A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)
1866-11-01 / 252. szám
252-ik sz. Csütörtök, november 1. Kiadóhivatal Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. Negyedik évfolyam 1861 Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra 1 1 frt 75 kr. 1 1 hónapra ....... 5 frt 25 kr. 1 1 hónapra . ...............................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék térmenteanon kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám 1-sz1 emelet, Szerkesztő lakása : Magyar utcza 8-dik azim 2-dik emelet. Beiktatási díj: 7 hasábos ilyfél© petit sora .... . kr. Bilyegdij minden beigtatásért . . . 30 kr* Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Nyílt téri 5 halábos petit sorért . . 25 kr Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalában küldendő. (Ferencziek tere 7. sz. földszint.) A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert koflekt fogadtatnak el. Előfizetési díj: POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Remi kívüli előfizetés .A NON‘ név — decemberi folyamára Előfizetési dij : Réti óra 3 írt, 50 kr. A „Hon“ szerk. és kiadó hivatala. PEST, OCTOBER 31. Politikai szemle. (II.) A külföldi lapok combinatiói és elmélkedéseik körébe vonták — fontosabb tárgy hiányában — Benst bárónak leendő osztrák külügyminiszterré neveztetését. A porosz „Nat. Zig“ bécsi levelezője szerint ha még nem történt is meg tényleg, de bizonyosnak tekinthető Beust kineveztetése. Bécsi illetékes körökben kétségbe vonják ugyan, hogy Beust kineveztetése Ausztriának németországi állása visszaszerzésére irányzott törekvését jelentené, de az idézett lap levelezője szerint alig lehet annak egyéb jelentése. Nagy reményeket kötnek ezen kinevezéshez, s beszélnek „aetro politicáról,a szilárd programmról, az eddigi ingadozás megszűnéséről stb. Világos azonban, hogy az itteni értelemben vett actio politicára nem gondolhatni, a belkérdések megoldása nélkül. A siker külföldön csak úgy lehetséges, ha benn biztosítva van a kiegyenlítés. Ugyanazon levelező szerint közelebbről értekezlet lesz Bécsben, s abban részt vesznek Beust, Metternich herczeg, Apponyn gróf londoni osztrák nagykövet, s Belcredi gróf. Ez alkalommal állapíttatnak meg a jövendő osztrák bel és külpolitika alapelvei. „Nem jó jel azonban — a „Nat. Zig“ levelezője szerint — hogy a nép mindezt meglehetős közönynyel szemléli. A nép megszűnt remélni. Nem tulajdonítnak rendkívüli jelentőséget Beust kineveztetésének, mivel kételkednek, hogy képes volna szerencsés programmot felállítani és végrehajtani, a belkérdések megoldására. A porosz „Bank u. Hand. Zig“ párisi levelezője gúnyosan érinti Beust miniszterségét. „Ha mindezek daczára — mond — nem valósulna meg Beust bárónak ausztriai miniszterré neveztetése , Ferencz József császár nem fog zavarban lenni. III. Napóleon kész tárcza nélküli miniszterséget vállalni Ausztriában, mert komolyan mondják, hogy a császár az Ausztriára nézve szükségelt reformokkal "foglalkozott azon idő alatt, míg biarritzi magányában betegeskedett, s egy emlékiratban jegyzette föl véleményét és javaslatait. Hogy oly lángeszű emberre nézve, mint Napóleon császár, ingerrel bírhat gyógyeszközökről gondolkodni egy az európai államcsaládban valóban betegember részére, ez képzelhető, annyival inkább, mennél nagyobb rá nézve az inger, hogy a felépülendő szövetségest bizonyos tekintetben jól kikurálta.“ Komolyabban szól a dologhoz a „France“ stuttgarti levelezője, kinek szavára az idézett lap levelezője nagy súlyt helyez. A „France“ levelezője a következő észrevételeket teszi a német lapoknak Beust kineveztetését illető magyarázataira : „Azon engedmények, melyeket Beust Poroszországnak teend, valószínűlleg Porosz- Országnak a keleti kérdésben foglalandó állásától fognak függeni. Ezen kérdés kielégítő megoldásától féltételeltetik Ausztria jövője. Ha Poroszország elhatározná magát arra, hogy Európa nyugati népei confoederatiójának őszinte tagjává legyen, akkor Ausztria lemondhatna német múltjáról. Ellenkező esettben minden kérdésessé válik. Európa alig fogja elhordozhatni a porosz orosz szövetség jármát, mely szövetségeket, hatalom érdekében igyekeznek kizsákmányolni az európai szárazföld kétharmadát.“ Az ultramontan „Monde“ is egy czikket szentel Ausztria helyzetének és jövőjének. A „Monde“ azon thémát fejtegeti, hogy miután Ausztriát annyira kijátszották, ő is ment minden tekintettől és kötelezettségtől. A „Monde“ enné fogva ajánlja a császári államnak, hogy vágjon bele a dologba, használja az időt, és alkalmat, mi legjobb politika a jövőben reá nézve. „Miután mindnyájan megvetik a jogot, s elveszik azt, mit akarnak , az utolsónak is le kell mondania a szerződések által kiszabott visszatartózkodásról. Eleget panaszoltak félszázad óta az osztrák politika tapogatózása és félrendszabályai miatt. Tíz év előtt, a keleti kérdés alkalmával , oly módon tűnt ki ezen gyengeség, mely akkor rémülettel fogott el bennünket. Akkor valóban oly hibákat követtek el, melyek maguk után vonták az utóbbi kataszropbát, s mindazon szerencsétlenséget, mely 1859 óta Ausztriát sújtotta. Ausztria nem választhat a régi és új Európa között ; hagyományos politikájának alapja elenyészett, s mást még nem találtak helyette. Most mindennek vége, mióta Poroszország átment az új táborba. Az ausztriai politika előtt nem áll többé más alap, mint a természetjog, s ha még egyszer részt vesz az átalános actióban , senki sem panaszkodhatok ha nem áll meg többé félúton.“ E tanács őszinte és határozott. Hogy azt menynyire értették meg és méltányolták Bécsben, majd ki fog tűnni, Ausztria kell politikájának jövendő irányából. A politikai jelenségek között nem kerülheti ki figyelmünket De Moustier franczia külügyminiszternek és Benedetti berlini franczia nagykövetnek a porosz fekete sasrenddel földiszittetése Vilmos király által. . — 1 •1 ...——: Irányeszmék. A magyar politikusnak más kiindulási pont nem létezhet, mint Magyarország állami önállóságának biztosítása. Ezen szempontból kell megítélnünk : mit szabad tennünk, és mit nem szabad, nehogy ez alapfeltétel életereit vágjuk el. Mennyiben közösek az osztrák állam terhei ? Igen könnyen eligazodunk rajta, ha alaptételünket nem tévesztjük el e kérdésben sem. Hogy jogilag, a törvényes factorok hozzájárulásával, mindeddig az osztrák állam adóssága nem terheli Magyarországot — azt tudjuk. De miután az élet nem mindig vág össze az elmélettel, jó lesz ha erről az oldalról is megvizsgáljuk a kérdést. Midőn tehát kimondjuk, hogy Magyarországnak nincs közös államadóssága az osztrák állammal, de másrészt elismerjük, hogy van az osztrák állam által tett kölcsönök és tartozások rovatában olyan, melyet Magyarország soha sem fog vonakodni elvállalni, a helyes uton vagyunk , mert míg egyrészt állami önállásunk jogi oldalát nem veszélyeztetjük, másrészt az élet rideg valójával nem ütközünk össze. Hogy közös államadósság elismerése által a nemzet önállóságáról abdicál, — ezt talán felesleg hosszasan fejtegetni, de nem felesleg mindenki figyelmét azon körülményre feltőni, hogy ha egyszer a nemzet elvállalta elvben az adósság közösségét, kérlelhetlen következetességgel fog reá nehezedni a gyakorlat ! S ha néhány évig az eféle szentesített, közösségben kellene élnie, okvetlen odajut, hogy következzenek bár világot rendítő események, nem fognak e hazában egyebet találni, mint egy minden anyagi erejéből kifogyott, s ennélfogva szellemi erejében, az anyagi küzdelmek miatt, levert, megfogyott nemzetet ! De nem szabad az osztrák állam terheinek közösségét már azért sem elfogadni, mert hol a biztosíték arra, hogy a ma létező államadósságból, az ország által elfogadott aránynál több, annyi amennyit semmi viszonyok közt el nem bírhat, nem fog-e ránk nehezedni? Az ily eshetőségre idézhetünk a közelmultitól intő példát. Az egységes osztrák állam a háború előtt, — nem lévén czélunk statistikai munkát közleni, megközelítő kerek számokat használunk a példa könnyebb megvilágítására — tízezer □ mértföld négyezer millió forint államadóssággal. Mondjuk, hogy Magyarország elvállalta vala a teher közösségét elviben, és területéhez aránylag. Ez esetben lett volna a magyar korona 6000 □mid területén 2400 millió adósság. Galiczián 600 millió. (1600 Q nt.) Lombard-Velenczén 180 millió (460 Ont.), és így tovább. De bekövetkezett az 1866-iki bábom. Lombard-Velencze elesett, de azért nem vitte el magával a területét aránylag terhelő összeget, hanem csak 30 milliót, s így a többi korona tartományok s azokkal együtt Magyarország, ismét 150 millióban, aránylag, megosztozkodhatott vala. Ez volna reánk nézve az elvben való elismerésnek a gyakorlatba átvitele, hahogy a világesemények kérlelhetlen logikája, az osztrák államtól, a 66-dikhoz hasonló tribútumot követelne. Habár igaz, hogy majdnem az összes államadósság nélkülünk s rovásunkra állíttatott elő, hogy legnagyobb részt a magyar nemzet törvényes és jogos küzdelme ellenére fordíttatott , mégis el kell ismernünk, ha a mivelt európai államok elismerésére akarunk számítani, hogy ezen adósságból készek vagyunk egy jó részt elvállalni igen, de semmi esetben a közösséget el nem vállalhatjuk. Ildomos felszólalás a magyar internáltak ügyében. Ausztria megkötötte a békét ellenfelével, a kölcsönös viszálkodások befejeztettek, sőt azt mondják, hogy a barátságos viszonyok is helyre vannak állítva. Kiki megbocsátotta ellenfelének a vett sebeket, kicserélték hadifoglyaikat, s közbocsánatot osztottak azoknak, kik az ellenfélhez ragaszkodtak saját honpolgáraik közül. Egy ügy tehát befejezettnek látszik. Azonban még egy keserű emléke maradt fel a külügyi viszálynak Magyarországra nézve. Már az 1865-diki országgyűlés első felirata a nemzet közibaját fejezé ki azon kérelmében, hogy a katonai törvényszékek által, állítólagos politikai indokok miatt, nem rendes hazai hatóságok által elitélt magyar hazafiak, családaiknak s polgári működéseik munkakörének visszaadassanak. Ez oly kérelem volt, melynek teljesítése a a kormánynak sem áldozatába nem került, sem veszedelmével nem jár lészen, mert bizony Magyarországon a közhangulatot nem kilencz ember alkotja , a nemzetnél pedig minden körben enyhítő hatást gyakorolt volna, ez lett vala első olajfa levele a kibékülést hirdető galambnak. A kérelemre biztató ígéret is adatott, de az még mindig függőben van ; pedig azoknak, kik annak teljesültét várják, a várakozás minden percre egy század ; azok a szó szoros értelmében nélkülözések és nyomor miatt pusztulnak el. Jelenleg a külhatalmakkali viszály már be van fejezve : a békekötés pontjai végre vannak hajtva, s azok között áll, hogy akik magukat az ellenhatalnak mellett compromittálták, mindkét részről ne üldöztessenek. Már most ez az alternatíva áll a kormányra nézve : vagy compromittálva voltak e kettős viszályban azon hazánfiai, kik most is internálva tartatnak,amit azonban erősen kétségbe kell vonnunk, miután motivált ítéleteik nem voltak nyilvánosságra hozva, perfolyamuk még kevésbbé, azon esetben, megszűnvén, befejeztetvén a viszály ügye, az ő ügyök is befejezett, eltörlött ügy, s szabadon bocsátatásuk természetes következése a békekötésnek , — vagy pedig nem esnek a békekötés azon pontja alá, mely a compromittáltakat foglalja magában, nem tekintetnek az ellenhatalmakkal compromittáltaknak, azon esetben hiányzik elítéltetésük alapja. A kormány férfiaknak csak egy szavukba kerülne, hogy a panaszt, mely nem csak azoknak, akik viselik, de az egész nemzeti közérzületnek szüntelen fájó sérelmét képezi, megorvosolják, miért tartogatják vissza azt a szót. Az uralkodói kegyelemre nem utalhatnak, mert az már megadta az illetők szabadon bocsátását a börtöni helyzetből ; de hogy még azután is várakba internálva s hazájuktól, keresetmódjuktól távol tartatnak, az már kormányintézkedés. (1) Sok miniszterváltozást látott már ezen Ausztria, de talán ma történik először, hogy a külügyminiszter lemondása, s egy új jelölttel való alkudozás képezze a napi politika főtárgyát. Tulajdonkép a közönség máig sem tudja, várjon a kisl, vagy inkább a belügyi politika kérdései idézik elő a válságot. Látszat szerint csak a külügyek volnának irányt adók a mai változásokban, mert Beust úr csak a nevezett tárcza viselésére van kiszemelve, s a mellett nem is elnöke a minisztertanácsnak, bár eddig, Belcredi grófon kívül mindig a külügyminiszter volt a kabinet elnöke. Azonban a közönség mindekkoráig arról sincs értesítve, várjon Beust úr, mint külügyminiszter csakugyan egészen új, s a régitől lényegesen eltérő programmal lép fel a külügyek vezetésében. Nagy dolog, s talán épen páratlan eset volna az a történelemben, ha egy régi kormány, melynek hagyományos külügyi politikája van, egyszerre egészen új térre lépne, új experimentumokba bocsátkoznék, vagy épen kalandokra adná fejét. Igen óhajtanák a radical reformot a külügyi palotában, de nem hiszünk benne, mert nincs ugrás a politikában úgy, mint a természetben. A végzet elhatározza az államok sorsát, s abban áll a fótum szörnyű hatalma, hogy az egyes emberek, akiket államférfiaknak neveznek, a legjobb akarat mellett sem tudnak a dolgok menetének új irányt adni, hanem akár küzdenek, akár semmittevőleg összeteszik kezüket, önkénytelenül sodortatnak az áradat által, melyek hatalma alól sehogy sem szabadulhatnak ki. Beust urat ügyes diplomatának mondják. Azonban oly kis államban, mint Szászország, mely az európai hatalmak volumában csak a nullát képezi, elég a nagy államférfiság koszorújára, ha valaki szép jegyzékeket tud írni, ha a kis állam minisztere ügyesen szolgál oly esetekben, amidőn valamely nagy hatalom, ily apró diplomatát valamire felhasznál. A valódi talentum azonban csak önálló helyzetében adhat magáról bizonyságlevelet. Egészen más az, Szászországban játszani a diplomatát, egészen más ott, ahol a külügyminiszter jegyzékeinek néhány százezer szurony kölcsönöz nyomatékot. De mindenek fölött első kérdés : váljon bire Beust úr, mint német, annyi önmegtagadással, hogy Ausztria külügyeinek vezetését ezután ne a 7 vagy 8 millióból álló német elem magánérdeke szerint folytassa? Ha Beust úr tovább is fellelkesedik, Schleswig- Holstein nevének hallására, ha nem tudja feledni, hogy Ausztria, mely nem rég még elnöke volt azon Bulidnak, melynek ma még utolsó tagja sem lehet , akkor hiába ígér magának hosszú jövendőt ; talentuma nem segítheti ki őt a hínárból, mert, amit netán néhány év alatt építeni is tudna, mindaz a legelső válság előfordultakor halomba dől. Bécsben akad ember, a ki sír a schleswigholsteiniak fölött, mert porosz felsőség alá jutottak ; akad német poéta, a ki az Augustenburgi herczeg utóbbi nevetséges szereplésében magasztos tragicumot lát; ismertünk német diplomatákat, akik hitték, hogy Németország egységét csak a Frankfurtban összejött fejedelmek congressusa hozza meg. A magyar ember között egy sincs a ki így gondolkozzék. Mit beszélnek a csehek és lengyelek Ausztria német irányú külügyi politikájáról, naponta értesülnek olvasóink. Bécsben az olasz egységi törekvéseket még a magát függetlennek tartó liberális sajtó is folyvást gúnynyal és megvetéssel üldözte. Ha Viktor Emánuel király új tartományt adnectált, azt mondták rá : megint piemontishroztak egy pár millió olaszt, így beszélnek ma az egyesülési processusba jutott Németországról. Nem mondják, hogy Frankfurt vagy Hannover eljutott azon homogén testhez, melyhez természeténél fogva gravitáit, hanem hogy Bismark úrnak megint sikerült egy pár tartományt borussifiálni ! Nem akarják látni, hogy valamint a legutolsó olasz tartomány „piemontisálása“ után e szó Piemont végkép elavult, úgy egykor Poroszország neve is ki fog halni a históriából, mihelyt nagy Németország foglalja el a helyet, melyet a sors a nemzetek családai között számára készített. •Szép volna Beust úrról feltenni, hogy Bécsbe érkezte után , daczára azon körülménynek, hogy azon városban mindig csak német hangokat halland, hogy szeme egészen német szellemben szervezett hadcsapatokat látand , ha ott, az osztrák-német elem focusán német eredetét, német neveltetését, sympathiait s ifjúkori emlékeit annyira legyőzhetné, hogy elismerje, miszerint ő, ha német külügyi politikát akar folytatni, akkor csak egy igen csekély minoritás érdekében működik, mégpedig a roppant többség érdekeinek könyörtelen feláldozásával. Nagyon félünk Beust úrtól, hogy Szászországban komolyan értette a centralisták örökös szójárását Ausztriáról, mely szerintük német állam, s melynek kizárólag német hivatása is volna. De tudja meg Beust úr, hogy a midőn a vasúti vonattal átrobog Bécs fölött a Dunán, e folyamot csak egy erő nélkül terjeszkedni törekvő dicsvágyó párt nevezte el „deutsche Donau“-nak, mert ahol kelet felé hét mértföldnyi távolra egy kéklő hegyet lát, ott már megszűnik e folyam német lenni , pedig tulajdonkép csak ott kezd az oly hatalmas áradattá válni, melyért a földleiratban hires nevét megérdemli. Eredeti külföldi levelezések: Velencze, octóber 25. Mennyi Üdv van a szabadság érzetében ! Miliő magasztosan boldog ez a nép ! A fényes reggel, melyről folytonosan álmodott, melynek jövetelében hinni a legkeserűbb csalódások után sem szűnt meg, melyre méltó maradt mindig, october 19-kén viradt Velenczére. Hála az égnek, nem vagyok irigy. A mások szerencséje nem fájt szivemnek soha. Tán sóhajtok néha midőn rendkívüli látmányai állanak előttem a nemes elégültségnek, de az ilyen sóhajtás nem sötétíti el kedélyemet a szent jog győzelmének semmi ünnepélyén, nem csökkenti soha képességemet élvezni, egész nagyszerű terjedelmében , a mások ügyének diadala. Ha nem ilyenné alkotott volna a sorsnak kegyelmes szeszélye, ha roszul esnék lelkemnek látni , minő áldás van máson — nem jöttem volna Velenczébe. Octóber hatodikán jöttem ide. Paduában még intettek, hogy várjak, míg az osztrák hatóság végképen eltűnt a lagúnák városából, de én óhajtottam látni. Baj nélkül érkeztem meg , útlevelet már nem kértek. Helyette a cholera-ellenes terem fojtogatását kellett kiállani. Üdvös változás. A vendéglőben sem kívántak egyebet tudni mint nevemet, minden okmányolás nélkül. Megmondtam becsületesen. S nem lett belőle európai kérdés. A katonaság velenczei végnapjai oly érzelmeket keltettek, melyek közé boszúvágy nem, sőt némi részvét vegyült. A nép sóvárgott szabadulásának napjára s türelmetlenkedett az idegen egyenruha látására, de értette és érezte, hogy az osztrák tisztek és közlegények maguk is örömmel siettették volna elmenetelük óráját. A császári haderő élete Venetiában előbb sem volt nagyon kellemetes, de a béke óta valódi méreggé vált. Amíg valaki hatalomteljesen áll egy ellenséges körben, utoljára is talál magának időtöltést, ha másként nem, ereje gyakorlatával. De elszigeteltségben mit tegyen, hivatalos és nem hivatalos óráiban, egy parancsnok, kit mindenki kerül. És ez volt az osztrákok helyzete Venetiában július óta s főleg a békekötés óta. Ha valaki szépen, szelíden, gyöngéden, gentlemanly módon viselte magát e város lakossága irányában, az Alemann tábornok, a volt katonai kormányzó. A bécsi kormány nem jutalmazhatja eléggé meg e derék, öreg urat, mnpm . A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mórtól. 1. Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában. És ennek a hatodik európai nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy hetedik európai nagyhatalom is nem volna : a censura. Az összes európai pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el annyi halandó embert ágyú, kard és gyufűs puska, mint amennyi halandó elmeszilöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom vörös plajbásza , lévén természetesen az erősebb. Az idő azonban nagy ellensége az erősnek, s talál ki megrontására valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva. Mi czélra találták fel az állambölcsek a censurát ? Arra a czélra, hogy egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik ? hogy az államok sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak , hogy az uralkodók fennkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, kiknek egyéb dolguk sincs, mint azt jegyezgetni fel, ami bajnak látszik. Az eszköz, igaz, hogy ez élszert volt, bár magát a czért nem mondhatjuk szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését. Vasutak épültek minden irányban ; az embereket nem lehet országonkint fogva tartani , s egyik országban kibeszélik azt, amit másikban torokba fojtottak. Akit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak hetüket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy és kis hatalom sajtójában, semmi titokban nem maradhat; a birt megfogni nem lehet többé; s ha néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a néphangulatot, a financziák állapotját, egyegy catastropha aztán annál világosabban napfényre hozta mindazokat. És ha egy kormány abban találta bölcsességét, hogy minden beleszólástól eltiltotta a sajtót, az erre támadt általános elhallgatásban végre maga is oly roszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány orgánumai könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá — czáfolatot adni. Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualizmus küzdelmében, azt szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanúsítja. Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a magyarországi sajtó első szabadelvű bajnokainak, a constitutionalismus eszméi mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú fejeik, — egész mostanáig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja, azokat mégis kihallgatni kész; — midőn egy iró megkísérti egy értekezéssel koczogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról van irva. Pedig azon ősz és szőkefürttt fejek, melyek hetven év előtt egy szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakító „debatur“-t ; nem vétettek többet, mint utódaik ; sőt műveikből, minek a „Manch Hermaeon“ mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy a veres plajbászt nem a censura venné használatba, hanem a magyar olvasó. Akkor, az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt egyátalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra vesse a fejét s még három évtized múlva is elveszett fiúként siratták meg azt a rokonok, aki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban mutassa be s egy később köztiszteletre emelkedett írónkat, első irodalmi föllépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg : „Szerencsétlen ! még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!“ A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több mint szigorú, scrupulosus, és minutiosus ; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki hivatalnokok. A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt, egy főtanodában (ahányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak) a jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte, nyílt scénában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott fejet. A mese izetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat kerestek arra, hogy Magyarországon a jacobinismus elfojtásának ürügye alatt, minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék. Ezt a czélt el is érték — egy időre. — A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban hamu alá jön temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói, s a hamu az osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi, Szentjóbi Szabó és a többiek eltakartattak. Az akkori Thugut-féle minisztérium azt hitte,vannak még most is hitrokonai) hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, az által megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett magyar folyóiratok: a „Magyar Máza,“ „Magyar Múzeum“ az „Orpheus ,“ „Urania,“ „Mindenes Gyűjtemény,“ egymás után megszűntek, az írók, kényszerülve, vagy önkényt elhallgattak ; a nyelvmivelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva s a mult század végéig aztán valódi halotti csend és kisértetes Úr vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint akár egy kriptában. Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok ? az előttem titok, ha csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek. Ah, egy censor a Schmerling korszak alatt, az már respektust érdemel. Az megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hírlapot olvasni. Az általános sajtó - rendszabályokon kivül még nyolczszázhetvenhét specificus rendeletet fejében tartani : minő tárgyról, mikor, kinek, ki számára, hogyan szabad?s egyátalában szabad-e írni ? gonosz életlapok tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfél utáni egy óráig feneketlen hírlapi ingoványokon keresztül gázolni , minden perezben rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, amit holnap a buzgó X. úr, vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, egyéb is . (Mert tudni kell, hogy vannak, kik még a censurát is superrevideálják, és denunciálják ; e geuret is meg fogjuk ismertetni később) ; azután sorokat, pásztákat, egész mezsgyéket kijegyezni , azokat a nyomdába viszszaküldeni, a kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottat összehasonlítani ; és mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban. — én igazán nem tudom, hogy mikor szokott a sajtóhatóság aludni, vagy a gondviselés szemei nem ismerik az álmot ? A század első felében ily űzött martyrjai a társadalomnak még nem voltak. Ritkán" került ki a nyikorgó kézinyomdák alól új könyv magyar nyelven , azok többnyire csak kalendáriumokat nyomtak ; ámbár még az ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (mégpedig e század második felében) a februárius hónapot, azért, mert a patrioticus szedő egy napra „Zoltán“ nevet iktatott be ; mivel pedig Zoltán persze hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a vallás elleni kihágásnak vétetett s csak a kiadó leleményességének köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt ; ki is végre úgy oldá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi mint Szultán, tehát a fejedelem, tehát ó görögül Basilius. Így csúszott be aztán szent Basilius oltalma alatt Zoltán király neve a martyrok sorozatába: igaz, hogy csak a vegyes heti rendben. (Folytatni reméljük.) A mai ünnep miatt lapunk legközelebbi száma szombaton november hó 3-án fog megjelenni.