A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)
1871-05-16 / 113. szám
113. szám. IX. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. az. földszint Előfizetési díjt Postán kft.Jve, vagy Budapesten kázhos hordva reggeli és entilüadás együtt: 1 hónapra .........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra .......................6 „ 60 „ 6 hónapra ..........................XIV — „ Az esti kiadás postai killSnk filetéseért felülfizetés havonként ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. ¥%■ idegell kiadas. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A HON“ IX-ik évi folyamára. Egész évre........................ 22 frt — kr Fél évre............................. 11 firt — kr. Negyed évre ................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint. 30 kr. WHF" KdSe előfizetési szereet nem Átláttak, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb lg a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerü. j A „HON“ kiadóhivatala. — A baloldali kör tegnap esti (máj. 15.) értekezletén a főrendi háznak a községi törvényre tett nagyobbárabályt illető módosításai rövid vita után elfogadtattak. PEST, MÁJUS 15. A mi alkotmányosságunk. (Sz.) Általánosan elterjedt hír, hogy Horváth Boldizsár le fog köszönni az igazságügyminiszterségről. Már a combinatiókat is folyton emlegetik; beszéltek utódja gyanánt Paulerról (ki helyett a kultusminiszteri tárczát Bartal venné át) Horváth Lajosról, a municipális törvényjavaslat nagy mesteréről, sőt még Hodossyról is. De hát miért kell lemondania Horváthnak ? . . Az ellenzék buktatta meg javaslatát? Vagy átesett valamelyik javaslatával a parlamentben? Vagy feléje irányoztalak az ellenzék nyilai s ezek előtt nem birt megállani ?.. Egyik sem. Az elsőfokú bíróságokra vonatkozó törvényjavaslatnak az országgyűlése elé kerülése előtt, az ő visszalépését természetesnek találtuk volna. Akkor meg lett volna az az értelme, hogy ő, kinek többszöri nyilatkozata szerint is, az igazságügy rendezéséről más fogalmai vannak : nem akar egy ilyen módosítást sem védeni, sem elfogadni, mely a bírói függetlenség eszméjével és az ő többször hangoztatott elveivel merőben ellenkezik. Ekkor még szép és nemes színben tűnt volna fel a visszavonulás s Horváth Boldizsár elveszthette volna miniszteri tárczáját, de meg- vagy visszanyerte volna a közvéleményt. De még néhány nap előtt is, a törvényjavaslatnak az osztályokban tárgyalása alkalmával, a dolgoknak más színök volt. Magának az igazságügy miniszternek nyilatkozatából az volt kivehető, hogy közötte és minisztertársai között egy általa is elfogadott compromissum jött légyen létre, melyben azok az általa előbb támogatott és helyeselt nézetek kivitelére pénzt ugyan nem, de cserébe annál több hatalmat adtak. („Vitám et sanguinem, sed avenam non !“) Legalább ő ezen uj álláspontot az osztályokban védelmezte, — bár azon mentalis reservatával, hogy ha az elfogultság útjában nem állana, ő képes volna a megyék határainak meg nem tartásával 70—80 törvényszékkel s egy pár milliónyi meggazdálkodással az igazságszolgáltatást Magyarországon jó lábra állítani. Ha ehhez kötötte volna tárczáját, vagy a birói függetlenség eszméjéhez, a helyzet érthető lett volna, — sőt ő maga, mint fennebb említők, az igazság áldozata gyanánt tűnik vala föl. De ő ezt nem tette. Hol keressük tehát az igényelt visszavonulás titkának kulcsát ? Csak nem az urbériségi romanentiáknak sorsában a felsőháznál? Ez már nem tragicum, hanem valódi comicum volna ; kivált hozzágondolásával annak, hogyha ezen ügyben miniszertársa megbuktatására épen Kerkapoly vállalkozott volna! És mégsem látszik ez egészen lehetetlennek. Emlékezhetünk a pénzügyminiszer nyilatkozatára a regálékat illetőleg, midőn kifejezte annak lehetlenségét, hogy a regálék eltörlése megváltás utján lehetetlen, miután az oly összeget venne igénybe, mennyit az állam hitele meg nem bir. Íme ezekben végigmentünk azon gyantásokon, melyek ezen futó hírek alapját képezik, már most térjünk a kiindulási pontra vissza. Ha Horváth minister csakugyan visszalép és azon visszalépésnek alapját csakugyan a bírói javaslat képezi, akkor azt kérdjük, ki volt hát a gazdája a benyújtott javaslatnak? Mert hisz, ha a miniszer ezért lép vissza, akkor a szükséget már eo ipso visszautasította. A 25-ös bizottság nem, mert hiszen e módosítvány épen annak ellenére jön átvive. Horváth Döme urat csak nem vehetjük annak, mert hiszen ha a miniszer ezért lépett vissza, akkor képviselője sem védhette e törvényjavaslatot; végre Kerkapoly úr sem, mert ő, habár állítólag, az ő parancsszava döntött e kérdésben, nem jelent meg financziális argumentumai védelmére. Az egészből csak az tűnik ki, hogy az alkotmányosságról való fogalmakkal „odafenn“ furcsán vannak. Más, alkotmányos országban az ilyesmi érthetetlen jelenség ; hála isten előttünk is az. Mert egy minister megbukhatik együtt pártjával, megbukhatik pártja ellenére is, határozottan síkra szállva egy eszme vagy elv mellett, de hogy saját pártja a coulissák mögött buktassa meg, erre kevés példát látunk a történelemben. Egyébiránt a dolgot nem látjuk egészen hihetetlennek, Horváth miniszter már volt olyan kényszerhelyzetben, hogy oly törvényjavaslatot védelmezzen,melyért nehezen tette volna tűzbe kezét; lehet Kerkapoly úr is oly kellemes körülmények között, melyek azt láttatják vele Bécsben, hogy ad majorem közösügyi viszonyok glóriám, a könnyű és megbízható igazságszolgáltatás rovására gazdálkodnia kell az utolsó fillérrel is, hogy annál több jusson az állandó hadsereg gomb és zsinór változtatásaira. Hanem hát ekkor ne játszuk ezt az alkotmányosdi játékot, vagy mint Szontágh Pál helyesen mondá „Paprika Jancsi-féle comédiát“. Ne küldjünk ki 25-ös bizottságokat; ne dolgoztassuk hónapokon keresztül abban magát a minisztert; ne rendezzünk a bírói székhelyek után országszerte „fuss, vagy fizess“ versenyfutásokat, és mi a legfőbb, ne játszunk a törvényhozás tekintélyével, jogaival és hitelével, az elsőt és utolsót megingatván, a jogtól pedig pár százezer forint, vagy egy miniszteri szeszély kedvéért saját úgy is annyira megnyirbált törvényhozásunkat megfosztván, mely ha a dolog így megy, nem lesz egyéb egy igen költséges cancellariánál s az alkotmányos nemzetek gúnytárgyánál. Az ilyen alkotmányosságnál, az ilyen felelős kormánynál, ha jóakarat van benne, többet fog érni még a jóhiszemű absolutismus is. A bankügyi bizottság utolsó ülése. Pest, máj. 15. Az országgyűlés által kiküldött bankenquéte ma d. u. 4 órakor tarta utolsó ülését. A bizottság tagjai közül csak Kautz Gy. hiányzott. Az ülést Appolyi gr. elnök nyitá meg, jelentvén, hogy az utolsó nyilvános ülésen kiküldött albizottság munkálatát elkészíté. E jelentést Csengery Antal olvassa fel. Lapunkban az már közölve volt, azóta csak néhány pontja szenvedett módosítást, melyek azonban alig említésre méltók. A jelentés felolvasása után elnök a tagokat felkéri, hogy a felett nézetüket legelsőbben általánosságban mondják el, és ezután, ha kívánatos, majd a részletes tárgyalásba is bele lehet bocsátkozni. Erre Simonyi Ernő emel szót. Elmondja, hogy ő is úgy fogja fel a bizottságnak adott utasítást, amint azt a jelentés mondja, hogy tudnillik kettős a feladat : szilárd és önálló alapra fektetni a magyar pénzügyet és biztosítani a rendszeres pénzforgalmat. Az osztrák nemzeti bankhoz való viszonyt is úgy fogja fel , mint azt a bizottság előadja, hogy e bank a pénzforgalom szabályozója hazánkban, hogy az oly bank, mely az országon kívül székel, mely érdekeinket nem ismeri és nem méltányolhatja, mely nem a magy. országgyűléstől, hanem a birodalmi tanácsban képviselt országoktól függ, főleg ez országok érdekei által vezéreltetik, s mely hazánk hitelét megszoríthatja és el is vonhatja. Igaza van a bankbizottságnak, midőn azt mondja, hogy ily állapot tarthatatlan. Abban is igazat ad a jelentésnek, mit a bankkal kötött egyezményről mond, hogy tudniillik a bank a múltkor kikötött egyezményeket meg nem tartja, bár azok mind oly intézkedések, amelyek egy bank rendes és természetes feladatai s „amelyeknek teljesítése alól (mint a kijavított szöveg mondja) az osztrák nemzeti bank állami papírpénz természetével bíró jegyeinek tényleges kényszerfolyama mellett a magyar korona országaiban szinte kevéssé vonhatta volna ki magát, amint nem volt szükség azon feladatok teljesítését a birodalmi tanácsban képviselt országok részére, hol az osztr. nemzeti bank otthon érzi magát, külön kikötésekkel egyezség útján biztosítani.“ S ezen egyezség nem tartóztatta az osztrák nemzeti bankot, hogy piacunk irányában tartózkodó, sőt egyes esetekben elutasító magatartást kövessen. Helyzetünk a bankkal kötött egyezmény óta tehát nem javult. A bizottmány nézetének ezen részét szóló elfogadja. De épen azért mert így van meggyőződve, egyáltalában nem fogadhatja el azon következtetést, melyet a bizottság jelentésében kimond. A bankkal kötendő egyezmény még a rendszeres pénzforgalom biztosítására nézve sem lehet kielégítő. Ha ezen bank az előbbi szerződést meg nem tartót, mi fog biztosítékul szolgálni arra nézve, hogy az új szerződést megtartsa ? És még kevésbé fogadja el szóló az önálló és szilárd alapon létesítendő magy. hitel szempontjából a jelentésben tett javaslatot. Ha a nemzeti bank szabadalma elismertetik, még nehezebb lesz magyar önálló pénzügyet állítani. A fennálló nehézségekkel így is úgy is előbb szembe kell szállni; ha a mostani viszony szilárdul, a megrázkódás még nagyobb lesz. Ily körülmények között tehát a bizottságnak azt kell javasolnia, hogy utasíttassék a pénzügyminister egy magyar jegybanknak azonnali felállítása iránt törvényjavaslatot készíteni. Ajánlja e véleményt a tagok figyelmébe s egyszersmind kijelenti, hogy ha az el nem fogadtatnék, akkor jogával élni fog s azt, mint különvéleményt fogja formulázni. Elnök kérdést intéz, vajjon nem kellene e a jelentést függőben tartani, mig Simonyi külön véleményét elkészíti. Mire a tagok egymásután nyilatkoznak, Trefort azt találja, hogy az albizottsági jelentés nézeteit minden irányban helyesen tünteti fel s a formulázással is meg van elégedve. Zsedényi is e nézetben van s csupán az eljárási módra jegyzi meg, hogy a külön vélemény szerkesztése nem tartóztathatja vissza a bizottsági munkálat beterjesztését. Jóvolna azt mindjárt a jövő ülésszak elején megtenni. Zichy Ford. gr. eléggé hangsúlyozva látja a jelentésben a követelt biztosítékokat. Trefort a kormány befolyásra és önálló igazgatásra hivatkozik. Csak Wahrmann nem mutatta, hogy váljon rokonszenvez e Simonyi indítványával, vagy elfogadja-e ő is a nemzeti bank monopóliumának elismerését ? Elnök ezek alapján a jelentést általánosságban elfogadottnak tekinti s a részletekre vonatkozólag csak azt kívánja beiktatni, hogy ott hol a kezdő pontokról van szó „az ide mellékelt“ szavak iktassanak be. A bizottsági jelentés előnyéül hozza fel azt, hogy abban jobbadán a szakértők nézetei foglaltatnak, mit Simonyi nézetétől megtagad. Végül azt jegyzi meg, hogy a jelentést még ez ülésszakban, tehát holnap, be kellene terjeszteni. A tagok e nézetet elfogadják, mire Zichy bizottsági jegyző az előterjesztéssel megbizatik. Ő felhatalmazást kér, hogy a még ki nem nyomtatott beadványokat kinyomathassa. Apponyi gr. az ülést a tagoknak mondott köszönettel zárja be és azt tartja, hogy a munkálat habár nem is gyorsan, de a czélnak megfelelőleg készült el. Mai számunkhoz 1<fllv melléklet van csatolva, Pest, 1871. Kedd, május 16. —■I mmih—WTunw ■imHiu ■ [UNK] ■ [UNK] Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. sz. j Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféla betű sora Bélyegdij minden beiktatásért . . . 9 kr. . . 30 kr. terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mall ílett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl —Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. gSJP* Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. ! — Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 346. ülése május 15. A számvizsgáló bizottság jelentésének tárgyalása után következett volna a magyar földhitelintézetről szóló tvjavaslat tárgyalása, de mielőtt a ház erre tért volna át, Ghyczy Kálmán azon kérdést intézi az elnökhöz, hogy miután az igazságügyér most is beteg, s mint szóló emlékszik, Horváth Dömét csak a bírósági törvényjavaslat tárgyalására nevezte ki helyettesül, ki képviseli jelenleg a kormányt. Horváth Döme kijelenti, hogy ma a minisztertől e tekintetben szóbeli felhatalmazást nyert. Huszár Imre, Csanády és Irányi D. a szóbeli meghatalmazást a házszabályokkal összeférhetlennek tartják. Mire az elnök az ülést Kovács László indítványára V* órára felfüggeszti. Szünet után olvastatik az igazságügyér levele, melyben Horváth D.t a jelen törvényjavaslat tárgyalására helyettesül jelenti ki. (A magyar földhitelintézetről szóló tvjavaslatot jelenleg helyszűke miatt nem közölhetjük, hanem legközelebbi alkalommal az elfogadott szöveg szerint fogjuk közölni, most csak a módosításokra szorítkozunk !) Horn Ede a közp. bizottság előadója: T. ház ! A közp. bizottság elmondotta jelentésében, miért fogadta el, és miért ajánlja elfogadás végett általánosságban e törvjavaslatot. Nem hiszem, hogy volna e házban, hogy volna az országban valaki, ki tagadná először azt, hogy Magyarországnak úgy szüksége van a földhitel kifejlődésére, s másrészről azt, hogy a földhitel kifejtése csak úgy lehetséges, ha külön intézetek léteznek e czélra. Hogy e külön intézeteknek szükségök van bizonyos kedvezményekre, bizonyos könnyítésekre, elismerték még oly országokban is, hol átalában a telekkönyvi és birtokviszonyok, és a perrendtartás sokkal rendezettebb állapotban vannak, mint nálunk. Elismerték ezt még oly országokban is, hol az ipar és kereskedelem kifejlődésének következtében, a földmivelés sokkal kisebb szerepet játszik, mint nálunk. Annál szükségesebb ez Magyarországban, hol általában a telekkönyvi, a birtok és perrendtartási viszonyok még annyi kívánnivalót hagynak, és másrészről, hol a földmivelés az országnak majdnem egész gazdagságát, vagy legalább a jólétnek fő forrását képezi. Ezért szükségtelennek tartom hosszabban indokolni, miért kívánja és javasolja a központi bizottság e törvényjavaslat elfogadását, csak egyetlen egy ellenvetésre leszek bátor reflectálni, ez oly ellenvetés, mely egészen ellenkező szempontból indul ki, melyet azonban t. képviselőtársaimtól és e házon kívül a sajtóban is hallottam hangsúlyoztatok Azt mondják, hogy ha valóban hiszik a központi bizottság és a kormány azt, hogy a földhitel kifejlődése szükséges Magyarországban, továbbá ha hiszik azt, hogy a földhitel kifejlődését csak bizonyos rendkívüli, a közönséges, a perrendtartással eltérő szabályok által lehet eszközölni, miért akarják ezen kedvezményeket ezen könnyebbítéseket csak a földhitelintézeteknek megadni, és nem általában a hitelezőknek is, és hozzáteszik, hogy mikor az ipari és kereskedelmi hitel érdekében szükségesnek ítéltetett a váltó-rendtartás behozatala, annak alapján nem csupán az intézeteknek hanem általában minden hitelezőnek joga van az ezen rendtartásban foglalt perbeli könnyebbítés és gyorsításhoz; nézetem szerint ezen ellenvetés egészen tekinteten kívül hagyja azon lényeges külömbséget, mely a földhitel és kereskedelmi hitel közt, a földhitelintézetek és kereskedelmi hitelintézetek közt létezik. Midőn például valamely bank alakittatik,mely a kereskedelem és iparnak hitelt akar adni, azon hitel, melyet a bank ad, lényegében semmit sem külömbözik azon hiteltől, melyet a magán pénzember, a magántőke pénzes adni szokott, kivévén hogy a bankok felállítása által a hitel könnyebben hozzáférhető és olcsóbb lesz, de természetére nézve ezen hitel,legyen bár az leszámítolási vagy előlegezési hitel, természetére nézve ugyanaz, melyet a magán pénzember ez előtt is adni szokott, és annyira ugyanaz, hogy a bankok felállítása nemcsak hogy meg nem szünteti a magán pénzember hitelüzletét, hanem inkább nagyon könnyebbíti azt, mert a magánember is, midőn beszámítolás, vagy előlegezés útján kiadja hitelben pénzét, szintén a bankhoz fordul és a banknál re-escomptiroztatja váltóit, illetőleg a banknál teszi be azon papírokat és értékeket, melyeket a zálogba elfogadott. Azonban egészen másképen áll a dolog a földhitellel.Ugyanis a földhitel,melyet az intézet ad, egészen különbözik azon földhiteltől, melyet a magánember, a magántőke pénzes szokott adni. A földhitel lényege két dologban áll: az első az, hogy azon földhitelnél, melyet az intézet ad, a tőkét soha sem kell visszaadni, s hogy az adós csak törlesztés útján, amennyiben egy kevéssel nagyobb kamatot fizet, lefizeti szintén a tőkét is. Ez a jó és hasznos földhitel első kelléke. Második kelléke abban áll, hogy az intézetnek soha sem áll szabadságában a hitelezőnek a tőkét felmondani. Mind a két dolog nagyon szükséges, nagyon lényeges a kölcsönlvevő földreivesre nézve, mert a földmives, földbirtokos, nem úgy, mint a kereskedő vagy iparos,visszafizeti a pénzt 2—3 hó alatt hanem neki befektetésre van szüksége, s ehez kell, hogy legyen egyrészről biztosítva o az iránt, hogy azt vissza ne lehessen venni tőle, és másrészről, hogy csak kamatot fizessen és nem tőkét. A magánember egyik kelléknek sem felelhet meg. A magánember adhat ugyan néha-néha 2 — 3 évre kölcsön pénzt, de 30—40 évre nem, más részről sohasem akar lemondani felmondási jogáról. Ennek következtében a földhitelintézetek mindazon országokban, hol virágzásra jutnak, nemcsak nem könnyítik a magánhitelezők műveleteit, hanem oda törekszenek, hogy a magánkölcsön úgy szólván, kijöjjön a szokásból , hogy ők helyettesítsék a magánhitelezőket. Ennek következtében azt gondolom, igen könnyű kitalálni, miért lehet nagy kedvezményeket adni a hitelintézeteknek, s miért nem szabad ezen kedvezményeket a magánhitelezőkre is kiterjeszteni s miért nem lehet a földhitelintézeteknél ugyanazt tenni, mit a kereskedelmi és iparhitel alkalmával tenni szoktak, azaz a magánhitelesezőknek ugyanazon kedvezményeket engedni, melyeket a hitelintézeteknek megadnak. Ez az egyetlen észrevétel, melyet e percmben tenni akartam. Ismétlem, hogy a közp. bizott TARCZA. Aubert (Meghalt május 13.) (y. y.) Annyit gyönyörködtünk e „par excellence“ franczia zeneköltő „Fekete dominójában, „Portréi némájában, „Fra Diavolo“-jában és „Báléj“-ében, (nem is számítva a többit,) hogy halálának hire épen úgy érint bennünket, mintha egy igen kedves ismerősünket vagy rokonunkat vesztettük volna el. Az ő anyanyelve az volt, melyet világszerte mindenütt megértenek és kedvelnek: a kedély zenéje; az a zene, mely minden izében párisi, kecses és kaczér, teli sziporkázó gyönggyel és vidámitó erővel, mint a finom pezsgő. És ő maga is olyan volt, mint zenéje : vidor, tele életkedvvel, nyájas és örökké fiatal. Nyolczvanhét éves korában sem szűnt meg dolgozni, akkor írta „A boldogság első napját“, mely szintén szép, de bágyadt, mint a hunyó nap sugara. Szegény Auber! Neki meg kellett érnie, amire sohasem, hitte senki képesnek, hogy megunja az életet. Ő, ki kilencz évtizeden keresztül mindig mosolygott, és úgyszólván átdalolta az életet: az utolsó évben, az invasio és polgárháború iszonyai közt kedvet kapott meghalni! Pedig azelőtt agg korában sem gondolt a halálra. Mikor a nála sokkal fiatalabb, de szintén von Meyerbeert temették, a bánat hangján jegyzi meg: „Szegény Rossini! most rajta van a sor!“ És Rossini, noha majd tizenöt évvel volt Aubernél fiatalabb, csakugyan Meyerbeer után ment, mig az aggastyán megmaradt még nehány szomoru évre. Valóban neki, ki látta a nagy forradalmat s a világhódító császár diadalmi dicsősége közt növekedett föl, kinek már dalműveit adták akkor, midőn I. Napoleon még csatázott, ki szemtanúja volt hazája fényes bukásának, (mert hisz 1815- ben Francziaország ellen egy világ szövetkezett,) aztán újjászületésének, győzelmes forradalmainak — valóban neki igen keserves volt megérni az utolsó esztendőt! Ő ama Pária gyermeke volt, mely egykor igen kedélyes világot élt, a játszi, vidám, boldog Párisé, melynek szalonjaiban és szinházaiban akkor még leginkább csak a szellemmel űztek fényt. Csoda-e, ha az ostrom lőtt, önmagát tépő Párisban, a rideg, füstölgő és vértől párolgó városban e kedves, gyöngéd agg gyermek nem ismert már kedves otthonára ? Az ő háza egy galambfészek volt az iszonyok közepette ! Hogy ily szomorú záradéka lett a vidám és fényes életnek, melyet maga is örökösnek tartottl S nem méltán-e? Beethoven még föl sem tűnt, midőn már a zongoráján rég játszott. Négy évvel született elébb Wébernél, ki oly rég óta porlik már a sírban. Tizenöt éves volt, midőn Donizetti született s tizenkilencz éves, midőn Bellini jött a világra. Az ő születési éve 1782, napja pedig junius 29-re.Atyja caeni jómódú kereskedő volt, s fiát is e pályára szánta, Londonba küldé. De a fia, kinek keresztnevei: Dániel, Francois Esprit (s „Esprit“ nevének jól megfelelt) visszatért Párisba zenei tanulmányok végett. A forradalom elvette atyjának vagyonát, s így a zene nemcsak szenvedélye, hanem egyszersmind kenyérkeresete jön. a zeneszerzésben Cherubini és Boudieu voltak mesterei, s legelőször is — ki hinné ! — ez a vidor szellem egy misét irt, azután házi színpadok számára két vig dalmüvet. Első nyilvános dalműve: „Le sej our militaire“ volt 1813. febr. 17-én a Feydeau színházban. De ez megbukott, sőt megbukott pár év múlva a második is: „Les testament et les billets doux!“ Ő azonban nem riadt vissza, kitartó volt, s harmadik műve „La bergére chatelaine“ hatást csinált, és azon túl a víg operák egész halmazával gyarapító sikereit és hírnevét. Művészi tetőpontját „A portréi némában“ nyerte el, a nagy operába ő vivén először be egy forradalom festését. E műben önmagát szárnyalta túl, a mennyiben ennyi erő sem az előtt, sem azután nem nyilatkozott operáiban. 1828. óta ez a műve mindenütt kedvencz darab. Az „Opera comique“-ban „Fra Diavolo“-ja, a „Fekete dominó“, mely ott 1837. óta ezernél több előadást ért, a „Korona gyémántok“, a „Báléj“ és sok más művével aratott dicsőséget. 1861-ben adták tőle a „Circassienne“-t, 1864 ben „La fiancée du roi de Garbe“ ot, 1867-ben pedig „Le premier jour de bonheur“-t. S azóta is írt egy uj művet, melyet még nem vittek színre. — Készen van ez nem tudni. Adam, a „Postillon“ zeneköltője, ki az ő modorában írt, egykor elkérte tőle első bukott műveinek partitúráját. „Minek ?“ — kérdé Auber. „Tanítványaimnak akarom megmutatni, — felesé Adam, — ha kedvüket vesztik s lemondanak a jövőről." Auber fejlődésére nagy hatással volt Rossini és Seribe barátsága. Amazt nem utánzá ugyan, de sokat tanult tőle, Seribe pedig a szövegeket írta neki, és pedig oly szövegeket, melyekhez kedve lehetett zenét költeni. Mikor Seribe meghalt, Auber elszomorodva mondá: „Ma már én is csak félig élek !“ S valóban azóta nem kapott oly szellemes librettókat s az ő zenéje is elhalványult. Auber élvezte a siker előnyeit: a közbecsülést, a gazdagodást, az udvarok és közönség kitüntetéseit, rendjeleket és magas állásokat, 1829-ben az akadémiába választák, 1842. óta pedig a nagy conservatorium igazgatója, volt, vagyis egykori mesterének, Cherubininak utódja. Ami azonban legfőbb: hosszabb ifjúságot élvezett, mint bárki más. Ő egész az utosó évig nem érezé a vénség törődöttségét. Valaki panaszrá elette az öregség bajait. „Ej — felelé a mester, — igaz, hogy nem kellemes, de eddig még nem találtak más módot arra, hogy sokáig élhessünk!“ Az ő világa Páris volt, ott lakott majd mindig. Utazni sem szeretett. „Eleget meghurczolt engem Seribe — mondá egyszer —■ szövegeiben a világ minden részén, most már jó lélekkel pihenhetek.“ E folytonos párisi légkör meglátszik zenéjén is, mely egyoldalú. Ő a conversale zene mestere, s nagy indulatok nem bántják. Sokszor ismétli magát s formákban és színezésben nem valami dúsgazdag, de finom, leleményes, bebizelgő, természetesen vidám és fiatal. Mondhatják, hogy nem nagy költő, de azt senki sem tagadhatja el, hogy igen kellemes költő, ki szoros frigyben állt a gráciákkal, s maga genre-ében oly műveket hozott létre, melyek méltán bájolták el a világot. E vígkedvű költő, e nyájas társalgó, e mozgékony öreg a szalonok e kedvencze gyakran mondá: „Ne féltsenek, én fölviszem a századik számig.“ Most már nem kívánta fölvinni s nem is vitte föl. Francziaország oly szerencsétlen napokat lát, hogy aggastyánjai nem ok nélkül kívánnak meghalni. Hiszen nem ösmernek többé arra az országra, melyre oly hosszú időn át büszkék valának !