A Hon, 1864. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-02 / 26. szám
PIOST, FEBRUÁR I. Politikai szemle, Pest, febr. 1. (U). A „Norddeutsche All. Zig“, a porosz minisztérium félhivatalos lapja jelenti, hogy Wrangel tábornagy elküldte a felszólítást a dán hadparancsnokhoz, (De Meza tábornok) Schleswig kiürítése végett. A feleletet még 30-ban nem tudták Berlinben. Bécsben várták, hogy a felelet ma tudomásra jutand. Nem lehetlen tehát, hogy azt még az éjjel fogja jelenteni a távirda. Ezen felelet dönteni fog a béke vagy háború kérdése fölött. Azon esetben is azonban, ha a dán hadparancsnok visszautasítólag felel, s ha a kopenhágai kabinet visszautasítja Ausztria és Poroszországnak az ultimátumban előterjesztendő végső követelését, azon vélemény uralkodik, hogy az Eider átlépése még tán nem vonja maga után rögtön a háborút,legalább Angolország mindent elkövet, annak megakadályozására. Ez érdekben működik mind Kopenhágában mind Bécs és Berlinben. S ha hinni lehet, egy tegnapelőttről keltezett hamburgi Sürgönynek, a dán kabinet ki is jelentette, Angolország sürgetésére, hogy nem tekinti az Eider átlépését ellenséges támadásul(V)Angolország új közbenjárási kísérletül akarja fölhasználni az osztrákporosz ultimátumot. Ennél fogva Schleswig déli része a dannewirkei hadállásig semleges területnek nyilváníttatnék. Hogy a dánok nem akarnak megállni az Eider mellett, ezt már eddigi intézkedéseik is mutatják. A rendsburgi fővédmüvet oda hagyják. Mindenütt vonulnak vissza az Eidertől és az Eidercsatornától. Eckernfördében azonban sánczokat hánynak, tehát a husum-eckernfördei vonalat — a dannewirkei hadállást fogják védelmezni. Ezen vonal kétségkívül erős hadállás, s szakértők állítása szerint dolgot ad 100,000 főnyi ellenséges haderőnek. E vonal fontosságát a német szövetségesek is tekintetbe vették, mert mint távírják, e héten ismét 20,000 főnyi osztrák haderő szállíttatik az occupatió terére a porosz vasúti vonalakon. Fennebb érintettük, hogy mennyire megfeszíti erejét Angolország az összeütközés meggátlása végett a kopenhágai, bécsi, és berlini kabineteknél. Sürgetése azonban még tovább terjed. A párisi, sz. pétervári, s stockholmi kabineteket is unszolja a presszóra — s tán még interventiora is. Alig kell megjegyeznünk, hogy Angolország elszigetelt helyzete Francziaországot ismét azon álláshoz juttatá, amelyből döntő befolyást gyakorolhat az ügy végleges elintézésére. Angolország már most örömest ráállna a conferentiára, sőt tán még a congressusra is, de Francziaország kijelenti, miszerint nem áll érdekében föllépni Németország ellen, melynek törekvései oda vannak irányozva, hogy a császár által támogatott nemzetiségi elvet érvényre juttassák. Francziaország tehát marad semleges, váró állásában mindaddig, míg az idő elérkezik a cselekvésre. Egyébiránt Angolország is csak ijesztésül akarja használni Francziaországot Ausztria és Poroszország ellen, mert valószínűleg nagyobb bajnak tartja a francziák acióját a Rajna mellett, mint Schleswig megszállását az osztrákok és poroszok által. Angolország ezen szorult helyzetét igen jól tudja Ausztria és Poroszország; jól tudják Francziaország jelenlegi állását szemben Angolországgal. Ezért — átalános a vélemény — hogy Angolország ijesztgetése nem tesz hatást sem Bécsben, sem Berlinben. És ez mind következménye Angolország mexicói politikájának és a congressus kérdés alkalmával tanúsított magatartásának. Különben azt írják Párisból, hogy III. Napóleon császár épen nem idegenkednek a háborútól. Egy kitűnő franczia államférfiú, a császár volt külügyminisztere, Thouvenel, következőleg indokolja a Tuileriákban uralkodó harczias hangulatot: „Azon körülményben, miszerint a császár Angolország javaslatait határozottan visszautasította, annak bizonyítékát látom, hogy ő a háborút kívánja. Ha ő (Napoleon) a békét akarta volna, egyesül Angol- és Oroszországgal, hogy a német nagyhatalmakat tartózkodásra birja.“ Oroszország magatartásáról nem hallatszik bizonyos. Svédország harczias mozgalmairól beszélnek. Kétségtelen azonban, hogy Svédország csak akkor fog az actióban résztvenni, ha arra Francziaország s nem Angolország szólitja föl. Diszlakumna gr. Széchenyi Ima áll mitikére a nemz. caszinóban. Mint e lapok tegnapi számában emlitve volt, a nemz. caszinó ez évi jan. 30-án tartott közgyűlésében, gr. Széchenyi Istvánná s fiai által beküldetvén azon billikom, melyet a megholt nagy honfi a caszinónak emlékül hagyományozott, a megdicsőült óhajtása szerint e serleg minden évben az ő emlékezetére Magyarország legnemesb borából a társulat tagjai által lévén kiürítendő, határozatba ment gróf Széchenyi emlékét minden évben lakomával megünnepelni s e lakoma megtartása ez évben febr. 1-ére tüzetett ki. A lakoma csakugyan, mint határzatba ment, ma febr. 1-én azon diszszel s kegyelettel tartatott meg, mely méltó a halhatlan nagy hazafi emlékéhez. A nemzeti caszinó fényes helyisége ez alkalomra ünnepélyes szint öltött. Három terem 150 terítékkel, fogadá a tisztelgőket. A házi ur szerepét gr. Szapáry Antal, a nemz. kaszinó igazgatója vitte s fogadta a caszino társulat ez ünnepélyre megjelent tagjait. A középső nagy teremben b. Weinkheim Béla elnökölt, ki ez alkalomra az áldomás mondására kéretett föl s azt el is fogadta. Mellette ültek gr. Károlyi György és gr. Andrássy György ő utaltságaik. A lakoma közepette a háziúr megtölté gr. Széchenyi billikomát tokaj borral s b. Wenkheim Béla körülbelől a következő áldomást mondta: „Kegyelettel emelem e serleget, melyet gr. Széchenyi István caszinónknak végrendeletileg hagyományozott, s melyet minden évben a közebéden emlékére kiürítünk. „Nem érzem magamat elég erősnek minden érdemét fölemlitni, de mint igaz tisztelője és hű barátja emelem magasra e serleget, hogy a dicső férfi emlékét éltessem. Exceptionális állását a nemzet közepette csak nagy hazafiui érdemei tarthatták fel. A hazaszeretet legmagasb felfogása sarkalta őt tetteire. Nem czélom tetteinek sorozatát követni. Szólanak az emlékek, melyeket emelt, szólanak azon igazságot, melyeket ő mindenkor nyiltan a nemzet fogékony keblébe elvetett. Ki kell emelnem alkotásai közöl a kaszinót, melyet 1827-ben szervezett. Némelyek ezt csak a kávéháznál tiszteségesb társalgási helynek vélték, pedig ez az erők központosítása, a közszellem alkotója volt s ez alkalommal kimondá gróf Széchenyi az elvet, hogy nem egyedül a czim teszi a nemest, s ez által eszközölte a közös érzés ébredését. Harminczhét éve áll ez egylet. Nem változtatott egy szabályt sem s nyitva áll e társulat mind an becsületes embernek ; utána keletkeztek a vidéki caszinók, olvasó körök stb. mint a nemzeti művelődés tözpontjaa. Számtalan kis erő öszpontositása óriássá nő, s ily mód kell a hont magasra emelni. Egyesületi szellem ébresztője Széchenyi, az Akadémiától le az agarász egyletig. A kaszinó alkotása tette lehetővé megismerkedni a régi tekintélyekkel, az ifjú nemzedékkel, kiismerni azokat, kiket nagy eszmék lelkesítenek és kik törekednek e nagy férfiú utánzására. Ne hagyja el magát a nemzet e nehéz időben ; ne engedjen magának pihenést, melyet még ki nem érdemelt az ifjúság. Ne engedje lelkét az anyagi érdekek által beszennyeztetni, de maradjon magas lelkületű a nemes ambitióig, mert ha bár a szenvedély áldozatokat szül, csak ez szül nagy tetteket Hűség és áldozati készség ki ne veszszen a hazában. Így tanúsítsuk hódolatunkat a dicsőült iránt. Mint fiatal ember, vezetése alatt tanultam. Ha nem is fogtam fel mindig szellemét, sejtem véleményét, most, midőn megértem, tévedésemet elismerem. Legyen remény és tanulmány hazánkfiának emléke; ki moderator és haladó volt egyszersmind; s a nemzetet a merészségig sarkalta előre, de tántoríthatlan bátorsággal állt ellent a rohamnak. Adja Isten, hogy szellemében hazánk önállását becsülettel megmenthessük. Felhivlak benneteket, hogy felemelkedvén helyetekről, századunk legnagyobb magyarjának emlékére hazafiui lelkesedéssel, emelkedéssel, de siri csenddel poharat üritsetek.“ Ez áldomás elhangozván, gr. Festetics Leo, az üdvözült nagy hazafinak egy kedvencz régi magyar, bus dallamu hymnuszát játszá el philharmonikán, melyet a jelen voltak kegyelettel hallgattak végig, s csendben távoztak helyeikre. Báró Wenckheim Béla beszédét holnapután egész terjedelmében fogjuk közölni; szavai a tiszta nemeslelkü hazafiság szavai voltak; mélyen meghatották a jelenvoltakat, s a régi pártok emberei hallgatag szorítottak kezet. Kedélyes társalgás fejezte be az ünnepélyt, mely ezentúl a nemzet legjobbjainak rendes évünnepe lészen, a melyen meg fogunk emlékezni mindenről, mit a „legnagyobb magyar“ lángesze és kő kebele nemzetének kivivni óhajtott. MAGYAR AKADÉMIA. Szemere Pál emlékezete. Az Akadémia nagy gyűlésében január 23-ikán Kazinczy Gábor. (Vége.: IV. Szemere költői egyéniség volt, a szó legteljesb értelmében. Hontalan vándorként járt a gyakorlati életben ; hazafi, lelke teljességéből : a közállapotok bonyodalmai rejtény maradtak mindvégig előtte. A művészség volt azon bűvös gyűrű, min gondolatai túl nem léptek soha. — Hiába törekvők kimenekülni , visszavonta az ellenállhatlanul ; árkodott lelke, talentomai s azoknak fölhasználása fölött. „A művészet a gondolat mathesise“, úgymond Francziaország egyik legmélyebb elméje. Szemere munkálkodásának stikerét nagy mértékben csökkenté épen az, mit szakadatlanul, és mindig növekvő igényekkel űzött : a műgond. Alkotó tehetségét, művészi virtuositását mutatja költői dolgozatainak parányi, de enyészhetlen becsű gyöngysora, élete azon egy, mondhatnék költői,szakának emlékei. De kedélye az önbirodalomban nem lele támaszt , majd az élet sajtolásai alatt borult el, míg a szakadatlan tanulmányozás által élesbített szigorának tehetségei nem bírtak — s hogyan bírtak volna! — megfelelni. Fáradatlan dolgozó, nem készülhetett el semmivel ; mint művész, másoknak kísérleteit is gyermeki örömmel üdvözölte, míg önmagára ideáljainak mértékét alkalmazá , mint a tudomány embere, határt nem tűzött ki, s nem talált soha. Gondolatai egy óriás, fegyelmezetlen tábor ; kalandos hódító utakban járta be a szellem összes világát, de kezelni, öszpontositni nem bírta a vezérlet parancsszava. Vizsgálatai a tudomány legmélyéig, elemzései gyakran kisszerüségig ragadák. A ki müveket a kothata , egy-egy periódus uj lieg uj szövésére pazarlá erejét. E törekvés a tökélyes, az absolut felé danaidi munkában tékozló gazdag tehetségeit, főleg miután, társai kidőltével, fiókja számára dolgozott. A kik közel álltunk hozzá, tudjuk, hogy egy-egy dal, mely figyelmét megkapá, reá nézve megannyi feladás lönizekre oszlatá fáradatlanul, mint a boncztanár, hogy minden idegen át kövesse , feltalálja az eszmét, mely a mű életét teszi. Másfél tized sysiphusi munkálkodását nyerte el a fóti dal ilyszerű elemezgetése ; ötezer éilapot halad meg a tömeg, mit, a rejtekben tartás tilalmával, kezeimbe téve le. Mint a középkor exegetáinak buvárlatai : bámulatos emléke a kitartásnak, de egy sükeresebben használhatott tehetség, egy genialis pazarló tékozlásának is. Mondák, hogy a művészség árkodott Szemerének egész valója fölött. Innen az éles ellentét egyénisége s polémiái dolgozatai között. A leglágyabb kedély, a szivjóság typusa, mellőzött minden tekintetet, nem látó korlátokat, hol elvei nyilatkozásra késztek. Mint a vallás hősei, kíméletes, irgalmat nem ismert. De soha nem személyes érdek miatt, nem soha dicsvágyból, senki nem tolakodott kevésbé előre, senki nem vonult félre könnyedebben, sőt örömesebb, hogy helyt másnak adjon, sőt teljes erővel támogassa. 1806 óta kedvencz eszméje volt egy irodalmi folyóirás, s húsz éven keresztül három ízben adta — s megválasztás nélkül is — azoknak rendelkezése alá összes készletét, kik a gondolatot gyakran épen tőle vevék. E hosszú élet s örök munkálkodás „látható“ eredményei néhány költemény és szó; a többi, mint tengerben a folyamok, felolvadtak a nemzet culturai életében. De e néhány dalnál édesebbet mindeddig elé nem zengett magyar lant; s ha Herdernek igaza van — pedig van — hogy, a mely nemzet nem birja a szót, nem birja a fogalmat, úgy minden szó, mely nyelvünk kincstárát gazdagítja, megannyitejt a haza ügyében. De ki Szemere hatását csak irodalmi munkálkodására korlátozná, vajmi igazságtalan volna ítéletében. Nagy szellemnek van egy közvetlenebb, teljesb hatása, mint munkái által — u. m. Humboldt. — Ezek csak egy részét mutatják valójának ; teljesen és tisztán egyéniségében nyilatkozik az. Egyenként föl nem mutatható s kinyomozhatlan módon (még a gondolat sem képes azt kisérni), fogadják a kortásak azt, s öröklik a következő ivadékokra. A nagy szellemek ezen halk, s mintegy igézetes hatása az különösen, mi a mindig izmosodó eszmét nemzedékről nemzedékre, népről népre mindig hatalmasb és terjedtebb körben növeli. Izgalmas lelkülete, naiv, vagy — mint ugyan csak oly jól mondá — gyermeteg kedélye tárva állt a benyomások előtt; azok pillanatokra árkodtak fölötte, mert a mit épen hitt, annak föltétlenül átadta magát. Elméje egy caleidoskop, mely, bűbájos változatokkal álmélatra ragadt. A genius kósza, paradox, merész, mély, magas, szárnyas villaDalai, mik fényt vetettek egy-egy hmályos pontra elménkben vagy lelkünkben. Az igaz, a tökélyes lankadatlan búvára, amihez eljutott, azt hitte, hogy letartóztatja, ha köztulajdonnak nem tekintené.— Innen liberalitása mindazzal, amit birt és tudott. Elmondhatjuk, hogy senki sem bánt oly pazaron eszméivel, senki sem szórta s tékozolta oly sajátszerü föl sem vevéssel, oly gondatlan bőkezűséggel, miként egy Szemerének lelkével is rokon angolról megjegyzi biographusa. Nem ismerek embert, kinek társasága, irodalmilag, oly tanulságos, mindenek fölött oly gerjesztő volt volna, mint Szemeréé, főleg fiatal emberre. A tudomány embere sociális érintkezésekben munkaszünetet, kipihenést keres; társalgása tehát ritkán felel meg reményeinknek. S vajmi kevés az a mesterek között, ki kezdetleges kísérletek iránt figyelmet, érdekeltséget, de sőt csak türelmet is tanúsítana ; főleg az agg, ki lankadó ereje öntudatában gyakran a versenytársat látja a tanítványban, kinek legalább is egy, de roppant előnye van fölötte : az idő. Szemere egy eszmekörben élt; tanulmányai, gondolatai, örömei arra szorítkoztak. Nem tudott másról beszélni, pedig örömest beszélt; nem értett egyébhez, de itt mester volt, s tudta hogy az. Ügyének élt, tehát másoknak, másokban. Utalt, tanita, leljesitett. — Szemei éleslátással vettek minden csillámot észre, melyben tehetséget vélt nyilatkozni, s mint a „triási“ korban, ápoló gonddal kisérte. Lelkében ez a húr nem aszott le soha. Aki a félgyermek Eötvös és Szalay homlokán a genius csókját észrevette ; — attól várta „legszebb koszorúját“ Petőfi. De a talentom megköveteli, s joggal, elismertetését : Szemere buzdítólag, pártfogólag segélte elő a puszta jóakaratot is. Fáradozásainak gyakran nem volt sükere, reményei elfoszlottak — hagyján! Mint a bányász sziklákat repesztget az arany egy-egy porszeméért, lankadatlan űzte nemes munkálkodását mind végig-És midőn „utolsó urában , én, hogy az élet terhe alatt roskadozó lelkét felvillanyozzam, visszavittem emlékezetét azon pontra, honnan ők kiindultak, s a térnek, mit ők halkan, nyomról nyomra hódítottak meg, miként az most előttünk elterül, nagyságára, mind e küzdelem enyészthetetlen eredményeire utaltam, a vallásos érzés, a polgári tisztelet és hála érzéseivel idézve föl a hősök és hívek szent árnyait, kikre, ki tudja meddig még, a mérkőzés idétlen gondolata nélkül fog föltekinteni az epigon , és e csarnokban az ő illetékes helyére mutatok: — Hagyd el — úgymond , szerényen, mint a nagyság mindig — hogyan lehetett volna belőlünk valami, kiknek csinálnunk kellett a nyelvet, amin beszéljünk? Én ugyan, ha közéjük sorozasz, nem voltam egyéb, mint egy vályogvető czigány, aki egy kissé értett a húrok pengetéséhez is. Ez egy genialis élet, de nem az igazság ítélete volt. V. Uraim! Nagy férfiak emlékét méltóan azzal ünnepeljük, ha sírjaikról, lát pontkét, eltekintünk a kor felett, melynek terhét hordozzuk, pályamutatóul benne az ő nyomaikat tűzvén magunk elé. Mint a lomb, mit fájáról letép a fergeteg, sótlan utakon kerget társatlanul, mint a sivatag karavánja, mely gyulongani látja köröskörül a vész jósjelét: a rokontalanság egyedüliességében hányatik fajunk a világesemények tengerén. Előtte a jövő, a végetlen, de a tér, hol megpihenjen, ki tudja, mily messze, ismeretlen partokon! Miként a hajós, ha vitorláit a vész összetörte, nem hagy fel a munkával, sőt megkettőzi erejét, föltekint az égre, gyermeki bizalommal, s hogy lássa a csillagokat, mik elutalják : ádáz idők sötétségében lángoszlopul vezérel azon férfiak emlékezete, kik pályájukat a hűség odaadásával, a lelkesedés apostoli hevével, s a bölcseség mértéktartásával futák meg. Nem nézték, közel-e vagy távol a czél; elég hogy megközelítése nem ismer drága árt. Megmondá az Úr: Valaki engem akar követni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engemet. (Máté VIII: 34). És ők fölvevék a keresztet, és nem roskadának meg terhe alatt, mert delejtülök a honszeretet vala, vezérlé a kötelesség érzete, s fenntartá a hit, eme szent forrás, mely a bérez aczél póláiból halkan fakadoz, majdan áldást viendő messze tájak fölé. Az ó, pogány világban, de mely hinni tudott isteneiben, s azért bízni önerejében, a görög, ha a romok közül házi isteneinek szobrait TÁRCZA. Hétköznapi Fecsegések. Legyen szabad előre egy kedves hírt kifecsegnünk. Főuraink és úrnőink, kik jelenleg Pesten töltik az időszakot, az alföldi ínség enyhítésére három színpadi előadást fognak tartani. E három előadás lesz egy nemzeti dráma, egy még elő nem adatott francziából fordítandó vígjáték, s különböző énekrészek és képcsoportozatok. A kiket eddigelé a részvevőkre fölszólítottak, kivétel nélkül mind fölajánlkoztak a közreműködésre, melynek magas czélját mindenki tisztelni fogja. Hiszen az messiási föladat az utolsó három árpakenyérrel ötezer embert megvendégelni. A meghívott közönség nem fogja látni az árpakenyeret, hanem az éhezők könyeit. Egyébiránt nem is lesz az a bibliai árpakenyér, ez a három előadás. A horvát szűkölködők javára tartott díszelőadások utósze sokkal jobban lehet még a közönség emlékezetében, minthogy ne mérnök annak ismétlését megkísérteni. Több magasrangu részvevő hölgy művészi tehetségei meglepően fognak nyilvánulni az adófizető kíváncsiság előtt. A szándékot helyeseljük : a luxust, a kíváncsiságot, a büszkeséget meg kell adóztatni, mikor a jószívűség már vérvesztessé merült ki, a büszkeség még mindig televér ; s aki minden lamentatio elöl elzárja magát, előjön a maga húsz forintjával, hogy a nagyvilág elegánsaitól megnézzen egy eladást. E jótékony czélú előadások húsvét előhetében tartatnak meg, amikor normanapok lévén, minden más színház zárva leend. Más részről hasonló czélra „Bazar“-t alakítanak, melyben előkelő úrnőink áruczikkeket fognak feremelt árakon értékesíteni. E czélra a kereskedemi épület udvara alakittatik át díszesen fölszerelt boltokká; a fölszerelés költségeit özv. gr. Batthyányi Lajosné viseli. A bazár tizenkét boltra lesz felosztva, melyben ugyan annyi bájos boltosné szedendi a kegyelet és könyörület adóját, ínséges testvéreink számára, s E bazárba 50 kr belépti dij mellett mehet be, vásárlani akaró és nem akaró. A pénztárnál özv. gr. Batthyányi Lajosné és özv. Damjanicsné fognak ülni. Majd meglássuk, a szép úrnők szerencsésebbek lesznek e az alkudozásokban, mint a férfiak ? E vállalat bizonyosan több hasznot fog hajtani. Ma kaptunk egy kedves levelet elh. gr. Batthyányi Lajos özvegyétől, melyben a mindenkitől tisztelt honleány, kinek figyelmét semmi segélykiáltás el nem kerüli, a Honban közlött szabadszállási levélre válaszul százkilencz forintnyi segélyösszeget küld, azon város szegényei számára, mely összegből 100 forintot gr. Eszterházy Lajosné szül. Batthyányi Johanna, 9-et pedig Vachott Sándorné, mint fehérvári sorsolás eredményét juttató kezéhez. Ez összeget rögtön elküldök a szabadszállási inség-bizottmánynak, a szegények nevében köszönetet mondva a nemes gondoskodásért. Eddig a szegény ügy, most térjünk más bajokhoz. Egressy Gábor barátunk kért föl bennünket e sorok közlésére. Nyílt levél A „Hon“ főmunkatársához. Tisztelt barátom ! Fent nevezett becses lapod 21-ik számában „Hétköznapi fecsegések" czime alatt egy tárczaczikk van, melynek végén ezeket olvastam : „Biztos állása most csak a német kérdésnek van, meg a nemzeti szinház tagjainak.“ (Hát azoknak, akiket elbocsátanak? . . . mert vannak ám ilyenek is ; sőt miután eddig csak egyetlen egy évre szokták a tagokat szerződtetni , minden tavasszal mindnyájunkat elbocsátanak; ez pedig nem épen irigylésre méltó biztosság.) A „fecsegések“ alább így folynak : „Csak arról ne ábrándozzanak az intézet nagyon tisztelt tagjai, hogy épen ez a közönség pusztító esztendő lesz alkalmas arra, hogy túlcsigázott követelésekkel lepjék meg az intézet pénztárát.“ .... „azzal pedig egy átalában ne fenyegetőzzék senki, hogy el fogja hagyni a színházat, mert annál szánalomra méltóbb alakot azután nem látott még senki, mint egy nemzeti színháztól megvált tag lenne, a ki most a közönségre appellálna , azzal a szóval, hogy :„nem volt csak 2000, [ vagy 3000 forint biztos fizetésem ; ott hagytam, s mert nem akartak többet adni“... Lássák ezt át a kiknek szól a jó tanács, s gondoljanak rá, hogy a művészetnek és hazafiságnak is tartoznak egy kis várakozással.“ E „jó tanács“ egyenesen a drámai tagokhoz látszik intézve lenni; a közönségnek pedig azt látszik referálni akarni hogy a drámai tagok csakugyan „túlcsigázott követelésekkel“ lepték meg, vagy akarják meglepni az intézet pénztárát. Minthogy pedig én is a drámai tagokhoz tartozom, legyen szabad e „jó tanácsra“ nekem is megtenni a magam észrevételeit. Vagy vannak ily „túlcsigázottaknak“ állítható követelések, szemben a szerződtető intendánssal, vagy nincsenek. Ha vannak, akkor megengedi tisztelt barátom, ha nem én e közbenszólást az egyik fél érdekében, e nyilvános beavatkozást az alkuvók magánügyébe, a méltányossággal megegyezőnek nem tarthatom. Ha pedig nincsenek ily követelések, sőt ha a tagok a szerződést már régen meg is kötötték , akkor nincs értelme oly intésnek, mely az által hogy senkit sem nevez meg, mindenkit ok nélkül gyanúsít a közönség előtt. „Vegyük a dolgot practice“, mint egy nagy emlékű férfiú mondani szokta. Ha például a szinház intendánsa egy jóravaló taggal állana alkuban, aki nem találná a neki ajánlott évdijat olyannak, hogy belőle tisztességesen megélhessen, s e mellett a tőle követelt műkellékeket, miket a szinháztól nem kap, megszerezhesse : váljon rendjén volna-e, ha valaki ekkor a folyamatban levő ügyet a piaczra hurczolná, s mint az intendáns önkénytes vagy önkénytelen ügyvéde, igy szólana : „közönség! hallod ezt? az emberek éhen halnak s ennek itt igényei vannak ! tartozik-e ezeket az intendáns számba venni ? Nem. Még azt mondja, hogy ő aránylag csupán a maga keresményét kívánja , s az 18V1-diki számadásra hivatkozik , melyben az áll , hogy: „a drámai napok feleslege hat év alatt 35,249 forint.“ De vájjon a hat kövér tehenet nem emésztette-e fel ugyanakkor más hat sovány tehén ? Mily értéktelen vesszőparipája a telhetetlen önérzetnek ! Ne hallgassatok rá vidékek! s ha innen távozik, ne adjatok neki menhelyet!“ És most engedd őszintén kérdeznem : vájjon akkor épen neked kellene e vállalkoznod az ily beavatkozás szerepére Brutus barátom ? Épen Te lennél e, aki minden, ily válságért, minden bajért, melynek a színház ily alkalommal ki van téve, mindig csupán a drámai tagot akarnád felelőssé tenni? Az lehetetlen. Azért azt kell hinnem, hogy a színházi dolgok felől vagy roszul, vagy legalább egyoldalulag vagy értesülve, s felesleges író tanács odat csupán ily értesülés alapján írhattad és intézhetted hozzánk. Aki mint legyen , reményiem, hogy e levelem közlése által módot nyújtasz nekem a „túlcsigázott követelések“ gyanúját elháríthatnom magamról, s azokról, a kiket ily gyanú nem érhet, miután a drámai tagok szerződése a jövő évre már régen megtörtént, talán egyetlen egy tag kivételével, de a kit előre elitélni azért lenne bajos, mert még eddig azt sem tudhatni, hogy mi szándéka van tulajdonképen. Pest, január 30. 1864. Tisztelettel Egressy Gábor. Ebből a levélből csak azt nem értjük, hogy mért szólalt fel épen Egressy ? akinek nagyon biztos tudomása lehet a felől, hogy ha ő volna az, kinek többi társai felett, mint a komoly dráma egyik legelső , legérdemesebb vezértagjának, lennének követelései, azokat sem a közönség, sem az irodalom, mi pedig legkevésbbé, tartanók méltánytalanoknak, s a ki azon félti szerződését régen alá is irta nár, tehát semmiféle kategória szerint nem tartozhatik azok köz a kiknek fentebbi jó tanácsunk szólt?—Eszünkbe jut ez alkalommal az a mulatságos adoma, mikor egyszer a szinház néhány férfi tagjának valami polémiájuk volt valakivel; a polémia a haragoskodásig ment, s végre barátaink azt mondták: Ki fogjuk hini ellenfelünket s mindnyájan megverekszünk vele. — Természetesen sorshúzás utján ? Kérdők mi. „Nem, felesének ők, betűrend szerint.“— Tudva van, hogy betűrend szerint Egressy Gábor következik legelől, neki kellett legelőbb a síkra szállni. Valahányszor a színháznál valami megrovás ér valami tagot, az siet Egressyt maga helyett kiállítani, akit senki távolról sem érintett. Valóban nagyon szeretnék, ha Egressy ezentúl hasonló altábeti rendben következő tornáknál használná a családi nevét, s engedne más betűket előrekerülni. A levél egyes tételeit azonban, daczára Egressy iránti tiszteletünknek és barátságunknak, nem hagyhatjuk megjegyzések nélkül. Először : a jó tanács nem egyenesen a drámai tagoknak szólt, hanem másoknak is. Másodszor: a színházi szerződések nem magánügyek, a színház nem magánintézet, nem az igazgatók és tagok ügye az, hanem országos ügy, s ha találkoznék oly igazgató, ki a magánszerződések által a színház anyagi jövőjét koczkáztatná, az ellen a nyilvánosság orgánumainak felszólalni kötelességük lenne, és lesz is mindig. Harmadszor : mi színfal közti mendemondákon el nem indulunk, s mindaddig hozzá nem szóltunk a szerződésekhez, amíg azok egyenesen a közönség elé nem lettek hozva, oly tények alakjában, mik által az igazgatóságra nyilvános pressio szándékoltatik gyakoroltatni. Aki a közönséget suffrage universellere hívja fel, az tűrje, ha a nyilvánosság utján csillapító szavazatot is kap. Te nagyon jól érted, miről van szó ? tehát ne magyaráztasd magadnak. Ne hurczolják a tagok szerződésük ügyét