A Hon, 1868. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1868-05-16 / 114. szám

114 "ik ez. Szombat, május 16. Kiadóhivatal : Pest Ferencziek terén 7. sz. földszint. Hatodik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra.............................................1 frt 76 kr. 8 hónapra............................................6 frt 25 kr* 6 hónapra..........................................10 frt 60 kr. Az Estilappal együtt egy hónapra 2 frt — kr. Az Estilappal együtt negyedévre 6 frt — kr. Az Estilappal együtt félévre . 12 frt — kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Hinden ,évijárulék birn.aluilv. kéretik beküldetni. Szerkesztésiredt: Ferencziek tere 7-ik szám 1 azemelet. Szerkesztő lakása : Magyarutcza 8-dik szám 7-dik emelet. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Beigtatási díj: 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdíj minden beigtatásért ... 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . 25 kr. Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencziek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Rendkívüli előfizetés május—júniusi 2 hóra május—júniusi 2 hóra Estilappal május—septemberi 5 hóra május—septemberi 5 hóra Estilappal 10 yy yy A nHONtf szerkesztő és kiadó hivatala. Előfizetési dij: 3 ft 50 kr • ^ » » ...........................................8 , » . PEST, MÁJUS 15. Hála istennek, hogy nincs karja. A bécsi törvényhozók előbb és bátrabban kezdik tolmácsolni küldőik érzelmeit, mint a mieink a magukéit. Ők kimondják, minden hímezés hámozás nélkül , hogy államterületük nem birja meg a terheket, melyeket rá raknak, s hogy leroskad alattuk, ha nem könnyítetnek, így áll a mi államterületünk dolga is. Nálunk azonban titkolódzni kell, mert a jobboldali politika csak úgy vár sikert furfangosságából, ha soha sem mondja meg , mit gondol. •s feltéve, hogy van még olykor eszmélkedő percze is. Néhány hava még azt sem akará láttatni a kormány, hogy deficittel kezdi meg a mindenki vonataiban kielégített nemzet jószágának kezelését. A költségvetés pokrócza azonban, bármennyire rángattatott is idestova, nem találtatott elég nyúlósnak arra, hogy a meztelen didergő valóságot, mindenfelől eltakarhassa. A deficit bevallása tehát elkerülhetetlen jen. De a titkolódzás pénzügyi politikája azért mégsem szűnt meg, hanem csak helyet változtatott, s azt gondolá magában, hogy ha már kellemetlen kénytelenséggé vált is rá nézve elismerni visszanyert paradicsomában az áldáshiányt, kötelessége most már azt hozza magával, hogy e hiányt anynyira czekélynek tüntesse elő,naskép bájoló meglepetés legyen, mint egy Schönheitsfehler valamely gyönyörű nő hófehér vállain. S ily szépségfolt azon egy millió 800,000 forint, mely a Lónyay ur felséges budgetjének háta közepén lencséskedik, magára vonni a bámulat irigy és sóvár pillantásait. Oly kisded, oly kaczér, oly imádandó egy deficit ez, kérem, hogy maga az ellenzék is beleszerethetne, s tán gyanakodhatnék is előtte, hogy Lónyay úr csupa gonoszságból állítá azt elő, úri és általános szokás lévén minden valamire való egyénnél és kormánynál, hogy többet költsön jövedelménél. A tény azonban nem áll ily kellemesen. A deficit piczin, az igaz , de nem egyéb az, mint látható, felszínre jutott hegye a súlyos hiányok mélységben feneklő piramissának. S valamint e picziségnek feladata az volt, hogy tetszetős kis termetének szemérmes bemutatása által megnyerjen mindenkit, s ennek folytán az ország ne lássa az elfedett deficit mekkoraságát , úgy a költségvetésnek is megvolt azon további feladata, hogy a kiadási többség csekélységének figuráltat hatására igényelt adóemelés nagyságát minden áron leplezze , a terhek igazságosabb felosztásának hódító czíme alatt. Persze, hogy a számok ezen bajosdija csak addig tréfa, míg azt mondjuk az országnak,hogy : fizess. Ekkor aztán ki fog sülni azonnal, hogy az adó igazságosabb felosztása csak tetemes adóemelést jelent, s hogy ez adóemelés a deficit be nem vallott részének eltakarására szolgáló szépségfolt parádéroztatása végett nem neveztetett saját illetes nevén ; s hogy végre a kiadási többlet nagysága nem igen fogja igazolni gróf Andrássy Gyula kormányelnök úrnak emlékezetes nyilatkozatát, mely szerint a nemzet minden kívánságai teljesedésbe mentek. Hátra volna még szólani a költségvetés legnagyobb titkáról, vagyis az indokról, mely Lónyay urat sugallmazá,midőn az adó behajtására oly esztelen és szívtelen szigoruságú szabályokat javasolt, a milyeneket egy kormány sem alkalmazhatna a nélkül hogy magát meg ne gyűlöltetné s az országban a folytonos zavargás magvait ne szórná szét. E nagy titok azonban megfejthető a többiek tudatából. Lónyay úr szörnyen meg volt és meg van szorulva — ez a talány kulcsa. Hanem azért mégis gratulálunk ha nem is neki, de hazánk nyugalmi kilátásainak, azon módosításokhoz, melyekkel az adószedési javaslatot a pénzügyi bizottság, a*/. osztályok s a ház elviselhetővé fogják tenni. Hogy lehet-e elviselhetőkké tenni magát a terhek tömegét is , az más kérdés, kivált akkor, midőn a közös hadsereg szaporítására emeli tanácsadó szavát lapvezér Klapka Századunk-ja is, sőt épenségesen kevesli a bécsi táborkar szerény kivonatát, mely szerint az osztrák fegyveres erő csak 800.000 emberből állana. Annyi bizonyos , hogy a Reichsruth többsége még a mostani hadiköltség mellett sem tartja elviselhetőknek a népeire nehézkedő teherrészt. És érzelmeit ugyancsak kézzelfoghatólag tolmácsolá a közelebbi szavazással, mely az állam hitelezőinek jövedelmét egy egész negyed részszel szállítaná alá, vagyis bukást jelent a tartozás 25 százlék összegéig. Mi megvalljuk, nem busulunk ez esemény felett , mert hazánk jelen helyzetében üdvösnek tartunk magunkra nézve minden oly tényt, mely tanúságot tesz egy részről arról, hogy Ausztria nem háborúképes hatalom, s más részről parancsolóvá teendi azon közvéleményt mely szerint a birodalom fentartására okvetlenül szükséges a hadserget nem nevelni, hanem tetemesen leszállítani, s a népek erejét nem kaszárnyásítani hanem szántóvetővé, iparossá, munkássá tenni. Már pedig a részletes bukás ilyen egy tény lenne,mert Ausztria hiteljét a kabinetekben és tőzsdéken nem igen tartaná meg azon állapotban, mely a nervus rerum gerendarum előteremtésére megkívántatik, ha valaki nem akar békén maradni. Különös egy önvigasztalás és bocsánatot kérünk érette a Lajthán túli szabadelvűség embereitől, — de nekünk most már csak ilyen kilátások adhatnak némi reményt. Néhány éve, hogy egy londoni biró nehéz munkára ítélt egy szegény embert valami vétségért. Felesége is jelen volt, s midőn halla az ítéletet, felkiáltott nevetve : „Nehéz munkára! Hiszen, kérem, az én férjemnek nincs karja! Hála istennek, hogy legalább ez a vigasztalása lehet. így vagyunk bizony mi is,a dualizmus paritásának mindkét partján,a Lajtán innen s Lajtán túl, és midőn halljuk az őrült nógatást a közös hadsereg s így a költségvetés emelésére, szegény, nehéz munkára kárhoztatott népeink vigasztalására sem marad egyéb, mint a felkiáltás, Bécsben is Pesten is, hogy : Nincs karja, hála istennek. Csernátony. Gymnasium! ügyünk. I. Valamennyi középirodák közt • ide számítjuk a gymnasiumokat, reáltanodákat , reálgymnasiumokat , kereskedelmi akadémiákat — egy sem bizonyította be szükségességét úgy, mint a gymnasiumok. Századokon át állotta már ki a gymnasiumi intézmény a tűzpróbát, képesített ezer meg ezer embert évente magasabb műveltség elsajátíthatására. Amióta gymnasium áll, csak két vetélytársa akadt Némethonban , a philanthropinum Basedou idejében , mely létének alig egy évtizedig örvendett , és az újabb időben a real-gymnasiumok , melyeket báró Eötvös ép akkor akart nálunk meghonosítani , mikor Bécsben egyik reálgymnasiumi igazgató az ilyen intézetek tarthatatlanságát jelentette be kormányának. Ennek is rövid életet jósolunk. Csak a gymnasium mint tudományos intézet áll fenn mai nap is rendíthetlenül, és veti meg a tudomány alapját számos állami fajban, bölcsben, tudásban. Mi ezen intézménynek fontosságáról és szükségességéről annyira meg vagyunk győződve, hogy annak életkérdéséről kételkednünk sem lehet. Azonban a gymnasiumok is csak úgy felelnek meg czéljuknak, ha a kor igényeihez képest változnak. A mi középtanodáink úgy, ahogy most vannak, ki nem elégítenek. Érezte ezt oktatásügyi miniszterünk is, midőn a jelen tanév eleén reformokat hozott a gymnasiumokra. De kérdés, vájjon e reformok a gymnasiumon észlelt hiányokat szüntették-e meg, vagy, ezekre való tekintet nélkül, újították, új rendszabályokkal gazdagították a gymnasiumokat, vagy tán az előbbi hiányokat egy néhánynyal szaporították? Ha a napi sajtóban a K. Eötvös tantervéről szóló véleményekre figyeltünk, azt vehettük észre, hogy az nagyobbára roszalólag nyilatkozott arról, vagy csak kevés dicséretest talált benne. Abban pedig mindnyájan egyetértettek, hogy, ha nem is teljesen középkori, de bizonyosan az 1848. előtti jezsuita rendszernek egyes maradványai vannak felelevenítve az ő reformaiban. Ide számíthatjuk — hogy csak a nagyját említsük — a lyceum elkülönítését, a latin nyelves oktatást, a görög nyelvnek eltöröltetését és a könyvmonopolt. A többi minden úgy maradt mint volt előbb. Még a rajz és tornászat sem újítás , mert ez is meg volt már Thun alatt parancsolva, életbeléptetve, a menynyiben a körülmények megengedték vagy a hatóság közönbössége nem volt hátrányára az ügynek. B. Eötvösnek nem kellett volna egyebet tennie, mint informáltatni magát a külföldi középtanodák legjobbikáról, és ennek rendszerét a mi viszonyainkhoz erészerűen alkalmazni, így kikerülhette volna az experimentálás veszélyes és sok éven át tartó hátrányát, amelynek be kell következni, ha a miniszter úr tovább folytatja úgynevezett reformjainak életbeléptetését. — De valami sajátságos féltékenység száll meg minket, valahányszor valami külföldi minta utánzásáról van a szó — a tanügy terén , pedig már csak rendelkezhetünk tanügyünkkel belátásunk szerint, anélkül hogy anyanyelvünk, nemzetiségünk csorbítását féltenünk kell me. És az a féltékenység annál feltűnőbb, mivel az ezzel szoros kapcsolatban levő nemzeti irodalmunk terén a külföldiség iránt a legtágabb tolerantiával viseltetünk. Ha ma kezünkbe veszünk egy könyvet, melyet mulatság vagy tanulás kedvéért akarunk olvasni, a czímlapon sokszor azt találjuk, hogy névetből vagy francziából van fordítva ; tudományos kutatásoknál a német kutforrásokat nem is igen nélkülözhetjük. Pedig senkinek se jut eszébe, hogy az ilyen fordítás — habár szellemileg is átgermanizálna vagy átgallizálna; sőt örvendünk, ha oly fordítás gazdagítja irodalmunkat, mely minket is önmunkásságra buzdíthat. Akadémiánknak és egyetemünknek kitűnő tagjai közt azoknak nevei, a kik legtöbbnyire szerepelnek, nem idegenek vagy legtölbb magyarra fordítottak-e? De hát azért vesztettünk nemzetiségünkből? A 48-diki korszak vezérei közt hány idegen névvel találkozunk? De hát nem vagyunk mi büszkék rájuk ? Hallgatok az ipar terén remekelő magyar férfiakról , mert félek hogy ott csakugyan nagy számú idegen emberrel találkozunk. De ezeknek is, gondolom, a nemzet inkább hálásan örvend, mintsem szégyelné magát miattuk. Aztán mindez csak arra mutat, hogy nemzetünk képes azonosítani az idegen elemeket, hogy életre való ! És ezen öntudat elég biztonságot nyújt arra, hogy nincs mit tartanunk, ha egy külföldi tanodát veszünk gymnasium ügyeink rendezésénél mintául, ha csak körülményeinkhez képest tudjuk azt átalakítani. Francziaország, Fülöp Lajos alatt, Németországba küldte Cousint, hogy az ottani tanviszonyokat tanulmányozva, terjeszszen javaslatot a kormány elé , és az ő jelenlétében egy hely így hangzik : „Németország tapasztalatai, különösen Poroszországéi, Francziaország részére nem szabad, hogy elveszszenek. Nemzetiségi féltékenység és érzékenység ártana.” Midőn Oroszország 1863-ban a középkori institutióktól sinlő középtanodáit újjászervezte, nem a belföldi tanférfiakat kérdezte meg, hanem egyenesen a német tudósoktól kért tanácsot, törvények fognak megjelenni a magyar törvénykönyvben. Hanem hát ennek is be kellett következni. Saját törvénykönyvünkben örökítjük meg Bach, Bruck, Plener, s isten tudja hány osztrák miniszter nevét, saját törvényczékhelyeink közé iktatjuk ezen urak rendeleteit, melyek annyi keserves napot szereztek eddig a nemzetnek. Lónyay urnak legalább ez a szándéka. Ezt akarja elérni azon csoport törvényjavaslattal melyet nem régen az országgyűlés elé terjesztett. Mert e törvényjavaslatokban az első paragrafus rendesen úgy kezdődik, hogy ezen vagy azon adóra vonatkozólag az eddig fennálló szabályok és adótételek továbbra is érvényben maradnak. Nem tekintve ezen állapot gúnyos és szégyenteljes oldalát, hogy törvényeinkben épen azokat czitáljuk, kik az ország törvényeinek legnagyobb ellenségei voltak, s kiknek neve örökké gyűlöletes marad a magyar nemzet előtt, mert nevökkel a népjog és szabadság eltiprása van elvárhatlanul összekapcsolva; de van más körülmény is, mely a törvényjavaslatok megváltoztatását követeli. Lónyay úr egyszerűen csak azt mondja, hogy az eddig fennálló rendszabályok ezután is érvényben maradnak. De hát mikor és melyik excellencziás úr alatt jelentek meg azon rendszabályok ? Melyik miniszter adta ki ? vagy úgy egyenként szedegessük össze azokat a volt osztrák miniszterek hagyományaiból ? Valahányszor ezután a magyar törvénynyel dolgunk lesz, mindannyiszor elővegyük azon óriási halmaz „Reichsgeszetz Blattot, mely az absolut kormányzás folytán napvilágot látott, s azon óriási halmazból keressük ki ama pontokat, melyekre a magyar törvény hivatkozik ? A millió és millió „Verordnung“ között hol találja meg a magyar ember azt, melyre neki a magyar törvény értelmében szüksége van ? Ezután már nem lesz elég csupán a magyar törvényeket ismerni, ha a magyar törvények szerint akarunk eljárni , meg kell szereznünk az osztrák kormány rendeleteinek tárházát is, mert e nélkül a magyar törvény mit sem érne. E helytelen intézkedésen változtatni kell. Ha nincs érkezése a magyar minisztériumnak új törvényjavaslatokat készíteni, vagy ha nem tud jobbat teremteni, akkor fogadjon Lónyay úr egy írnokot s írassa ki vele azon paragrafusokat, melyeket be akar czikkelyezni törvénykönyvünkbe, de ne utalja a magyar embert újra és újra azon kor maradványaihoz, melynek emléke mindig kellemetlen előtte, s helytől minél távolabb óhajt maradni. — A reichsruth tegnapelőtti ülésében a német vámegylet államaival kötendő kereskedelmi és vámszerződés felett tanácskoztak-A szónokok legnagyobb része a szerződés ellen volt. Tunner, Toman, Schindler, Seyffertitz, mindannyian megtámadták a szerződést, elvük lévén minél jobban előmozdítani és fejlesztni a belföldi ipart, mit a szőnyegen levő szerződéssel nem látnak elérve. Turner beszédében azt bizonyítgatá, hogy a sok ünnep, a drága szállítási bér, nagy akadálya az ipar fejlődésének, s szerinte előbb ezen akadályokat kellett volna elhárítani és csak azután felfüggeszteni a védvámot. Toman úgy látja, hogy ezen szerződés leginkább a német politika kifolyása, mely messzeható kárára lenne Ausztriának. Mint osztrák, semmikép sem egyezhet bele. Schindler hasonlóképen. Előtte a belipar a fő, ezt védeni kell, mert csak így fejlődhetik magas fokra. Rászalja, hogy a szerződést oly időszakban tették a reichsráth elé, midőn már kevés ideje van s nem tanulmányozhatja azt alaposan. Beust báró külügyminiszter egy hosszabb beszédet tartott. Először azon felhozott vádakat cáfolja meg , mintha a szerződést politikai okok hozták volna létre , aztán áttér annak megvilágítására, váljon a nagy védvám fentartása, vagy a szabadverseny czélszerűbb-e ? Tapasztalásból azt tudja Beust, hogy az utóbbi sokkal nagyobb mértékben elősegíti a népek előhaladását, mint az első s példát hoz fel 1862-ből, midőn a vámegylet és Francziaország között köttetett kereskedelmi szerződés. Ekkor Beust miniszter hazájában is nagy aggodalommal nézték e szerződést, hogy kárára lesz az iparnak, de csakhamar azt eredményezi, hogy mindenki két kézzel látott a munkához, egészen újra alakíták üzletüket, új gépeket szereztek, mi aztán ismét oly üdvös dolgokat eredményezett, minőket védvám soha sem eredményezett volna. Fölemlíti Beust, hogy a védvámoknál azok hátrányait is figyelembe kell venni : ily hátránya annak a csempészet , és hogy alig van ország, melynek határain oly nagyban szetnék a csempészet, mint Ausztria határain. Beszédét azzal végzi, hogy előhaladás csak szabad mozgásban és küzdelemben lehet, nem pedig kötelékek és gyámság alatt, és ezen szempontból ajánlja a szerződés elfogadását. A pénzügyi bizottságban is folynak a tanácskozások. A tegnapi ülésben a bizottság megengedte az államjavak eladását s csak némely csekély módosítást tett az albizottság ide vonatkozó javaslatán. Mint tegnap Bécsből távirták, képviselői körökben ott az a hír, hogy a reichsráth június hó második felében fog elnapoltatni. zsidók iránt az osztrák ágensek ébresztgetik azért, hogy a fejedelemségben zavarokat idézzenek elő, s ily módon a franczia kormány ellenszenvét felhasználván gátolhassák a rumén nemzet , a kormány azon törekvéseit, miszerint forradalom esetében Bukovina, Erdély, Bánság és Máramaros a közös hazához csatoltassék ! Azután boszankodnak osztrák szomszédaink ha magyar honvédelemről van szó, sőt az „Italie“ bécsi levelezője, még a fekete pontok növekedését is abban találja, hogy Magyarország egy nemzeti s magyarok által vezénylett hadsereget akar saját védelmére, melyet a levelező (ha már csakugyan meg kell annak tenni)a franczia nemzetőrök módjára szerveződött honvédekből alakulva s hogy a birodalmi hadsereg susceptibilitása ne sértessék meg, háború idején egy közös parancsnokságnak alárendelve szeretné látni. A fekete pontok létezésében közös lehet nézetünk, de nem abban hogy hol kell azokat keresnünk. Bizony ha a magyar önálló honvédelemről idejében nem gondoskodik az, akinek kötelességében áll, a fekete pontokból éjszak felől vihar keletkezhetik, mely nem a birodalom egységét (melyet annyira félt a levelező a magyar honvédektől) de magát a birodalmat elsöpörheti. G|: A magyar ember sem hitte volna soha, hogy azok mindenféle „rendszabályok“ és „Verordnung“ok, melyekkel az elmúlt absolut uralom alatt elárasztották Bécsből az országot, valaha még mint a magyar országgyűlés által elfogadott és a magyar király által szentesített Eredeti külföldi levelezés. Turin, május 12. (M.) A „Gazdi Tor.“ írja,hogy az oláh-moldva fejedelemségi zsidók üldöztetéséről szárnyaló hírek hitelességét nehéz volna megállapítni, azon oknál fogva hogy a fejedelemség külügyére kereken tagadja az osztrák consul abbeli állításait. A hírlapok s magán tudósítások alapján hajlandóbb a közlő elhinni, hogy a moldvaiak ingerültségét a nem rég oda érkezett Pária, máj. 12. (Sz.) A hannoveri sereg Francziaországban visszamaradt néhány katonáját Rheimsból részint (134-et) Amiensbe, részint Vitry-le- Frangois-ba szállították. Ennek okául az élelmiszerek megdrágulását valamint a franczia kormány azon óhajtását mondják, hogy ez utóbbi város katonai laktanyái a chalonsi tábor seregei számára berendeztessenek. Goltz urnak, mint az éjszaki szövetség követének kérelmére Moustier következő városokban adta meg az eddigi porosz konzuloknak, mint ennekutána az éjszaki német szövetség konzulinak az exequaturt : Rouen, Nizza, Marseille, Montpellier, Nantes, Brest, Mühlhausen, Dünkirchen, Bordeaux, Havre, Bayonne, Calais, Saint- Malo, Caen, Cherbourg, Dippe, Lorient, Saint- Martin és Rochefort. Toulonban és Algirban az éjszaki német szövetséget a hanzavárosok konzulai képviselik, Cettében pedig az eddigi mecklenburgi konzul. Az előbbeni porosz követek működése e nevezett három helyen megszűnt. A luxemburgi Vilmos vaspályának az itteni keleti vaspálya-társaság által történt megvétele, továbbá azon erélyes ellenzés, melylyel ezen ügylet a luxemburgi kormánynál és kamaránál találkozik, itt élénk figyelmet ébreszt. Attól félnek, hogy a mily feszült lábon ez ügy körül a viszonyok állanak, Franczia és Poroszország közt igen könnyen kitörhet valami újabb viszálkodás. Hogy ennek eleje vétessék s a dolog felvilágositassék, néhány képviselő elhatározta e kérdést a törvényhozó testület elé hozni. Remélhető, hogy a nyilvános tárgyalás az ellentéteket nem állítandja még jobban élére, hanem kiegyenlítendi azokat. A császárné egy idő óta nem látogatja a minisztertanács és titkos tanács üléseit. Azt mondják, hogy azon rögeszméje támadt, hogy a koronaherczeg nagykorusítását — némely esélyek előrelátásában — siettesse, s most boszankodik azon ellentállás felett, melylyel ezen kedvencz eszméje a császár és első tanácsadói részéről találkozik. Titkári jelentés: A magyar történelmi társulat 1868 május 14- ki közgyűlésén. Nincs nemzet, nincs népfaj kivált korunkban a nemzetiségi törekvések századában — mely saját egyediségét önállólag kifejteni ne akarná, s az e végből leghathatósabb eszközökhez : ősi szokásainak, erkölcseinek fölélesztéséhez , nyelvének, irodalmának kiműveléséhez, emeléséhez, s a mi legfőbb : múltjának, nemzeti történelmének megismeréséhez,megismertetéséhez ne folyamodnék. És helyesen. Mi igazolhatná ugyanis kifejezőbben valamely nemzetnek a népcsaládok közt létezési jogát, s független államiságra való igényeit, mint annak múltja, — dicső múltja — ha ilyennel bir , mi szolgáltathatna az élő nemzedéknek bölcsebb tanulságot, tetteinek irányára nézve, ha nem a történelem ? miből lelkesülhetnek a késő ivadékok ernyedetlen,küzdésre, nagy tettekre,ha nem az ősök magasztos példáiból ? Szépen mondja hazánk koszorús történetírója, Horváth Mihály : „A nemzetet nemcsak az élő nemzedékek alkotják : részei annak a letűnt nemzedékek is egyaránt, s a holtak nagy befolyást gyakorolnak az élőkre. Mert vájjon nem az elhunyt nemzedékek törekvéseinek eredménye e a mi összes állapotunk a jelenben ? Bizonyára, csak egyik nemzedék a másik vállaira, egyik kor a másik vívmányainak alapjára hágva emelkedhetett magasabbra, míg azon fokot elérte, melyen mai napság áll nemzetünk. S ha igy vagyon, — attól eltekintve is, hogy „historia magister vitae“, a kihunyt nemzedékekről elfelejtkezni rut hálátlanság lenne. Nemzetünk e bűnben nem leledzik. De igaz, hogy ritka nemzet is dicsekedhetik oly fényes múlttal, mint a magyar másfél ezer éves dicső története. Örömest hivatkozunk erre, mert nemzeti hiúságunknk hizeleg, büszkék vagyunk reá. Azonban a jóleső büszkeség kötelességet róv egyszersmind reánk : e dicső múltat, e nagyszerű történelmet ki kell fejteni, búvárolni, ismertetni minden ágaiban, — úgy a mint eddig még kibuvárolva nem volt, — úgy mint azt műveit nyűgöt nagy népeinél immár tökélyre vittnek lenni tudjuk. E czélra nem elég egyesek megfeszített munkássága, nem elég a Tudományos Akadémia : e czélra minden hazai történetbuvárnak, történet, és régészet kedvelőnek vállvetve közre kell működni, kezet fogni, társulattá alakulni, hogy így a munkálkodás ne legyen téveteg, bizonytalan, elszigetelt , de rendszeresítve, a munkafelosztás nagy elve szerint történhessék.