A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)

1866-11-01 / 252. szám

252-ik sz. Csütörtök, november 1. Kiadóhivatal­­ Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. Negyedik évfolyam 1861 Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra 1 1 frt 75 kr. 1 1 hónapra ....... 5 frt 25 kr­. 1 1 hónapra . ...............................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék térmentean­on kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám 1-sz1 emelet, Szerkesztő lakása : Magyar­ utcza 8-dik azim 2-dik emelet. Beiktatási díj: 7 hasábos ilyfél© petit sora .... . kr. Bilyegdij minden beigtatásért . . . 30 kr* Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­­­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Nyílt­ téri 5 haláb­os petit sorért . . 25 kr Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalában küldendő. (Ferencziek tere 7. sz. földszint.) A lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert koflekt­ fogadtatnak el. Előfizetési díj: POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Remi kívüli előfizetés .A N­ON‘ név — decemberi folyamára Előfizetési d­ij : Rét­­i óra 3 írt, 50 kr. A „Hon“ szerk. és kiadó hivatala. PEST, OCTOBER 31. Politikai szemle. (II.) A külföldi lapok com­binatiói és elmélkedé­seik körébe vonták — fontosabb tárgy hiányában — Benst bárónak leendő osztrák kü­lü­gyminisz­terré neveztetését. A porosz „Nat. Zig“ bécsi levelezője szerint ha még nem történt is meg tényleg, de bizonyosnak tekinthető Beust kineveztetése. Bécsi illetékes körökben kétségbe vonják ugyan, hogy Beust kineveztetése Ausztriának németországi állása visszaszerzésére irányzott törekvését jelentené, de az idézett lap levelezője szerint alig lehet annak egyéb jelentése. Nagy reményeket köt­nek ezen kinevezéshez, s beszélnek „aetro poli­­ticáról,a szilárd program­mról, az eddigi ingado­zás megszűnéséről stb. Világos azonban, hogy az itteni értelemben vett actio politicára nem gondolhatni, a belkérdések megoldása nélkül. A siker külföldön csak úgy lehetséges, ha benn biztosítva van a kiegyenlítés.­­ Ugyanazon levelező szerint közelebbről értekezlet lesz Bécs­­ben, s abban részt vesznek Beust, Metternich herczeg, Apponyn gróf londoni osztrák nagy­kö­vet, s Belcredi gróf. Ez alkalommal állapíttat­nak meg a jövendő osztrák bel és külpolitika alapelvei. „Nem jó jel azonban — a „Nat. Zig“ levelezője szerint — hogy a nép mindezt meg­lehetős közönynyel szemléli. A nép megszűnt re­mélni. Nem tulajdonítnak rendkívüli jelentő­séget Beust kineveztetésének, mivel kételked­nek, hogy képes volna szerencsés programmot felállítani és végrehajtani, a belkérdések meg­oldására. A porosz „Bank u. Hand. Zig“ párisi levele­zője gúnyosan érinti Beust miniszterségét. „Ha mindezek daczára — mond — nem valósulna meg Beust bárónak ausztriai miniszterré nevez­­tetése , Ferencz József császár nem fog zavar­ban lenni. III. Napóleon kész tárcza nélküli mi­niszterséget vállalni Ausztriában, mert komo­lyan mondják, hogy a császár az Ausztriára nézve szükségelt reformok­kal "foglalkozott azon idő alatt, míg biarritzi magányában betegeske­dett, s egy emlékiratban jegyzette föl véle­ményét és javaslatait. Hogy oly lángeszű em­berre nézve, mint Napóleon császár, in­gerrel bírhat gyógy­eszközökről gondolkodni egy az európai államcsaládban valóban beteg­­ember részére, ez képzelhető, annyival inkább, mennél nagyobb rá nézve az inger, hogy a felépülendő szövetségest bizonyos tekintetben jól kikurálta.“ Komolyabban szól a dologhoz a „France“ stuttgarti levelezője, kinek szavára az idézett lap levelezője nagy súlyt­ helyez. A „France“ levelezője a következő észrevételeket teszi a német lapoknak Beust kineveztetését illető ma­gyarázataira : „Azon engedmények, melyeket Beust Poroszországnak teend, valószín­űlleg Porosz- Or­szágnak a keleti kérdésben foglalandó állásá­tól fognak fü­ggeni. Ezen kérdés kielégítő meg­oldásától fél­té­teleltetik Ausztria jövője. Ha Po­roszország elhatározná magát arra, hogy Európa nyugati népei confoederatiójának őszinte tag­jává legyen, akkor Ausztria lemondhatna né­met múltjáról. Ellenkező esettben minden kérdé­sessé válik. Európa alig fogja elhordozhatni a porosz orosz szövetség jármát, mely szövetség­e­ket, hatalom érdekében igyekeznek kizsákmá­nyolni az európai szárazföld kétharmadát.“ Az ultramontan „Monde“ is egy czikket szen­tel Ausztria helyzetének és jövőjének. A „Monde“ azon thémát fejtegeti, hogy miután Ausztriát annyira kijátszották, ő is ment minden te­kintettől és kötelezettségtől. A „Monde“ enné­­ fogva ajánlja a császári államnak, hogy vágjon bele a dologba, használja az időt, és alkalmat, mi legjobb politika a jövőben reá nézve. „Mi­után mindnyájan megvetik a jogot, s elveszik azt, mit akarnak , az utolsónak is le kell mon­dania a szerződések által kiszabott visszatartóz­­kodásról. Eleget panaszoltak félszázad óta az osztrák politika tapogatózása és félrendszabá­lyai miatt. Tíz év előtt, a keleti kérdés al­kalmával , oly módon tűnt ki ezen gyen­geség, mely akkor rémülettel fogott el ben­nünket. Akkor valóban oly hibákat követtek el, melyek maguk után vonták az utóbbi katasz­ro­­pbát, s mindazon szerencsétlenséget, mely 1859 óta Ausztriát sújtotta. Ausztria nem választhat a régi és új Európa között ; hagyományos poli­tikájának alapja elenyészett, s mást még nem találtak helyette. Most mindennek vége, mióta Poroszország átment az új táborba. Az ausztriai politika előtt nem áll többé más alap, mint a természet­jog, s ha még egyszer részt vesz az átalános actióban , senki sem panaszkodhatok ha nem áll meg többé félúton.“ E tanács őszinte és határozott. Hogy azt meny­nyire értették meg és méltányolták Bécsben, majd ki fog tűnni, Ausztria kell politikájának jövendő irányából. A politikai jelenségek között nem kerülheti ki figyelmünket De Moustier franczia külügy­miniszternek és Benedetti berlini franczia nagy­követnek a porosz fekete sasrenddel földiszitte­­tése Vilmos király által. . — 1 •1 ...——: Irányeszm­é­k. A magyar politikusnak más kiindulási pont nem létezhet, mint Magyarország állami önállóságának biztosítása. Ezen szempontból kell megítélnünk : mit sza­bad tennünk, és mit nem szabad, nehogy ez alapfeltétel életereit vágjuk el. Mennyiben közösek az osztrák állam terhei ? Igen könnyen eligazodunk rajta, ha alaptéte­lünket nem tévesztjük el e kérdésben sem. Hogy jogilag, a törvényes factorok hozzájáru­lásával, mindeddig az osztrák állam adóssága nem terheli Magyarországot — azt tudjuk. De miután az élet nem mindig vág össze az elmélettel, jó lesz ha erről az oldalról is meg­vizsgáljuk a kérdést. Midőn tehát kimondjuk, hogy Magyarország­nak nincs közös államadóssága az osztrák állammal, de másrészt elismerjük, hogy van az osztrák állam által tett kölcsönök és tartozások rovatában olyan, melyet Magyarország soha sem fog vonakodni elvállalni, a helyes uton va­gyunk , mert míg egy­részt állami önállásunk jogi oldalát nem veszélyeztetjük, más­részt az élet rideg valójával nem ütközünk össze. Hogy közös államadósság elismerése által a nemzet önállóságáról abdicál, — ezt talán fe­lesleg hosszasan fejtegetni, de nem felesleg min­denki figyelmét azon körülményre feltőni, hogy ha egyszer a nemzet elvállalta e­l­v­b­e­n az adós­ság közösségét, kérlelhetlen következetességgel fog reá nehezedni a g­y­a­k­o­r­l­a­t ! S ha néhány évig az eféle szentesített, közösségben kellene élnie, okvetlen odajut, hogy következzenek bár világot rendítő események, nem fognak e hazá­ban egyebet találni, mint egy minden anyagi erejéből kifogyott, s ennélfogva szellemi erejé­ben, az anyagi küzdelmek miatt, levert, megfo­gyott nemzetet ! De nem szabad az osztrák állam terheinek közösségét már azért sem elfogadni, mert hol a biztosíték arra, hogy a ma létező államadósság­ból, az ország által elfogadott aránynál több, annyi a­mennyit semmi viszonyok közt el nem bírhat, nem fog-e ránk nehezedni? Az ily eshetőségre idézhetünk a közel­multitól intő példát. Az egységes osztrák állam a háború előtt, — nem lévén czélunk statistikai munkát köz­leni, megközelítő kerek számokat használunk a példa könnyebb megvilágít­ására — tízezer □ mértföld négyezer millió forint államadós­sággal. Mondjuk, hogy Magyarország elvállalta va­la a teher közösségét elviben, és területéhez aránylag. Ez esetben lett volna a magyar korona 6000 □mid területén 2400 millió adósság. Galiczián 600 millió. (1600 Q nt.) Lombard-Velenczén 180 millió (460 Ont.), és így tovább. De bekövetkezett az 1866-iki bábom. Lom­bard-Velencze elesett, de azért nem vitte el ma­gával a területét aránylag terhelő összeget, ha­nem csak 30 milliót, s így a többi korona tarto­mányok s azokkal együtt Magyarország, ismét 150 millióban, aránylag, megosztozkodhatott vala. Ez volna reánk nézve az elvben való elisme­résnek a gyakorlatba átvitele, hahogy a világ­­események kérlelhetlen logikája, az osztrák ál­lamtól, a 66-dikhoz hasonló tribútumot köve­telne. Habár igaz, hogy majdnem az összes állam­­adósság nélkülünk s rovásunkra állíttatott elő, hogy legnagyobb részt a magyar nemzet törvé­nyes és jogos küzdelme ellenére fordíttatott , mégis el kell ismernünk, ha a mivelt európai államok elismerésére akarunk számítani, hogy ezen adósságból készek vagyunk egy jó részt elvállalni igen, de semmi esetben a közösséget el nem vállalhatjuk. Ildomos felszólalás a magyar internáltak ügyében. Ausztria megkötötte a békét ellenfelével, a kölcsönös viszálkodások befejeztettek, sőt azt mondják, hogy a barátságos viszonyok is hely­re vannak állítva. Kiki megbocsátotta ellenfelé­nek a vett sebeket, kicserélték hadifoglyaikat, s közbocsánatot osztottak azoknak, kik az ellen­félhez ragaszkodtak saját honpolgáraik közül. Egy ügy tehát befejezettnek látszik. Azonban még egy keserű emléke maradt fel a külügyi viszálynak Magyarországra nézve. Már az 1865-diki országgyűlés első felirata a nemzet közibaját fejezé ki azon kérelmében, hogy a katonai törvényszékek által, állító­lagos politikai i­n­d­okok m­­i­a­tt, nem rendes hazai hatóságok által elitélt magyar ha­zafiak, családaiknak s polgári működéseik mun­kakörének visszaadassanak. Ez oly kérelem volt, melynek teljesítése a a kormánynak sem áldozatába nem került, sem veszedelmével nem jár lészen, mert bizony Ma­gyarországon a közhangulatot nem kilencz em­ber alkotja ,­­ a nemzetnél pedig minden kör­ben enyhítő hatást gyakorolt volna, ez lett vala első olajfa levele a kibékülést hirdető ga­lambnak. A kérelemre biztató ígéret is adatott, de az még mindig függőben van ; pedig azoknak, kik annak teljesültét várják, a várakozás minden percre egy század ; azok a szó szoros értelmé­ben nélkülözések és nyomor miatt pusztulnak el. Jelenleg a külhatalmakkali viszály már be van fejezve : a békekötés pontjai végre vannak hajtva, s azok között áll, hogy a­kik magukat az ellenhatalnak mellett compromittálták, mind­két részről ne üldöztessenek. Már most ez az alternatíva áll a kormányra nézve : vagy compromittálva voltak e kettős vi­szályban azon hazánfiai, kik most is internálva tartatnak,­­a­mit azonban erősen kétségbe kell vonnunk, miután motivált ítéleteik nem voltak nyilvánosságra hozva, perfolyamuk még kevésb­­bé,­ azon esetben, megszűnvén, befejeztetvén a viszály ügye, az ő ügyök is befejezett, eltör­­lött ügy, s szabadon bocsátatásuk természetes következése a békekötésnek , — vagy pedig nem esnek a békekötés azon pontja alá, mely a com­promittáltakat foglalja magában, nem tekintet­nek az ellenhatalmakkal compromittáltaknak, azon esetben hiányzik elítéltetésük alapja. A kormány férfiaknak csak egy szavukba ke­rülne, hogy a panaszt, mely nem csak azoknak, a­kik viselik, de az egész nemzeti közérzületnek szüntelen fájó sérelmét képezi, megorvosolják, mi­ért tartogatják vissza azt a szót. Az uralkodói kegyelemre nem utalhatnak, mert az már megadta az illetők szabadon bocsá­tását a börtöni helyzetből ; de hogy még azután is várakba internálva s hazájuktól, kereset­módjuktól távol tartatnak, az már kormányi­­n­tézkedés. (1) Sok miniszterváltozást látott már ezen Ausztria, de talán ma történik először, hogy a külügyminiszter lemondása, s egy új jelölttel való alkudozás képezze a napi politika főtár­gyát. Tulajdonkép a közönség máig sem tudja, várjon a kisl, vagy inkább a belügyi politika kérdései idézik elő a válságot. Látszat szerint csak a kü­lügyek volnának irányt adók a mai változásokban, mert Beust úr csak a nevezett tárcza viselésére van kiszemelve, s a mellett nem is elnöke a minisztertanácsnak, bár ed­dig, Belcredi grófon kívül mindig a külügymi­niszter volt a kabinet elnöke. Azonban a közönség mindekkoráig arról sincs értesítve, várjon Beust úr, mint külügyminiszter csakugyan egészen új, s a régitől lényegesen eltérő programmal lép fel a kü­lügyek vezetésé­ben. Nagy dolog, s talán épen páratlan eset volna az a történelemben, ha egy régi kormány, melynek hagyományos külügyi politikája van, egyszerre egészen új térre lépne, új experimen­tumokba bocsátkoznék, vagy épen kalandokra adná fejét. Igen óhajtanák a radical refor­mot a külügyi palotában, de nem hiszünk benne, mert nincs ugrás a politikában úgy, mint a ter­mészetben. A végzet elhatározza az államok sor­sát, s abban áll a fótum szörnyű hatalma, hogy az egyes emberek, a­kiket államférfiaknak ne­veznek, a legjobb akarat mellett sem tudnak a dolgok menetének új irányt adni, hanem akár küzdenek, akár semmittevőleg összeteszik kezü­ket, önkénytelenül sodortatnak az áradat által, melyek hatalma alól sehogy sem szabadulhat­nak ki. Beust urat ügyes diplomatának mondják. Azonban oly kis államban, mint Szászország, mely az európai hatalmak volumában csak a nullát képezi, elég a nagy államférfiság koszo­rújára, ha valaki szép jegyzékeket tud írni, ha a kis állam minisztere ügyesen szolgál oly ese­tekben, a­midőn valamely nagy hatalom, ily apró diplomatát valamire felhasznál. A valódi talentum azonban csak önálló hely­zetében adhat magáról bizonyságlevelet. Egé­szen más az, Szászországban játszani a diplo­matát, egészen más ott, a­hol a külügyminisz­ter jegyzékeinek néhány százezer szurony köl­csönöz nyomatékot. De mindenek fölött első kér­dés : váljon bir­e Beust úr, mint német, annyi önmegtagadással, hogy Ausztria külügyeinek vezetését ezután ne a 7 vagy 8 millióból álló német elem magán­érdeke szerint folytassa? Ha Beust úr tovább is fellelkesedik, Schleswig- Holstein nevének hallására, ha nem tudja fe­­­ledni, hogy Ausztria, mely nem rég még elnöke volt azon Bulidnak, melynek ma még utolsó tagja sem lehet , akkor hiába ígér magának hosszú jövendőt ; talentuma nem segítheti ki őt a hínárból, mert, amit netán néhány év alatt építeni is tudna, mindaz a legelső válság előfor­­dultakor halomba dől. Bécsben akad ember, a ki sír a schleswig­­holsteiniak fölött, mert porosz f­elsőség alá ju­tottak ; akad német poéta, a ki az Augustenbur­­gi herczeg utóbbi nevetséges szereplésében ma­gasztos tragicumot lát; ismertünk német diplo­matákat, a­kik hitték, hogy Németország egy­ségét csak a Frankfurtban összejött fejedelmek congressusa hozza meg. A magyar ember között egy sincs a ki így gondolkozzék. Mit beszélnek a csehek és lengyelek Ausztria német irányú külügyi politikájáról, naponta értesülnek olva­sóink. Bécsben az olasz egységi törekvéseket még a magát függetlennek tartó­ liberális sajtó is foly­vást gúnynyal és megvetéssel üldözte. Ha Viktor Emánuel király új tartományt adnectált, azt mondták rá : megint piemontishroztak egy pár millió olaszt, így beszélnek ma az egyesülési processusba jutott Németországról. Nem mond­ják, hogy Frankfurt vagy Hannover­ eljutott azon homogén testhez, melyhez természeténél fogva gravitáit, hanem hogy Bismark úrnak megint sikerült egy pár tartományt borussifi­ál­­ni ! Nem akarják látni, hogy valamint a leg­utolsó olasz tartomány „piemontisálása“ után e szó Piemont végkép elavult, úgy egykor Porosz­­ország neve is ki fog halni a históriából, mihelyt nagy Németország foglalja el a helyet, melyet a sors a nemzetek családai között számára ké­szített. •Szép volna Beust úrról feltenni, hogy Bécsbe érkezte után , daczára azon körülménynek, hogy azon városban mindig csak német hango­kat halland, hogy szeme egészen német szel­lemben szervezett hadcsapatokat látand , ha ott, az osztrák-német elem focusán német ere­detét, német neveltetését, sympathiait s ifjúkori emlékeit annyira legyőzhetné, hogy elismerje, miszerint ő, ha német külügyi politikát akar folytatni, akkor csak egy igen csekély minori­tás érdekében működik, még­pedig a roppant többség érdekeinek könyörtelen feláldozásával. Nagyon félünk Beust úrtól, hogy Szászország­ban komolyan értette a centralisták örökös szó­­járását Ausztriáról, mely szerintük német állam, s melynek kizárólag német hivatása is volna. De tudja meg Beust úr, hogy a midőn a vasúti vonattal átrobog Bécs fölött a Dunán, e folyamot csak egy erő nélkü­l terjeszkedni tö­rekvő dicsvágyó párt nevezte el „deutsche Do­­nau“-nak, mert a­hol kelet felé hét mértföldnyi távolra egy kéklő hegyet lát, ott már megszű­nik e folyam német lenni , pedig tulajdonkép csak ott kezd az oly hatalmas áradattá vál­ni, melyért a földleiratban hires nevét meg­érdemli. Eredeti külföldi levelezések: Velencze, octóber 25. Mennyi Üdv van a szabadság érzetében ! Mi­liő magasztosan boldog ez a nép ! A fényes reggel, melyről folytonosan álmo­dott, melynek jövetelében hinni a legkeserűbb csalódások után sem szűnt meg, melyre méltó maradt mindig, october 19-kén viradt Velen­­czére. Hála az égnek, nem vagyok irigy. A mások szerencséje nem fájt szivemnek soha. Tán só­hajtok néha midőn rendkívüli látmányai állanak előttem a nemes elégültségnek, de az ilyen só­hajtás nem sötétíti el kedélyemet a szent jog győzelmének semmi ünnepélyén, nem csökkenti soha képességemet élvezni, egész nagyszerű ter­jedelmében , a mások ügyének diadala. Ha nem ilyenné alkotott volna a sorsnak kegyel­mes szeszélye, ha roszul esnék lelkemnek látni , minő áldás van máson — nem jöttem volna Velenczébe. Octóber hatodikán jöttem ide. Paduában még intettek, hogy várjak, míg az osztrák hatóság végképen eltűnt a lagúnák városából, de én óhajtottam látni. Baj nélkül érkeztem meg , útlevelet már nem kértek. Helyette a cholera-ellenes terem­ fojto­gatását kellett kiállani. Üdvös változás. A ven­déglőben sem kívántak egyebet tudni mint ne­vemet, minden okmányolás nélkül. Megmond­tam becsületesen. S nem lett belőle európai kérdés. A katonaság velenczei végnapjai oly érzel­meket keltettek, melyek közé boszúvágy nem, sőt némi részvét vegyült. A nép sóvárgott sza­badulásának napjára s türelmetlenkedett az idegen egyenruha látására, de értette és érezte, hogy az osztrák tisztek és közlegények maguk is örömmel siettették volna elmenetelük óráját. A császári haderő élete Venetiában előbb sem volt nagyon kellemetes, de a béke óta valódi mé­reggé vált. A­míg valaki hatalomteljesen áll egy ellenséges körben, utoljára is talál ma­gának időtöltést, ha másként nem, ereje gyakor­latával. De elszigeteltségben mit tegyen, hiva­talos és nem hivatalos óráiban, egy­ parancsnok, kit mindenki kerül. És ez volt az osztrákok hely­zete Venetiában július óta s főleg a békekötés óta. Ha valaki szépen, szelíden, gyöngéden, gentlemanly módon viselte magát e város lakossága irányában, az Alemann tábornok, a volt katonai kormányzó. A bécsi kormány nem jutalmazhatja eléggé meg e derék, öreg urat, mn­­­pm . A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mór­tól. 1. Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában. És ennek a hatodik európai nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy hetedik euró­pai nagyhatalom is nem volna : a censura. Az összes európai pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el annyi halandó embert ágyú, kard és gyufűs puska, mint a­mennyi halandó elmeszil­öttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom vörös plajbásza ,­­ lévén természetesen az erősebb. Az idő azonban nagy ellensége az erősnek, s talál ki megrontására valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva. Mi czélra találták fel az állambölcsek a cen­surát ? Arra a czélra, hogy egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik ? hogy az államok sorsait intéző kezeknek hibái nyil­vánosságra ne hozattassanak , hogy az uralko­dók fennkölt kedélyét ne háborgassák nyugha­tatlan panaszkodók, kiknek egyéb dolguk sincs, mint azt jegyezgetni fel, a­mi bajnak látszik. Az eszköz, igaz, hogy ez él­szert­ volt, bár magát a c­z­é­rt nem mondhatjuk szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését. Vasutak épül­tek minden irányban ; az embereket nem lehet országonkint fogva tartani , s egyik országban kibeszélik azt, a­mit másikban torokba fojtot­tak. A­kit otthon elhallgattatnak, elmegy a szom­szédba panaszainak hetüket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy és kis hatalom sajtójában, semmi titokban nem maradhat; a birt megfogni nem lehet többé; s ha néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a néphangulatot, a financziák állapotját, egyegy catastropha aztán annál világosabban napfényre hozta mindazokat. És ha egy kormány abban találta bölcsessé­gét, hogy minden beleszólástól eltiltotta a saj­tót, az erre támadt általános elhallgatásban vég­re maga is oly roszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány orgánumai könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá — czáfolatot adni. Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualizmus küzdelmében, azt szerény magyaror­szági irodalmi állapotunk is tanúsítja. Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a magyarországi sajtó első szabadelvű bajnokainak, a constitutionalismus eszméi mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú fejeik, — egész mos­tanáig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja, azokat mégis kihallgatni kész; — mi­dőn egy iró megkísérti egy értekezéssel koczog­­tatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról van irva. Pedig azon ősz és szőkefürttt fejek, melyek hetven év előtt egy szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakító „deb­atur“-t ; nem vétettek többet, mint utódaik ; sőt műveikből, minek a „Manch Herm­aeon“ mai nap alig mer­nénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy a veres plajbászt nem a censura venné használat­ba,­­ hanem a magyar olvasó. Akkor, az igaz, hogy radicaliter ki lett gyó­gyítva a magyar irodalom abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt egyátalában a magyar ember abból a haj­landóságból, hogy irodalomra vesse a fejét s még három évtized múlva is elveszett fiúként siratták meg azt a rokonok, a­ki arra veteme­dett, hogy eszméit nyomtatásban mutassa be s egy később köztiszteletre emelkedett írónkat, első irodalmi föllépte után a tekintélyes család­fő e szókkal dorgálta meg : „Szerencsétlen ! még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!“ A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több mint szigorú, scrupulosus, és minutiosus ; több­nyire egyházi férfiak kezelték, később kormány­­széki hivatalnokok. A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt, egy főtanodában (a­hányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak) a jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanu­lók a párisi rémjelenetekből drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte, nyílt scénában le is fejezték, vérrel töltött hó­lyag képezvén a levágott fejet. A mese izetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat kerestek arra, hogy Magyarországon a jacobinis­­mus elfojtásának ürügye alatt, minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék. Ezt a czélt el is érték — egy időre. — A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szik­ráiban hamu alá jön temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói, s a hamu az osztrák vá­rak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi, Szentjóbi Szabó és a többiek eltakar­­tattak. Az akkori Thugut-féle minisztérium azt hitte,­­vannak még most is hitrokonai) hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, az által megállíthatja a világtörténet szellemének röp­tét. A csak alig keletkezett magyar folyóiratok: a „Magyar Máza,“ „Magyar Múzeum“ az „Or­pheus ,“ „Urania,“ „Mindenes Gyűjtemény,“ egymás után megszűntek, az írók, kényszerül­ve, vagy önkényt elhallgattak ; a nyelvmivelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva s a mult század végéig aztán valódi halotti csend és ki­­sértetes Úr vette körül az osztrák kormányfér­fiakat, hogy olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint­­ akár egy kriptában. Hogy miből éltek meg azon idő alatt a cen­­sorok ? az előttem titok, ha csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek. Ah, egy censor a Schmerling korszak alatt, az már respektust érdemel. Az megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hírlapot olvasni. Az általános sajtó - rendszabályokon kivül még nyolczszázhetvenhét specificus rendeletet fejé­ben tartani : m­i­n­ő tárgyról, mikor, kinek, ki számára, hogyan szabad?s egyátalá­ban szabad-e írni ? gonosz életlapok tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfél utáni egy óráig feneketlen hírlapi ingová­­nyokon keresztül gázolni , minden perezben ret­tegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, a­mit holnap a buzgó X. úr, vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, egyéb is . (Mert tudni kell, hogy van­nak, kik még a censurát is superrevideálják, és denunciálják ; e geuret is meg fogjuk ismertet­ni később) ; azután sorokat, pásztákat, egész mezsgyéket kijegyezni , azokat a nyomdába visz­­szaküldeni, a kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottat összehasonlítani ; és mindezt az éj­fél és a hajnal közötti órákban. — én igazán nem tudom, hogy mikor szokott a sajtóhatóság aludni, vagy a gondviselés szemei nem­ ismerik az álmot ? A század első felében ily űzött martyrjai a társadalomnak még nem voltak. Ritkán" került ki a nyikorgó kézinyomdák alól új könyv ma­gyar nyelven , azok többnyire csak kalendáriu­mokat nyomtak ; ámbár még az ártatlan kalen­dáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták be­lőle (még­pedig e század második felében) a februári­us hónapot,­­ azért, mert a patrioticus szedő egy napra „Zoltán“ nevet ikta­tott be ; mivel pedig Zoltán persze hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a vallás elleni kihágásnak vétetett s csak a kiadó leleményességének köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt ; ki is végre úgy ol­­dá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi mint Szultán, tehát a fejede­lem, tehát ó görögül Basilius. Így csúszott be aztán szent Basilius oltalma alatt Zoltán király neve a martyrok sorozatába: igaz, hogy csak a vegyes heti rendben. (Folytatni reméljük.) A mai ünnep miatt lapunk legközelebbi száma szombaton november h­ó 3-án fog megjelenni.

Next