A Hon, 1865. augusztus (3. évfolyam, 174-199. szám)

1865-08-01 / 174. szám

174-ik sz. Kedd, augusztus 1. Előfizetési díj : Pustán küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra................................. 1 frt 75 kr. 3 hónapra......................................5 frt 25 kr. 6 hónapra . ...........................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik bekü­ldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-ső emelet. Szerkesztő lakása : Ország­ut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP Kiadóhivatal, Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint. Harmadik évfolyam 1805 Beigtatási díj .­7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr stályegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesz­tőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- ke>­rgkertelmi és kitz/f/fItf/ti rovat szerkesztő­jének lakása : Szervita-tár, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőség­hez intézendő. K­órmentetlen levelek (fsak ismert kezektől fogadtatnak el. folyamira: augustus — September­i 2 hóra . . . augustus — octoberi 3 hóra . . . . augustus — decemberi 5 hóra . . . Julius 1-től kezdve teljes példányokkal szolgálhat 3 frt SO kr. S frt 25 kr. Q irt *75 kr. ,.A UCNU szerk. s kiadó hivatala. PEST, JULIUS 31. Politikai Szemle. (U). A „Daily Telegraph“ egyik leg­olvasottabb angol napi­lap, a magyar ügyővel foglalkozik. „Mennyire sikerül az új kísérlet — írja az angol lap — egyes koronaországoknak az egész egy­séges kormányzatával összeférő maximu­mot adni a helyhatósági függetlenségnek és ez által a birodalmat megszilárdítani, azon kérdések közé tartozik, melyekre egyedül az idő adhat feleletet. Eközben elég világos a fordulat hatása Ausztria külviszonyaira. Mindenesetre jellem­ző, hogy a bécsi kabinet, mihelyt kilátás nyílott a magyar ügyek elintézésére, azonnal függetlenebbü­l kezd beszélni a berlini kabinettel. Ha a magyarok is­mét ki vannak elégítve, a császár mint nyilt kérdést tárgyaltat­hatja az olaszországi várné­gy­­szögről való lemondást. Továbbá a szabadkereskedelem ügye diadalt ünnepel Schmerling minisztériu­mának eltávolítása által. Még az olasz problémának távol kilátásban álló meg­oldásánál is Francziaország Ausz­triának természetes szövetségese lenne Poroszország ellen , s már különböző je­lenségek mutatkoznak, hogy III. Napóleon császár közre akar működni a német ke­leti birodalom újjászületésén. Angol­ország semleges állásánál fogva csak sok jót kívánhat a birodalom mindkét felének, de rokonszenvezni csak a biro­dalom azon felével fog, mely a legh­i­­vebben juttatandja érvényre az alkotmányos és kereskedelmi szabadság elveit. Ha sikerülni fog Magyarországot kibékítni Ausztriával a jelenlegi kiegyezkedés által, a habsburgi házra igen fényes jövendő derül. Ausztriai császár C­ Felsége tegnap vagy ma volt Ischelbe utazandó. Váljon innen el fog-e menni Gasteinba? Bloome gróf küldetésének eredményétől függ. Bécsben azon meggy­őződésben vannak, mi­ként ha a porosz király eltávozik Gastein­­ból a­nélkül, hogy egyetértés jött volna létre a két állam között, a szakítás kike­rülhetlen. Bloome gróf különben még né­hány napig marad Gasteinban, mely kö­rülményből azt következtetik, hogy az alkudozások kedvező eredménye lehet­séges. Párisban is még mindig ily vélemény látszik uralkodni. Az „Indep­­helge“ párisi levelezője azt hiszi, hogy a magyar conservativ párt inkább a Poroszország­gal való egyetértésen fog dolgozni. E párt mindig kedvező vélemén­nyel volt az Ausztria és Poroszország közti jó viszony­latok fentartása iránt. A porosz király is, mindamellett hogy tágas tért enged mi­niszterelnökének az aetióra, nem nézné jó szemmel, ha a dolgok oly fordulatot ven­nének, hogy szakítni kellene az ausztriai házzal. A „Weimarer Zig“ úgy hallja, hogy Ausztria, Porosz-, Bajor- és Szászország uralkodói találkozni fognak egymással Salzburgban. A „NI. Preuss. Zig“ (ke­resztes újság) azonban csak az ausztriai császár és porosz király találkozását helyzi kilátásba; a többi uralkodók ta­lálkozásáról bizonyos még nem hallat­szik. Az „lud. beige“ megczáfolja azon hí­­reket, melyek szerint Ausztria és Fran­­cziaország közt alkudozások folynának az olasz királyság elismerése tárgyában. A dologban nincs egyéb eddigelé, mint az, hogy vannak Ausztriában államférfiak, kik közeledést akarnának eszközölni az új királysággal. De azok, kik így véleked­nek, elszigetelve állanak. Feltűnő mégis, miként Drouyn de Lhuys egy párisi táv­irat szerint azon reményét fejezi ki az olasz királyságnak Spanyolország részé­ről történt elismerésére vonatkozó jegy­zékében, hogy Victor Emmanuel kormá­nya nem sokára el fog ismertetni m­i­n­­den európai hatalom által. A hír, Napoleon császár congressus­­tervéről még mindig vitattatik az angol sajtóban. „Most, miután a „Moniteur”, be­szólt — írja a „Manchester Quardian”, — nem nehéz kifürkészni a hir forrását, s fölismerni a benne rejlő valóság mennyi­ségét. Napoleon császár nem ismételte a múlt évben annyira feltűnt meghívásait, de legtávolabbról sem hagyott föl congres­­sus eszméjével; csendesen és kitartólag mű­ködik kedvencz tervének végrehajtásán. Valahányszor megkérdeztetik Franczia­­ország tanácsért vagy segítségért, nemzet­közi bajok következtében, mindig ugyan­azon feleletet és ugyanazon erkölcsi tanulságot hallhatni: „Ha a congressus összejő, ezen bajokat elhárítni vagy leg­alább csökkenteni lehetett volna stb.“ A Sehmerling-m­iniszterium vége. ̋ A jul. 29-ki „Wiener Zeitungéban ol­vasható tizenhat fejedelm- levél egy kor­szakot fejez be. Megvalljuk, hogy a tartózkodást, me­­lyet egy hónapig folyton tanúsított a ma­gyar közélet embere, egészen indokoltnak találtuk, a­míg Schmerling miniszteri czí­­me fennállt. Élt az aggodalom, hogy a mese oroszlánja csak betegnek tetteti magát, s a tanult bölcse­ség arra figyelt, hogy a barlangjából visszatérő láb­nyomokat mikor fedezhet fel ? Most már bevégzett tény, hogy az a korszak meghalt. És az is lélektani igazság, hogy va­lami roszabb nem következhetik utána. A gúnydalok, miket a hajdani Back­­­systema ellen oly zajosan énekeltek, még mind dicsérő diatribák azon elhallgatott meggyőződéshez mérve, a­mit Schmer­ling rendszere hag­yott maga után hátra. Bach csak az absolutismus kényszerét használta közös mindnyájunk ellen ;­­­­ Schmerling kitalálta azt a sublimis roszat, hogy egyik nemzet alkotmányos életével nyomja el a másikét. Bach behozta az általános német bu­reaucrat­­át hozzánk; — Schmerling ma­gának a magyar nemzetnek alkatrészei­ből készített, számunkra ily alkotmányun­kat meghazudtoló apparátust. Bach csak centralizálni akart bennün­ket; — Schmerling elébb szételszedni s úgy centralizálni. Bach csak elnyomta nálunk a szabad szót; — Schmerling el is nyomta, meg is büntette. Bach csak ignorálta államjogunkat; — Schmerling fictiókkal hamisította meg azt. Bach csak sakkot játszott a nemzetiségi kérdésekkel; — Schmerling hazárdjáté­kot űzött velük. Bach elköltötte az állam vagyonából a mi megvolt; — Schmerling már azt is köl­tötte a mi lesz (lásd adókölcsön), sőt még azt is, a­mi nem lesz (lásd behajthat­­lan adóhátralékok.) Így aztán Bach bevégezte azon, hogy előidézett az államra egy nagy vérveszte­séges vereséget; — Schmerling pedig előidézett rá egy általános vérpangásteljes zsibbadást. Ezért teljes hittel kell azt mondanunk, hogy julius 29-kén túl roszabb már nem következik , mert Pandora szelenczéje fe­nékig ki van ürítve. A lelépő rendszer hívei az absolutismus visszatértével ijesztgettek; annyira vol­tunk, hogy már ez sem volt ránk nézve „mutatio in pesus“, a jul. 29-ki kinevezé­sek azonban nem hangzanak a Thunok, Clam-Martiniczok nevére, s a fenyegetés éle ebben letört. Most rajtunk áll bebizonyítani, hogy mind annak, a mit Schmerling úr fölállí­tott, ellenkezőjében áll az üdv. Hogy Magyarország alkotmányos élete nem elnyomója de felemelője, de biztosi­téka az egész birodalom alkotmányos ki­fejlődésének. Hogy a bureaucratiát felváltó önigaz­gatás czélszerű­bb, olcsóbb, hivebb, s tör­vény és igazság kiszolgáltatás, közva­­­­gyon kezelés, ellenőrködés dolgában több a hitelt szerző. Hogy Magyarország pártjai, nézetkü­lönbségei, nemzetiségi és vallásbeli ele­mei magukra hagyatva nemhogy felbom­lásra vezető harczot kezdenének,de sőt ha szándékosan a hatalom kezelői által fel­izgatva, felbérelve nincsenek, egymást jól megértendik s egymás törekvéseit buzgón előmozdítva a közös szabadság biztosításában közös boldogságuk czélját ismerendik fel. Hogy Magyarország alkatrészei, mi­helyt mesterséges gátak nem állanak kö­zöttük, önként össze­csatlakoznak ismét, s a magyar nemzet e csatlakozást nem zsákmányolja ki a provinciális érdekek elnyomására s erőszakos suprematiára. Hogy a felszabadult sajtó és gyüléste­­len, magas szempontból tudja megitélni saját hatáskörét, s midőn nagy dolgokat megvédni egy méltóságteljes „vető“ elég, kisszerű zajgással nem fogja ellenfelei lár­máját szaporitani. Itt így az elismert jog egyértelmű a helyreállított renddel. Hogy a magyar közjog a nemzetisége­ket nem felhasználni, de nekik használni törekszik. Ho­gy egy államnak meg kell tudnia abból élni, amije „van“ , mihelyt a köz­jólét és nem a köz dissipatio a jelszó. És hogy végül a szabad mozgásban van az erő, az egészséges élet. E törekvések akadályai, nagyon jól tudjuk, hogy­ még Schmerling uron is jól voltak, s annál nagyobb elégtételnek ves­­­szük, midőn látjuk, hogy vele együtt há­­rittattak el az útból. A jövendők kérdése most legalább nyilt őszinte pártfelek kezébe van adva, s az, hiszszük, hogy a jövendő kormány is örö­­mestebb látandja azon ellenfél helyén, ki elődére mereven rászegzett­ szemmel, de hallgatva nézett, azon ellenzéket, mely minden közügyhöz hozzászól, néha tán hevesebben is; — de szavaihoz derült ar­­czot csinál, s azoknak sikerében — hisz!... Pest, julius 30. © A „Bécsi Híradó“ pedig csak foly­vást szellőzteti a vármegye-ügy kérdését. Nem áll rá azon ajánlatunkra, hogy vár­juk be, míg az uj kormány programmját megértettük ; ő csak huzza, mint a szín­padnak háttal álló gordonkás, a régi kar­nagy által eléje tett kólából, mikor már az előfüggönyt is felhúzták a háta mögött. Valóban úgy látszik, mintha szavát adta volna valakinek, hogy az uj kormány in­­stallationalis bevonulását oly fanyar fo­gadtatásra készítse elő, mint csak lehet. Jul. 29-ei számában a „Hon“-nal és Tisza Kálmánnal kezd el polemiázni. — Még csak a kezdetén van, miután e czikke­kre f­ el van jelölve. Előre tudjuk a véget: harmadszor is el fogja mondani, a­mit már kétszer elmon­dott : akár előre megírjuk a tárgy so­rozatát, a mint az rendbe következni fog: (1861 ki vármegyék. — Lármás bizottmá­nyok. Nepotismus. Köszökös restóráczió. „Meghalt!“ Adómegtagadás. Ötvenkét or­­szággyűlés. Törvényszolgáltatás fenaka­­dása. Szellemi terrorimus. Pressio az országgyűlésre. Kormányrendeletek fél­­revetése. Tömeges leköszönés. Általános felbomlás.) Ugy­e­bár ilyen sorozatban fognak ismét következni? Már kétszer hallottuk, tehát onnan gondoljuk, hogy harmadszor is így lesz. Ha a „B. H.“ a magyar kormány­férfiak orgánuma volna, nem mondjuk, hogy nem ereszkednénk vele az egész tárgy­sorozat fölött csendes polémiába; de így, a­hogy most vannak a helyzetek, attól tartunk, hogy majd „inter duos liti­­gantes tertius plangit!“ s semmi igaz­ságot nem találunk abban, hogy a lelé­pett kormány hibáiért mért tartsuk soli­­daritásban állónak az utána következőt, s mért idézzünk fel reeriminatiokat, elso­rolva, hogy mindaz, a­miket a 61-ki vár­megyék magatartása ellen felhordanak, egyedül az akkori kormány provocatiói­­nak természetes következménye volt, mi­helyt a mostani kormány azon insultáló Előzményeket nem követi el, nem találko­zik annak eredményeivel sem. Annyit azonban nem csak a „B. H.-­­nak, de másoknak is, a­kiken több fordul meg, őszintén fel kell fedeznünk, hogy azon álláspont, melyet e kérdésben a­­ „Hon“ elfoglal, nem csupán a „Hon“­­ pártjának nézetpontja , hanem minden bármi árnyalatú hazai párté. Kérdezze meg, a­kit érdekel megtudni, a „Pesti Napló“ szerkesztőjét, a „Pesti Hirnök“ szerkesztőjét: minő tudósításokat kapnak saját közönségük közvéleménye felől, s mindegyik ugyanezen adatokról fog ta­núskodni, a­mikről mi. „A municipális életkor az alkotmány legalsó alapja.“ Ez az osztatlan vélemény, s a legnehezebb imputatióra méltó hami­sítást követné el a hazai journalistika, ha­­ezzel ellenkezőt akarna a kormán­nyal el­hitetni . Nem is használna vele egy óráig sem. Mert hasztalan volna e kérdésben az ös­­­szes magyar journalistikának kiegyezése, ha a közvélemény nem ez irányban bízta meg őket. Még azt is be kell vallanunk, hogy a mit jul. 26-iki lapunkban e tárgyról ír­tunk, azon ajánlat az „ultima Thule.“ S azon túl lakott földet nem bírtunk felfedez­ni, de igen is elég véleményt kaptunk vála­szul hozzánk tartozó és nem hozzánk tar­tozó publicistáktól, a­melyek akként hang­zottak, hogy összevegyítettük a poezist a politik­ával, s codificáltuk a sentimenta­­lismust a törvényességben. Elmondtuk ezt, nehogy azzal vádoltas­sunk, mintha mi sarkantyúznók a közvé­leményt e kérdésben: — ellenkezőleg van! örömest lenne a magyar journalis­tika kerékkötő-talp is, de nem lehet; an­­nyira el van ez a kérdés keserítve a Schmerling alkotta provisorium által. Tehát ezúttal, e tárgyban a „B.H.“-val nem fogunk elvek fölött polemiázni. A priori haszontalan itt minden értekezés. A posteriori majd meglátja a kormány, hogy miként haladhat előre, s a­hol vizet fog maga előtt találni, bizonyosan hidat fog rá építeni, s nem fog az úszáshoz, le­lépett antagonistái gyönyörűségére. Hanem azért ha egy egy személyes gorombaságot ejt el a „B. H.“ azt nem fogjuk emlékül albumunkba rakni, hanem alkalmilag visszaszolgáltatjuk. Ilyen gorombaság mindjárt első czik­­kében azon fölmelegitése egy magyar tábornok mondatának, ki azt bizonyosan nem a journalistica számára szánta, s mely mondat már 61-ben is elég keserű­séget, okozott , hogy t. i. „legfőbb baj Magyarországon az, hogy olyan sok el­szegényedett nemes ember v­an, ki szeretne ur lenni.“ E bántalom háromszorosan pattan ró­lunk vissza annak intézőjére, ki eme sza­vait a katonai celebritásnak idézni jónak látta. Először is a mi párthiveink nem kizá­rólag a szabadalmas osztályok; nem csu­pán nemesek, hanem a haza minden ren­dű polgárai, kiknek hogy nem csak a városi, de a megyei municipiumokban is a törvény engedte megillető helyek meg­adassanak : ezen nézet keresztülvitelére épen e sorok iiója tette annak idejében a leghatározottabb föllépést s abban épen párthívei által gyám­olitatott legjobban. Tehát legelőször: közöttünk vannak azok, a kik épen nem nemesek. Másodszor közöttünk vannak azok, a kik nemesek ugyan, de nincsenek még épen olyan igen nagyon elszegényedve; s daczára a B. H. volt patronusai de pau­­peri­ sationalis systemájának, még mindig képesek a haza és nemzet jóvoltáért áldo­zatokra s a közügyé mellett tett nemes fáradalmaikért Theurungszuschlagot nem sollicitálnak. És harmadszor közöttünk vannak azok, akik nemesek is, el is vannak szegényít­­ve, de azért minden áron­n­­­a­k l­e­n­­n­i nem akarnak, hanem a midőn az alkotmány és hazai törvények iránti kö­telesség összeütközésbe jön a kenyéradó tisztséggel; —akkor megszegetten hagy­ják a törvényt is és a kenyeret is, s men­nek iparvállalatokból, gyárakhoz, keres­kedelmi, ügyvédi irodákba — napszám­mal keresni a jellemszilárdság sanyarú falatját. Ezekből áll a mi táborunk. Ha az ellenkező légiót akarja megta­lálni a B. H., keresse más régiókban s tartson azoknak Philippicát ama théma fölött: mily csapás egy országon az olyan elszegényült nemesi és nem nemesi osz­tály, mely meggyőződése árán is ur akar lenni. (f) A rendszerváltozásnak még ma hivatalos jelei nem mutatkoznak. A miniszterek egyelőre szervezik bureausokat. A pénzügyminisztérium, mely eddig 36 osztályból állott, ezentúl két fő sectióra fog oszlani, az első vezetendi a pénz­ügyi közigazgatást, a másik a budget és állam hitel ügyeit. Az előbbi sectio Kappel-Savenau lovagra, a másik Becke lovagra, (Triesztből) lett bízva. A Piener-féle pénzügyi igazgatás fő­­hivatal­nokai, mint Holzgethan, Hoch báró, Bren­tano báró kilépnek a tevékenységi körből. —­ Belcredi gróf ma már megjelent bureau­jában, s beszédet tartott alárendeltjeihez. E be­széd azonban nem képez politikai programmot, hanem csak az ügykezelési rendszer reformját ígéri. Azt monda, nem barátja a közigazgatási centralisatiónak, hanem inkább a közigazgatási decentralisatio eszméjét támogatja. A részlete­ket a helytartótanácsra kell bízni, a középponti hatóság erejét és idejét az elvi és rendszerkér­dések megoldására fordítsa. Inti a hivatalnoko­kat, hogy a legvégsőbb erőfeszítéssel munká­­lódjanak , igy aztán később kevesebb hivatal­nokra lesz szükség s ezeket az állam jobban fizetheti. Végül szigorúan ajánlotta a titoktar­tást. — A „Botschafter“ megérkezvén a jul. 31 -ik napja, ily czimü czikkel „Mit akartunk ma? — örök búcsút vesz olvasóitól. Végszavaiban azt mondja: „Oly függetlenek voltunk, hogy füg­getlenség tekintetéből az oppositio egyik köz­lönye sem tett túl rajtunk.“ Ily h­a­m­is g­y­ó­n­á­s­s­a­l dől a halál karjába! A b­écsi lapok szemléje. (f) Hírek. Az „Oesterr. Ztg“ követ­kező híreket közöl: „Legközelebb szá­mos új rendelet kiadását várhatjuk: az el­készült javaslatok a minisztertanácsban legközelebb véglegesen megállapittatnak. Több ily rendelet a febr. patens 13. §-a alapján lesz kiadva, a­mit az idézett lap annak bebizonyítására hoz fel, hogy az uj minisztérium a febr. alapoktól nem szán­dékozik eltávozni. (Ez jóformán gúny­ként hangzik, az „Oesterr. Zig“szájában, mert olyan kormány, mely annyira ellen­sége volna a febr. pátensnek, hogy annak még 13 -ik §-át sem akarná megtartani, képzelni sem lehet.) — Ugyané lap sze­rint az eddig történt nyugalmazások már 150,000 forintot igényelnek. — Vég­re irja, hogy a magyar országgyűlés oct. 20-ra fogna összehivatni, s a meghívó le­velek kibocsátása aug. 20-kan, Sz. István napján, történik meg. (Mi jóval előbb várjuk.) — A „Debatte“ az uj cabinet program­mjár­ól. „A létező nyugta­lanság forrását egyedül azon körülmény­ben kell keresni, hogy az uj kormány oly mélyen hallgat. Mailáth úr bizvást hallgathat, mert már neve elég pr­ogramm. Magyarország tudja mit várhat tőle. De minden nagyrabecsülésünk mellett az uj kormány irányában, ki kell mondanunk, hogy a kabinet többi tagjainál nem ezen eset forog fönn. Hallgatásuk csak arra szolgáltat alkalmat, hogy a bureaucratiai szellemek, a­kik ma mindenütt az elége­detlenség magvát hintik szét, mindent elrontsanak. Belcredi és Larisch grófok­nak ezért annál szükségesebb volna be­szélni, mert semmit sem félhetnek, hogy magyar collegáik által terveikben nem támogattatnának.1 ‘ — Az ó és uj minisztérium po­litikai jellemzése. Az „Ost. D.Post“ terjedelmes czikkben igyekszik az ó és az uj minisztériumot jellemezni. Megjegy­zései közöl a következők inkább bírnak érdekességgel: „A legfelsőbb kéziratok, melyekben az elbocsátások foglaltatnak, azon sorban állnak a hivatalos lapban, a mint egyik vagy másik miniszter régebben leírta tár­­czáját. így jutott Mecséry báró azon meg­tiszteltetéshez, hogy az ő hozzá intézett legfelsőbb kézirat legelői áll a „Wiener Zig“-ban. „Schmerling úr már az elbocsátási le­vélben megnyert fényes ur hivatalára lett kineveztetését. Plener ur ideiglenesen nyugalmaztatik, de feltűnő, hogy Lasser ur, a ki 50 éves és igen munkabiró egyén­­végkép nyugalmaztatik, ezt „concession­nak tekintik Magyarország irányában,mi­után Lasser ur két igen centralista kor­mány alatt jelentékeny tevékenységet fej­tett ki. „A­mi Reichenstein bárót illeti, feltű­nik, hogy a legfelsőbb kéziratból kima­radt azon záradék „saját kérelmére.,, Úgy látszik, hogy Reichenstein úr nem is kérte elbocsáttatását, hanem egyszerűen csak megkapta. A volt alkanczellár erdélyi szász, mintegy 45 éves, igen mun­kás ember, s ő volt lelke azon rendszer­nek, mely Erdélyt (a szebeni gyű­lést) a Reichsrathba vitte. Igen fiatal az

Next