A Hon, 1868. január (6. évfolyam, 2-25. szám)

1868-01-03 / 2. szám

2-ik sz. Péntek, jan. 3. Előfizetési (1 ) Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra..........................................1 frt 75 kr. 1) frt 25 kr. 10 frt 50 kr. 2 frt — kr. ('• frt — kr. 12 frt — kr. hónapr 3 hónapra . . .... ti hónapra............................ Az Estilappal együtt egy hónapra A/, Estilappal együtt negyedévre Az Estilappal együtt félévre A/, előüzetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesitve kezelik rbeküldelik. Szerkezzen! iroda : Szerkesztő lakása . Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint. -inyv ff h• *. 1 Molini Ferenciitk Ur,e 7 ik szám 1-sii emelet. Magyar-lile**. 8-dik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ujíjj 100*1 Hatodik évfolyam 1868. "1 neigtatási dlj. 7 hissábos ilyféle petit sora . 7 kr. Mélyegdij piituret beigtatásért . . ... . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöribeiktatás- melul f ludvezöbbeltételek alatt vétetnek föl. — Viklóri hasábos,etit sorért . 25 kr. ÿOgT Az elöfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencziek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Ij •[ iJ)j Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el.. Előfizetés •P~@n lapjaira ill évnegyedre ...................6 ft 25 kr. estilapjával együtt . . . 6 ft — kr. az estilap külön küldésével 6 ft 90 kr. 1—BtumgSgSe ICMOife: : is r ‘ * - ' •' * • 6 ft — kr. 3 ft — kr. 1 ft 51 kr. A(M » I . V« » t, . • . , , I * ._/ O. 1 ( n kV .'7 I . r ( ; ; , pesv, január a. Pest Január 3 Bées illuminât Van is oka rá. 3 / " / / C Ők megkapták, a my után vágytak : az alkotmányt, a felelős kormányt ; az ő részükre ütött ki még a közös ügyek minisztériuma is; ez nem Magyarországé, de Ausztriáé egészen. Magyarország kivívta számukra mindezt, és elvállalta közös terheik viselését, a közös védelem eszközeit mind átadta az ő kezeikbe; pénzügyeire nézve egészen függővé tette magát ő tőlük ; külpolitikájukat adoptálta; belügyeit öszhangzásba hozta az osztrák igényekkel. Ausztria kisebb nagyobb metropolisai bizony nagyon őszinte örömmel világíthatják ki ablakaikat. Ők elmondhatják, hogy minden, de minden kívánságuk teljesült. Arról azonban még eddig elé nem tudósítanak vidéki levelezőink , hogy Magyarország városaiban hány helyen rendeztek kivilágításokat ; azon tisztelt képviselők üdvözlésére, kiknek terveszerint az alkotmány betetőztetett ? Nekünk még egy utolsó ábrándunkra is le kell mondanunk. Az áll *. sokszor megszónokolt, sőt versben is megénekelt ábrándról, hogy nekünk közös ügyeink vannak Ausztriával: közös hadügy, közös külügy- Ez a papiroson így áll. A kivitelben pedig azt látjuk, hogy a közös pénzügyminiszter Ausztriáé, a közös hadügymniszter, a közös külügyminiszer mind osztrák. Magyarország a közösnek nevezet ügyben csak mint schutzbares Materale“ szerepel. Így járnak a közös érdekek is, azoknak is csak titulál epithetonjuk van, a valóságban csak egy érdek létezik, Ausztriáé, amely parancsol ; Magyarországé csak amainak szolgálni van hivatva. Ámde ott lesznek a delegátiók, amik Magyarország érdekeit fentartandják. Milyen helyzete lesz azokban a magyar félnek, midőn a közös minisztériumban Magyarország érdekei egyetlen egy személy által sincs mek képviselve; midőn nem csak az egysúlyú túlsó féllel, hanem ráadásul annak kizárólagos minisztériumával is meg kell küzdeniük , az előre látható. Midőn a delegatiók eszméje megszületett, a két delegatiónak külön ülésezését s csak szavazatra összebocsátását azon alapeszme ajánlotta, hogy így nem lesz a delegációkból Reichisparlament, ahol a közös tanácskozási nyelv miatt Magyarországnak csakugyan le kellene mondani nemzeti egyéniségéről, szónokolni németül, s ezzel a betetőzött alkotmányos Babeltoronyra még a keresztet is feltenni. De hát el van-e az most kerülve? Lehet-e a magyar delegátiónak a közös miniszterekkel másképen tanácskozni, mint nemzetiségünkről lemondva? Azok magyarul nem értenek, a latinhoz meg csak vissza nem térhetünk ; nem fog ott maradni más választás, mint elfoglalni azért s a lehetőség alapján tanácskozni a közös miniszterekkel németül. S ha már a közös miniszterek kedvéért tarthatunk német colloquiumokat, miért ne a delegátus-társak kedvéért is később? Bécs méltán illuminál. Nekünk pedig, midőn Bécsbe indulandó képviselő barátainktól búcsút veszünk, önkénytelen eszünkbe jut a haldokló Hadrian verse, melyet búcsúzó lelkének mondott : „Animula, vagula, blandula !“ .... . . . Quae nunc abibis in loca Paliidula, rigida, nudula ? — Nec, ut soles, dabis jocos. — Jókai Mór. Magától értetik, hogy az álláspont, melyet a „Hon“ nyilatkozatának pártolói jelenleg elfoglalnak, csak azon esetben válnék ostromivá Ghyczy, Tisza és nézettársaik álláspontjának ellenében, ha egyesülnének az általuk folytonosan elitélt kormánypárttal s igy megszűnnének az alkotmányos harcztér baloldalán küzdeni, ahol mi nem szoktunk szomszédainkra lőni, ha mindjárt nem vagyunk is velük mindenben és mindenkor egy véleményen a tüzelés iránya s az ütegek hordereje iránt. Ebből ismét természetesen következik, hogy azon esetben, ha tisztelt barátaink, kik a delegátusok választásában ügyességre léptek, s így solidaritásba jöttek a jobboldallal, a delegationális idény után ismét ellenzéki padjaikba térnének vissza, a „Hon“ elvbarátait maguk mellett fogják találni , készen az együttszavazásra, valahányszor ezt jónak látják, de készen arra is, hogy az elvfegyelmet elébe tegyék a pártfegyelemnek, mert a rideg pártfegyelem csak ott és addig kötelező és üdvös, ahol s a meddig a párt létjogát képző alapelv megvan és szentül megtartatik. Ennyit előre bocsátva, a közönség érteni fogja, hogy a „Hon“ ez idő szerint csak az ellenzéki válság okának magyarázatára és saját helyzetének körvonalazására foglalt el polemicus állást azon férfiak irányában, kikkel eddig elő egy után járt. Czikkeink és irályunk tisztán a pártkrcsis körülményei által sugalltatnak, s csak a jelenre szorítkoznak. Mit és hogyan fogunk inni később, az iránt a viszonyok fognak határozni, s a jövendőt találgatni nem tartozik a pillanat igen fontos tárgyához. Mert a válság oka nem abban rejlik a mi lesz, hanem abban a mi megtörtént. Senki se teszi fel a baloldali delegátusok egyikéről sem, hogy Bécsben mindent el ne kövessenek a magyar állami érdekek élofnosfifilólójűi , de nem az a kémes, hogy mit tesznek ott, hanem az a kérdés, hogy miért és miként mentek oda, honnan a hazára nézve — mint ékes és meggyőző beszédeikben folytonosan kimutaták — rosznál egyéb nem eredhet. Lássuk csak e választás históriáját egy kis bevezetéssel, mely tisztelt szomszédunkat illeti. A „Pesti Napló“ szeptember 3-ai számában, báró Kemény Zsigmond neve alatt, egy nyilatkozat tétetett volt, a fusio iránti hírek elutasítására. A büszke nyilatkozat legbüszkébb része következőleg hangzott : „távol vagyunk azon gondolattól, hogy a . . . jusiot elfogadjuk . . . . határozottan állíthatjuk, hogy erőben semmit sem vesztettünk, összetartásunk növelkedett s zászlóinkat büszkén és fenn fogjuk hordozni.“ Ezen büszke nyilatkozatra szerencsém volt felelni egyet is mást is, azonnal, s feleletemet egy ígérettel zártam be, melyet ideje beváltani. Legyen szabad idézni a tett Ígéret szavait: „Hogy is kellene ily szép állapotban a fusio ? Petsig mégis rá fognak szorulni, ha nem előbb,közemberben, midőn a provisorium ideje lejár s azt meg kellene toldani hat hóval, tán egy évvel is — mindegy akármennyivel. És a „Pesti Napló“ akkor nem lesz oly büszke s szépen fogja azt kérni, a mit most oly fennbéjázólag utasít vissza, mintha már ajánltatott volna neki. Jegyezze fel e jóslatot. Mi emlékeztetni fogjuk őt annak idejében az üres kosárra, melyet nem tudjuk kinek adott tegnapelőtt , hogy keresse magát a véu co que 11 e.“ Ennyiből állott akkoron ígéretem báró Kemény Zsigmondnak. S hogy mennyire teljesült a jóslat,azt bebizonyíták azon emlékezetes ülések, melyekben a kormány csak azért nem veretett meg, mert a ház elnöke nem akará látni az ellenzéki többséget s addig hazá a szemlét, mig a jobboldali oppositio Don Basiliot rábeszéltettek, hogy a név szerinti szavazás elől betegedjenek ki a folyosókra, s hagyják a majoritás Bartoloit a miniszteriális Figarók kezére, s hogy jóslatunk teljesülését egy legújabb és olyan tüntetéssel is bizonyítsuk, mely a „Pesti Napló“ által is hódolattal ismertessék el, álljon itt báró Kemény Zsigmond tegnapelőtti irányczikkének következő vallomása. Már a finanszminiszter közelebbi előterjesztésekor érezték sokan helyzetüknek vélt vagy valódi alkalmatlanságát, s midőn pár nappal később Bezerédj módosítása névszerinti szavazat alá került, — mert felkelés által a többség nem volt kivehető — a kisebbségben maradást alig kerülhettük ki. Paz, hogy a vitatott ügy nem volt különös horderejű, s áramlata a miniszteri székekig nem csaphatta fel hullámait , de mégis, mindnyájunkat megdöbbentett, nem a veszélyért, melylyel nem birt, hanem az intésért, mely komoly volt. Ennyit septemberi ígéretem beváltása gyanánt a „Pesti Napló“ tisztelt szerkesztőjének, s bevezetésül a baloldali válság történetírásához. Világos e bevezetésből s különben is köztudomású tény, hogy az ellenzéki párt folytonosan erősödött, a miniszteriális oldal pedig folytonosan gyengült. Mi volt tehát a feladat, a baloldal vezérlete előtt, midőn a párt magatartását minden jel helyeslé, s biztosan számíthatunk rá, hogy az ország közérzülete, programmunk kivitelére fog többséget küldeni a jövő parlamentbe ? A feladat, helyesen, csak egy lehete: megállni szilárdan, ingadozás nélkül az eddigi és jónak bizonyult alapon s kerülni mindent, ami által a jobboldali politikával solidaritásba jöhetnénk. S hogy ez alapot fel ne adjuk, sőt meg se tántorodjunk rajta, az nem csak czélszerűségének tapasztalata — a saját erősödésünkben s elleneink gyengülésében mutatkozó kettős siker — által tétetett vezérleti kötelességgé, de azzá tétetett a tudat által is, hogy letérve álláspontunkról, az utolsó és örökre védelmezhető, bevehetetlen erődöt hagyná el pártunk. Megjegyzendő ugyanis, hogy a majoritás megszavazhatott s meg is szavazott minden közösügyi javaslatot, de egy dolgot megszavazni még neki sem volt hatalmában : nem szavazhatta ránk a felelősségbeni solidaritásnak semmi részét. Ez volt tehát a mi erődünk, melyből csak kicsalni lehetett védőit, de kiverni soha, s amelyet ennélfogva, tartanunk kellett volna férfiasan, bizalomteljesen, győzhetetlenségünk tudatban. I da I g hátríllni vo?!Sik kénytelenek minden összeütközés utánt, mert túlnyomó tömeggel s az ellenség területén harczolánk. Itt megállhatunk minden támadás ellen, mert nincs az a votizáló sereg, mely leverhetné a minoritást, midőn ez visszavonul az öntudat bevehetetlen várába, elutasít magától minden ajánlatot a capitulatióra s az alkotmányos hadjárat győzelmeinek (!) felelősségét azokra hagyja, a kiknek zászló diadalmaskodtak. Eddig nem vethetett szemünkre senki semmit, jogosan, a hátrálás miatt, mert hiszen küzdtünk minden lépten s nem adtuk meg magunkat soha, csak a kényszerűség előtt, melynek törvényeit teljesitni kell, ha nem szeretjük is. Itt azonban megszűnik a kényszerűség hatásköre, s nemm ennek ránkparancsolt törvénye, hanem saját magunk akarata határoz cselekvéseinkről, mert a felelősségbeni részvétet nem lehet ráerőszakolni senkire. S épen azért volt a baloldal eddig erős, hátrálása daczára is, épen azért nőtt bizalma a folytonos visszavezetés alatt is, és épen azért talált több és több újonctot minden vesztett csatája után, enért megvolt a fat, hogy van háta mögött egy utolsó vár, melyet hiában gólyoz a tehetetlen többség ujjongó hada, s a melyből büszkén léphet elő a rendületlen őrség/ mihelyt és valahányszor látja, hoggÿ alkalom nyílik valamit a nemzetnek vissza nyerni. És csakugyan ez eredbe vonulta , állottunk december 22-kén mindnyájan, akik a közösügyi munkálat törvénynyé tételét állhatatosan gátolták, de meg nem akadályozhattuk. És láttuk öntudatunk szilárd bástyázatáról, hogy a győzelmes sereg minő bomlásnak indult boldogságában, s mennyire szeretnék vitézei, ha velünk lehetnének. Meg sem álmodták, hogy breeket lőhessenek falainkon, s nem is lőttek, hanem parlamenti írekre bízták az egész dolgot, s a história vége az, hogy a kapuk felnyíltak, a két tábor szépen összeelegyedett s itt is ott is, egy a zászló és éljen a delegatio. A meglepő esemény előzményeit és következéseit, váratlanságát és hatását, színeit és hangjait báró Kemény Zsigmond oly csinosan gruppirosa, hogy legjobbnak tartjuk ékes kis tellrajzát lemásolni, hadd élvezzék olvasónk is minden vonásában. „Alig szedtük magunkat rendbe, alig kötöttük a Deák-kör magánértekezletén egymás szívére a szorosabb pártfegyelmet, midőn Jókai Mór vasárnapi czikke a balközép pártjában kiütött nagy derouteról értesíti az egész magyar közönséget, s illetőleg a külföldet.“ A báró ezen művészi képecskéjében festve van a helyzet s főleg a tény, hogy a baloldali deroute előtt a jobboldalteljes débandade fenyegette. A többiről holnap. Csernátony, Brüssel December 29. Az 1868-dik szökőévre szóló gothai almanach Magyarországnak egyezményi beolvadásáról az „osztrák Reichseinheitba“ igen egyszerűen és megfoghatólag sansphrases szól. Van szerinte Reichsminisztérium és van alatta cislajthán és translajthán minisztérium. Tehát Ausztria birodalmának részei a „cis- és translajthán“ tartományok. A statistikai táblázatokban megmaradt Magyarországban a négy millió magyar, s a többi felosztási rovatok, a mint azokat a Bach-korszakban elkészítették. A magyarországiadósság- quotáról még nem szól, s minek is, hiszen úgy mint a Reichnak, azonképen az adósságnak is „egységesnek“ kell lenni. Mikor az almanach a sajtót elhagyta vagyis mmikor Bécsből megküldték a megkívánt adatokat, még akkor a sok „politikai tekintet“ az országgyűlési buzgó többség szavazata által a nagyszerű quótában még meg nem kapta volt az érvényesítő honatyai áldást. Azt mondhatják, a gothai almanach nem egyéb kalendáriumi fái, bele írhatnak a mi tetszik, az a Reichseinheitot meg nem teremti és Magyarország még azért nem bérmáltatta magát translajthániára, mivel a gothai almanach Ausztriába bekebelezi ; becsületes neve melyet Árpádtól örökölt csak megmarad ; nem fogja eredetét megtagadni , hiszen nincsen miért szégyelje elődeinek s nemzetének históriai nevét. Mindez igaz, hanem el nen kell felejteni, hogy a góthaiak lannok a kabinetek és a diplomatia kalendáriuma ; s ha egyszer a kabinetek Magyarországban egy translajthániát látnak, biz az minden könyvben translajthania lesz. Ez is a jelen magyar kormány phraseologiai vívmánya. Bach alatt Magyarország még magyar koronás tartomány volt, most a translajthánia kiszorítja a nemzeti ország becsületes magyar nevét is, de semmi, ott van a táblázatban az osztrák birodalom lakosai közt a négy öt millió magyar is, ha ki is tagadják magát Magyarország nevét a geographia, földabrosz s a diplomácia köréből. Megmarad az a földszinen. Kárhoztatják Lajthán innen és túl Metternich politikáját, s mégis a politikai tekinteteknek alapjául mindig Metternich politikáját veszik s követik ; követte pedig az adóssági qvótában a magyar országgyűlési többség is. Mennél több adósságot csinálunk, mondá Metternich, annál több érdeket csatolunk Ausztriához s annál többen támogatandják absolut kormányát. Sok igaz van benne, de avval is csak úgy vagyunk, mint volt legközelebb az olasz király Rómával , ha seregét miniszterei többségének kivonata szerint nem a határszélen ért állam hagjÿja, ’hanem bevezeti Rómába, bizony Napóleon hadserege szépen otthon marad. Pápáért már csináltak háborút, de adósság miatt nem. A többséget a politikai tekintetek Metternich- féle eszmelánczolatának igézete oda vitte, hogy elhitette magával, hogy bármit határoz az adóssági quota kérdésében, azt határozata által magáról el nem hárítja, mert az európai közvélemény követelésével nem harczolhatni. Mi megtörtént, többé meg nem történtté nem tehető. Az oppositio önmegelégedéssel tekinthet vissza a vitatkozásokra. Oly ösvényre került az ország, melyről senki sem mondhatja, hová vezet, de Metternich vagyis inkább Ydik Károly császár politikájának logikája szerint, minden esetre az adósságcsinálás mesterségének „folytatására“ ösztönöz s arra is visz. Majd mikor a krétát a deficit s növekedő szükségek összevetésére kellene elővenni, a számok é a nép feljajdulása világosabban szólandnak; ellenben nem hagyhatom észrevétel nélkül azon felhozott politikai tekintetet, melynek czime alatt Tisza transactionalis in litvnya — mert a majoritás határozata nem transactio, hanem majoritási coup d’état minden számvetés nélkül — leszavaztátok, s mely szerint az európaszerte elágazott érdekek oltalmára egyesek úgy mint államok ellenünk szövetkeztek volna, ha a törvényjavaslat el nem fogadtatik. Történt jelen századunk históriájára, Belgiumnak és az Ausztriától elszakadt lombard-velenczei királyságoknak példájára hivatkozás. Ezek, mint állíttatott — pedig oly tekintély által állíttatott, ki előtt csak tisztelettel meghajolni tudok — nem csekély részét azon adósságoknak, melyek előbbi kapcsolatuk ideje alatt az ő befolyásuk nélkül létettek , elvállalni kénytelenek voltak. Jelen századunk történelme épen az ellenkezőt mondja. Kezdjük a revüet Belgiummal. A holland kormány egy fillér adósságot nem csinált Belgium képviselőinek befolyása nélkül, és a mi több és ezt kérem jól megjegyezni—nem tett oly kölcsönt, melyet oda nem fordított volna, hova az fordíttatni rendeltetett. „Van is annak az egész országban látszatra.“ Boros vezető mérnök, mint olvasom a „Hon“ban azt jelentette, hogy a kecskemét-csongrádi vonalban a duna-tiszai csatornának csak földmunkája 36 millió 800 ezer forintba kerülne , márpedig a holland kormány nem egy csatornát építtetett Belgiumban , hanem építette a Sambre folyói csatornát, építette a csatornát Grandtól Terveurenig, egy harmadikat Louvaintől a Scheldeig, egy negyediket Gandtól Bruges-ig, továbbá az antogini csatornát, építette az anversi roppant entrópot — legalább megkezdte, nem merem állítani, hogy ő be is végezte. — Belgiumnak úgyszólván nem volt jó útja, a holland kormány egy egész hálót építtetett. Ha szükséges volna, egész részletig adhatnám a kiegyezkedő számadást. Az európai közvélemény Belgium ellen nyilatkozott, mert az adósságnak nagy része az ő javára és az ő befolyásával létetett, mert nem úgy mint az osztrák improductiv, de „productiv“ adósságot csinált a holland kormány, és Belgium birtókában volt a történt beruházásoknak ; kamatot nem fizetett, sőt még több fundatiot s közpénztárt visszatartott. Ott rekedt volt az orániai herczeg magány vagyona, s tudja mindenki, hogy Vilmos király magány vagyonának nagy részét a belga ipar emelésére fordította s az orjólétének alapját vetette meg. |||Tudnak-e Magyarországon valamit előmutatni, mi a milliárdok adósságából létesült? Magyarországban a közintézetek is üldözés és confiscate alatt állottak. Belgiumban a holland kormány alapított közintézeteket és iskolákat. Szerbia a török uralom alól felszabadít. Ott van Magyarország szomszédságában, vállalt-e tán ő is török adósság hányadot? megkérdezhetik, mennyi kárpótlást fizettek a szerbek a saját magánházaikból kivetett törököknek. Vagy tán Oláh-Moldvaország vállalta egy részét a török államadósságnak ? Hát Egyiptom fizetett vagy fizet-e quotát? A görög-l saját adósságát sem fizeti, annál kevésbé vállalt török adóssági hányadot. Már ha századunkban olyan nagyon kénytelenek a népek kormányaik adósságait fizetni, talán a krétai nép felajánlotta már a töröknek, hogy a béke kedvéért még a basák adósságait is megfizeti ? Igen, adómentességet követel, fizessen érte a török ha rajta uralkodni kiván. Nemde maroknyi barbar nép ! ! Folytassuk-e századunk történelmének példáit, melyekre hivatkozás történt ? Ott van a mexikói adósság s azt bizony senki sem fizeti, ha az nem, kinek érte kezeskedni tetszett. Lombard–Velencze királyságokban az osztrák által felépített erődök és hadszerek maguk meghaladják az elvállalt adósság mennyiségét. Elbeszéljük e történetét ? Régibb időre is visszamehetnénk, hogy lássuk, a „politikai tekinteteknek“ milyen praecedentiái voltak. Ausztria elfoglalta Lengyelországból Galicziát, ez tehát nem is volt népfelszabadítás. Talán adott ő jó példát a lengyel állam terhei qyotájának fizetésével. Tudnék magyar családot megnevezni, kinek a respublica adósa volt az osztrák kormány az értéknek birtokába jött, de azért az adósságot még saját alattvalójának sem fizette. A bochniai sóbányákban több családnak részvénye volt de a kormány azt bizony megtartotta, csak egy pár klastromnak adott némi pótlást. Van több hasonló úgy mondott „életbe vágó politikai tekintet,a melyre a jobboldal igenlőleg mondá: „hogy igaz, úgy van, csak hogy azt még a börzetaner is