak, ha pedig semmi közerdők nem volnának, szabadságot adni, hogy a földesur különös erdejéből is (hanem ha az mind kevés és drága, mind pedig a maga szükségére is elegendő nem volna), a féle ledőlt és száraz fákat vihessenek magoknak az erdőpásztorok hírével és jelenlétükben stb.“ * „A mely helységekben mindazonáltal némely erdők régi időktől fogva a falukhoz tartoztattak volna közönségesen és azok által mostanig leirattak is, azoknak birtokában a faluk ezután is