A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-14 / 237. szám

2­7-ik sz. Vasárnap, October 14. Előfizetési díj: Plutón küldve vagy Budapesten házhoz hordva egy hón­apra ........................ 1 frt 76 kr. 8 h­ónapr­a ....... 5 frt 26 kr. 1 hónapra......................... ■ 10 frt 50 fa. előfizetés az év folytán mindent hónapban m­eg­kezdhető , s ennek bármely­­­i­k történik is, mindenkor a hó első napjától fog szám­ittatni. S mindon pénzjárulék bérmentetitve kereti­ beküldetni. Szerkesztési Iroda: Veneziek tere 7-ik szám 1-ső emelet Szerkesztő lakása : Országút 18-ik szám 2-dik emelet. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, negyedik évfolyamaid. Leigtatási díj : 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . , 30 fa. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­léit kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — íSyik­-téri 5 hasábos hetit soréri , , 25 kr, A* sldfizatésl ,‚Uj » lag kiadó Mvsfollá­­&©* bÜHendAé (F«rén«*í*k tani 7. 5­%, földazint, S lap szellemi részét illető minden kör. I»® !s*y a szerkesztőséghez intézendő. Bérmintetlen levelek egek ismert kezektől fostadistaivk eb Előfizetési felhívás IV. *14 éves folyamára .íl£Sdfii ai. 1 I : October — decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala P­H S T , OCTOBER 13. Politikai Szemle. (I). Az Ausztria és Olaszország közti békekötés kicserélése még csak tegnap délben ment végbe, Mensdorff gróf irodá­jában. Jelen voltak : Wimpfen, Menabrea, Artom. Az olasz fölhatalmazottak mára a császári asztalhoz voltak meghiva. A turini „Provin­cia“ szerint Victor Emmanuel király különös kivonatára tör­tént az, hogy ő a békét Turinban írja alá: ezen városból indult meg az első lökés a nagy nemzeti munkára, ezen vá­rosban kellett megtörténnie azon utolsó cselekménynek is, mely által a munka ünnepélyesen befejeztetik. Az „Italie“ írja: „Az olasz kérdés.“ Ezen szavakat írjuk czikkünk homlokára, mivel reméljük, hogy azokat utoljára ír­tuk le, s hogy jövendőben ki lesznek tö­rülve a political lexiconból. Emlékezhetni azon időre, midőn Metternich herczeg ezen nevezetes szavakat mondotta: „Olaszor­szág geographiai fogalom.“ Diplomatiai tekintetben az öreg államférfiunak igaza volt. Olaszország akkor nem létezett. 1847-től 1866 ig Olaszország kérdés, élő kérdéssé lön. Olaszország tökéletes füg­getlensége, miként az holnap tény leend, eredménye azon erős kívánatnak, a mi­nek példáját egy népnél sem találjuk so­ha. Olaszország nemzetté akart lenni hos­­­szas dermettség után ; ma az, s ezután for­radalmai csak belforradalmak lehetnek, mint m­ás népeknél. Mint eredményt ki­mondjuk: „Olaszország 20 év óta kérdés volt, ma már hatalom.“ A „France“ azt állítja, miként inkább van szó, mint valaha, Beustnak osztrák külügyminiszterré neveztetéséről. A tár­­cza­t fogadásának Beust által kitűzött egyik föltétele : a rögtöni egyetértés Ma­gyarországgal, a dualismus alapján. (?) Beustot úgy tekintik Ausztriában, mint ki azon egyetlen egy ember, ki képes volna Bismarck gróffal megmérkőzni. A „Glo­be“ megjegyzi, hogy Beust báró, igen ta­­lentumos ember ugyan, de azon szolgála­tok, melyeket ő Ferencz József császár­nak tehetne, nehezen nyújtanak kárpót­lást a Poroszországhozi barátságos viszo­nyok megzavarásáért. Remélhetőleg Beust­nak más hatáskört fognak találni. Azon sötét nézetekkel ellenkezőleg, melyek Ausztria jövőjét illetőleg fölme­rültek, a „Herald“ azt jövendöli, hogy Ausztria néhány év alatt virágzóbb és hatalmasabb leend mint valaha. A ki­egyenlítést Magyarországgal a „Herald“ bizonyosnak tekinti. „La Presse“ katonai tanulmányaiban az utóbbi hadjáratról szól, s azon nézetet fejtegeti, hogy Ausztria bukását nem a gyufafegyver, nem Benedek hibás hadmű­­veleti rendszere, hanem csupán Ausz­tria hibás katonai szervezete idézte elő. 599.760 emberből, — ennyi volt a lét­szám — nagy rész alig volt alkalmazható a rosz szervezet következtében. A „Presse“ ebből azt következteti, hogy Francziaor­­szágnak okulnia kell a tapasztaltakon, s hadseregét alapos reformnak kell alávet­nie, a­nélkül, hogy ezért igazolná magát Európa előtt. Az ultramontan „Monde“ pontosan ki­mutatja, miként Poroszország ezután nem kaphat más szövetségest, mint Oroszor­szágot. Az ő németországi tudósításai már jelentik is, hogy közeledés történt a két északi udvar között. Ezzel ismét több ok a franczia-osztrák szövetségre, mit a „Monde“ minden nap ajánl közönségének. Napóleon császár egésségi állapota folyvást tárgya a külföldi sajtónak. Egy porosz lap azt írja e tárgyban Langen­­beck tanár Párisba hivatásáról : „Langen­­beck tanár Párisba hivatott, hogy végre­hajtsa Napóleon császáron azon műtétet, melyet némely orvosok szükségesnek te­kintenek. Másfelől azt beszélik, hogy nem műtétről van szó, hanem először csak vé­leményről, váljon a műtét kikerülheti en- e s váljon a beteg képes-e azt kiállani. A császár tudniillik a mellett van, hogy ő aláveti magát a műtétnek, míg a megkér­dezett orvosok egy része határozottan el­lenzi azt. Hasonló meghívást Bécsben és Würzburgban is kaptak orvosi tekinté­lyek.“ Az „A. All. Ztg.“ párisi levelezője ismét aggasztó híreket beszél a császár egésségi állapotáról ; szerinte már kormá­nyi­­ntézkedések is történtek volna a csá­szár halála esetére. Míg azonban némely levelezők ily bal­jóslatú híreket terjesztenek, a „Moniteur“ azt jelenti, hogy a császár katonai szem­­lét tartott Bayonneban. A katonai szem­léknél, tudomás szerint,lóra szoktak ülni, s ha Napóleon császár csakugyan lóháton volt a bayonnei szemlénél , akkor állapota még­sem oly nyugtalanító, mint néhány nap óta hirdetik. (1) Mint lapjaink tegnapi számának magán távirati sürgönyéből is már érte­sültünk, a „N. Fr. Presse“ azt újságolja, hogy az országgyűlés újra összehívását kijelentő leirat azon biztatást foglalandja magában, hogy az országgyűlés kielégí­tő tárgyalásai után a minisztérium ki fog neveztetni. Megváltjuk, hogy ily beszéd nagyon sajátszerű volna egy ünnepélyes diplo­matiai okmányban. Mert lehet-e komolyan venni oly biztatást vagy ígéretet, melynek teljesítése oly föltételekhez van kötve, miket senki sem ismer ? Egészen más volna, ha a kormányról legalább annyi volna tudva, hogy támogatja a tizenötös bizottság mun­kálatát. De ezen kormánytól ugyan még senkinek sem sikerült az alkotmánykér­dés tárgyában csak egy útbaigazító nyi­latkozatot is kinyerni. Néma gyermeknek az anyja sem érti szavát s igy épen nem foglal magában a jövőre nézve legkisebb kötelezettséget sem, ha amit ígérnek, sen­ki által nem ismert föltételekhez kötik. Azt hittük pedig, hogy azon idők, melyek­be­n a „nesze semmi, fogd meg jól“ is el­­szenderíthetett egy pár jámbor optimistát, immár végkép elmúltak volna. Egy inspirált vezérczikkíró meglepő val­lomásai. El kell ismernünk, hogy a „De­batte“, mely 25.000 forintot költ évenként jólértesült helybeli correspondenseinek jutalmazására, nem a sárba dobja pénzét. A pénteki „Debatte“-ban legalább oly czikkre találunk, mely valóban csak jól értesült correspondensek sugalmazásai­ból kelhetett. Igaz, hogy a czikkben elő­forduló tények ismeretéhez némely ember olcsóbban is eljuthat, s a többi között, mi mindazt igen régen, s a mellett még költ­ségvetésünk megterhelése nélkül is jól tudtuk, hogy baj, nagy baj van Ausztriá­ban, a­mint ezt a „Debatte“ első vezér­­czikkezője a következő sorokban adja tudtul olvasóinak : — „Ausztria súlyos beteg, és számos nyegle orvos siet gyógyítására. Azonban ezen gyógyászok maguk sem egészsége­sek, fejük lázban szenved, látásuk nem tiszta, és nem tudják Ausztriát friss leve­gőre vinni, a­hol felüdülhetne. „Némelyek, az óvatosak, csak félerővel akarnak a gyógyításhoz látni. Meg akar­ják Ausztriát a veszedelemtől szabadítani, de nem fordítják teljes erejüket a gyógyí­tásra. Ezek lehetőnek tartják, hogy Ausz­tria darabokra hullhat, de gondoskodnak magukról, hogy ez esetben is biztosítva legyenek az öröködésre nézve. Ezen gon­dolattól vezéreltetve ultimátumot formu­­láznak, melynek értelme : vagy oly Ausz­tria legyen, minőt ők akarnak, vagy sem­mi , mert azt hiszik megélnek ők, ha Ausztria meg is szűnik létezni. „Mások szintén nem fognak egész buzgósággal a gyógyítás munkájához, nem mintha vélnék, hogy két szék között választhatnak, hanem mert nem hiszik a helyzetet ily komolynak. Még mindig nem értik, mi volt Königgratz, s minő állapo­tot idézett e nap elé. Még mindig azon Ausztriát vélik látni, mely júl. 3-án léte­zett. Nem hallják a história forgó kere­kének zörgését, nem látják az idő árját, mely mindent elsodor, ásni nem akar ha­ladni. „Ezek is, amazok is tévedésben vannak. Ausztria az ő létezésében van komolyan fe­nyegetve. Az eddigi államok rendjét Euró­pában, hatalmas kezek zavarták fel, úgy hogy e rend alapjaiban megingadozott. Európában több állam colossaliter kezdi területét kiterjeszteni, s e­zen irány elle­nében Ausztria csak úgy tarthatja meg helyét, ha erős ellenállni, s képes lesz az actióra. Az elzsibbadt, szétzilált, szétsza­kadozott Ausztria nem állhat ellen azon áradatnak, mely határai mellett feltornyo­­sodik. És ha egyszer Ausztria a csapko­dó babok alá merül, akkor nincs rév, mely­ben egyikünk, vagy másikunk menedéket találhatna. „Igaz, hogy Ausztria alkatrészei ezért nem tűnnének el a földgömbről, de egyik darab sem maradhat az, a­mi eddig volt, ha Ausztria szétbomlik. Ugyanazon ai­har, mely Ausztriát elsodorta, a részeket is elnyeli. Tehát, írja a „Debatte“, mi csak együtt állhatunk, s együtt kell eles­nünk : öszpontosítsuk azért teljes erőnket, hogy Ausztriát a romlástól megszabadít­hassuk. „Ezen eszmék és valóságok még nem találtak mindenütt elismerésre , ezen kö­rülményben fekszik a nehézség kulcsa, ezért látszik a nehézség legyőzhetlennek. De mihelyt az elmondott igazságokat mindenki elismeri : Ausztria rögtön meg­mentve , s a belügyi kérdés megoldva lesz.“ — Egy igen-igen tarka vezérczikk. A „N. fr. Presse“ pénteki száma első rendű pa­ra­de-czikket hoz. Úgy látszik, ez alkalom­mal nyúltak ismét először tollhoz azon politikusok, kiket a most véget ért ost­romállapot elhallgattatott. A­midőn e rovat kezelője megpillanta a „N. Fr. Presse“ kérdéses czikkét, für­késző szemei azonnal a legtarkább szín­­vegyülettel összehalmozott dolgokat lát­ta a sorok közöl kitü­ndökleni. Mennyi mindenféle érdekes eszmét, új­donságot, piquant megjegyzést, és finom párt-malitiát lehetene majd kihalászni oly czikkből, melyben egymásután szó van az „utálatos centralistákról“, a „chapul­­tepeci kastélyról“, az igazságot a házfö délről csiripoló madarakról, a pozsonyi csatáról, Klapka előnyomulásáról. Guizot idejében virágzott „satisfatis“-ekről, a po­rosz Frigyes Károly herczegről, mint candidates magyar királyról, Károly,Ro­mánia fejedelméről, a ki szent Venczel koronájával cserélné fel mostani hospo­­dárságát. Ezekből következteti czikkíró, hogy nem kell arról a Klapkaféle histó­riáról csak úgy kicsinylőleg beszélni, mert a „N. fr. Presse“ maga is kap Magyar­­országból oly tudósításokat, melyek a ber­lini lapoktól közlött sejtelmekkel öszhang­­zásban vannak. Minő tanulságot kell vonnunk ezen előz­ményekből, melyeknek titkos értelmét az olvasó e czikk bővebb megismertetéséből is eltalálhatja ? Szerintünk az előzmények következ­ménye azon tétel volna , hogy ha ily válsá­gos a helyzet, és sok történt dolog csak a véletlennek köszöni, hogy meglepő fordu­latot nem vett, tehát őszintén ki kell a­ pártoknak békülni, ennek pedig alapja más nem lehet, mint megadni mindenki­nek a magáét, s nem vslalni azon jogo­kat, miknek confiscatiója a megfosztotta­­kat a kétségbeesés örvénye felé taszítja. A „N. fr. Presse“ észjárása azonban TÁBICZA. Mészáros Lázár önéletiratáról. (A most még kéziratban levő munka nyomán.) II. (V. K.) Jersey szigetén, ez áldott kis szigeten, mely csöndes menhelyet adott sokaknak, kik szabadon éreztek, s e miatt szenvedniük kellett, Mészáros Lázár úgy találta , hogy a napok ha­sonlítanak egymáshoz. Volt ideje emlékezni és irni. Egy ideig (1852 végén) Kiutahiában elké­szített „Emlékiratából“ mosogatta ki a foltokat, mely emlékiratoknak mint bátyjához irta — ha­lála után arról keilend szólamok , hogy ő semmi egyéb nem volt, mint becsületes ember *) A tenger látása majd minden emberben fel szokta kelteni a távolságok utáni vágyódást, így történt Mészáros Lázárral is Jersey partján. Két távolság volt az, mely őt mélyebben érdek­lő. Egyik a térben — örökre elhagyott hazája, másik az időben — gyermekkorának rég eltűnt képei. Az emlékezet beröpdöste mind a kettőt, de amonnan leverő keserűséggel, míg innen a vidámság szintézével tért vissza. Elhatározta, mivel tevékeny férfi lévén, szen­vedéseire a munkában keresett balzsamot, hogy önéletiratot készít. — Miért ? — maga sem tudta okát bizonyosan. Benső ösztönből és a munka szükségéből. A kézirat így kezdődik : „Mi az ember ? Ez oly kérdés, mely a XIX dik század okossága daczára, még most sincs meg­fejtve. Furcsák és sokfélék az emberek jellemei, s azért csak kevéssé ismervék, s mivel sem ku­tatva , sem tulajdonságaik, sem testi, lelki és szellemi kellékeik szerint alkal­­m­a­z­v­a és használva nincsenek, azért ta­lálhatni köztük annyi haszontalant. Egy ilyet — ha nem is átalánosságban haszontalant, de mégis a társadalomban tulajdon­ságaival ellenkezőleg állítottat — akarok itt leírni. S miért ? Azt a sorok írója ma­ga sem tudja. Mi czélból ? ezt még kevésbé tud­ja. S kinek, minek a hasznára ? Erre meg épen nem válaszolhat. És mégis, mivel leírja ez em­ber élettörténetét és jellemét, tehát egy általa nem ismert oknak kell léteznie, mely ok követ­kezménye a jövőben van.“ Minden ember élete — akár nagy eredménye­ket mutat föl, akár elhibázott — nem más, mint az életbölcsesség egy egy fejezetének illustra­­tiója. Ezért mindig haszonnal jár azt leírni, mert okulás rejlik benne. Leginkább áll pedig ez az elhibázott életekre nézve. Mészáros Lázár ilyen­nek tartotta a magáét. Az emberek közt — úgymond — azért van annyi haszontalan, mert tulajdonaikkal ellenke­ző állást foglalnak el. E gondolat, melylyel a socialisták annyit foglalkoztak, az emberszeretet egyik leggyöngédebb gondolata. Mivel Mészáros Lázárban korán fölébredt ez , nem csoda, ha a socialistákat is gondosan tanulmányozta, s ta­naikból elfogadott annyit, mennyit egy gyakor­lati gondolkozású férfi kivihetőnek, s a közre nézve üdvösnek tart. Azt hivé­m, hogy a társadalom legfőbb baja a köznevelés ferdeségében rejlik, s innen van, hogy e rövid önéletirat legfőbb részét is a szülei nevelésmód és az iskolai élet vázlatos rajzai fog­lalják el. Mészáros — mint mondták — elhibázottnak tartá a maga életét. Valóban — természetének leglényegesb vonásai után ítélve — inkább író­nak, tudósnak, gazdásznak kellett volna lennie. Oly pálya, hol a csöndes búvárkodásnak több tere és sikere van, kétségkívül jobban kitüntet­ték volna helyes észjárását s elméjének képes­ségeit, mint az, melyen csak engedelmeskedni kell a fölebbvalónak, s parancsolni az alattunk valónak — s ezzel megvan a legfőbb dolog. De mert kötelességeinek teljesítésében mindenka páratlan volt : azon az utón is, melyre lépett, nagyon kitűnt. Pártfogolás nélkül ezredessé len­ni — 1848 előtt az osztrák hadseregben ritka eset, kivált oly férfiaknál, kik minden időben szerették jelét adni, hogy lélekben, testben ma­gyarok. Továbbá szellemére nézve is majd mindig el­lenkezésben állt helyzetével. Egykor sokkal sza­badelvűbb volt, mint tárnáinak legnagyobb része. A katonai pajtáséletnél jobb szerette a tanulást, a kid­fénynél a csöndes szobai életet, a szalon­életnél a könyveket, a világhódítóknál a tudo­mány és költészet hőseit. Abból is látható ez, hogy míg leveleiben és önéletiratában gyakran idézi a nagy költőket, bölcseket és a szentírást , a badtani írókról hallgat, mintha sohasem olvas­ta volna azokat. Pedig ép úgy ismerte, mint a költőket. E nyugodt természet 1848 ban a legzajosabb élet közepébe jutott. Mint említi , maga sem tud­ja , mint lett miniszterré. De a­mint azzá lett : rajta volt, hogy ez új és soha nem keresett, so­ha nem kivánt állásában hazájának legjobb te­hetsége szerint szolgálhasson, s kötelességeit a legbővebben teljesíthesse. Elméje mélyéig bölcs lévén , nem osztható a mindig nagyobbodó párt optimizmusát, így egy­szer csak azt vette észre, hogy ő, ki hajdani környezetében kirívólag szabadelvű volt, most némileg a hátramaradást képviselte. De bár a honvédsereg szervezésénél sok ellenzésre talált , azt az egyet senki sem vonta kétségbe, hogy a leghű­bb magyarok egyike. Csakhogy nem az ifjú Magyarország szülötte volt. Annál tisztelet­reméltóbb azonban, hogy ha nem tudta is osz­tani társai nagy reményeit a küzdés zajos nap­jaiban, de a leghívebben osztá meg azok szen­vedéseit a hajótörés után. A­mint egyszer szol­gálni kezdte az ügyet, hű­ maradt aház egész sírjáig. Nem nagyravágyás, hanem az elv hűsége vezette. Ezért jobban szeretett volna egyszerűen csak ezredes lenni, mint miniszter, s inkább közkatona, mint vezér. De ha kívánták , lett az is, sohasem mulasztva el bátran és őszintén mondani ki meggyőződéseit. Ekként, habár tulajdonságaival ellenkező helyzetekbe jutott is, mindig ki tudta egyenlíte­ni a különbségeket az által, hogy kötelességeit a leghűvebben teljesíté, s az ügyeket nem csak szolgálni tudta, hanem azokért áldozatot hozni is kész volt — panasz és követelés nélkül. S íme, ez mutat benne a férfi jellem nagy erejére. Egyetlen asszonyi vonás sem volt benne, kivéve a szeretet gyöngédségét. Rendkívül tanulságos lett volna tehát, ha a­mit verseiben föladatul tűzött ki, bevégezi : t. i. meg­írja „az ember (t. i. saját maga) élettörténetét és jellemét.“ Fájdalom, ez nem történt meg. Töredék­munkája, mely épen 48 nyomtatott lapra (kedves szám) fog terjedni, azt a hatást teszi ránk, melyet egy­­ művészileg vésett kéz valamely múzeumban. Örömmel nézzük, de egy­szersmind azt mondjuk rá : mily kár, hogy a mester, ki ily jól tudott vésni, e darabhoz nem csinált karokat is, derekat, sőt, szóval egész alakot ! Mészáros Lázár visszaemlékezései csak pécsi diák koráig terjednek. Ekkér nagyérdekű ese­ményeket nem foglalhatnak magukban , de a gyermekélet e rajzait mégis érdekessé bírta ő tenni, mivel élénk humorral irta meg, nagyon sok helyes gondolattal szőtte át, s a mult szá­zadbeli család és iskola­élet számos korrajzi vonásával gazdagstá. Fő czélunk azonban néhány idézet által ki­mutatni azt, hogy ez öreg számüzöttben ritka írói — kivált elbeszélői — képesség maradt csi­rájában, kifejletlenül. Kezdjük legelöl. Atyja — Fekete János — egy becsületes pa­raszt család fia volt a mult század derekán Csal­lóközben. „A gondvi­elés oly szellemi tulajdo­nokkal áldotta meg, melyek öt születése által nyert állapotán felülemelkedni késztetek. Hamar megunta a lovakat pórázra fűzve a közös le­gelőre kihajtani, az előfogatokban fénő tábla­­biró úr hintája előtt lovagolni, vagy a fecskét és szárcsát hetivásárra bevinni, vagy végre a daru­val szántani.“ Egy Mészáros János nevű hason sorsú barátjával tehát nekiindult a világnak, szerencsét keresni. Meg is találták. A krónika szerint: Mészáros János altábornagy és báró lett, Fekete János pedig bács megyei tisztviselő, a tö­rök háborúk alkalmával élelmezési biztos, Leo­pold király alatt nemes ember, megyéjében pénz­tárnok és táblabíró. Barátja iránti szeretetből ekkor ve­tte fel ő is a M­é­s­z­á­r­o­s családi nevet. Ugyan ő sok gyermek, s többi közt Mészáros Lázárunk atyja lett. Fekete Mészáros Jánosnak két neje volt. Az első a báró Hunt családból, a második : Piu­­k­o­v­i­c­s Katalin. Ez utóbbi szülő Lázárt, 1796. febr. 20-kán. „Legelső érzésemet — úgymond — már születésem első óráiban vagy napjaiban rikkantással fejeztem ki, s ezen érzés az é­h­s­ég volt. Ezt ugyan nem tulajdonítom egyenesen ke­resztény nevemnek, annak t. i., hogy Lázár pat­­rónusom nagyon szegény lévén, az éhséggel ne­kem is azonnal meg kelle barátkoznom.“ Arra vonatkozik, hogy „szegény jó anyja — mint gyermek is emlékszik rá, hogy áldott jó édes­anyja volt, — elveszte tejét“, s nem táplál­ható. A Lázár nevet nem szerette, s azt ki is mondja, „vádolják bár balítéletről.“ „Ha igaz — úgymond, —, hogy van történé­szet, (bár az nem valószínű, hogy igazságos és részrehajlatlan történészet is létezik, mert H­u­­m­e szerint , ha háromfélekép olvassuk ugyan­azon történetet, legfölebb csak azt tudjuk meg, hogy az esemény megtörtént, de azt nem, hogy valódilag miként,) tehát ha van történészet, akármilyen legyen is az, addig is, míg jobbat nem lelünk, ebből kell a tényeket és eseménye­ket tanulnunk, s ebből látni való az is, hogy a­mint vannak közönyös nevek, úgy omiopau­­s­o­k is léteznek.“ Tápláló dajkáját humorosan, de szeretettel írja le. Orsolya asszony derék, izmos svábnő volt, „de mit a természet megadott neki erőben és munkái talpra esettségében, azt a kellemben annyira megtagadta tőle,hogy a­hol Orsolya meg­jelent, ott a ház életrevalóbb férfitagjait nem kel­lett félteni a tiz parancsolat hatodik­ának áthá­gásától, himlő helye, s arcza védvén a derék szü­zet minden tévedés ellen.“ Később egy becsü­letes, ájtatos, eredeti foltozó varga neje lett. Mint fejlődött a kis Lázi mértani testségben ? erről nem hallott. „Ez adatok elveszése külön­ben — azt mondja — nem nagy baj, mert a ké­sőbbi időb­enségem lángésztelenségét úgy is kimutatták.“ Három éves korában kezdett a körülötte lévő világ hatásairól emlékezni. „Mily élesek lehet­tek e benyomások — kiált föl, — vagy hatások, hogy 52 év múltán is, midőn ezeket írom, még világosan emlékszem róluk ! Az igaz, hogy eze­­lő­t 36 évvel már megkezdem egyszer életem leírását (ez is írói ösztönére mutat !) de abban születésemig sem haladtam , midőn félbeha­­gyom ; azonban meglehet, hogy mivel magyar törvényileg 32 év lefolyta előtt kezdém meg em­lékezetem újból kiaknázását, jogom tehát el nem évülhetett.“ „Becsület, a kinek illik!“ e szavakkal tér szülőire, s Scott Walter szellemét hivja se­gítségül, „mint a plasticus, vagy­is testesítő, avagy más szóval : az olvasó szemének alakot nyújtó irók legfőbbikét, hogy lengettesse hozzá leiró tulajdonának csak egy ezredrészét, mikép édes atyja és anyja képeit úgy testesíthesse meg, ahogy azokat agyában egyre látja.“ Atyja kis, zömök, élénk szemű, tekintélyes külsejű férfi, „táblabirói jelleg“ volt, írónk sok­ *) Ez emlékiratok első füzete pár hét múlva már megjelenik Ráth Mórnál. Több füzetre fog terjedni, s csak azok megjelenése után jut az olvasó kezébe amaz B önéletirat,amelyről e tárczaczikkekben szólunk. V. K.

Next