A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-16 / 113. szám

113. szám. IX. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. az. földszint Előfizetési dí­jt Postán kft.Jve, vagy Budapesten kázhos hordva reggeli és entilüadás együtt: 1 hónapra .........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra .......................6 „ 60 „ 6 hónapra ..........................XI­V — „ Az esti kiadás postai killSnk filetéseért felü­lfizetés havonként ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. ¥%­■ idegell kiadas. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H­O­N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre........................ 22 frt — kr­ Fél évre............................. 11 firt — kr. Negyed évre ................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönküldé­seért felü­lfizetés havonkint. 30 kr. WHF" Kd­Se előfizetési szereet nem Átláttak, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb lg a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerü­. j A „HON“ kiadóhivatala. — A baloldali kör tegnap esti (máj. 15.) értekezletén a főrendi háznak a községi tör­vényre tett nagyobbára­b­ályt illető módosításai rövid vita után elfogadtattak. PEST, MÁJUS 15. A mi alkotmányosságunk. (Sz.) Általánosan elterjedt hír, hogy Horváth­ Boldizsár le fog köszönni­­ az igazságügyminiszterségről. Már a combi­­natiókat is folyton emlegetik; beszéltek utódja gyanánt Paulerról (ki helyett a kultusminiszteri tárczát Bartal venné át) Horváth Lajosról, a municipális törvény­­javaslat nagy mesteréről, sőt még Ho­­dossyról is. De hát miért kell lemondania Horváth­­nak ? . . Az ellenzék buktatta meg javas­latát? Vagy átesett valamelyik javaslatá­val a parlamentben? Vagy feléje irányoz­talak az ellenzék nyilai s ezek előtt nem birt megállani ?.. Egyik sem. Az elsőfokú bíróságokra vonatkozó tör­vényjavaslatnak az országgyűlése elé ke­rülése előtt, az ő visszalépését természe­tesnek találtuk volna. Akkor meg lett volna az az értelme, hogy ő, kinek több­szöri nyilatkozata szerint is, az igazság­ügy rendezéséről más fogalmai vannak : nem akar egy ilyen módosítást sem vé­deni, sem elfogadni, mely a bírói függet­lenség eszméjével és az ő többször han­goztatott elveivel merőben ellenkezik. Ekkor még szép és nemes színben tűnt volna fel a visszavonulás s Horváth Bol­dizsár elveszthette volna miniszteri tár­­czáját, de meg- vagy visszanyerte volna a közvéleményt. De még néhány nap előtt is, a tör­vényjavaslatnak az osztályokban tárgya­lása alkalmával, a dolgoknak más színök volt. Magának az igazságügy miniszternek nyilatkozatából az volt kivehető, hogy közötte és minisztertársai között egy általa is elfogadott com­­promissum jött légyen létre, mely­ben azok az általa előbb támogatott és helyeselt nézetek kivitelére pénzt ugyan nem, de cserébe annál több hatalmat ad­tak. („Vitám et sanguinem, sed avenam non !“) Legalább ő ezen uj álláspontot az osztályokban védelmezte, — bár azon mentalis reservatával, hogy ha az elfo­gultság útjában nem állana, ő képes volna a megyék határainak meg nem tartásával 70—80 törvényszékkel s egy pár millió­nyi meggazdálkodással az igazságszolgál­tatást Magyarországon jó lábra állítani. Ha ehhez kötötte volna tárczáját, vagy a birói függetlenség eszméjéhez, a hely­zet érthető lett volna, — sőt ő maga, mint fennebb említők, az igazság áldozata gya­nánt tűnik vala föl. De ő ezt nem tette.­­ Hol keressük tehát az igényelt vissza­vonulás titkának kulcsát ? Csak nem az urbériségi romanentiák­­nak sorsában a felsőháznál? Ez már nem tragicum, hanem valódi comicum volna ; kivált hozzágondolásával annak, hogyha ezen ügyben miniszertársa megbukta­tására épen Kerkapoly vállalkozott volna! És még­sem látszik ez egészen lehetet­lennek. Emlékezhetünk a pénzügyminiszer nyilatkozatára a regálékat illetőleg, mi­dőn kifejezte annak lehetlenségét, hogy­­ a regálék eltörlése megváltás utján lehe­tetlen, miután az oly összeget venne igénybe, mennyit az állam hitele meg nem bir. Íme ezekben végig­mentünk azon gya­ntásokon, melyek ezen futó hírek alapját képezik, már most térjünk a kiindulási pontra vissza. Ha Horváth minister csakugyan vis­­­szalép és azon visszalépésnek alapját csakugyan a bírói javaslat képezi, akkor azt kérdjük, ki volt hát a gazdája a be­nyújtott javaslatnak? Mert hisz, ha a miniszer ezért lép vissza, akkor a szükséget már eo ipso visszautasította. A 25-ös bizottság nem, mert hiszen e módo­­sítvány épen annak ellenére jön átvive. Horváth Döme urat csak nem vehetjük annak, mert hiszen ha a miniszer ezért lépett vissza, akkor képviselője sem védhette e törvényjavaslatot; végre Kerkapoly úr sem, mert ő, habár állító­lag, az ő parancsszava döntött e kérdés­ben, nem jelent meg financziális argu­mentumai védelmére. Az egészből csak az tűnik ki, hogy az alkotmányosságról való fogalmakkal „oda­fenn“ furcsán vannak. Más, alkotmányos országban az ilyesmi érthetetlen jelenség ; hála isten előttünk is az. Mert egy minister megbukhatik egy­ütt pártjával, megbukhatik pártja ellenére is, határozottan síkra szállva egy eszme vagy elv mellett, de hogy saját pártja a coulissák mögött buktassa meg, erre kevés példát látunk a történe­lemben. Egyébiránt a dolgot nem látjuk egé­szen hihetetlennek, Horváth miniszter már volt olyan kényszer­helyzetben, hogy oly törvényjavaslatot védelmezzen,melyért nehezen tette volna tűzbe kezét; lehet Kerkapoly úr is oly kellemes körülmé­nyek között, melyek azt láttatják vele Bécsben, hogy ad majorem közösügyi vi­szonyok glóriám, a könnyű és megbíz­ható igazságszolgáltatás rovására gaz­dálkodnia kell az utolsó fillérrel is, hogy annál több jusson az állandó hadsereg gomb és zsinór változtatásaira. Hanem hát ekkor ne játszuk ezt az alkotmányosdi játékot, vagy mint Szon­­tágh Pál helyesen mondá „Paprika Jan­­csi-féle comédiát“. Ne küldjünk ki 25-ös bizottságokat; ne dolgoztassuk hónapo­kon keresztül abban magát a minisztert; ne rendezzünk a bírói székhelyek után országszerte „fuss, vagy fizess“ verseny­­futásokat, és mi a legfőbb, ne játszunk a törvényhozás tekintélyével, jogaival és hitelével, az elsőt és utolsót megingatván, a jogtól pedig pár százezer forint, vagy egy miniszteri szeszély kedvéért saját úgy is annyira megnyirbált törvényhozásun­kat megfosztván, mely ha a dolog így megy, nem lesz egyéb egy igen költséges cancellariánál s az alkotmányos nemze­tek gúnytárgyánál. Az ilyen alkotmányosságnál, a­z ilyen felelős kormánynál, ha jó­aka­rat van benne, többet fog érni még a jó­hiszemű absolutismus is. A bankügyi bizottság utolsó ülése. Pest, máj. 15. Az országgyűlés által kiküldött bankenquéte ma d. u. 4 órakor tarta utolsó ülését. A bizottság tagjai közül csak Kautz Gy. hiányzott. Az ülést Appolyi gr. elnök nyitá meg, jelentvén, hogy az utolsó nyilvános ülésen kiküldött albizottság munkálatát elkészíté. E jelentést Csengery Antal olvassa fel. Lapunkban az már közölve volt, azóta csak néhány pontja szenvedett módo­sítást, melyek azonban alig említésre méltók. A jelentés felolvasása után elnök a tagokat felkéri, hogy a felett nézetüket legelsőbben álta­lánosságban mondják el, és ezután, ha kívánatos, majd a részletes tárgyalásba is bele lehet bo­csátkozni. Erre Simonyi Ernő emel szót. El­mondja, hogy ő is úgy fogja fel a bizottság­nak adott utasítást, a­mint azt a jelentés mondja, hogy tudnillik kettős a feladat : szilárd és önálló alapra fektetni a magyar pénzügyet és biztosítani a rendszeres pénzforgal­mat. Az osztrák nemzeti bankhoz való viszonyt is úgy fogja fel , mint azt a bizottság előadja, hogy e bank a pénzforgalom szabályozója ha­zánkban, hogy az oly bank, mely az országon kívül székel, mely érdekeinket nem ismeri és nem méltányolhatja, mely nem a magy. ország­gyűléstől, hanem a birodalmi tanácsban képvi­selt országoktól függ, főleg ez országok érde­kei által vezéreltetik, s mely hazánk hitelét megszoríthatja és el is vonhatja. Igaza van a bankbizottságnak, midőn azt mondja, hogy ily állapot tarthatatlan. Abban is igazat ad a jelentésnek, mit a bankkal kötött egyez­ményről mond, hogy tudniillik a bank a múltkor kikötött egyezményeket meg nem tartja, bár azok mind oly intézkedések, a­melyek egy bank rendes és természetes fel­adatai s „a­melyeknek teljesítése alól (mint a kijavított szöveg mondja) az osztrák nem­zeti bank állami papírpénz természetével bíró jegyeinek tényleges kényszer­folyama mellett a magyar korona országaiban szinte kevéssé von­hatta volna ki magát, a­mint nem volt szükség azon feladatok teljesítését a birodalmi tanácsban képviselt országok részére, hol az osztr. nemzeti bank otthon érzi magát, külön kikötésekkel egyezség útján biztosítani.“ S ezen egyezség nem tartóztatta az osztrák nemzeti bankot, hogy piac­unk irányában tar­tózkodó, sőt egyes esetekben elutasító magatar­tást kövessen. Helyzetünk a bankkal kötött egyezmény óta tehát nem javult. A bizottmány nézetének ezen részét szóló elfogadja. De épen azért mert így van meggyőződve, egy­általában nem fogadhatja el azon következte­tést, melyet a bizottság jelentésében kimond. A bankkal kötendő egyezmény még a rendszeres pénzforgalom biztosítására nézve sem lehet ki­elégítő. Ha ezen bank az előbbi szerződést meg nem tartót, mi fog biztosítékul szolgálni arra nézve, hogy az új szerződést megtartsa ? És még kevésbé fogadja el szóló az önálló és szilárd alapon létesítendő magy. hitel szempont­jából a jelentésben tett javaslatot. Ha a nemzeti bank szabadalma elismertetik, még nehezebb lesz magyar önálló pénzügyet állítani. A fenn­álló nehézségekkel így is úgy is előbb szembe kell szállni; ha a mostani viszony szilárdul, a megrázkódás még nagyobb lesz. Ily körülmények között tehát a bizottságnak azt kell javasolnia, hogy utasíttassék a pénzügy­­­minister egy magyar jegybanknak azonnali fel­állítása iránt törvényjavaslatot készíteni. Ajánl­ja e véleményt a tagok figyelmébe s egyszers­mind kijelenti, hogy ha az el nem fogadtatnék, akkor jogával élni fog s azt, mint különvéle­ményt fogja formulázni. Elnök kérdést intéz, vajjon nem kellene e a jelentést függőben tartani, mig Simonyi külön véleményét elkészíti. Mire a tagok egymásután nyilatkoznak, T­r­e­f­o­r­t azt találja, hogy az albizottsági jelentés nézeteit minden irányban helyesen tünteti fel s a formulázással is meg­­ van elégedve. Zsedényi is e nézetben van s csupán az eljárási módra jegyzi meg, hogy a külön vélemény szerkesztése nem tartóztathatja vissza a bizottsági munkálat beterjesztését. Jó­volna azt mindjárt a jövő ülésszak elején meg­tenni. Zichy Ford. gr. eléggé hangsúlyozva látja a jelentésben a követelt biztosítékokat. Trefort a kormány befolyásra és önálló igazgatásra hivatkozik. Csak Wahr­mann nem mutatta, hogy váljon rokonszenvez­ e Si­monyi indítványával, vagy elfogadja-e ő is a nemzeti bank monopóliumának elismerését ? Elnök ezek alapján a jelentést általánosság­ban elfogadottnak tekinti s a részletekre vonat­kozólag csak azt kívánja beiktatni, hogy ott hol a kezdő pontokról van szó „az ide mellékelt“ szavak iktassanak be. A bizottsági jelentés elő­nyéül hozza fel azt, hogy abban jobbadán a szakértők nézetei foglaltatnak, mit Simonyi né­zetétől megtagad. Végül azt jegyzi meg, hogy a jelentést még ez ülésszakban, tehát holnap, be kellene terjeszteni. A tagok e nézetet elfogadják, mire Zichy bizottsági jegyző az előterjesztéssel megbizatik. Ő felhatalmazást kér, hogy a még ki nem nyomtatott beadványokat kinyomathassa. Apponyi gr. az ülést a tagoknak mondott kö­szönettel zárja be és azt tartja, hogy a munkálat habár nem is gyorsan, de a czélnak megfelelő­­leg készült el. Mai számunkhoz 1<fllv melléklet van csatolva, Pest, 1871. Kedd, május 16. —■I mm­ih—WTunw ■imHiu ■ [UNK] ■ [UNK] Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. j Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféla betű sora Bélyegdij minden beiktatásért . . . 9 kr. . . 30 kr. terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mall í­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl —­­Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. gSJP* Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bé­mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. ! — Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 346. ülése május 15. A számvizsgáló bizottság jelentésének tárgya­lása után következett volna a magyar föld­hitel­intézetről szóló tvjavaslat tár­gyalása, de mielőtt a ház erre tért volna át, Ghyczy Kálmán azon kérdést intézi az elnök­höz, hogy miután az igazságü­gyér most is beteg, s mint szóló emlékszik, Horváth Dömét csak a bírósági törvényjavaslat tárgyalására nevezte ki helyettesül, ki képviseli jelenleg a kormányt. Horváth Döme kijelenti, hogy ma a minisz­tertől e tekintetben szóbeli felhatalmazást nyert. Huszár Imre, Csanády és Irányi D. a szóbeli meghatalmazást a házszabályokkal összeférhetlennek tartják. Mire az elnök az ülést Kovács László indítványára V* órára fel­függeszti. Szünet után olvastatik az igazságü­gyér levele, melyben Horváth D.t a jelen törvényja­vaslat tárgyalására helyettesül jelenti ki. (A magyar földhitelintézet­­r­ő­l szóló tvjavaslatot jelenleg hely­szűke miatt nem közölhetjük,­­ hanem legközelebbi alkalommal az elfogadott szöveg szerint fogjuk közölni, most csak a módosításokra szorítko­zunk !) Horn Ede a közp. bizottság előadója: T. ház ! A közp. bizottság elmondotta jelentésében, miért fogadta el, és miért ajánlja elfogadás vé­gett általánosságban e törv­javaslatot. Nem hiszem, hogy volna e házban, hogy volna az or­szágban valaki, ki tagadná először azt, hogy Magyarországnak úgy szüksége van a földhitel kifejlődésére, s másrészről azt, hogy a földhitel kifejtése csak úgy lehetséges, ha külön intéze­tek léteznek e czélra. Hogy e külön intézetek­nek szükségök van bizonyos kedvezményekre, bizonyos könnyítésekre, elismerték még oly or­szágokban is, hol átalában a telekkönyvi és bir­tokviszonyok, és a perrendtartás sokkal rende­zettebb állapotban vannak, mint nálunk. Elis­merték ezt még oly országokban is, hol az ipar és kereskedelem kifejlődésének következtében, a földmivelés sokkal kisebb szerepet játszik, mint nálunk. Annál szükségesebb ez Magyaror­szágban, hol általában a telekkönyvi, a birtok és perrendtartási viszonyok még annyi kívánni­valót hagynak, és másrészről, hol a földmivelés az országnak majdnem egész gazdagságát, vagy legalább a jólétnek fő forrását képezi. Ezért szükségtelennek tartom hosszabban indokolni, miért kívánja és javasolja a központi bizottság e törvényjavaslat elfogadását, csak egyetlen egy ellenvetésre leszek bátor reflectálni, ez oly el­lenvetés, mely egészen ellenkező szempontból indul ki, melyet azonban t. képviselőtársaimtól és e házon kívül a sajtóban is hallottam hang­súlyoztatok Azt mondják, hogy ha valóban hiszik a köz­ponti bizottság és a kormány azt, hogy a föld­hitel kifejlődése szükséges Magyarországban, to­vábbá ha hiszik azt, hogy a földhitel kifejlődé­sét csak bizonyos rendkívüli, a közönséges, a perrendtartással eltérő szabályok által lehet esz­közölni, miért akarják ezen kedvezményeket ezen könnyebbítéseket csak a földhitelintézetek­nek megadni, és nem általában a hitelezőknek is, és hozzá­teszik, hogy mikor az ipari és keres­kedelmi hitel érdekében szükségesnek ítéltetett a váltó-rendtartás behozatala, annak alapján nem csupán az intézeteknek hanem általában minden hitelezőnek joga van az ezen rendtar­tásban foglalt perbeli könnyebbítés és gyorsítás­hoz; nézetem szerint ezen ellenvetés egészen te­kinteten kívül hagyja azon lényeges külömbsé­­get, mely a földhitel és kereskedelmi hitel közt, a földhitelintézetek és kereskedelmi hitelintéze­tek közt létezik. Midőn például valamely bank alakittatik,mely a kereskedelem és iparnak hitelt akar adni, azon hitel, melyet a bank ad, lénye­gében semmit sem külömbözik azon hiteltől, melyet a magán pénzember, a magán­tőke pénzes adni szokott, kivévén hogy a bankok felállítása által a hitel könnyebben hozzáférhető és olcsóbb lesz, de természetére nézve ezen hitel,legyen bár az leszámítolási vagy előlegezési hitel, természe­tére nézve ugyanaz, melyet a magán pénzember ez előtt is adni szokott, és annyira ugyanaz, hogy a bankok felállítása nemcsak hogy meg nem szünteti a magán pénzember hitelüzletét, hanem inkább nagyon könnyebbíti azt, mert a magán­ember is, midőn beszámítolás, vagy előlegezés útján kiadja hitelben pénzét, szintén a bankhoz fordul és a banknál re-escomptiroztatja váltóit, illetőleg a banknál teszi be azon papírokat és ér­tékeket, melyeket a zálogba elfogadott. Azonban egészen másképen áll a dolog a földhitellel.Ugyan­is a földhitel,melyet az intézet ad, egészen külön­bözik azon földhiteltől, melyet a magánember, a magántőke pénzes szokott adni. A földhitel lé­nyege két dologban áll: az első az, hogy azon földhitelnél, melyet az intézet ad, a tőkét soha sem kell visszaadni, s hogy az adós csak törlesz­tés útján, a­mennyiben egy kevéssel nagyobb ka­matot fizet, lefizeti szintén a tőkét is. Ez a jó és hasznos földhitel első kelléke. Második kelléke abban áll, hogy az intézetnek soha sem áll sza­badságában a hitelezőnek a tőkét felmondani. Mind a két dolog nagyon szükséges, nagyon lé­nyeges a kölcsönlvevő földreivesre nézve, mert a földmives, földbirtokos, nem úgy, mint a keres­kedő vagy iparos,visszafizeti a pénzt 2—3 hó alatt hanem neki befektetésre van szüksége, s ehez kell, hogy legyen egyrészről biztosítva o az iránt, hogy azt vissza ne lehessen venni tőle, és más­részről, hogy csak kamatot fizessen és nem tő­két. A magán­ember egyik kelléknek sem felel­het meg. A magán­ember adhat ugyan néha-néha 2 — 3 évre kölcsön pénzt, de 30—40 évre nem, más részről sohasem akar lemondani felmondási jogáról. Ennek következtében a földhitelintézetek mindazon országokban, hol virágzásra jutnak, nemcsak nem könnyítik a magán­hitelezők mű­veleteit, hanem oda törekszenek, hogy a magán­kölcsön úgy szólván, kijöjjön a szokásból , hogy ők helyettesítsék a magán­hitelezőket. En­­nek­ következtében azt gondolom, igen könnyű kitalálni, miért lehet nagy kedvezményeket ad­ni a hitelintézeteknek, s miért nem szabad ezen kedvezményeket a magán­hitelezőkre is kiter­jeszteni s miért nem lehet a földhitelintézeteknél ugyan­azt tenni, mit a kereskedelmi és iparhitel alkalmával tenni szoktak, azaz a magánhitele­­sezőknek ugyanazon kedvezményeket engedni, melyeket a hitelintézeteknek megadnak. Ez az egyetlen észrevétel, melyet e percmben tenni akartam. Ismétlem, hogy a közp. bizott­ TARCZA. Auber­t (Meghalt május 13.) (y. y.) Annyit gyönyörködtünk e „par excel­lence“ franczia zeneköltő „Fekete dominójá­ban­, „Portréi némájában, „Fra Diavolo“-jában és „Báléj“-ében, (nem is számítva a többit,) hogy halálának hire épen úgy érint bennünket, mintha egy igen kedves ismerősünket vagy ro­konunkat vesztettük volna el. Az ő anyanyelve az volt, melyet világszerte mindenütt megértenek és kedvelnek: a kedély zenéje; az a zene, mely minden izében párisi, kecses és kaczér, teli sziporkázó gyöng­gyel és vidámitó erővel, mint a finom pezsgő. És ő maga is olyan volt, mint zenéje : vidor, tele életkedv­vel, nyájas és örökké fiatal. Nyolczvanhét éves korában sem szűnt meg dolgozni, akkor írta „A boldogság első napját“, mely szintén szép, de bágyadt, mint a hunyó nap sugara. Szegény Auber! Neki meg kellett érnie, a­mire sohasem, hitte senki képesnek, hogy megunja az életet. Ő, ki kilencz évtizeden keresztül mindig mosolygott, és úgy­szólván átdalolta az életet: az utolsó évben, az invasio és polgárháború iszo­nyai közt kedvet kapott meghalni! Pedig azelőtt agg korában sem gondolt a halálra. Mikor a nála sokkal fiatalabb, de szintén von Meyerbeert temették, a bánat hangján jegyzi meg: „Szegény Rossini! most rajta van a sor!“ És Rossini, noha majd tizenöt évvel volt Auber­­nél fiatalabb, csakugyan Meyerbeer után ment, mig az aggastyán megmaradt még nehány szo­­moru évre. Valóban neki, ki látta a nagy forradalmat s a világhódító császár diadalmi dicsősége közt nö­vekedett föl, kinek már dalműveit adták akkor, midőn I. Napoleon még csatázott, ki szemtanúja volt hazája fényes bukásának, (mert hisz 1815- ben Francziaország ellen egy világ szövetkezett,) aztán újjászületésének, győzelmes forradalmai­nak — valóban neki igen keserves volt megérni az utolsó esztendőt! Ő ama Pária gyermeke volt, mely egykor igen kedélyes világot élt, a játszi, vidám, boldog Párisé, melynek szalonjai­ban és szinházaiban akkor még leginkább csak a szellemmel űztek fényt. Csoda-e, ha az ostrom lőtt, önmagát tépő Párisban, a rideg, füstölgő és vértől párolgó városban e kedves, gyöngéd agg gyermek nem ismert már kedves otthonára ? Az ő háza egy galambfészek volt az iszonyok kö­zepette ! Hogy ily szomorú záradéka lett a vidám és fényes életnek, melyet maga is örökösnek tar­tottl­ S nem méltán-e? Beethoven még föl sem tűnt, midőn már a zongoráján rég játszott. Négy évvel született elébb Wébernél, ki oly rég óta porlik már a sírban. Tizenöt éves volt, midőn Donizetti született s tizenkilencz éves, midőn Bellini jött a világra. Az ő születési éve 1782, napja pedig junius 29-re.Atyja caeni jómódú ke­reskedő volt, s fiát is e pályára szánta, London­ba kü­ldé. De a fia, kinek keresztnevei: Dániel, Francois Esprit (s „Esprit“ nevének jól megfe­lelt) visszatért Párisba zenei tanulmányok vé­gett. A forradalom elvette atyjának vagyonát, s így a zene nemcsak szenvedélye, hanem egy­szersmind kenyérkeresete jön. a zeneszerzésben Cherubini és Bou­dieu voltak mesterei, s legelő­ször is — ki hinné ! — ez a vidor szellem egy misét irt, azután házi színpadok számára két vig dalmüvet. Első nyilvános dalműve: „Le sej our militaire“ volt 1813. febr. 17-én a Feydeau szín­házban. De ez megbukott, sőt megbukott pár év múlva a második is: „Les testament et les bil­lets doux!“ Ő azonban nem riadt vissza, kitartó volt, s harmadik műve „La bergére chatelaine“ hatást csinált, és azon túl a víg operák egész halmazával gyarapító sikereit és hírnevét. Mű­vészi tetőpontját „A portréi némában“ nyerte el, a nagy operába ő vivén először be egy forrada­lom festését. E műben önmagát szárnyalta túl, a mennyiben ennyi erő sem az előtt, sem azután nem nyilatkozott operáiban. 1828. óta ez a mű­ve mindenütt kedvencz darab. Az „Opera comi­­que“-ban „Fra Diavolo“-ja, a „Fekete dominó“, mely ott 1837. óta ezernél több előadást ért, a „Korona gyémántok“, a „Báléj“ és sok más mű­vével aratott dicsőséget. 1861-ben adták tőle a „Circassienne“-t, 1864 ben „La fiancée du roi de Garbe“ ot, 1867-ben pedig „Le premier jour de bonheur“-t. S azóta is írt egy uj művet, me­lyet még nem vittek színre. — Készen van e­z nem tudni. Adam, a „Postillon“ zeneköltője, ki az ő modorában írt, egykor elkérte tőle első bukott műveinek partitúráját. „Minek ?“ — kérdé Auber. „Tanítványaimnak akarom megmutatni, — felesé Adam, — ha kedvüket vesztik s lemon­danak a jövőről." Auber fejlődésére nagy hatással volt Rossini és Seribe barátsága. Amazt nem utánzá ugyan, de sokat tanult tőle, Seribe pedig a szövegeket írta neki, és pedig oly szövegeket, melyekhez kedve lehetett zenét költeni. Mikor Seribe meg­halt, Auber elszomorodva mondá: „Ma már én is csak félig élek !“ S valóban azóta nem kapott oly szellemes librettókat s az ő zenéje is elhal­ványult. Auber élvezte a siker előnyeit: a közbecsü­­lést, a gazdagodást, az udvarok és közönség ki­tüntetéseit, rendjeleket és magas állásokat, 1829-ben az akadémiába választák, 1842. óta pedig a nagy conservatorium igazgatója, volt, vagyis egykori mesterének, Cherubininak utódja. A­mi azonban legfőbb: hosszabb ifjúságot él­vezett, mint bár­ki más. Ő egész az utosó évig nem érezé a vénség törődöttségét. Valaki pa­­naszrá elette az öregség bajait. „Ej — felelé a mester, — igaz, hogy nem kellemes, de eddig még nem találtak más módot arra, hogy sokáig élhessünk!“ Az ő világa Páris volt, ott lakott majd min­dig. Utazni sem szeretett. „Eleget meghurczolt engem Seribe — mondá egyszer —■ szövegeiben a világ minden részén, most már jó lélekkel pi­henhetek.“ E folytonos párisi­ légkör meglátszik zenéjén is, mely egyoldalú. Ő a conversale zene mestere, s nagy indulatok nem bántják. Sokszor ismétli magát s formákban és színezésben nem valami dúsgazdag, de finom, leleményes, bebizelgő, természetesen vidám és fiatal. Mondhatják, hogy nem nagy költő, de azt senki sem tagadhatja el, hogy igen kellemes költő, ki szoros frigyben állt a gráciákkal, s maga genre-ében oly mű­veket hozott létre, melyek méltán bájolták el a világot. E vígkedvű költő, e nyájas társalgó, e moz­gékony öreg a szalonok e kedvencze gyakran mondá: „Ne féltsenek, én fölviszem a száza­dik számig.“ Most már nem kívánta fölvinni s nem is vitte föl. Francziaország oly szerencsét­len napokat lát, hogy aggastyánjai nem ok nélkül kívánnak meghalni. Hiszen nem ösmer­­nek többé arra az országra, melyre oly hosszú időn át büszkék valának !

Next