A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-01 / 224. szám

PEST, SEPTEMBER 30. Politikai szemle. (II.)A franczia-olasz egyezménynek — pedig hiteles szövege még nem került, nyilvánosság elé — napról napra kedve­zőtlenebb értelmet tulajdonítanak pápa ő Szentsége világi hatalmára nézve. Sőt van­nak, kik úgy vélekednek, hogy azon szer­ződés ép úgy hrány­oztatik Velencze, mint Róma ellen. Még a „Constitution­­nel“ és „France“ czikkeit is, a­melyek czélja némileg megnyugtatni ama szerző­dés által érintett érdekeket, ily értelem­ben magyarázzák a félhivatalos lapok nyelvével ismeretesek. Valamint magából a szerződésből, úgy a félhivatalos lapok magyarázatából azt ol­vassák ki, hogy Olaszország székhelyének áttétele Fiorenczbe, nem lehet egyéb, mint közbeeső állomás, a­honnan Rómába, az egy Olaszország óhajtott fővárosába ve­zet az út. Mindenki úgy vélekedik, mi­ként azon záradék, melynélfogva Victor Emmanuel semmit sem tehet az egyházi állam ellen, s kivülről is meg nem enged­het ellene semmi kísérletet, kevéssé alkal­matlan a Rómában levő szabadelvű pártra nézve; s ha egyszer a népakarat­bel­forradalom következtében proclamál­­tatik, — mint közelebbről Otto királ­­­lyal történt — a papi kormány meg­szüntetése iránt, III. Napóleon császár bizon­nyal nem fogja másodszor is el­követni azon hibát, hogy ezen kormány érdekében interveniáljon ; sőt Franczia- és Olaszország nem fogják engedni, hogy akár Ausztria akár Spanyolország ezt te­gye azon kormány helyreállítása végett. A pápa világi hatalmának barátai ezt jól tudják, s most, miután látják, hogy Francziaország fölhagyott az üg­gyel, azon gondolatra jőnek, nem volna e jó, a megmenthetőnek megmentése végett, egyenesen az olasz kormán­nyal bocsát­kozni alkudozásba, Francziaország he­lyett. Az alkudozás által lehetséges volna még darab időre meghosszabbíta­ni a jelenlegi helyzetet, sőt az alkudozás következtében oly kedvező feltételeket eszközölhetnének ki, melyeknél fogva a pápa a Tiber jobb partjának birtokában maradna. Ez utóbbi combinatio — véli az „Ind. berge“ — tán ez egyedüli, melyet jelenleg valósítani lehet: az nem lenne alkalmatlan Róma és Olaszország politi­kai és kereskedelmi mozgalmára, s kielé­­gitné a kath­. érzületet, a mely a pápát Rómában akarja hogy legyen Akár elfogadja, akár nem a sz.­szék ezen combinatiót, átalános a meggyőző­dés, miként nem telik bele két év és Ró­ma Olaszország fővárosa, s Victor Em­manuel a Quirinalból fog kormányozni. A midőn így vélekednek Róma jövő sorsa iránt, a franczia-olasz egyezmény következtében, egyszersmind azt is hi­szik, hogy ezen szerződés nem marad ha­tás nélkül Velencze jövőjére nézve sem, s Ausztria érintetni fog utólag általa. Párisban különböző pártszinezetü ál­lamférfiak nagyon meg vannak elégedve a kérdéses szerződéssel. Napoleon herczeg, a­ki politikai múltja s vérrokonságnál fog­va szeretettel viseltetik Olaszország iránt. Roucer, ki bizonyos­ mértékben mellette van Olaszország nagyobbodásának, s Wa­­lewski, a­ki mindig ellensége volt az egységes Olaszországnak, helyeslőleg nyi­latkoznak a szerződés felől. Az olasz fél­szigeten a tett pártja meg van oszolva vé­leményében. Mig némelyek Turinban kérvényt írtak alá, a minisztérium vád alá helyeztetése végett, mig mások a parla­menthez intézendő kérvényt köröztet­nek , hogy az mart. 20-ki határozatát, melynél fogva Róma Olaszország fővá­rosává proclamáltatott, továbbra is tarta­ná fen, addig Garibaldi meg van eléged­ve a fordulatt­al, hallgatását legalább ez értelemben magyarázzák. Kívüle Bixio, Spavanta, kik a parlamentben a tett párt­jának élén állanak, nagyon kedvezőleg nyilatkoznak a sept. 15-ki szerződés felől. A porosz diplomatia minden erejét megfeszíti — mint a „Pressernek Ber­linből írják — a porosz, franczia és orosz uralkodók összejövetelének létesítése vé­gett. A „Presse“ levelezője azonban úgy hallja illetékes oldalról, hogy a találko­zás nem fogna sikerülni. Diplomatiai ré­giókban érvül hozzák föl, hogy Porosz­­ország törekvése a franczia olasz szerző­dés előtti időből datáltatik. A porosz ka­binet azóta azon meggyőződésre juthatott volna, hogy már most nem szükség Napó­leont lecsendesítni a kissingeni, karlsba­­di és bécsi találkozások miatt. Miniszteri körökben azt hozzák föl ellene, hogy a találkozás most Ausztria elleni oszenta­­liónak tekintetnék. A „Presse“ levelezője még sem meri állítni, hogy ezen észrevé­telekre illető helyen hallgatni fognának. A porosz királynak szándékolt hosszabb tartózkodása Baden-Badenben, a találko­zás valószinüsége mellett szól, finomabb iróniának. Mint olvas­­­­mány, sok tanulságot szolgáltat. A czikk így hangzik : „Augusztus havában, 1862-ben Durando tá­­bornok, akkor külügyminiszter, Francziaország­­hoz diplomatiai sürgető jegyzéket intézett, s Róma megszállását követeli, miután Garibaldi ezen időben e várost fenyegető, mi (a „France“) oly szót mondtunk ki, mely sok vitára adott al­kalmat. „Eddig kötelességből voltunk Rómá­ban , most becsületből maradunk ott.“ „És minden jövendölések daczára, ma is ott vagyunk. Garibaldit az olasz kormány lázadó­nak tekintette, miután korábban, mint szabadí­tót üdvözölte, s a hőst, Asprom­onte mellett olasz golyó talált. Durando sürgönye szétszakittatott, s oly helyzet alakult, melyről Troplong­ur, a senatus elnöke mondá: „Turinban többé nem beszélnek Rómáról.“ „Az izgalmat csendesség követé. A hazafi­­ság követelményei helyébe azon különböző ér­dekek megfontolása járult, melyek a római nagy kérdéssel kapcsolatban vannak. Szóval : Olaszország megsajnálhatta, hogy hadaink Ró­mában vannak , de tisztelte akaratunkat, , s ha nem is mondott le követeléséről, legalább nem lépett fel ezzel, zászlónk ellenében, mely a pápai területet födözi. „Egyébiránt nem szabad elhallgatnunk, hogy ha a kérdés lecsendesült is, azért megoldásra még­sem jutott. Tovább is létezett az, saját nagyszerű esetlegeivel, úgy tűnt fel, mint a jövő egyik veszélye. Amint hirleték, hogy a pápa egészségi állapota gyengül, kit azonban Isten sokáig tartson, az aggodalmak megújul­tak, s mindenki sejti, hogy a vatikánt előbb­­utóbb válság érendi. „Összetett kezekkel kellett volna tehát várni, és szenvedőleges lemondással kikerülni azon eseményt, melytől félünk ? „Vagy inkább kezdeményeznünk kellett oly actiót, mely Olaszországot és a pápaságot ki­békítheti ? „A császár kormánya, kétségkívül azt gon­dola, hogy Róma, Olaszország, Francziaország semmit sem nyernek , ha meghosszabbítják ezen hamis erőszakolt és ideiglenes helyzetet, s ez okból aláírá a sept. 15-ki egyezményt. „Miben áll ezen egyezmény ? Talán a pápa világi uralmának halálos ítéletét foglalja ma­gában ? E nagy intézmény, mely a polgároso­dással oly bensőleg össze van kötve, s a tár­sadalmi állandóság egyik föltétele: kárhoztatva van-e? Talán csak az idő kérdése még a pá­paság , mint egy komoly lap­mondá, de a­mely megszűnt már oraculum lenni. Ha í­gy volna, nyilvánítjuk, hogy az egyezmény nem találna határozottabb ellenzékre, mint mi volnánk. „Legelébb is, mert az ily eredmény ellen­keznék azon elvekkel, tettekkel és n­yilatkoza­­tokkal, melyek tizenöt év óta a franczia kor­mánytól eredtek. Tehát, ha ily esemény bekö­vetkeznék, ez a korábbi franczia politika meg­tagadása volna. Bebizonyíthatjuk: „De lássuk magát az egyezményt. Hogy job­­­ban megértsük czélját, vizsgáljuk annak ki­induló pontját Ki vezette végükhez azon alkudo­zásokat, melyek Páris és Turin között folytak a római kérdés fölött ? Az olasz kormány Ró­mát, mint fővárost követelé. Azonban új, jelen­tékeny tény merült fel, mely megmagyarázza a helyzetet és uralkodik a viszonyok fölött."Nigra úr értesité Drouyn de Lhuys urat, hogy a turini kormány Florenczet választá fővárosának. „A midőn tehát Olaszország uj fővárost, jelölt ki, módositá korábbi politikáját, melynek czélja Róma volt. Olaszország lemondott eddigi „non possumus“ áról. Megszűnt vágyakodni Rómára, a bős a pápa fönséges alakjára talált, melyet Francziaország fegyvere védelmezett. „E pillanattól kezdve Napóleon császár kor­mánya alkudozásokba bocsátkozhatott: azon teljes lehetlenség, mely 1861-ben uralkodott,ma elenyészett. Olaszország többé nem vágyik a pápai birtokokra, s nem fenyegeti azokat. Ez még nem elég. Hogy Francziaország elhagy­hassa Rómát, szükség volt rá, hogy Olaszorszá­got összekösse a pápaság és pápai terület sért­­hetlenségével. Ez meg is történt. Olaszország nem csak tiltakozik minden megtámadás ellen, sőt kötelezi magát, hogy azt megakadályozza. Róma birtokának követelője megszűnt, ez­után védelmező lett belőle. „Még ez sem minden. Nem volt elegendő,hogy Róma és Szent­ Péter öröksége megvédelmez­­tessék a külső megtámadástól; szükség volt, hogy a belső forradalmaktól is megőriztessék. A pápa, mint universalis uralkodó, mindenütt bír alattvalókkal, s az egész világon talál kato­nát. De ki fogná e hadat fizetni? Bizonyára nem telnék ki e költség a pápai kincstárból,melyet az adósságok roppant terhe nyom. Tehát Olaszor­szág fölmenti a vaticant terheinek legjelentéke­nyebb részétől.Ezen igen igazságos intéz­kedés által maga Olaszország teszi a pápát azon helyzetbe, hogy szervezhesse hadseregét, melynek nagysága nincs is meghatározva. „Két év előtt, a midőn Lamoriciere tábornok, az ön­kénytesek élén jött, és nemesen felajánlá kardját egy nagy ügy védelmére,Victor Emmanuel király arra a határgrófságok megszállásával fe­lelt, s Cialdini tábornok összetöré Castelfidardo mellett a csekély hadat. „Ma, Olaszország maga enged módot a pápai kincstárnak újabb had fogadására, mely szük­séges lesz védelmére. „1862-ben, Turin hadsereget küldött a lega­­tiókba, a pápai fegyveres erő megtörésére. 1861-ben Olaszország megnyitja a pénzforráso­kat, melyek a pápa souveranitása védelmére szükséges haderőt föntartandja. íme ebből áll a sept. 15-ki conventio. Itt to­vább nem is kell okoskodnunk, mert a­mit mondtunk, nem hypothesis, hanem valóságos kézzel fogható tény. Kérdjük: miként lehetne ezt másként csak magyarázni is ? Hogy történ­hetett, hogy Olaszország ma abban találja győ­zelme dicsőségét, hogy lemond dicsvágyó kö­veteléseiről? Hogy is lehetne a pápaság fe­nyegetve, oly egyezmény által, mely neki épen az állam garantiáit szerzi meg, mely elébb bir­tokaitól megfosztani igyekezett? a midőn ezen egyezmény Francziaországgal köttetett,s Fran­­cziaországot, ez ügyben, solidaritásba hozza. Az eszmék azon sorozata, melyet a demokrata sajtó nyilvánít, csak bámulattal tölt el minket: csak azon föltevésen nyugodhatik, hogy az olasz kormány ez alkalommal nem őszintén ,nyil­atkozik. „Igen. Azt hinni, hogy a sept. 15-ki egyez­mény föláldozza azon érdekeket, melyeknek vé­delmére van megkötve, annyit tenne, mint föl­tenni, hogy a szerződő felek egyike nem őszinte, s Olaszország ezzel csak azon eszközt akarta elnyerni, mely által a francziák Rómából kivo­nuljanak, s Flórencz csak azért választatott fő­városnak, hogy az olasz kormány közelebb jus­son Rómához! „Visszautasítjuk ezen föltevést, mely Olasz­ország becsülete ellen rágalmat s egyszers­mind gyakorlati lehetlenséget foglal magá­ban. Mert, világos, hogy a midőn Olaszország egy uj főváros választása által jövendőbeli szándékainak előleges zálogát adja csak ko­moly dolgot követhet el. Ám mondják má­sok róla, hogy ügyes volt: mi inkább sze­retjük hinni, hogy loyális. És mit használna ügyes fogásával ? Ez csak érték nélküli expe­­diens volna,ideiglenes és tehetlen.Mert világos, hogy ha a turini kabinetnek kell végrehajtani az egyezményt, a parlamentnek pedig megerő­síteni, s aztán a háttérben utógondolatok, szán­dékos elferdítések merülnének fel, a conventio megszűnnék létezni. „A császár mindig kettős czélt tűzött ki : fel­szabadítani Olaszországot, és megerősíteni a pá­paságot : egyesíteni e kettőt dicsőséges szövet­ségben, visszaidézni a pápaság fénye­s napjait, támogatva a nemzeti erők által, a polgárosodás hasznára, azon erkölcsi hatalommal, mely előtt a világ meghajlik. Ez a végezet: „Róma és Olaszország szerencsétlensége a kölcsönös ellenszenv. A kibékülés egyik és má­sik jövőjének záloga leend. „Miért ne értenék meg ezt végre Rómában és Turinban ? Mért ne volna lehető az, a­mi oly igazságos; miért ne végezhetné IX. Pius a pá­paságot, úgy, a­mint kezdte ? Mért ne végződ­hetnék az olasz mozgalom, mely tizenöt év előtt a Vatikán mellől kezdődött, azzal, hogy e köze­ledést az egyház és a mai társadalom között, fölszentelt kezek állják meg ? Ez a század egyik legnagyobb eseménye volna. Nem hihet­jük, hogy ily nemes remények, csak hiú csaló­dásokká válhassanak.“ A franczia-olasz egyezmény jelentése. Ezen egyezmény jelentését a con­­servativ „Vaterland“ párisi legitimista levelezője k­övetkezőleg magyarázza: „Az olasz kérdés mellett minden háttérbe szorul. Kezdjük azon, hogy a Velenczére vonat­kozó titkos pontokkal foglalkozzunk. Bármit mondjanak és állítsanak, bizonyos, hogy Fran­­cziaország e szerződésben kötelezi magát, mi szerint Velenczét bizonyos idő múlva Olaszor­szág kezére adja. Kárpótlásul az alpesek lejtő­jét kapta Turinig, melyből erősített hely leend­ Létezik Turinban franczia párt s azon percz­­töl, melyben megszűnik Olaszország fővárosa lenni, franczia város lesz Turinból. (?) Mindez tulajdonképen nem egyéb, mint Cavour terve, melyet több évi fondorkodások és szószegések után ismét elővettek, hogy foganatosítsák. Az italianissim­ik és democraták pártjának e kedvező combinatio Napoleon hgnél szervezke­dett, kinél a kisebb nagyobb mértékben elismert ügynökök tüntető módon ki­sbe jártak. Ne áltassák magukat sem Bécsben, sem Ró­mában,­mintha Victor Emanuel valaha lemondana állítólagos jogairól a sz. várost illetőleg, bármi ellentmondók legyenek efelöl a hirek. Antonelli bibornok megértette ezt, midőn a franczia kö­vetnek, ki 22-én délben értesítette az olasz-fran­­czia szerződésről , így felelt : „Ezt vártuk !“ A kormány, mely félni kezd a kath. párt izgatottságától, megkettőzteti a lapokban a szerződés gyöngitését; mégis tudja az egész vi­lág, mit kelljen a legközelebbi eseményekről tartania. A császár a pathiájában kivétette kezéből a cselekvést öcscse által s most tovább fog fejlődni az ügy, mely végre háborút idé­­zend föl Ausztriával. Meg lehet győződve min­denki, hogy a császári Machiavellismus min­dent elkövetend, miszerint Ausztria jogtalan térre lépjen s az ellenségeskedést megkezdje. Az ennek alapjául szolgáló okoskodás ez: Nem akarjuk — mondják — hogy Ausztria ismét Olaszországba jöjön, s hogy őrködjünk mozdu­latai fölött, helyőrséget tartunk Rómában. Egyúttal Róma elhagyására készülnek, hogy az ez által ott támadt zavar a forradalmi té­nyek által kihívott Ausztriát beavatkozásra kényszertse. Ekkor háború támad Franczia­ország és Ausztria között. Egy pillanatig sem kell feledni, hogy Ausz­triát határozásra kívánják szorítani. Ezalatt minden részről, minden úton és módon arra tö­rekszenek, hogy Ausztria szövetségeit gyön­gítsék. A császárné schwalbachi útjának nem volt más czélja, bármi egyéb indokokat hoztak is föl. Azt mondogatták, a császárné gyors eluta­zás­á­ családi viszály okozta, a császárnak Bel­­langer Margittal­ viszonya miatt. Bizonyos, hogy ha volt is családi jelenet, mindeneőtt a politika játszik. A porosz királ­lyal akartak beszélni, az orosz czárt látni és Ausztria elszi­getelését megkísérleni. Hogy Oroszországot meg­nyerjék, annyira mennek, miszerint külön ná­polyi királyság alakítását ajánlják Leuchten­­berggel a trónon (?)• Oroszország szerencsére mindig fél a lengyel fölkeléstől s csak mivel Ausztria Damocles kardja függ e kérdésben feje fölött, gondolja meg kétszer, mielőtt hűtlenséget követne el ellene. Kétségtelen, hogy az olaszok, miután Róma kiürítése felöl bizonyosak, sza­kadatlanul Velencze megnyerésére fognak töre­kedni. S mi nyomorult szerepet játszik Drouyn gyalázatos alakoskodásával? Ó, ki hivatva volt, hogy a conservativismust képviselje, Thou­­venel, Lavalette, Benedetti terveinek valósító­jává le­sz! Visszalépésekről beszélnek. Ebből szó sem igaz. Ma, midőn a franczia olasz egyezményt tudja mindenki, a Tuilieriák mindent elkövet­nek, hogy a következményeket illetőleg altas­sák a világot. „Elbocsátni s aztán újra meghúzni a gyeplőt“ — e politika nem mai, a második császárság kezdetével született. Számítni lehet rá, hogy a fölrobbanásig csak bársonykacsákkal találkozunk, még pedig annyira, hogy ha Drouyn megbuknék is, nem Thouvenel vagy hozzá ha­sonló, hanem a legszelídebb pápabarát, például Latour d’Auvergne nyerendi el helyét.“ Czikkíró ismétli tudósítása végén, hogy Na­póleon hg s a Palais Royal emberei tettek min­dent, a császár csak engedett, s a pathiája oly nagy, hogy ezen, a láthatáron mutatkozó vihar, több máshoz hasonlón, következmény nélkül el­vonulhat. A tények azonban léteznek s Ausztria óvakodjék. (Lásd Francziaország rova­tunk alatt a „Con­ espondant“ és „Union“ néze­teit. S­z­e­r­k.) „A pápaság és Olaszország.“ (f) A félhivatalos „France“ sept. 28-ki számában a fönnebbi czim alatt oly czik­linn niplor nőleányké.pf» lf»Rp* a leg­ Angol lapok az olasz-franczia egyez­ményről. C? A római kérdésről a „Times“ sept. 26-ki száma igy nyilatkozik: „Mondtuk már, hogy az egyezmény, noha a kiegyenlités Bzinét viseli magán, határozottan előnyös Olaszországra nézve. A pápaság hivei a francziák elvonulásával nem csak támaszt vesztenek , reményeik végleges megsemmisülése még keményebben sújtja őket. A dolgok jelen állása egyáltalán nem volt ínyükre, a jövőtől való félelemből mégis szerették volna tartóssá­gát. Különösen arra törekedtek, hogy a nagy olasz forradalmat nem történtté tegyék s ne csak azt nyerjék vissza, mit az egyház egyenes után vesztett, hanem a hasonirányu fejedelmek is visszatérhessenek az egyházi birtokkal szom­szédos területekre. Megátkozták a régi romo­kon épült uj királyságot s az általános restau­­ratio ábrándképe után rohantak. E szép ábránd, legalább ami Francziaországot illeti, semmivé lett. A forradalom szentesítést nyert, s a pápá­tól, noha Róma még megmarad számára, a be­­végzett tényeknek kissé gyakorlatibb elisme­rése fog követeltetni az eddiginél. Nekünk an­goloknak az olasz kérdésben az tűnik fel legin­kább, hogy olaszok hozták színre és katholiku­­sok. A pápa saját közvetlen alattvalói ellen kénytelen idegen szuronyokkal védeni magát. Azt mondják, saját államából a legkisebb sereget sem képes kiállítani, s hogy saját hada legyen, ez csak idegen légió lehet. A protestánsok semmi­képen sem avatkoztak a dologba. Az olaszok és szövetségeseik egytől egyig katholikusok voltak, s a franczia fegyverek csak az olaszok érzületének kifejezése voltak. Az olaszok zo­kon veszik, hogy az egyház állítólagos szük­ségeinek politikai áldozatai legyenek. Azt mondják, hogy a pápának, mint a nagy római egyház fejének, egy vagy más után független fejedelemnek kell lennie, s e föltétel az egész egyház javára elengedhetlen. Az olaszok tehát azért szenvednek, hogy a spanyolok és belgák vegyék hasznát s természetesen elégületlenek. Mi angolok könnyen találnánk kisegítő eszközt e zavarban. Nem hiszszük, hogy az egyházi állam okvetlenül szükséges az egyház legitim tevékenységéhez, mig ellenben hivatkozunk Napoleon császár szavára, mely szerint az igy szervezett egyház ellenkezik a nép jogos igé­nyeivel. Egyátalán nem lehet mondani, hogy a pápa kevésbé tevékeny, mióta világi hatalma megcsonkult. A jelen egyezmény nem is sem­misíti meg e hatalmat föltétlenül, s bizonyos határok közt még mindig fejedelem marad a pápa. A magára hagyott pápai kormány azon­ban, bár megvédve a támadásoktól, szüksége­sebbnek fogja tartani a békülékenységet, mint most, midőn hatalma idegen szuronyokra tá­maszkodik. „Ha valóban eltökélt szándéka Francziaor­­szágnak —­ írja a „Herald“ — hogy a pápai trónt továbbra nem támogatja fegyvereivel, úgy e trón enyészete felé kezéig. Az olasz király nem védheti a pápai trónt s ha a pápa elleni római felkelés leverését megkísérlené, egy ezrede sem engedelmeskednék neki, s ő maga száműzött lenne 48 óra múlva. Őrizheti az egész római ha­tárt, hogy egy garibaldista se mehessen át raj­ta, s mégis a francziák elvonulása utáni 24 órá­ban nemzetőrség kisérte szekér jelennék meg az olasz határon s szabad átmenetet kérne a trón­fosztott szent atya számára. A rómaiak gyűlö­lik a pápai kormányt egyrészt politikai és egy­házi roppant visszaélései miatt, másfelől, mi­vel szenvedélyes olaszok. Meggyőződésünk sze­rint a forradalom mindig baj, sokszor vétek. Le­hetséges azonban, hogy Róma vérontás és erőszak nélkül lép át a pápai tosz kormányból az alkotmányos szabadságba. Ezt nem monda­nék, ha hinnének, hogy a pápa világi hatalmá­nak bukása kárára válnék a katholicismusnak. Léteznek országok, hol nem a római vagy an­gol egyház közt kell választani, hanem a ka­­tholicismus és hitetlenség között, s mégis az előbbinek adunk előnyt az utóbbi fölött. Ám a hitetlenség terjedését semmi sem mozdította elő jobban Franczia , Spanyol- s más országokban, mint a pápa rész kormánya. A világi trón meg­döntése a kath. vallás tisztítására vezetne, s szellemi befolyását Franczia-, Spanyol-, Német- és Olaszországban századokra megnyitná és biztosítaná.“ A „Daily News“ a turini zavargásokról beszél. „Az olasz-franczia szerződés első gyümölcsei — úgymond — keserűek — zavar, csop­rtosu­­lás, vérontás. A szerződést kötő miniszterek sú­lyos nemzeti válságot idéztek elő, melynek kö­zepette leléptek a színről. Az idegen beavatko­zás átka még mindig Olaszországon fekszik; régi ellenei azonban ezúttal nem tudták fölidézni a polgári viszályt, csak barátai teheték ezt. A hatóságok, mintha feledték volna, hogy a rend föntartása oly kötelesség, melynek szentsége nem attól függ, helyes-e a fönálló minisztérium politikája. A nemzetőrség is a sorkatonaságra bízta a csendzavarás megszüntetését. Az olasz nehezen uralkodik magán, ha áldozatokat kö­vetelnek tőle, nem Rómáért, melynek előnyét minden olasz város elismerné, hanem hogy be­bizonyuljon, mennyire áll Olaszország idegen pártfogója nyomása alatt. Az olasz kormány jobban teszi vala, ha a római kérdést még egy ideig pihenteti, semhogy ily alakban szőnyegre hozza. Az „Advertiser“, mint garibaldista s a pápa és Napoleon gyűlölője, nagyon ellenzi a lelépett olasz minisztérium politikáját Mégis azt mond­ják, Garibaldi helyesli az egyezményt. Reformok Lengyelországban. A „ Journe de St. Pétersbourg“ közli a császár egy leiratát Berg grófhoz, Len­gyelország kormányzójához öt rendelet­tel együtt, melyek a lengyelországi ok­tatásügybe jelentékeny reformokat hoz­nak be. A császár leirata Berg grófhoz így szól: „Miután a rend helyreállításának haladtával a lengyel királyságban elkerülhetlennek tartom azon szervi reformok folytatását és fejlesztését, melyek alapja a f. é. febr. 19-ki (mart 2.) uká­­zok által megvettetett, kívánom azon szilárd határozattal, hogy ragaszkodom hozzájuk, mi­szerint e reformok megdönthetően kitartással foganatosíttassanak; mit lehetsen ez ország rendes és tartós fejlődését társadalmi élete meg­­n­jítása nélkül biztosítani. Tekintettel erre kü­lönös gondot fordítottam e királyság oktatás­ügyének javítására. Nincs a kormánytevékeny­ségnek ága, mely hasonló fokú öröködéseket igényeljen, mint a közoktatás kérdése, melynél minden üdvös vetés csak a későbbi ivadékban érik és gyümölcsöt. Szükségesnek tartom e czélra a visszaállított rend első napjait fölhasz­nálni, hogy újabb gondossággal fogjak a köz­oktatás átalakításának és javításának megkez­dett munkájához, melyet az utóbbi csendzava­rások megszakasztottak. Az általam máj. 8-án (20) szentesített átalános rendszabály minden tanintézet alapjául a vallásos és erkölcsös ne­velést tűzte ki. E rendszabály a magasabb ta­nodák számára a classical tudományokat hatá­rozza meg anélkül, hogy a szaktudományok tanítását megszüntetné. A társadalom minden osztálya számára megnyitja e tanodákat rang- és valláskülönbség nélkül, s a felsőbb és közép­tanintézetek számát tetemesen szaporította, a legtöbbnek elégséges föntartási eszközt bizto­sítván. Az 1862-ki rendszabály ezen­­ lapja jö­vőben híven megtartandó. Midőn ezt megdönt­hetően kiindulási pontnak veszem, szükséges­nek tartom további alkalmazását illetőleg ren­delni, mint következik: 1) Szemben az országos lakosság uj helyze­tével, melybe gazdasági és közigazgatási tekin­tetben jutott, sürgős szükség az elemi oktatás terjesztése és szilárdítása. Csak így juthat azon helyzetbe, hogy az uj törvényhozás, minden jó­téteményét élvezhesse, s hatalmas védet képez­zen a béke és az uj társadalmi rend föntartá­­sára. Miután valódi elégtétellel értesülök a hoz­zám érkezett jelentésekből, hogy csaknem az egész lakosság élénken vágyik az oktatásra, bizalommal az uj községekre hagyom a tano­dák szaporításának s a szükségessel leendő ellátásának gondját, ami a kormányhatóságo­kat s egyéb az ügyben részes egyéneket illeti, utasítom őket, hogy e fontos ügy iránt a leg­élénkebb és legtevékenyebb érdeket tanúsítsák. Nem kételkedem, hogy személyes közreműkö­­­dések folytán, lehetőleg rövid idő múlva a tano­dák kellő száma fog életbe lépni, s így a len­gyel oktatásügy egyik sajnos hiánya be lesz töltve. 2) A nőnevelés is csak egyoldalú rendszabá­lyok és kísérletek tárgya volt eddig a kormány részéről. Szükséges lesz tehát átalános, a tár­sadalmi osztályok kívánalmainak megfelelő rendszerhez fogni, miután a nők erkölcsi és szellemi nevelése a későbbi ivadék rendes ne­veltetésének legjobb biztosítéka. Midőn e tekin­tetben, valamint a közoktatás többi ágaira néz­ve erélyes, de elővigyázatos és haladási rend­szabályokhoz nyúlok , szükségesnek találom, hogy már most a műhez fogjunk fiatal leányok számára alapítandó kültanodák által a király­ság nagyobb városaiban, hasonlók által azokhoz, melyek Oroszországban és Varsóban is sok ha­szonnal fönállanak. 3) Midőn a kormány a nyilvános tanodákat, különösen a felsőbb és középtanintézeteket szer­vezi, különösen arra fog törekedni, hogy egész­séges nézeteket terjes­szen a fiatalság közt s a­ munka és bölcs oktatás iránti szeretetet fejles­sze benne; az oktatási hatóságok, anélkül, hogy maguknak vagy másoknak megengednek a tudomány csarnokának politikai clubbá átvál­toztatását, csupán a polgárosodás önzetlen szol­gálatát tartandják szemük előtt; folytonosan arra kellene törekedniük, hogy a közoktatást javítsák Lengyelországban s a műveltséget emeljék. 4) E czélra, midőn a lengyel ifjúság módot nyer, hogy nemzeti ny­elvén tanuljon, arra is kell gondolni, hogy a királyság lakossága több nemzetiségből és vallásból áll. Ezek mindegyi­­­két a nyomás minden kísérletétől meg kell óvni, s e czélra fölötte szükséges, hogy minden nem­zetiség számára külön tanodák alapíthassanak s megállapodás történjék az iránt, hogy az elemi tanodákban a többség nyelvén tartassék az elő­adás, t.i. vagy lengyelül vagy oroszul, vagy lit­vánul, a helység lakosainak nemzetisége sze­rint. Az Oroszországra Lengyelországban váró feladat: a teljes pártatlanság mindazon elemek­kel szemben, melyekből az ország lakossá­ga áll. Támaszkodva ez átalános elvekre, megpa­rancsoltam a következő rendszabályok kidolgo­zását, melyeket ma aláírásommal elláttam : 1) a lengyel királysági elemi tanodákról; 2) a női gymnasiumok és progymnasiumokról ugyanott; 3) a varsói orosz gymnasiumról; 4) az evang. német gymnasiumról Varsóban ; 5) a tanoda­igazgatások szervezetéről.Midőn önt ezen ukázok foganatosításával megbizom, bizonyos vagyok benne, hogy ön, a használandó rendszabályok, különösen lelkiismeretes közegek választása ál­tal szándékaim pontos és változ­atlan életbe­léptetését biztosítandja. A néptapodákat a ki­rályság szervező bizottmányának különös gond­jára bízom. — Fölhívom egyszersmind önt, hogy a föllebbi elvek alapján további javas­latokat tegyen nekem a királysági fő- és közép­tanintézetek további fejlesztése és megváltozta­tása iránt. E czélra szükségesnek tartom, hogy még következő további utasításokat adjak ön­­nek : 1) Az alsóbb gazdasági tanodák 1864. febr. 19. (márc. 2.)­ki s a ma szentesített ukázok sze­rint reorganisálandók; 2) az elemi tanodák szá­mára tanitóképezdék állitandók ; egy vagy két évfolyam különösen az orosz és litván tanítók­nak lévén szentelendő; fölkeresendők ezenkí­vül a legjobb eszközök a főtanodák számára szükséges tanítók kiképezésére; 3) a külön ke­rületi tanodák 7 osztályú gymnasiumokká alakí­tandók át: az átalános kerületi tanodákból pro­­gymnasiumok váljanak a gyakorlati és classicai tudományoknak szentelve; 4) a lublini lyceum gymnasiummá legyen, a többi lengyelországi gymnasiumhoz hasonló classicai iránynyal; 5) a varsói főtanoda egyetemmé átalakítására mie­löbb javaslat teendő és fölterjesztendő e ugyanazon jogokat és szabadj­a­kat nyerendi, melyekkel az orosz egyetemek birnak , anél­kül azonban, hogy a helyi igények figyelem nélkül maradjanak; végül 6) A „Sándor és Má­ria“ czim­ü leánynövelde végleges fölállítása Varsóban,valamint a fönálló és alapítandó külön tanodák, milyenek a gazdászati és erdészeti is­kólák, a későbben nyerendő utasítások szerin foganatba veendők. Midőn a királyság minden lakójának, rang állás és valláskülönbség nélkül eszközt nyújtok hogy az uj ivadéknak jó és józan nevelést ad­­janak, remélem, hogy az oktatás termékenyíti tevékenysége a lengyel fiatalságot megóvandó. azon merényektől, melyek, miután annyit tettel szerencsétlenné, mostanig is gátolták az egész ország haladását és fejlődését. Sán­dor.“

Next