A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-14 / 237. szám
27-ik sz. Vasárnap, October 14. Előfizetési díj: Plutón küldve vagy Budapesten házhoz hordva egy hónapra ........................ 1 frt 76 kr. 8 hónapra ....... 5 frt 26 kr. 1 hónapra......................... ■ 10 frt 50 fa. előfizetés az év folytán mindent hónapban megkezdhető , s ennek bármelyik történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. S mindon pénzjárulék bérmentetitve kereti beküldetni. Szerkesztési Iroda: Veneziek tere 7-ik szám 1-ső emelet Szerkesztő lakása : Országút 18-ik szám 2-dik emelet. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, negyedik évfolyamaid. Leigtatási díj : 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . , 30 fa. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás melléit kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — íSyik-téri 5 hasábos hetit soréri , , 25 kr, A* sldfizatésl ,‚Uj » lag kiadó Mvsfollá&©* bÜHendAé (F«rén«*í*k tani 7. 5%, földazint, S lap szellemi részét illető minden kör. I»® !s*y a szerkesztőséghez intézendő. Bérmintetlen levelek egek ismert kezektől fostadistaivk eb Előfizetési felhívás IV. *14 éves folyamára .íl£Sdfii ai. 1 I : October — decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala PH S T , OCTOBER 13. Politikai Szemle. (I). Az Ausztria és Olaszország közti békekötés kicserélése még csak tegnap délben ment végbe, Mensdorff gróf irodájában. Jelen voltak : Wimpfen, Menabrea, Artom. Az olasz fölhatalmazottak mára a császári asztalhoz voltak meghiva. A turini „Provincia“ szerint Victor Emmanuel király különös kivonatára történt az, hogy ő a békét Turinban írja alá: ezen városból indult meg az első lökés a nagy nemzeti munkára, ezen városban kellett megtörténnie azon utolsó cselekménynek is, mely által a munka ünnepélyesen befejeztetik. Az „Italie“ írja: „Az olasz kérdés.“ Ezen szavakat írjuk czikkünk homlokára, mivel reméljük, hogy azokat utoljára írtuk le, s hogy jövendőben ki lesznek törülve a political lexiconból. Emlékezhetni azon időre, midőn Metternich herczeg ezen nevezetes szavakat mondotta: „Olaszország geographiai fogalom.“ Diplomatiai tekintetben az öreg államférfiunak igaza volt. Olaszország akkor nem létezett. 1847-től 1866 ig Olaszország kérdés, élő kérdéssé lön. Olaszország tökéletes függetlensége, miként az holnap tény leend, eredménye azon erős kívánatnak, a minek példáját egy népnél sem találjuk soha. Olaszország nemzetté akart lenni hosszas dermettség után ; ma az, s ezután forradalmai csak belforradalmak lehetnek, mint más népeknél. Mint eredményt kimondjuk: „Olaszország 20 év óta kérdés volt, ma már hatalom.“ A „France“ azt állítja, miként inkább van szó, mint valaha, Beustnak osztrák külügyminiszterré neveztetéséről. A tárczat fogadásának Beust által kitűzött egyik föltétele : a rögtöni egyetértés Magyarországgal, a dualismus alapján. (?) Beustot úgy tekintik Ausztriában, mint ki azon egyetlen egy ember, ki képes volna Bismarck gróffal megmérkőzni. A „Globe“ megjegyzi, hogy Beust báró, igen talentumos ember ugyan, de azon szolgálatok, melyeket ő Ferencz József császárnak tehetne, nehezen nyújtanak kárpótlást a Poroszországhozi barátságos viszonyok megzavarásáért. Remélhetőleg Beustnak más hatáskört fognak találni. Azon sötét nézetekkel ellenkezőleg, melyek Ausztria jövőjét illetőleg fölmerültek, a „Herald“ azt jövendöli, hogy Ausztria néhány év alatt virágzóbb és hatalmasabb leend mint valaha. A kiegyenlítést Magyarországgal a „Herald“ bizonyosnak tekinti. „La Presse“ katonai tanulmányaiban az utóbbi hadjáratról szól, s azon nézetet fejtegeti, hogy Ausztria bukását nem a gyufafegyver, nem Benedek hibás hadműveleti rendszere, hanem csupán Ausztria hibás katonai szervezete idézte elő. 599.760 emberből, — ennyi volt a létszám — nagy rész alig volt alkalmazható a rosz szervezet következtében. A „Presse“ ebből azt következteti, hogy Francziaországnak okulnia kell a tapasztaltakon, s hadseregét alapos reformnak kell alávetnie, anélkül, hogy ezért igazolná magát Európa előtt. Az ultramontan „Monde“ pontosan kimutatja, miként Poroszország ezután nem kaphat más szövetségest, mint Oroszországot. Az ő németországi tudósításai már jelentik is, hogy közeledés történt a két északi udvar között. Ezzel ismét több ok a franczia-osztrák szövetségre, mit a „Monde“ minden nap ajánl közönségének. Napóleon császár egésségi állapota folyvást tárgya a külföldi sajtónak. Egy porosz lap azt írja e tárgyban Langenbeck tanár Párisba hivatásáról : „Langenbeck tanár Párisba hivatott, hogy végrehajtsa Napóleon császáron azon műtétet, melyet némely orvosok szükségesnek tekintenek. Másfelől azt beszélik, hogy nem műtétről van szó, hanem először csak véleményről, váljon a műtét kikerülheti en- e s váljon a beteg képes-e azt kiállani. A császár tudniillik a mellett van, hogy ő aláveti magát a műtétnek, míg a megkérdezett orvosok egy része határozottan ellenzi azt. Hasonló meghívást Bécsben és Würzburgban is kaptak orvosi tekintélyek.“ Az „A. All. Ztg.“ párisi levelezője ismét aggasztó híreket beszél a császár egésségi állapotáról ; szerinte már kormányintézkedések is történtek volna a császár halála esetére. Míg azonban némely levelezők ily baljóslatú híreket terjesztenek, a „Moniteur“ azt jelenti, hogy a császár katonai szemlét tartott Bayonneban. A katonai szemléknél, tudomás szerint,lóra szoktak ülni, s ha Napóleon császár csakugyan lóháton volt a bayonnei szemlénél , akkor állapota mégsem oly nyugtalanító, mint néhány nap óta hirdetik. (1) Mint lapjaink tegnapi számának magán távirati sürgönyéből is már értesültünk, a „N. Fr. Presse“ azt újságolja, hogy az országgyűlés újra összehívását kijelentő leirat azon biztatást foglalandja magában, hogy az országgyűlés kielégítő tárgyalásai után a minisztérium ki fog neveztetni. Megváltjuk, hogy ily beszéd nagyon sajátszerű volna egy ünnepélyes diplomatiai okmányban. Mert lehet-e komolyan venni oly biztatást vagy ígéretet, melynek teljesítése oly föltételekhez van kötve, miket senki sem ismer ? Egészen más volna, ha a kormányról legalább annyi volna tudva, hogy támogatja a tizenötös bizottság munkálatát. De ezen kormánytól ugyan még senkinek sem sikerült az alkotmánykérdés tárgyában csak egy útbaigazító nyilatkozatot is kinyerni. Néma gyermeknek az anyja sem érti szavát s igy épen nem foglal magában a jövőre nézve legkisebb kötelezettséget sem, ha amit ígérnek, senki által nem ismert föltételekhez kötik. Azt hittük pedig, hogy azon idők, melyekben a „nesze semmi, fogd meg jól“ is elszenderíthetett egy pár jámbor optimistát, immár végkép elmúltak volna. Egy inspirált vezérczikkíró meglepő vallomásai. El kell ismernünk, hogy a „Debatte“, mely 25.000 forintot költ évenként jólértesült helybeli correspondenseinek jutalmazására, nem a sárba dobja pénzét. A pénteki „Debatte“-ban legalább oly czikkre találunk, mely valóban csak jól értesült correspondensek sugalmazásaiból kelhetett. Igaz, hogy a czikkben előforduló tények ismeretéhez némely ember olcsóbban is eljuthat, s a többi között, mi mindazt igen régen, s a mellett még költségvetésünk megterhelése nélkül is jól tudtuk, hogy baj, nagy baj van Ausztriában, amint ezt a „Debatte“ első vezérczikkezője a következő sorokban adja tudtul olvasóinak : — „Ausztria súlyos beteg, és számos nyegle orvos siet gyógyítására. Azonban ezen gyógyászok maguk sem egészségesek, fejük lázban szenved, látásuk nem tiszta, és nem tudják Ausztriát friss levegőre vinni, ahol felüdülhetne. „Némelyek, az óvatosak, csak félerővel akarnak a gyógyításhoz látni. Meg akarják Ausztriát a veszedelemtől szabadítani, de nem fordítják teljes erejüket a gyógyításra. Ezek lehetőnek tartják, hogy Ausztria darabokra hullhat, de gondoskodnak magukról, hogy ez esetben is biztosítva legyenek az öröködésre nézve. Ezen gondolattól vezéreltetve ultimátumot formuláznak, melynek értelme : vagy oly Ausztria legyen, minőt ők akarnak, vagy semmi , mert azt hiszik megélnek ők, ha Ausztria meg is szűnik létezni. „Mások szintén nem fognak egész buzgósággal a gyógyítás munkájához, nem mintha vélnék, hogy két szék között választhatnak, hanem mert nem hiszik a helyzetet ily komolynak. Még mindig nem értik, mi volt Königgratz, s minő állapotot idézett e nap elé. Még mindig azon Ausztriát vélik látni, mely júl. 3-án létezett. Nem hallják a história forgó kerekének zörgését, nem látják az idő árját, mely mindent elsodor, ásni nem akar haladni. „Ezek is, amazok is tévedésben vannak. Ausztria az ő létezésében van komolyan fenyegetve. Az eddigi államok rendjét Európában, hatalmas kezek zavarták fel, úgy hogy e rend alapjaiban megingadozott. Európában több állam colossaliter kezdi területét kiterjeszteni, s ezen irány ellenében Ausztria csak úgy tarthatja meg helyét, ha erős ellenállni, s képes lesz az actióra. Az elzsibbadt, szétzilált, szétszakadozott Ausztria nem állhat ellen azon áradatnak, mely határai mellett feltornyosodik. És ha egyszer Ausztria a csapkodó babok alá merül, akkor nincs rév, melyben egyikünk, vagy másikunk menedéket találhatna. „Igaz, hogy Ausztria alkatrészei ezért nem tűnnének el a földgömbről, de egyik darab sem maradhat az, ami eddig volt, ha Ausztria szétbomlik. Ugyanazon aihar, mely Ausztriát elsodorta, a részeket is elnyeli. Tehát, írja a „Debatte“, mi csak együtt állhatunk, s együtt kell elesnünk : öszpontosítsuk azért teljes erőnket, hogy Ausztriát a romlástól megszabadíthassuk. „Ezen eszmék és valóságok még nem találtak mindenütt elismerésre , ezen körülményben fekszik a nehézség kulcsa, ezért látszik a nehézség legyőzhetlennek. De mihelyt az elmondott igazságokat mindenki elismeri : Ausztria rögtön megmentve , s a belügyi kérdés megoldva lesz.“ — Egy igen-igen tarka vezérczikk. A „N. fr. Presse“ pénteki száma első rendű parade-czikket hoz. Úgy látszik, ez alkalommal nyúltak ismét először tollhoz azon politikusok, kiket a most véget ért ostromállapot elhallgattatott. Amidőn e rovat kezelője megpillanta a „N. Fr. Presse“ kérdéses czikkét, fürkésző szemei azonnal a legtarkább színvegyülettel összehalmozott dolgokat látta a sorok közöl kitündökleni. Mennyi mindenféle érdekes eszmét, újdonságot, piquant megjegyzést, és finom párt-malitiát lehetene majd kihalászni oly czikkből, melyben egymásután szó van az „utálatos centralistákról“, a „chapultepeci kastélyról“, az igazságot a házfö délről csiripoló madarakról, a pozsonyi csatáról, Klapka előnyomulásáról. Guizot idejében virágzott „satisfatis“-ekről, a porosz Frigyes Károly herczegről, mint candidates magyar királyról, Károly,Románia fejedelméről, a ki szent Venczel koronájával cserélné fel mostani hospodárságát. Ezekből következteti czikkíró, hogy nem kell arról a Klapkaféle históriáról csak úgy kicsinylőleg beszélni, mert a „N. fr. Presse“ maga is kap Magyarországból oly tudósításokat, melyek a berlini lapoktól közlött sejtelmekkel öszhangzásban vannak. Minő tanulságot kell vonnunk ezen előzményekből, melyeknek titkos értelmét az olvasó e czikk bővebb megismertetéséből is eltalálhatja ? Szerintünk az előzmények következménye azon tétel volna , hogy ha ily válságos a helyzet, és sok történt dolog csak a véletlennek köszöni, hogy meglepő fordulatot nem vett, tehát őszintén ki kell a pártoknak békülni, ennek pedig alapja más nem lehet, mint megadni mindenkinek a magáét, s nem vslalni azon jogokat, miknek confiscatiója a megfosztottakat a kétségbeesés örvénye felé taszítja. A „N. fr. Presse“ észjárása azonban TÁBICZA. Mészáros Lázár önéletiratáról. (A most még kéziratban levő munka nyomán.) II. (V. K.) Jersey szigetén, ez áldott kis szigeten, mely csöndes menhelyet adott sokaknak, kik szabadon éreztek, s e miatt szenvedniük kellett, Mészáros Lázár úgy találta , hogy a napok hasonlítanak egymáshoz. Volt ideje emlékezni és irni. Egy ideig (1852 végén) Kiutahiában elkészített „Emlékiratából“ mosogatta ki a foltokat, mely emlékiratoknak mint bátyjához irta — halála után arról keilend szólamok , hogy ő semmi egyéb nem volt, mint becsületes ember *) A tenger látása majd minden emberben fel szokta kelteni a távolságok utáni vágyódást, így történt Mészáros Lázárral is Jersey partján. Két távolság volt az, mely őt mélyebben érdeklő. Egyik a térben — örökre elhagyott hazája, másik az időben — gyermekkorának rég eltűnt képei. Az emlékezet beröpdöste mind a kettőt, de amonnan leverő keserűséggel, míg innen a vidámság szintézével tért vissza. Elhatározta, mivel tevékeny férfi lévén, szenvedéseire a munkában keresett balzsamot, hogy önéletiratot készít. — Miért ? — maga sem tudta okát bizonyosan. Benső ösztönből és a munka szükségéből. A kézirat így kezdődik : „Mi az ember ? Ez oly kérdés, mely a XIX dik század okossága daczára, még most sincs megfejtve. Furcsák és sokfélék az emberek jellemei, s azért csak kevéssé ismervék, s mivel sem kutatva , sem tulajdonságaik, sem testi, lelki és szellemi kellékeik szerint alkalmazva és használva nincsenek, azért találhatni köztük annyi haszontalant. Egy ilyet — ha nem is átalánosságban haszontalant, de mégis a társadalomban tulajdonságaival ellenkezőleg állítottat — akarok itt leírni. S miért ? Azt a sorok írója maga sem tudja. Mi czélból ? ezt még kevésbé tudja. S kinek, minek a hasznára ? Erre meg épen nem válaszolhat. És mégis, mivel leírja ez ember élettörténetét és jellemét, tehát egy általa nem ismert oknak kell léteznie, mely ok következménye a jövőben van.“ Minden ember élete — akár nagy eredményeket mutat föl, akár elhibázott — nem más, mint az életbölcsesség egy egy fejezetének illustratiója. Ezért mindig haszonnal jár azt leírni, mert okulás rejlik benne. Leginkább áll pedig ez az elhibázott életekre nézve. Mészáros Lázár ilyennek tartotta a magáét. Az emberek közt — úgymond — azért van annyi haszontalan, mert tulajdonaikkal ellenkező állást foglalnak el. E gondolat, melylyel a socialisták annyit foglalkoztak, az emberszeretet egyik leggyöngédebb gondolata. Mivel Mészáros Lázárban korán fölébredt ez , nem csoda, ha a socialistákat is gondosan tanulmányozta, s tanaikból elfogadott annyit, mennyit egy gyakorlati gondolkozású férfi kivihetőnek, s a közre nézve üdvösnek tart. Azt hivém, hogy a társadalom legfőbb baja a köznevelés ferdeségében rejlik, s innen van, hogy e rövid önéletirat legfőbb részét is a szülei nevelésmód és az iskolai élet vázlatos rajzai foglalják el. Mészáros — mint mondták — elhibázottnak tartá a maga életét. Valóban — természetének leglényegesb vonásai után ítélve — inkább írónak, tudósnak, gazdásznak kellett volna lennie. Oly pálya, hol a csöndes búvárkodásnak több tere és sikere van, kétségkívül jobban kitüntették volna helyes észjárását s elméjének képességeit, mint az, melyen csak engedelmeskedni kell a fölebbvalónak, s parancsolni az alattunk valónak — s ezzel megvan a legfőbb dolog. De mert kötelességeinek teljesítésében mindenka páratlan volt : azon az utón is, melyre lépett, nagyon kitűnt. Pártfogolás nélkül ezredessé lenni — 1848 előtt az osztrák hadseregben ritka eset, kivált oly férfiaknál, kik minden időben szerették jelét adni, hogy lélekben, testben magyarok. Továbbá szellemére nézve is majd mindig ellenkezésben állt helyzetével. Egykor sokkal szabadelvűbb volt, mint tárnáinak legnagyobb része. A katonai pajtáséletnél jobb szerette a tanulást, a kidfénynél a csöndes szobai életet, a szalonéletnél a könyveket, a világhódítóknál a tudomány és költészet hőseit. Abból is látható ez, hogy míg leveleiben és önéletiratában gyakran idézi a nagy költőket, bölcseket és a szentírást , a badtani írókról hallgat, mintha sohasem olvasta volna azokat. Pedig ép úgy ismerte, mint a költőket. E nyugodt természet 1848 ban a legzajosabb élet közepébe jutott. Mint említi , maga sem tudja , mint lett miniszterré. De amint azzá lett : rajta volt, hogy ez új és soha nem keresett, soha nem kivánt állásában hazájának legjobb tehetsége szerint szolgálhasson, s kötelességeit a legbővebben teljesíthesse. Elméje mélyéig bölcs lévén , nem osztható a mindig nagyobbodó párt optimizmusát, így egyszer csak azt vette észre, hogy ő, ki hajdani környezetében kirívólag szabadelvű volt, most némileg a hátramaradást képviselte. De bár a honvédsereg szervezésénél sok ellenzésre talált , azt az egyet senki sem vonta kétségbe, hogy a leghűbb magyarok egyike. Csakhogy nem az ifjú Magyarország szülötte volt. Annál tiszteletreméltóbb azonban, hogy ha nem tudta is osztani társai nagy reményeit a küzdés zajos napjaiban, de a leghívebben osztá meg azok szenvedéseit a hajótörés után. Amint egyszer szolgálni kezdte az ügyet, hű maradt aház egész sírjáig. Nem nagyravágyás, hanem az elv hűsége vezette. Ezért jobban szeretett volna egyszerűen csak ezredes lenni, mint miniszter, s inkább közkatona, mint vezér. De ha kívánták , lett az is, sohasem mulasztva el bátran és őszintén mondani ki meggyőződéseit. Ekként, habár tulajdonságaival ellenkező helyzetekbe jutott is, mindig ki tudta egyenlíteni a különbségeket az által, hogy kötelességeit a leghűvebben teljesíté, s az ügyeket nem csak szolgálni tudta, hanem azokért áldozatot hozni is kész volt — panasz és követelés nélkül. S íme, ez mutat benne a férfi jellem nagy erejére. Egyetlen asszonyi vonás sem volt benne, kivéve a szeretet gyöngédségét. Rendkívül tanulságos lett volna tehát, ha amit verseiben föladatul tűzött ki, bevégezi : t. i. megírja „az ember (t. i. saját maga) élettörténetét és jellemét.“ Fájdalom, ez nem történt meg. Töredékmunkája, mely épen 48 nyomtatott lapra (kedves szám) fog terjedni, azt a hatást teszi ránk, melyet egy művészileg vésett kéz valamely múzeumban. Örömmel nézzük, de egyszersmind azt mondjuk rá : mily kár, hogy a mester, ki ily jól tudott vésni, e darabhoz nem csinált karokat is, derekat, sőt, szóval egész alakot ! Mészáros Lázár visszaemlékezései csak pécsi diák koráig terjednek. Ekkér nagyérdekű eseményeket nem foglalhatnak magukban , de a gyermekélet e rajzait mégis érdekessé bírta ő tenni, mivel élénk humorral irta meg, nagyon sok helyes gondolattal szőtte át, s a mult századbeli család és iskolaélet számos korrajzi vonásával gazdagstá. Fő czélunk azonban néhány idézet által kimutatni azt, hogy ez öreg számüzöttben ritka írói — kivált elbeszélői — képesség maradt csirájában, kifejletlenül. Kezdjük legelöl. Atyja — Fekete János — egy becsületes paraszt család fia volt a mult század derekán Csallóközben. „A gondvielés oly szellemi tulajdonokkal áldotta meg, melyek öt születése által nyert állapotán felülemelkedni késztetek. Hamar megunta a lovakat pórázra fűzve a közös legelőre kihajtani, az előfogatokban fénő táblabiró úr hintája előtt lovagolni, vagy a fecskét és szárcsát hetivásárra bevinni, vagy végre a daruval szántani.“ Egy Mészáros János nevű hason sorsú barátjával tehát nekiindult a világnak, szerencsét keresni. Meg is találták. A krónika szerint: Mészáros János altábornagy és báró lett, Fekete János pedig bács megyei tisztviselő, a török háborúk alkalmával élelmezési biztos, Leopold király alatt nemes ember, megyéjében pénztárnok és táblabíró. Barátja iránti szeretetből ekkor vette fel ő is a Mészáros családi nevet. Ugyan ő sok gyermek, s többi közt Mészáros Lázárunk atyja lett. Fekete Mészáros Jánosnak két neje volt. Az első a báró Hunt családból, a második : Piukovics Katalin. Ez utóbbi szülő Lázárt, 1796. febr. 20-kán. „Legelső érzésemet — úgymond — már születésem első óráiban vagy napjaiban rikkantással fejeztem ki, s ezen érzés az éhség volt. Ezt ugyan nem tulajdonítom egyenesen keresztény nevemnek, annak t. i., hogy Lázár patrónusom nagyon szegény lévén, az éhséggel nekem is azonnal meg kelle barátkoznom.“ Arra vonatkozik, hogy „szegény jó anyja — mint gyermek is emlékszik rá, hogy áldott jó édesanyja volt, — elveszte tejét“, s nem táplálható. A Lázár nevet nem szerette, s azt ki is mondja, „vádolják bár balítéletről.“ „Ha igaz — úgymond, —, hogy van történészet, (bár az nem valószínű, hogy igazságos és részrehajlatlan történészet is létezik, mert Hume szerint , ha háromfélekép olvassuk ugyanazon történetet, legfölebb csak azt tudjuk meg, hogy az esemény megtörtént, de azt nem, hogy valódilag miként,) tehát ha van történészet, akármilyen legyen is az, addig is, míg jobbat nem lelünk, ebből kell a tényeket és eseményeket tanulnunk, s ebből látni való az is, hogy amint vannak közönyös nevek, úgy omiopausok is léteznek.“ Tápláló dajkáját humorosan, de szeretettel írja le. Orsolya asszony derék, izmos svábnő volt, „de mit a természet megadott neki erőben és munkái talpra esettségében, azt a kellemben annyira megtagadta tőle,hogy ahol Orsolya megjelent, ott a ház életrevalóbb férfitagjait nem kellett félteni a tiz parancsolat hatodikának áthágásától, himlő helye, s arcza védvén a derék szüzet minden tévedés ellen.“ Később egy becsületes, ájtatos, eredeti foltozó varga neje lett. Mint fejlődött a kis Lázi mértani testségben ? erről nem hallott. „Ez adatok elveszése különben — azt mondja — nem nagy baj, mert a későbbi időbenségem lángésztelenségét úgy is kimutatták.“ Három éves korában kezdett a körülötte lévő világ hatásairól emlékezni. „Mily élesek lehettek e benyomások — kiált föl, — vagy hatások, hogy 52 év múltán is, midőn ezeket írom, még világosan emlékszem róluk ! Az igaz, hogy ezelőt 36 évvel már megkezdem egyszer életem leírását (ez is írói ösztönére mutat !) de abban születésemig sem haladtam , midőn félbehagyom ; azonban meglehet, hogy mivel magyar törvényileg 32 év lefolyta előtt kezdém meg emlékezetem újból kiaknázását, jogom tehát el nem évülhetett.“ „Becsület, a kinek illik!“ e szavakkal tér szülőire, s Scott Walter szellemét hivja segítségül, „mint a plasticus, vagyis testesítő, avagy más szóval : az olvasó szemének alakot nyújtó irók legfőbbikét, hogy lengettesse hozzá leiró tulajdonának csak egy ezredrészét, mikép édes atyja és anyja képeit úgy testesíthesse meg, ahogy azokat agyában egyre látja.“ Atyja kis, zömök, élénk szemű, tekintélyes külsejű férfi, „táblabirói jelleg“ volt, írónk sok *) Ez emlékiratok első füzete pár hét múlva már megjelenik Ráth Mórnál. Több füzetre fog terjedni, s csak azok megjelenése után jut az olvasó kezébe amaz B önéletirat,amelyről e tárczaczikkekben szólunk. V. K.