A Hon, 1871. április (9. évfolyam, 76-100. szám)
1871-04-22 / 92. szám
92. szám. IX évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. sz.földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5 50 , 6 hónapra ........................11» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1871. Péntek apríl 21. ^HISKSta^ntaaatjiSiJ Szerkesztési iroda, Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási díj, kr. 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 Bélyegdj minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — Nyílt téri 5 hasábos petit sorért ... 2b kr. &QT Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre ...... 22 frt. — kr. Fél évre.............................. 11 frt — kr. Negyed évre .................... 6 frt 60 kr. Az esti kiadás postai küilönküldéseért felülfizetés havonkint. 30 kr. (■r* K41 te előfizetési iveket nem Midnink, mert senki set« használja, sokkal egyszerűnk ig a pénzt postai utalványozással küldeni, mert önnek MmsnWt*int f sak 8 krajezAr'»» kerül. A „HÓM“ kiadóhivatal». TARCZA: Eppir si nuove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. Az első „Te.“ (Folytatás.) Páter Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes inditványnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter Pál napjára tétessék, a midőn az öreg gróf nevenapja is tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katholikus volt. Hanem azért ez az indítvány még sem talált pártolásra. A herczegnő kimondta kereken: „amikor az én Palomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van nevenapja.“ A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott ; ez még a spekulácziónál is erősebb volt a Decseryek közt. Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak, csak a családi névnapokon nem , akkor zárva a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni, épen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek. És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem a grófok, herczegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellentiák csak úgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönyveiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csak úgy bélésülnek a köszöntőbe s csak úgy összekapnak az ajándékon mint a szegény ember fiai, s a kik egymást szeretik, csak úgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember. S mindez nem úri dolog, nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap. Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére. A Pál napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a herczegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait. A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a herczegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad hozzá bejönni. Előbb a herczegnő és a főispán röviden és halkan sok számos éveket kivántakaz öreg urnák, azután jött pater Densus a három növendékével. A legnagyobb gróf fiú római tibbennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweiczi Senner-bábnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velenczei gondolierenek, aranyozott evezővel a kezében. A tibien római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyjához, melyből, pater Demsus súgásának segélyével, közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot | írásban is átnyújtotta a paterfamiliasnak. De | sem római szóval,| sem írásban nem adta okát, | hogy mért van a nyakában az a nagy kürt. A schweiczer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott.Hanem a felől az sem semmit, hogy minek az a kasza a kezében ? A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca classicus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá, hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az az evező, majd megtudjuk talán később. Az öreg gróf nagyapói gyönyörüséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: „ago gratias dilectissime domine.“ — a schweiezinak: „danke für die Güte,mein Herr;“ a gondoliernek pedig : „bravissimo signore.“ Ekkor a herczegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállerék simult pálmatermetéhez, s két tömött haj fonadéka, rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arcz mosolygott. Az öreg ur két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arczába; azután megfordul s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon. Nos hát te mit tudsz ? — kérdező ezután tőle a család szokott nyelvén németül. Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de a helyett elpirult, mintha adoz, amit mondani fog, szin is ! egészen más illenék s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul: „A jó isten tartsa meg nagyapámat sok esztendőig minekünk és szeressen minket, a hogy mi szeretjük.“ Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a köny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszokta keblére szép unokáját s szőke fejét összecsókolgatva rebegé: — Az isten áldjon meg „Tégedet“ kedves kis leányom. A herczegnő tapsolt örömében, a kis gróf fiuk bámultak, a szerecsen tánczmester azt sugá Biróczynak, hogy igy persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lyánka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meg gondoltan, s amig magyarul beszélt, folyvást piros volt. (A minek különben természetes okai vannak) A főispán közbeszólt. — Bizony jobban beszélt a magyarul, mint a nálamnál. Az öreg gróf ránézett a fiára s azt mondá: — Tapasztalom. A főispán hires vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében. — Hát aztán ki tanított meg „téged“ magyarul ? tudakozá unokájától Pál gróf. Erre a piros arczu szűz még jobban elpirult s alig hallhatón suttogá: — Jenőy ur. Pál gróf szemei kerekre felnyiltak e névnél. — Jenőy ur ? szólt Kálmánra szegezve szemeit s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta, oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő a visszadugta azt a zsebébe. — „No Jeney úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.“ Kálmán nem is kívánt többet. És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit ,tegnek szólítson. Mindenkinek titulusa volt előtte: nem „a herczegnőnek“, fiát „a főispánnak“ nevez beszélt velük; kis unokáit„dominusoknak titulálta; a parasztnak is azt mondta „uram," tisztviselőinek „tekintetes ur“, a cselédnek „monsieur“ és „madame“ volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te!— Még a herczegnő mopslijának is azt mondta: „Herr von Kutya.“ És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlőn szólít meg: „te.“ Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öcscseinek több jusson a vagyonból. És mindezt miért? Egy bagatellért, Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett discursusa ott a hintóban idézte elő : neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniuk. S ha van igazság a földön, az nem maradhat el jutalom nélkül. Lám hogy ragad a medszelátás ennél a háznál még az idegenre is. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. tja PEST, ÁPRILIS 20. Bajok és orvosszerek. A germanisatióról szóló közelebbi egyik czikktínk több barátunk méltánylatával találkozott, kik buzdítottak, hogy ez eszmével a „gutta cavat lapidem“ elvéből kiindulva, minél gyakrabban foglalkozzunk; de akadtak olyanok is, kik véleményünk és törekvéseinkben egyet és mást félreértettek. Voltak, kik e czikk némely tételeit oda magyarázták, mintha mi a német egység létrejöttét, Magyarországra nézve politikailag vészhozónak, fenyegetőnek tartanók. Ezt mi egy szóval sem mondjuk. Németország jelen dicsi mámoros imperialisticus alakjában talán beleragadhat minket egy eszélytelen háborúba, — de azt hisszük, ennek vége oly könnyen előrelátható, miszerint esélyeit még közepes államférfiak is igyekezni fognak kikerülni. Ellenben egy nagy, szabad Németország politikai tekintetben, nekünk csak kedvező, sőt valódi panacea. Egy ily Németország szövetsége reánk nézve csak kívánatos, s ezen kívánságának a magyar nemzet egyik kitűnő államférfija Szalay László által már 1848-ban nyomatékos kifejezést adott. Egészen másként áll a dolog nemzeti létünk kérdésével, melyre nézve ezen szövetség a vegytani rokonság vonzó elemeinél fogva annyival veszedelmesebb lehet, amennyivel szabadabb lesz azon német nemzet, melynek közvetlen közelébe és szövetségébe jutnánk. És épen ez az, melytől nemzetünket kicsinyétől nagyjáig óvni akartuk. De itt is kiemeltük, hogy a veszély csakis akkor mutatkozik, ha magunk is elhagyjuk magunkat. Báró Eötvös József a nemzetiségi törvényjavaslat alkalmával tartott remek beszédében, amily szépen ép oly igazán mondá, hogy valamely nemzet lételét nem az biztosítja-ha múmiaként begombolyítja és elszigeteli magát, hanem ha nemzeti művelődését oly magasra emeli, miszerint ahhoz más nemzetek czivilisatiojának áramlata nem férhet. Nem ok nélkül hangsúlyoztuk ez idézett tételből a nemzeti szót. Egyetlen nemzet sincsen, mely a közművelődés minden ágát önmagából fejtette volna ki. De e tekintetben életre való nemzetek eljárása olyan, mint azon eljárás, melyet nyelvénél követ, hol fölvehet s föl is veszi a nem nála honos tárgyakat illető szavakat, de azt itt nyelvének szelleméhez, amott a nemzet géniuszához idomítja. A magyar nép, mely Ázsiából harczi sajátságain, öltözetén, szokásain és nyelvén kívül csakis költészetét, s talán földművelési eszközeit hozta ki, művelődése többi részét kétségbevonhatlanul Nyugat-Európától kölcsönző, de még eddig mindenkor bírt annyi beolvasztási és átidomítási erővel, hogy az átvetteket nyelvileg úgy, mint alkalmazásban, saját szelleméhez és sajátságaihoz idomítsa. Igen természetes, hogy ma és jövőben magát még kevésbbé szigetelheti el, de életrevalóságát annyival inkább kell fokoznia, ha nemzeti jelleméből és jellegéből kivetkőzni nem akar, és a világműveltség vívmányait mégis elsajátítani és meghonosítani akarja. Igazságtalanok lennénk , ha tagadni akarnók, hogy a közelebbi évtizedekben ezt illetőleg mind a tudomány, mind a műveltségi mozgalmak terén sok nem történt volna. Maga az eddig legidegenszerűbb főúrirétegzet igen nagy közeledést tanúsított „az elhagyott anyához.“ Törekedett birtokába jutni nyelvének; fölvette öltözetét; Bécsből és külföldről, hol tapasztalni kezdé, hogy a „nagy világon kívül nincsen számára hely“ visszatért az édes haza keblére; itt ütötte föl tanyáját; pártolni kezdette a hazai irodalmat és hazai művészetet. De csak kezdette!... És most, mintha már minden biztosítva volna, nagyrészt fölhagyott a kezdettel is. Legjelesebb hazai művészeink, egy Zichy, Munkácsi, külföldön kell hogy munkakört keressenek ; az itthon lévőknek csakis a kormány nyújt némi segélyt. Izsó Egressy-szobrára két éven át alig tud összegyűlni az 1000 forint, — pedig itt két féle nemzeti művészet és egy nemzeti közintézet — múzeum — érdekéről van szó. Főuraink termeiben ritkán találkozunk a hazai művészek műveivel ; a falonak mulatságait újra franczia és német művészet foglalják el; sőt ugyanakkor , midőn kitűnő énekművészeink — egy Stéger, Csillag, Bignio stb. a külföldet mulattatják, a nemzeti (!) színház deszkáin olasz staggione szorítja ki az itthonn lévő náluk jelesebbeket is. Nem sokkal vagyunk különben az irodalommal sem. Az Akadémia, Kisfaludytársaság terményei — pedig alig nyomják 1000 példányban — többnyire könyvárusi polcokon hevernek ; legjelesebb költőink műveit egy ezer példányon felül nyomatni vakmerőség, bizony ezen ezer példány legtöbbjét sem nagyjaink asztalán találjuk föl, és ugyanazok ,kik Francziaország erkölcsi bukásán jajgatnak s az eszmék tulhajtásából eredhető ragálytól rettegnek: épen ezen érzék-csiklandoztató irodalom termékeivel elégítik ki szellemi étvágyukat,a nem egyszer művészi becsre mérkőző hazai irodalmi termények helyett. Mindezen panaszok csaknem ugyanazon — sőt merjük állítani — nagyobb mértékben illenek gazdagon megáldott főpapjainkra. Ezen osztályban, — tisztelet pár kivételnek — még érzéke sincs a szépre, jóra; sem külhoni, sem hazai művészetet nem pártol és nem élvez aránylagos mértékben, s szobáit, termeit olcsó vásári mázolványokkal, könyvtárát csakis egyházi művekkel disziti, — nem egy még azzal sem. Pedig hiszen a miveit újkor összes művészetét a keresztyén vallás cultusa teremtette , az építészeti remekeken kezdve a szinművészetig. De ezen egyben ők sem Itália, sem Rómától nem hajlandók példát venni. Igazságtalanok lennénk, ha meg nem mondanék, hogy középosztályunk, alsóbb rétegzeteinkben, sőt irodalmunkban épen úgy megvan a koranyag. A régi köznemesi és honoratior-osztály, bár tehetségéhez arányítva legtöbbet tesz, mégsem tesz eleget s a főúri divatnak könnyen hódol ez olyanokban is, mikben reactiót kellene képeznie. Hogy a nemzeti viseletét elhányja, l ám legyen, mi sem tartjuk, hogy posztóból lehessen szabni a hazafiságot, bár ennek az érzelmekre hatását lélektanilag ki lehet mutatni, de ha itt a divat uralma előtt annyira meghajlunk, annál áthághatlanabb határvonalat kellene húznunk egyebekben. Fájdalom azonban, hogy ez nincsen igy. A kevesebb szépészeti érzékkel biró ember még hamarább átugrik a végletekbe s néha igen jól érzi magát az Orpheumokban. Épen e napokban mondá egy szerkesztő barátom, hogy a Féval, Méris Kock-féle regényeket kapva kapják a falusi kisasszonyok is, mig a hazai termékek kevesebb keletnek örvendenek. A köznépet pedig a kormányi felügyelet hanyagsága s a hazai irodalom részvétlensége oly olvasmánynyal látja el, mely mind erkölcsi, mind mivelődési tekintetben már nem ponyva többé, hanem pokré ez. Eszünkbe jut erről egy író mondása, ki egy külföldi képtárat úgy jellemzett, hogy festvényei kétfélék: szentek és szemtelenek. Azt mondók, hogy irodalmunkban is megvan a köranyag. És bár e hibát nem örömest valljuk be saját felekezetünkről, kénytelenek vagyunk az igazság ösztönétől vezéreltetve, ezt is megtenni. Nyilatkozik ez a politikai elvváltoztatás, a politikai licitátió hajlamában ép úgy, mint az érzék-ingerlő, sikamlós helyek keresése és az elmagyartalanodásban a szép- és napi irodalom terén. Azt mondhatja valaki, hogy: „te is oda tartozol!“ Nem fogadjuk el a szemrehányást egész terjedelmében, de lehet, hogy öntudatlanul vétkezünk mi is a részletekben. Azonban mire mutatna épen ez ?.... Arra, hogy a kór annyira általános, miszerint a legjobb akarat sem tudja magát teljesen emancipálni alóla, s hogy ez is beleesik e hibákba, kinél ez irányban lelki meghasonlás létezik. De mindegy, ha egészen állana is a vád, „fungar vice colls.“ Mindezek pedig nem erkölcsbírói lamentaciók, hanem szorgos utángondolás megdöbbentő eredményei. Az orvosszerek: a tényállás — kózállapot — valódi fölismerése és önorvoslás a nemzet minden rétegében. Ennek szüksége és az abból folyó kötelesség pedig elsősorban a kormányt és azokat illeti, kik magasabb miveltségi és társadalmi állásuknál fogva, ennek valóságát könnyebben beláthatják s példájuk által — társadalmi helyzetüknél fogva, leginkább képesek a nemzet nagy tömegére hatni. Illusio az, hogy nemzeti érzületünket csak — demonstrativképen és csak akkor kell védeni, midőn politikai elnyomás veszélye alatt állunk. Előbbi czikkünkben történelmileg kimutattuk, hogy ez épen megfordítva következett be. Legnagyobb pedig a veszély akkor, midőn — mint ma — a nagy nemzetek tömegeikre számítva tömörülnek a kisebbek beolvasztására és megsemmisítésére. Némelyek mosolyognak ezen aggályokon , azt mondják: „Európa minden népe politikai szabadságra törekszik , ezt el fogván érni, nekünk is kijut ami részünk. Meglehet. De az én lelkemben e kettő összeforrt s részemről még a szabadságból is inkább lealkuszom valamit, mintsem utódaink atyáik sírján idegen nyelven imádkozzanak. P. Szathmáry Károly. — A Deákpárt mai értekezletén, mint halljuk, Pauer miniszter előterjesztő ama válasz főpontjait, melyet a házban holnap Ghyczy és Schwarcz Gyulának a kath. vallásügyi interpellátióra adni fog. A miniszter kijelente, hogy a kormány a plaeetumhoz ragaszkodik s azt jövőre is fenn akarja tartani. A kath. congressus ügyében pedig ígérte, hogy a congressus munkálata az országgyűlés elé terjesztetik, s a kormány az országgyűlés megegyezése nélkül, e tárgyban semmi lépést se tesz. A párisi harertérről Thiers legújabb (18-ki) sürgönyében ez áll: „Ma reggel új vívmány. Egy gendarmeezred rohammal bevette Colombest, honnan a foeder dtak jelentékeny távolságra vezettek vissza. A felkelők mindenfelé futnak, mihelyest az encemnőből lopott ágyuk ne támogatják őket. A „Standard“ ugyan e napról írja: „A felkelők megveretése Asméresttél minden gyanítást felülmúl. A foederválak egy hüvelyknyi tért se bírnak már a Szajna jobb partján, az ágyütűzet, csak az Enceinte, Cheby, Levallois és Sablonvilleban folytatják. A versaillesi csapátok hevesen bombázzák Pasayt, a Trocaderot, Ternest, Levalloist és Clichyt.“ Az „Alabama“ kérdés mely 7 év óta lebeg fen Anglia és Amerika közt és oly gyakran fenyegeté a világ békéjét, végre valahára megoldáshoz közeledik. Ugyanis az amerikai és angol ügynökök Philadelphiában tartott conferentiáján alakított egy szerződés, mely szerit a semleges hatalom felelős marad azon károkért, melyet az ő kikötőiben felszerelt hajók valamelyik barátságos hatalomnak okoznak. Az új nemzetközi elv érvényesítésére kötelezte magát mindkét fél, valamint arra, hogy ezt a többi hatalmakkal is elfogadtatják. E clausula alapján 6 hó alatt Amerika, Anglia, Brazília, Olaszország és Svájcz 5 biztost fognak kinevezni, kik Washingtonban gyűlnek egybe, hogy ez elv szerint az Alabama ügyben Angliát terhelő minden hajózási vádra vonatkozó okmányt megvizsgáljanak és ezekben ítéletet mondjanak. E bizottmány 2 év alatt kell, hogy elkészítse munkálatát és azon kérdések megoldására, melyekben talán megállapodásra jutni nem tudnának, az első conferentia elnapolása után 6 hóval egy második conferentia fog összeülni, melynek tagjait az Egyesült államok elnöke, Anglia királynéja és Oroszország czárja fogja választani. Az igaz, hogy ez hosszantartó processus és még a washingtoni senatus beleegyezése is szükséges, de legalább az alapelvben megegyeztek. De tagadhatatlan, hogy az alapelv nagyon veszedelmes, mert egy-egy kis államnak nagy bajt okozhat, ha történetesen kikötőjéből kiindult hajó kalózkodik. A 25-ös bizottság ápril 19-én és 20 án bevégezte az erdélyi alsó bíróságok új szervezését, következő eredménynyel: Kolozs megyében lesz egy törvényszék, és négy járásbíróság, Kolozsváron, Bánfihunyadon, Koloson, és Mocson. Dobka megyében visszaállítatott egy törvényszék Szamosujváron, s négy járásbíróság : Szamosujvár, Hidalmás, Pánczélcseb, és Széken. Itt egyúttal kimondta a 25-ös bizottság jegyzőkönyvileg, hogy Doboka megyétől elszakítandó a Besztercze és Naszód vidékébe benyúló nyelv alakú rész, és hogy egyáltalában Erdélyben a törvényszéki területek, a közkívánalmakhoz és a kir. biztos véleményéhez képest e bizottság által később rektificálandók lesznek. Torda megyében két törvényszék: Tordán és Szászrégenben. Az elsőhöz négy járásbiróság Tordán, Marosludason, Felvinczen, és Alsó Járás, másodikhoz három: Szászrégenben, Tekén, és Görgénszentimrén. Alsó-Fehér megyében három törvényszék: N.Enyeden, Gyulafehérváron és bányászati tekintetből Abrudbányán. Nagyenyedhez járásbíróságok: Nagyenyeder, Marosujváron és Balázsfalván. Gyulfehérvárhoz: Gyulafehérváron, Algyórgyön és Szászvároson. Abrudbányához : Abrudbányán, és Zalatnán. Hunyad megyében két törvényszék Déván és Hátszegen. Dévához járásbíróságok : Déva, Marosi Ilye és Rápolton. Hátszeghez: Hátszeg, Vajdahunyad és Pujon. Szebenszékben egy törvényszék: Nagyszebenben és öt járásbíróság: N. Szeben, Jász-Sebes Szerdahely, Vízaknán és Újegyházán. Fogaras vidékén: egy törvényszék Fogarason. Négy járásbíróság: Fogaras, Alsó-Vist, Sárkány, és Zernyesten. Brassó vidékén egy törvényszék, két járásbíróság : Brassóban, és Hosszufalván. Háromszéken két törvényszék : Szepsi-Szent- Györgyön, és Kézdi Vásárhelyen. Szepsi-szentgyörgyi törvényszékhez két járásbíróság: Szepsi-Szent-Györgyön, és Baróton. Kézdi-Vásárhelyhez szinte kettő : Kézdi-Vásárhelyen, és Kovásznán. Csikszéken két törvényszék : Csíkszeredán, és Gyergyó-Szent-Miklóson, az elsőhöz két járásbíróság : Csik Szeredán, és Csik-Szentmártonban. Másodikhoz szinte két járásbíróság: Gyergyó- Szentmiklóson és Ditrón. Besztercze és Naszód vidékén két törvényszék Besztercéén, és Naszódon. Az elsőhöz két járásbíróság: Beszterczén, és Lekenczen. Másodikhoz: Naszódon, és Oradnán. Belső Szolnok megyében egy törvényszék Dézsen. Három járásbíróság: Dézsen, Betlenen, és Magyar-Láposon. A marosvásárhelyi törvényszéket Küküllőt megyéből kívánta ig. úgy mintnt kikerekittetni, de szavazás utján Marosszék nyert egy törvényszéket Marosvásárhelyen és három járásbírósá