A Hon, 1865. október (3. évfolyam, 225-250. szám)

1865-10-01 / 225. szám

225-ik sz. Vasánap, October 1. Előfizetési díj: Pestfra küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra . . .... 1 frt 75 kr. 8 hónapra......................................5 frt 25 kr. 6 hónapra......................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-es emelet. Szerkesztő lakása : Ország­ut 18 dik szám. 2-dik emelet, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint Harmadik évfolyam 1865. Beiktatási díj ; 7 hasábos ilyféle petit sora . . . 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért ... 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vét­etnek fel. fflGT Az előfizetési díj a lap tulajdonos szer­ke­sz­tőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház, E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBER 30. Politikai Szemle. (II.) A „Moniteur“ sept. 26-ki esti lap­jának heti szemléje az Ausztriában tör­tént legújabb változásokkal foglalkozik. „Az osztrák kormány — irja a „Mo­niteur“ — határozott lépést tett azon az uton, melyet az uj minisztérium válasz­tott. A sept. 20-ki császári nyilatkozvány kijelöli azon irányt, melyet az összmonar­­chia alkotmányos újra szervezésében követni fognak. Az 1861. február 26-ki patens, az 1860. October 20-ki diploma kifejlesztése végett felhívta Ausztria min­den részét, hogy követek által képvisel­tessék magukat­ a központi parlamentben. Az északi és nyugati tartományok telje­sítették a felszólítást. Erdély, egy több­ségére nézve román, s egykor Magyaror­szággal összekapcsolt fejedelemség, csat­lakozott azon tartományokhoz. De maga Magyarország, Horvátország és Velencze nem küldtek követet a Reichsrathba. Az ellenállás főként Magyarországtól ered, mely nehézségül hozta föl saját intézményeinek a februári pátenssel ös­­­szeegyeztethetlenségét. Ferencz József császár azon kívánat által vezettetve, hogy az a normál helyzetnek véget ves­sen, a császári államot alkotó különböző politikai csoportok országgyűléseihez for­dult, így most először az 1860-diki oc­­toberi diploma és az 1861-diki februá­ri pátens előterjesztetnek elfogadás vé­gett Magyar-és Horvátország országgyű­léseinek. Előre föltéve, hogy ezen tanács­kozások módosításokat eredményezhet­nek, jelenti Ő császári Fölsége, hogy mielőtt azokat szentesitné, megkérdezendi a többi tartományok törvényes képvise­leteit melyek hivatva vannak az osz­trák kormány által vállalt reform mun­kában közreműködni. Most az országgyű­lések is össze vannak híva, Horváth-, Ma­gyar- és Erdély ország országgyűléseivel együtt. Ezen intézkedések következtében természetesen felfüggesztetik a Reichs­­rath ac­iója , de a császári nyilatkoz­­vány azon ígéretet foglalja magában, hogy az alkotmányos kormányrendszer fentartatik, s ezen okmány után azon kö­vetkeztetésre vagyunk jogosítva, miként a fejedelem czélja oda irányul, hogy a népek nemzeti érzületének elégtétessék, anélkül, hogy az előbb igért szabadságok vissza­­vonulnán­ak.“ A „Moniteur“ ezen végsoraiból az tű­nik ki, miként a franczia kormány közlö­nye úgy tekinti a sept. 20-ki osztrák csá­szári nyilatkozványt, mint a nemzetiségi elv elismerését. A „Köln. Zig“ párisi levelezője is így értesül a franczia irány­adó körökben uralkodó nézetek felől , azonban minden szinleges barátság da­czára nem a legforróbb érzelemmel lát­szanak viseltetni a bécsi kabinet iránt. Azzal vádolják tudniillik Párisban, hogy csupán a Francziaországtóli félelem miatt igyekszik békülni minden áron Magyar­­országgal, s mivel hátsó gondolatokat táplál Olaszország iránt. Nagy figyelem­mel kisérik az Ausztriában és Magyaror­szágban történteket — írja a„Köln.Zgt“ levelezője — s már gondoskodtak róla, hogy a kormány e czélra rendelt ügynö­kök által (kik ritkán francziák) pontos tu­dósításokat kapjon. Az érintett hangulat daczára azonban Grammont­hy megbízást kapott, hogy üdvözölné Ausztriát új poli­tikájáért. Angolországban az osztrák kor­mány új intézkedései — mint az ottani sajtó hangjából következtetni lehet — nem fogadtattak kedvezőtlenül. Párisban is a sajtó hangulata átalán véve nem el­lenséges. A párisi lapok váró állásba tet­ték magukat. Auszriáról lévén szó, nem mellőzhe­tünk egy, a porosz lapokban Velenczére vonatkozólag fölmerült hírt. A „Bank u. H. Zig“ s „Bress. Zig“ egyhangúlag ír­ják ugyanis, „hogy Angolország részé­ről újólag egész komolysággal megpen­­dittetett Bécsben, — a Lauenburgra nézve történt transactióra utalva — Velenczének Olaszország részére átenge­dése megvásárlás útján. Ezen indítvány természetesen nem hivatalosan történt, úgy, hogy az elfogadás vagy visszautasí­tásra nincs alkalom. Ezen javaslatnak, melyhez Russell lord évek óta szilárdan ra­gaszkodik, melyet gyakori visszautasítás után ismét fölkarolt, újabb előterjesztésé­nél közegekül szolgáltak : az Ausztriával kötendő kereskedelmi szerződés fölötti alkudozás végett kiküldött angol biztosok s különböző tekintélyek a kereskedelmi és pénzügyi világból Bécsben, a­kikkel az angolok személyes benső összekötte­tésben álltak.“ A sajtó, a tanácsterem, és a közpiacz. A közvéleménynek három tere van, melyen nyilatkozni szokott: a sajtó, a ta­nácsterem, és a közpiacz. Legfegyelmezettebb orgánum a sajtó, mert annak megtorló rendszabályai van­nak, ezért viszont legtágabb hatáskörrel is bír; — szintén organisalt factor a ta­nácsterem , melyet parlamentáris sta­tútumok szabályoznak; — a benne érvényre jutott véleménynek pedig azon előnye van a sajtó fölött, hogy határozati tekintélye emelkedik; — mind a kettő­nél hatályosabb azonban a közpiacz, mert ennek semmi korlátozó szabálya nincs; itt egyedül a merész egyéni föllépés, a pillanat lelkesülése, a jó alkalom, és a fo­gékony tömeg a factorok. — És a köz­piacz véleménye is factum. Nagyon buta, vagy nagyon boldog né­peknél a kormányok elnyomhatják mind a hármat, könnyű szerrel; — felvilágosult, politikailag érett és boldogtalan népeknél elnyomhatják, nagy erővel; — a megpró­báltatás napjaiban így látják azután az elnyomás kárát. Oly kormányok azonban, a­mik a nemzetért vannak, szabadszágot szoktak adni mind a háromnak, s mint­hogy a nemzet zömében párthívü­ket is­merik fel, bátran kihívják mind a három küzdtérre az ellenvéleményt, s ha igazuk volt, megverik azt­ a sajtóban a sajtó ál­tal, a tanácsteremben a tanácskozás által, s a közpiac­on a közvélemény által. Angliában a kormány­férfiak a függet­len sajtóval szemben küzdenek bevallott orgánumaikkal, a parlamentben támasz­kodnak pártjaikra, s a meetingek ellen tartanak ellenmeetingeket. Hazánk sok százados intézményei, al­kotmányos szokásai, nemzeti jelleme a tanácsteremnek adták a közvélemény irányadó hatalmát, s nem tartózkodunk kimondani, miszerint mi késő utódok is nagyon megnyugtatónak találjuk azon in­tézményt, mely szerint azon hatalmat, a­mit Angliában a közpiacz gyakorol a mee­­tingeken, nálunk eddigelé a municipiu­­mok tanácsterme gyakorolta. Az 1849-től 1860-ig intézkedett kor­mány azt a rendszert követte, hogy el­nyomta mind a három téren a közszelle­­met; hogy mi kárt tett az által­a kor­mányzott birodalomnak, azt megítélte már a történelem. Az utána következett cen­tralista kormány belátta mind a három tényező nagy fontosságát, s ennélfogva azt cselekvő, hogy szabadságot adott mind a három téren a saját párthíveinek, az ellenvéleményt pedig megkötözte. Adott sajtószabadságot a subventionált lapok­nak, kettős censurát az ellenzékieknek; megnyitotta a municipiumok tanácster­meit — saját beválasztottai előtt, kizárta azokból a nemzet választottait; — regis­­trálta híven amazoknak bókoló feliratait, ignorálta emezek tiltakozását; — s hogy semmi se hiányozzék, míg egyfelől az egyesületi tért az organizált nemzeti irány elől körülostrom zárolta, azalatt felhívta a közpiaczra a demagógiát sokféle alak­ban, s beszéltetett vele izgató dolgokat a nemzeti alkotmányos közérzület ellen. Ez a kormány tehát használta már mind a három szabadságot — az ellenvélemény kizárásával. — Ezt persze kinevette az élet: patiencejáték volt az egész, három szalmaemberrel: az egyedül játszó se nem nyer, se nem veszt semmit, kivéve az időt. Hanem ily sajátszerű helyzetet, mint a minőt a szabad közvélemény irányában a jelen kormány mindekkorig elfoglal, tudtunkra még semmi idő és ország fel nem mutat. A mostani kormány a közvéleményt nyilatkozásra bírja, de nem azzal a szán­dékkal, hogy azt meghódítsa, ha hajlandó, legyőzze, ha ellenkező, hanem azzal, hogy rábízza a s­aját védelmét. A kormány azt mondja : „én vélemény­­szabadságot adok nektek, hanem ti is lás­sátok át, hogy milyen jó az a vélemény­­szabadság, s annálfogva ne mondjatok ki olyan véleményt, a­mivel nekem oppo­nálnátok.“ S a­mint látjuk, az mindekkorig — különösebb fennakadás nélkül — sikerül. A kormány nem tart subventionált tol­lakat, még csak egyetlen nyilvános hi­vatalos lapjában sem magyaráztatja ren­delkezései intentióját, hanem magukra a par excellence szabadelvű független köz­lönyökre bízza, hogy iparkodjanak kide­ríteni az adott hivatalos intézményekből a közönséget megnyugtató üdvös törek­véseket; legyenek önmaguk szigorú cen­­sorai a véleményeknek, saját véres kré­tájukkal irva fel a kissé rakonczátlanabb hangú „bekü­ldetett“-re az „ad typum non admittitur“-t s terjeszszék a kor­mány iránti bizalmat ex sympathia, ott, a hol az argumentumokból már kifogytak. És ez a sajátságos ügymenet hónapok óta szép rendében gyarapodik; az ellen­zéki lapok ápolják a bizalmat, s ebben saját lapunknak is pars magna fait. Pedig tulajdonképen sajtószabadsá­gunk még nincsen, mert a Schmerling úr által (bucsu fejében) kiadott Strafnovella szerint bennünket mindennap, minden czikkünkért akár kerékbe törhetnének, a drákói törvény a kormány kezében van, de ő ezt ellenünk nem alkalmazza; A sajtószabadságunk tehát nincsen, de van kölcsönös szívélyességünk, s így aztán pertractálunk amicaliter. Következik a tanácstermek véleménye. Itt sincs előlegezve a kívánt szabad­ság; megyei, városi municipiumok nem állíttattak helyre; a kormány e téren sem szándékozik megküzdeni a közvélemén­­nyel s legyőzni azt erős indokokkal. A tanácstermek megnyílnak a képvise­lők előtt, de csak „egy“ kijelölt kérdés feletti határozás végett; a képviselők ös­­­szehivatnak más alkotmányos kérdések fölött is nyilatkozatot tenni, de csak con­fer­entia czim alatt. És itt fog kiderülni, hogy mi szolgála­tot tett a kormánynak a sajtó azon eljá­rása, hogy elvvita helyett, csak a bizal­mat kívánta prolongáltatni, nem szorítot­­ta-e ki e praeveniálása által a közvéle­mény eltérő árnyalatait a tanácsteremek­­be , a­hol azután sokkal nehezebb lesz azokat valami közös nézet fegyelme alá szorítani. De tegyük fel, hogy dac­ára a tanácsko­zási szabadságon levő kény­szer­nek, még itt is fennmarad kölcsönös szívélyessé­günk, s itt is pertradtálunk a micaliter. Ekkor következik a közpiacz. Háromszázhetvenhét választókerület köz­­piacza. Igaz, hogy itt sincsen meg a kivánt szabadság , — mert a provisorius hiva­talnoki kar, melynek sok oly eszköz van kezében, a­mi közvetlen befolyással van az anyagi életre, ellenőrizhetlen in­tézkedést gyakorolhat választási mozgal­mainkra; hanem azért mégis erős próba­köve lesz e tér azon kísérletnek, hogy a közvélemény nyilvánulása a sajtóból és a tanácsteremből csupa tiszta kedélyes bizalom által ki a közpiaczra szorult. Hogy itt hogy fognak az incompatibi­­lis helyzetek egymással eligazodhatni ? arról épen semmi sejtelmünk sincsen. A sajtó terén, a tanácsteremben lehet érvényt szereznünk azon felfogásnak,hogy létezhetnek bizonyos titkos okok, melyek a kormányt gátolják az alkotmányos köz­élet szabadságának rögtöni inaugurálá­­sára; de a közpiaczon, a választási téren, a­hol színt kell vallani a vezérnek, mert vagy r­ákényszerítik, vagy otthagyják, ennek a mysticus biztatásnak forgalmi értéke, tartunk tőle, hogy megszűnik. Azonban meglehet, hogy még ez a vál­ság is simábbra lefut, mint his­szük. Meg­lehet, hogy ámbár a provisorius hivatal­noki kar mellett a szabad választási jog alterálva van , mégis sikerülend, hogy a közpiaczon is uralkodó szellem maradjon a kedélyes bizalom, s a választásoknál is pertrétálunk ami­al­ter. Mondjuk, hogy az sem lehetetlen. És akkor a kormány kikerülte a küz­delmet a sajtóban, a tanácsteremben, és a közpiac­on, és akkor együtt lesz a kép­viselőkkel az országházban. Itt azután megszűnik minden bizalom­szavazás, itt tiszta programmot fognak tőle kérni. Nagy optimisták vagyunk, midőn azt mondjuk, hogy az előadandó programm által, mind azon vágyaknak, melyek saj­tóban, tanácsteremben és köztereken, a bizalom miatt elnémultak, meglehet, hogy elég fog tétezni. De hátha nem fog ? Hátha azok, a­mikért erkölcsi morató­riumot kértek a bizalmas hazafiak, min­den pontban, vagy a fő cardinális pon­tokban összeütközésbe jönnek azzal, a­mi az alkotmányos érzület hitágazata Magyarországon? — akkor nem a leg­­roszabb szolgálatot tették-e azok, a­kik azt tanácsolák a kormánynak, hogy küz­delem nélkül pacifk­áljon a közvélemén­­nyel , s kizárva annak visszahatását ön­magától, a népkedély hajlékonyságának symptomáit saját hatásának eredményéül vegye, s ez által szerezzen magának egy oly hamis álláspontot, a­melyből minden jó barátjával szemközt és csak saját ellen­ségeivel parallel haladhat? J. M. (f) A „Debatte sajtópere. A „Debat­­te“ jelenti, hogy az ellene intézett sajtóperben a vádlevelet már megkapta, s oct. 10-re tűzetett ki a végtárgyalás határnapjául. A vádlevélből a következőket közli: A „Debatte“ 257. számában egy czikk je­lent meg e czim alatt „A kormány hét fő­bűne“, mely izgatást foglal magában, he­lyesel némely törvénytelen tényeket, s így a bűnt. törv. 300 és 305 § ának súlya alá esik. Az államügyészség a 305 § us ellen elkö­vetett vétséget lát azon sorokban, melyekben a felkelést, sőt felségárulást szent jognak nevezi, s a magyar korona polgárainak alattvalói viszonyát a legitim császárhoz és királyhoz pusztán csak szerződési viszony­nak állítja fel, erősítvén, hogy ha az egyik szerződő fél kötelezettsé­gét nem teljesíti, a másik fel van mentve. Az izgatás és fondorkodás vádja azzal indo­­koltatik a vádlevélben, hogy a czikkíró , e­g­y törvényt iszonyatosnak rajzol,s így gyalázás­sal illeti azt; továbbá a korábbi államminiszter, mostani legfőbb törvényszéki elnök Schmerling ur 6 excellentiájának hivatalos működése oly módon jellemeztetik, hogy ezen államférfi épen már feloniával s a császár és birodalom ellen el­követett hűség megszegéssel vádoltatik, mint a ki felségáruló módon a trón és monarchia légi­tim alapját megtámadta volna, s ezzel szenvedé­lyes modorban a czikkíró gyülölségre és megve­tésre izgatott, minek következtében a bűnt törv. könyv­ 300 ik § ának súlya alá esik. Budapest és jövője, H. R. úr, ha a Dunaszabályozás által fő­városunk az árvizektől megszabadult, azt egy 20 öl széles és medenczékkel el­látott csatornával körül akarja övedzeni, de ezen csatornát ma már fenálló, s he­­lyenkint igen díszes háztelepek között akarja vezetni úgy, hogy a nagy Duná­ból jóval az uj épület felett csatornáját kiindítva, vonalát a Lipót-, Teréz-, Jó­zsef- és Ferencz elővárosok között vezet­ve a soroksári vámháznál az elzárandó soroksári ágba vezeti. Ezen javaslat a R. urnak nem szabá­lyozási, de város­rendezés, diszesités, és igy tehát annak jövője szempontjából a legfontosabb, s azért ezen szakasz kiváló figyelmet érdemel, s ha, mit Isten adjon, ezen terv létrehozatik, bizonyosan a leg­élénkebb vitatkozás tárgya is lesz. Midőn a városnak viz elleni biztosításáról volt szó ezelőtt, már akkor is voltak oly javaslatok, miszerint Pestet egy csatornával körül kel­lene venni, melynek szélessége legalább 200 öl legyen, a nagy viz alatti mélysége vagy 14 láb — hogy igy a nagy vizek tovaszállitására hasznosítható lévén, ily válságos esetekben jó szolgálatokat te­gyen. — Sőt kétségtelen, hogy az azelőtti években Pestet egy természetes Dunaág, vagy mesterséges csatorna már körül­­öre­zte, a mint ezt már Pr. Szabó József is felemlíti — s a mint ezt régiebb térké­pekben láthatni. Ez okokból vannak töb­ben, kik R. ur tervét mint nem újat ki­csinyük. Nézetem szerint azonban hi­báznak, mivel R. ur terve egészen más uj alapokra van fektetve mint az eddigi ja­vaslatok, s eszméje egészen uj. R. urnak nagy érdeme van már, hogy javaslatának első szakaszában a folyam­szabályozást illetőleg megrögzött előíté­letekkel tör — de sokkal nagyobb érde­me van javaslatának második szakaszára nézve, miután ő itt tisztán város­szé­­pítés, jövő kereskedelem megállapítása nagyszerű elveire támaszkodva, csator­nájára nem akar oly terheket bízni, me­lyeket az különben sem bir meg — azaz vizmentesitést. Mert váljon oly válságos perczekben, mint 1838, mily szolgálato­kat tehet egy Pest körüli csatorna az el­vonuló irtózatos elemre nézve — bármily óriási mérvekkel építtessék is ? R. ur ja­vaslata csak akkor tűnik elő egész nagy­­ságában és újságában, ha a páratlan szor­galom és fáradsággal összeállított nagy terveket figyelemmel tekintve megemlít­jük, hogy itt nem előleges ideális vo­nalról van szó, hanem egy legkisebb rész­letekig kiterjedő csatorna­tervről, hol minden egyes telkek élekig meghatároz­va, az elfoglalandó területeket illetőleg, az azokon fenálló­­ épületek becse stb. egész pontossággal meghatározva, és a szükséges hidalás, par’tvéd, utcza-sorok, uj telkek, zsilipek, pöcze-csatornák rend­szerével együtt költségelve vannak. Ezen Pestet körül övedző csatornának feladata lenne, a kereskedelemnek bent a városban is tért adni, a városnak pedig azon lehetőséget megadni, hogy az nemcsak a Duna partján, de távol tőle az elhanya­golt külvárosokban is palotaszerűleg ter­jedhessen és szépülhessen. A csatorna-vo­nal választásnak azonban épen korlátolt­sága vagy terjedtsége azon feladat, mely a sírkért vagy biztosítja vagy épen lehe­tetlenné teszi. R. ur tervezete azonban épen a vonal választása miatt, ha az felületesen vétetik figyelembe, első pillanatra tévesztettnek látszik — ha azonban szorosan taglalta­­tik a vonal, s az ott már létező tárgyak, akkor azon meggyőződésre jut bárki, hogy nekik biztos tudomása van azon nagyszerű munkálatokról, melyek oly szerencsével és sikerrel hajtattak végre, diszesités tekintetéből Párisban és Sz.-Pé­­tervártt. Ugyanis a felületes szemle kívá­natosnak látná, hogy a csatorna a Duna szigeti ágából indulva a várost a szó szo­ros értelmében evezze körül — mivel ek­kor olcsó tereken vonul el, és a városnak helyt ad — s akkor igazán nagyszerű díszváros áll elő. Azonban ezen feltevés mennyire hibás és mennyire ellenkezik az e tekintetben már nyert tapasztalatok­kal, kiderül abból, miszerint diszesités szempontjából minden nagyobbszerü rom­bolás csak ott fizette ki magát, ha az oly telepeken történik, melyeknek már mult­­juk volt. Ha a csatorna vonala feljebb vi­tetik ki a város körül, azon kis előnyhöz, hogy az puszta tereken, olcsó földeken vonul, azon mondhatlan nagy hátrányok csatlakoznak, hogy az vasut­vonalakat metsz, többe kerül, és a várost magát, melyet terjeszteni igyekszünk, korlátolja terjedésében, — mivel igaz, hogy olcsó te­rületeket vásárolunk, de az is való, hogy nincs is ok reá, hogy oda valaki kivá­gyódjék — mig ellenkezőleg, épen mivel a csatorna vonala már népes telepeken vonul el, s ott rombol, bizonyos hogy a már meglévő város­részek, népesség, ki­fejlett s előállott forgalmi viszonyok, az előteremtett ű­rt nem fogják tűrni, hanem vagy a meglevő elővárosokat fogják szé­píteni és népesiteni a csatornán túl, vagy a csatornán belül fogják magukat elhe­lyezni és valósitni fogják azt, mit R. úr előre is feltesz, s mi már másutt hason esetekben tettleg mégis történt, hogy egy 20 ftos □ öl 40 főt 80 ftra emelkedett rövid idő alatt. Mert vájjon egy szép ren­des csatorna mellett bent a Teréz vagy Józsefvárosban miért legyen becstelenebb egy folyó part mint épen a Duna soron, miután messze tőle jobbra balra a város készen áll, s ott mindenütt kész viszonyok és forgalom léteznek. Hogy e tekintetben R. ur javaslata tökéletesen jó és helyes, s hogy a díszvárosnak elég tért ád, kitet­szik azon egy állításból,hogy Párist kivéve Európának egy fővárosa sincs, melynek jelenleg nagyobb disztére lenne, mint mennyi m­arad Pestnek a Duna és csator­na között! Sőt ha figyelembe vétetik, mi­szerint a Duna és csatorna partjai a mért­föld hosszát jóval haladják, inkább sok mint kevés a javasolt vonal. Mily kivánatos Pestnek emelkedése és diszitése tekintetéből ezen csatorna vég­rehajtása, azt minden pesti lakos tudni fogja, kinek városának sorsa és jövője szivén fekszik, — mivel ennek lehetetlen volt eddig is nem fájlalnia, hogy Pest voltaképen csak a Duna partján halad — ott palotaszerüleg emelkedik, de benne, de különösen távol a folyótól az előváro­sokban mily lassan vagy épen nem épül, s igy Pest ha ezen nyúlásában nem gá­­toltatik, nem ok nélkül hasonlít azon tü­dővészben sinlődő ifjúhoz, ki csak ma­gasra nyúlik, de tagjai aránytalanul vé­konyan maradnak. Pestnek zömét csak ezen csatorna által lehetne előállítani, s a körvonalazott részt érvényre hozni, s azt díszvárossá alakítani, ugyanakkor, midőn

Next