A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-14 / 237. szám

237. szám. IX. évfolyam. (villa-hivatal, ferencziek-tere 7. sz. földszint. Előfizetési dijs Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt 11 hónapra ........................1 írt. 85 kr. 8 hónapra .....................6 , 50 , 6 hónapra ........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéseért felülzetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. a»OTT-rir ■ Reggeli kiadás. Pest, 1871. Szombat, October 14. 0"* —-• - - — . - " “ ■ ~ ■ Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere 7. sz. Beigtatás 4 i J: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a kiadó hivatalába küldendő. lap E lap szellemű részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnék el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A H O N“ra. Folyó September hó végével az évnegyed letelvén, évnegyedes t. előfizetőink felkéretnek megrendelésük mielőbbi megújítására. Előfizetési árak: Egész évre . . . 33 frt — ki Félijévre . . 11 frt — kr Negyed ívre . . 5 frt 50 kr f§3Sp~ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig tiz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadó hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. PEST, OCTOBER 13. „A magyarok és osztrákok kiirtása.“ Abban a sajátságos helyzetben vagyunk, hogy nekünk minden villám derült égből csap le. Készületlenül talál minden fordulat s váratlanul lepetünk meg az események által, mintha mind az öt érzékünk hiányoznék. Nem csodálnám, ha valahol Keletindiában birnánk gyarmatokkal, a miket tengerek távolsága választ el tőlünk s onnan értesülnénk egy szép hajnalon, hogy lázadás ütött ki. De hogy saját testünk egy részét csak akkor érezzük sajogni, mikor már tűz és vas látszik az egyedüli orvosságnak : ez bizony politikai érzékünknek, diplomatiai idegszervezetünknek sehogy sem válik becsületére. Íme a határőrvidéki sajgást is csak most kezdjük érezni, mikor már puskaropogással adják tudtunkra. Ez aztán elég érthető beszéd, s mi, valljuk meg, még most sem értjük semmiképen. Annyit tudunk egyedül, hogy az ogulini kerület rakoviczi százada föllázadt, egy vad, rendkívül erőteljes, elszánt csapat az ellenök küldött katonaságot visszanyomta, a rakoviczi szertárt kifosztotta, míg a még elég korán érkezett katonai erő által fegyverrel leveretett. Ennyi, amit tudunk. De hogy miért tört ki e lázadás, mi volt indító oka a fegyveres felkelésnek? erre nézve még most is csak a találgatások tömkelegében tévelygünk. Locális zavargás-e az egész, vagy mélyebb politikai ok szolgál-e háttéréül, arra határozott választ a „jól értesült” kormánylapok sem tudnak adni, s bölcs képpel constatálják, hogy biz „az ogulini határezredben történteket sűrű fátyol fedi.“ A könnyebb vérű politikusok azt gyanítják, hogy a lázadók terméketlen, sziklás vidék lakói lévén, kik nagyobbára katonai zsoldjuk után kénytelenek élni : a határőrvidéknek czélba vett polgári lábra helyezése folytán e zsold elvesztésétől félnek s e félelem ragadtatta velök fel a fegyvert. Mások agrárius mozgalomnak tartják az egészet, a mit a határőrvidéki erdők eladása idézett volna elő. Újra mások a horvát tüntetésekkel hozzák okbeli kapcsolatba s ugyanazon szellem erőteljesebb kitörésének tekintik. Vannak, a kik az osztrák kamarilla művének tartják s a 48 ki események újabb kiadásának praeludiumát látják benne. Ismét vannak, a kik muszka kezet sejtenek az események rugójául s a csehországi zavarokkal conbinálják. Végre a legtöbben egy nagyobbszerű rablójáratnál nem tulajdonítanak neki nagyobb fontosságot. De ez mind csak meddő találgatás, pozitiv tényekre , hiteles bizonyítékokra egyik sem alapíthatja ítéletét. Meglehet, hogy egynek sincs igaza s a tulajdonképi ok egészen másutt fekszik, a mint más részről meglehet az is, hogy a felhozott okok közül több is közrehatott egyszerre az elégületlenség fegyveres kitörésére. Mi részünkről a positiv adatok beérkeztéig nem vagyunk hajlandók meddő combinatió útján akár az egyik, akár a másik föltevésnek ítélni oda a nagyobb valószínűséget. S csak puszta tényt constatálunk, ha azt állítjuk, hogy a horvátországi zavargások már rég ideje nem voltak titok a világ előtt, s a sajtó, gyűlések és falragaszok útján jelentkező agitatióról tudomást szerezhetett az is, aki a politikai ügyek folyamának figyelemmel kísérésére nem bír állandó fizetéses közegekkel. S az unió-ellenes választások elég intő jelül szolgálhattak volna a kormánynak, hogy nagyobb figyelmet fordítson a Horvát-Slavon alvidékről jövő hangok felé s igyekezzék megismerkedni állítólagos sérelmeik és kívánataikkal. Ha méltányosoknak, az állam érdekeit nem veszélyeztetőknek ismerte volna fel azokat, kilátást kellett volna nyújtania a helyzet javítására. Ellenkező esetben pedig készen kellett volna magát tartania az erőszaknak még csírájában visszaverésére, mielőtt vérre került volna a dolog. A kormány e helyett jobbnak látta struccpolitikát követni, ahelyett, hogy módot nyújtott volna Horvátország kívánatának alkotmányos útón történhetett kijelentésére : feloszlatta a horvát országgyűlést s ezzel elejtette az egyetlen módot, amelyen a collisióba hozott kölcsönös érdekek békés, alkotmányos utón talán kiegyenlíthetők lettek volna. Az aldunai zavargások felett mély sajnálatot kell érezni mindenkinek, aki hazafinak vallja magát. De valljuk meg, s nem a legjobb tapintatra mutat, ha a követelésekkel föllépő féltől, a követelések természetének megbírálása nélkül, elvágjuk a békés megoldás útját, s azt az alternatívát állítjuk elébe, hogy vagy mondjon le követeléseiről, vagy érvényesítse azokat meg nem engedett, alkotmányellenes, erőszakos utón. Denique, a magyar kormány a nemzeti akarat egyetlen jogosult tolmácsának, a horvát országgyűlésnek elnémítása által ezt az alternatívát állítá fel. S miután Horvátország — nem tudjuk jogos vagy jogtalan? — követeléseiről lemondani nem akar : természetes, hogy az alternatíva másik része állott be, a hazaellenes, vészszer vemhes agitatió, mely az ogulini kerületben vérben, lángban tört ki. Rosz államszervezet az olyan, ahol megrendíti a politikai események körül felfordul a logikai rend, s elébb jut az állam ügyeit intéző kormány tudomására az okozat, mint maga az ok. Halljuk a fegyver csattogását s még nem tudjuk, hogy mért csattog? Mert gondolatnak is őrültség azt hinni, hogy a lázadók czélja a magyarok és osztrákok kiirtása legyen. Ez legfeljebb eszköz lehetne előttök egy másik czél elérésére. Mi az a másik czél ? A „háromegy királyság“ egyesítését értik talán az „igazi horvát zászló“ kitűzése alatt? Hiszen ezt az ideát ők maguk sem viszik előbbre, mint a magyar kormány, mely a határőrvidéket polgárosítani s Horvátországhoz kapcsolni fáradozik. Az szinte nem képzelhető, hogy az alvidékiek azért támadjanak fel az államkapocs ellen, mert ez államkapocs létesítői épen annak valósításában fáradoznak, ami ő nekik is régi álmát képezi. Miért nem világosítják fel tehát őket tévelygésükről s a czél ugyanazonosságáról? Ez kevesebb fáradságba kerülne bizonynyal, mint a feszült helyzet miatt elmaradt haszon, s a koronkint megújulható lázadások elnyomásából eredő egyenes kár. Az elégületlen népnek bizalmi férfiak által való felvilágosítása volna legolcsóbb módja minden zendülési törekvés elfojtásának, s ez volna azon mód, mely által a dunai „lőporos hordó“ reánk eső része terméketlen talajává válnék a kárhozatos agitatiók konkoly magvainak. Mosolyoghatnak ez állítás felett a vér és vas emberei, s magam is elhiszem, hogy a még most csak elszigetelten jelentkezett ogulini zendülés puskatüze ellen a capacitatió szava már gyönge fegyver, de áldást hozó lehet ott, ahol a helyzet a puszta agitatió körén még nem csapott túl. Emlékezzünk csak vissza a két év előtti dalmácziai eseményekre. A zendülés, bár az is ép oly váratlanul lepte meg a monarchiát, mint az ogulini, eleinte korántsem bírt oly jelentőséggel, mint a mai. „Egy csoport elégületlen, félig vad hegylakó, — majd elbánunk mi velük könynyedén“ — ez volt a biztatás az osztrák katonaurak részéről. Aztán mi történt? Az, hogy a maroknyi nép lázadása keresztül húzódott a téli hónapokon, az osztrák csapatok elégteleneknek bizonyultak, újabb és újabb szállítmányok váltak szükségesekké, s végre is nem fegyverrel, de bizalmi férfiak közbejöttével csillapult le az előbb nem is sejtett intenzivitású mozgalom, akképen, hogy a felkelőknek megadattak mindazon kívánságaik, amelyekért fegyvert ragadtak. Ez engedékenység által nem vesztett semmit a monarchia, de igen is vesztett az által, hogy a támasztott igények iránt nem szerzett magának még a lázadás előtt tudomást, s nem tett azoknak eleget akkor, de jobbnak látta előbb még egy dicstelen hadjáratban kiontani több száz ártatlan ember vérét s megfizetni a dicsőséget négy millió forinttal. Greographiai és etnographiai tekintetben tökéletesen analóg a mai fölkelés a két év előttivel. Ugyanaz a hozzáférhetlen sziklás vidék, hol nagy mássá katonasággal, faltörő ágyukkal semmire sem mehetni. A fölkelők hátában idegen ország határa, ép úgy, mint Dalmatiában. A nép csak oly vitéz, elszánt, lakhelyének minden előnyeit felhasználni tudó, mint a ledeniczei stb. S ki tudja, hát ha igényeik sem bírnak nagyobb horderővel, mint a cattaroiaké s csak úgy lecsendesíthetők aránylag kis áldozat árán a vérengzésnek nagy mérvűvé fajulása előtt, mint lecsendesíthetők voltak amazok a vérengzés után. Ennek hasson mélyére a kormány, s ha a közérdek veszélyeztetése nélkül engedékeny lehet, legyen engedékeny. Ha azonban a kitört lázadás egy nagyobb, az állam léterét kockáztató organikus lappangó bajnak volna magát túl korán elárult előjele, akkor nyúljon oly rendszabályokhoz, aminőket a haza békéjének és integritásának minden más érdeket lenyomó érdeke parancsol. Csak félrendszabályokat ne alkalmazzon Aztán vonjon tanulságot ez eseményből, hogy minden élő államnak ébernek kell lenni, mert csak így készülhet el a véletlenek ellen, s nem fogja kicsinyleni a kis bajt, amint nem fog megrettenni a nagyobbtól. Egy ország nyugalma megérdemli, hogy őrei ébren virrasszanak felette. S hisszük is, hogy gróf Andrássy a zavar táviratilag jelzett lecsendesülte után az azt újra előidézhető okok eltávolításáig fel fogja áldozni saját nyugalmát az ország nyugalmáért. Törs Kálmán. — A pénzügyi bizottság 18-iki ülésében a honvédelmi költségvetést vette tárgyalása alá. Rendes szükséglet 1872-re 6.690,652 ft, 1871-re 5.550,720 ft volt; a különbség tehát 1.139,932 ftet tesz. Központi igazgatás szükséglete 297,743 ft, 1871-re 266,439 ft volt; e többletet egy új osztály felállítása okozza. A bizottság tekintve a honvédelmi intézmény folytonos fejlődését, mely a teendők nagy mérvben szaporodásával jár, a központi igazgatásnál javaslatba hozott személyzet szaporítását a miniszertől nyert felvilágosítás alapján nem ellenzi és e czím alatt előirányzott összeget több apróbb törlésekkel megszavazta. Ezen törlések közt foglaltatik a segédhivatalok igazgató és aligazgató lakbéreinek a 71-ik évivel egyenlő összegre leszállítása, a szolga személyzetnek hárommal lett reductiója, és az irodai költségeknek 44,900 ftról 43,000 ftra történt leszállítása. Honvédségi intézetek. A főtörvényszék szükséglete 4000 frt, és központi ruharaktár költségei 25,540 frt, változatlanul fogadtatott el. A fegyverzeti bizottság szervezetét helybenhagyta, egy főhadnagyi állomás azonban töröltetett, s így az előirányzott 22,941 frt helyett 21,841 ft szavaztatott meg. Hadtudományi intézetek szükségletére 11,600 ft, ujonczozási költségekre 20,000 frt és a honvédelmi főparancsnokság szükségletére 42,432 ftot a bizottság változatlanul elfogadta. Holnap következnek a kerületi parancsnokságok. Az ipar-törvényjavaslat átvizsgálására kiküldött 15-ös bizottság mai ülésében a felett tanácskozott, hogy a tegnap kitörölt 5. § mi által pótoltassék. Erre nézve több indítvány létetett, legtöbb kilátással azonban az elfogadásra Győrffy indítványa bir, mely a helyhatósági ellenőrzést mondja ki. Határozat nem hozatott, miután a vita folytatása holnapra halasztatott. A honvédség köréből következő sorokat vesszük: „A váczi tábornak, melynek lényeges részét a honvédség képezi, vége van. — A zászlóaljak illető állomásaikba visszatérve várják, mit hoz az i-sö november. — Mi is tehát joggal kérdezhetjük : mit hozhat ezen régen várt nap, mely a felizgatott kedélyeket némileg lecsilapitsa ? Eltekintve attól, hogy a magyar honvédség fejlődését némely helyeken, de kitünöleg a közös hadügyérségi szürke házból farkas szemmel nézik, — találkoztak a honvédség legbefolyásosabb egyénei között olyanok, kik ezen farkas szem előtt alázatosan meghunyászkodnak — s mártyri elszántsággal bókolnak az osztrák hadügyér csalatlansága előtt. Többek közt már taval nyáron a bécsi conferentiák alkalmával, a honvéd tisztek előléptetése szőnyegre kerülvén, Kuhn közös hadügyére Dexja azt ellenezni méltóztatott, és pedig azon szempontból, „hogy ez részvért okozna a közös hadsereg tisztjei között, miután ez által a honvéd tisztek egy előnyben részesülnének, mely igazolva nem látszik, kinyilatkoztatta azonban, hogy kivételképen egy-két előléptetést ellenezni nem fog. Ezen kivételes előléptetések, mint tudjuk, meg is történtek, de kevés kivétellel csak olyak részesültek benne, kik az osztrák nyugalmi lét- A HON TÁRCZÁJA Eppar sí nsuovet (És még is mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Hatodik kötet. A beaivástól. (Folytatás.) Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy híre futamodott már annak a monumentális pornak, amivel a rágalmazót elcsendesíti. A színháznál tudták azt meg leghamarább, nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh de nagy az öröm Izraelben, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják ! Hányat bukfenczezett utána a feltisztelt ? hogy esett az asztal alá ? Annálfogva valahány színészszel, kardalnokkal, szinfalbordóval találkozott Kálmán, akitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszöllővenyige botra, ami akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga de lesz ! Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt. Egyedül találta. Bányaváry is értesülve volt már a „csigában“ történt jelenetről s e miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, amit Kálmán tett, mert ezt a Bálvándyról költött mendemondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját ? No ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán. Egyenesen eléje lépett s igy szólita meg: „Te Borcsay!“ Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a színész s sejtette, hogy mi következik most? — Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el akarod hagyni a magyar színészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. — Azt, hogy nődhöz hűtlen lettél,végezd el tensziveddel, ha van szived; —hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, én nem rimánkodom előtted , hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen leszsz ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról; leütlek a legelső kövei, a mi a kezembe akad ; leütlek minden lélekfurdalás nélkül. Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, amiket az oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. — Furcsa vándorló szív volt az, hol otthon volt, hol másutt volt, — úgy kellett hazahivogatni. — Isten úgyse : igazad van , monda Kálmánnak . — agyonüthetsz , megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s bosszú vezette félrelépésemet, de nem érdemli az a silány ficzkó, aki e perczig voltam, hogy az a másik ember, aki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide. Azzal elővonta belső zsebéből a külföldi impresarióval kötött szerződését s megmutatta azt Kálmánnak — és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette. — Vége van és nem lesz többé .... S azután érzékenyülten nyujtá kezét Kálmánnak. De Kálmán nem viszonzá azt. — Te nem nyújtasz nekem kezet ? — Se én neked, se te én nekem ! Amíg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták a kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes, de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, akik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel? — Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én ? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon. — Barcsay. Ráemlékeztél, hogy amit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, „holt szén“-nek nevezik. — Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem én nekem nem néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre. — Vissza fogsz hozzá térni, és utazol ahová ő. — Mikor kívánod ? — Holnap. — És társaságom ? — Ma tartja utolsó előadását a fővárosban, az éjjel összeszedi sátorfáit és vándorol tovább. — S amit eddig építettünk, az méd összeomlik ? — Hadd ömöljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla. — Tehát menekülök. — És soha Budapestre többet vissza nem térsz. — Van egy fogadásunk, mely majd ide stova betelik, hogy tizenöt év lejártával találkozunk itten Pesten. — Te meghaltál, nem jöhetsz. — Igaz. Mit kivánsz még tőlem ? — Azt, hogy engemet felejts el! Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. — Bányaváry utána sietett s rimánkodva kérfelé: — Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted ? Kálmán visszafordult s sötéten rá nézett. — Amig a városban vagy, addig rám emlékezzél; ha tovább mentél, akkor felejts el! S akkor sem hagyta a kezét megfogni. Elhagyta a színházat, anélkül, hogy visszanézett volna rá. Az egész építmény, aminek felrakásában annyit fáradott, saját öklének egy ütésétől öszszeomlott és hullott saját fejére. Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Budapesten. Meg voltak elégedve a hírrel. Kívánkoztak már azok is a vidéki húsos fazekak után az „Ígéretnek“ földéből vissza! Azután sietett át nejéhez. Hozzá látott, hogy segítsen neki a reálházásban. Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé. Czilike kérdő bámulattal tekinte rá. Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre: — Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk „mind“ Miskolczra. Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a becsomagolt színpadi czifraságokra. Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive, csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságú Czikkéjét, sirt mint a gyermek, s a másik perezben már játszott, mint a gyermek. Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobb felével, hogy Czilikét egészen boldoggá tette és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma széjjel. És mindezt az imádott Czilike, s az imádott nemzeti művészet kedvéért tette. Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, legalább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét. Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafias önfeláldozását, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy húszasért. Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni, a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy bucsúpoharat ürítsenek a „vörös ökörben“ régi jó patrónusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta. Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal, ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni. Czilike ismét a hivő nő volt s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, a meddig tetszik és igyék a többi jó barátokkal. Szegény asszony már örült neki, ha a férje „csak“ iszik. No de Bányaváry erős volt abban, amit megfogadott ; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet mint theát; hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni, hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor, vagy a sör. — Neki tehát a búcsú lakomán is külön theát szolgáltattak bor helyett s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta, mig társai boros poharakkal koczintottak, ő a füles csészét emelte az áldomáshoz. Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a társaság kívánta, egyegy szép románczot énekelt saját guitarre kísérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről s úgy ragyogtak a könyek a szemében. Olyan jó fiú volt a jó Bányaváry ! Mindig érezte ő azt, amit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt ,mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele. (Folytatása következik.)