A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1872-05-16 / 113. szám
113 szám. X. árfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postáo küldve, vagy Budapesten h&ahol hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..............................1 frt 8» tar. * “°“»pra..............................6 . 60 . 6 nőnapra............................11 órás esti kiadás postai különkzödéseért felülfizetés havonkint . . . 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog rámutatni. Reggeli kiadás. “ " " 1 ■■ SIJMW 'Pest, 1872 Csütörtök, május 16. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dijt 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsorért . . . 25 kr. £9** Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. r/ 'isi* POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. Előfizetési felhívás. „A H 0 N“ X -dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 13 ft — kr Fél évre . . . 11 ft - kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése tíz filig csak 5, 10 írton felül pedig tíz krba kerül. Az előfizetések a „Hon kiadó-hivatala” csim alatt Pest, ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A HON kiadó-hivatala. PEST, MÁJUS 15. A legújabb harczmodor. Az elmúlt országgyűlés vége felé a kormánypárt lapjai unisono reágyujtottak volt a mohácsi nótára. Olyan mélán cholikus hangon kezdettek zengedezni, hogy az Jeremiás siralmait juttatta eszünkbe. „Mohács felé közeledünk!“ kiálták jajveszékelve— „s a magyar régi átka, a pártviszály, sírba fogja temetni az országot!“ Pillanatra még magunk is megdöbbentünk, őszintének vélve e hazafias hangot; de csakhamar eszünkbe jutott, hogy minő helyről áll a szél; hogy e siralmas jeremiádok azon álszenteskedő hazafiság tinta forrásából fakadnak föl, mely védelmezte egykor a nógrádi botrányt s mely konokságra nógatá kormányát az utolsó választási vitáknál. Azóta aztán hosszú sora áll előttünk azon leleplezéseknek, melyek a kormánypárt újabb és legújabb harezmodorát teljes meztelenségben tüntetik fel. A dynastia tekintélye mögé rejtőzés, a szokásos vesztegetések, az alkudó programmok, az aljas gyanúsítások minden neme a kormányképtelenség vádjától, az osztályok izgatásától egész a forradalmi vágyakkal gyanúsításig, ma már mindennapi fegyverek. Most már a jobboldal központi bizottsága — nem akarjuk mondani, hogy a kormány azt mondja, hogy „paulo majora canamus!“ Most már a sugalmazott jobboldali sajtó magokat a kormány közegeit, a megyei főispánokat, a jobboldali megyei bizottságokat lelkesitgeti, buzdítja, „több erélyre“ a választási eljárások körül s egész cynismussal szólitgatja föl naponkint úgy a clerust mint a főurakat az „áldozatra.“ Pedig a mohácsi nóták írói jól tudják, hogy az a „több erély“ törvénytelenséget, visszaélést, hatalmaskodást, az az „áldozat“ pedig vesztegetési költségeket jelent. És e lelkesítő szavak már megtermek egy pár helyütt gyümölcseiket. Meg Pozsonyban, a kerületek mesterkélt szabályozásával, meg Thuróczban, de a sürgetett „erély“ dicsőségét és koronáját úgy látszik a marosszéki tisztikar és jobboldal szerezte meg a folyó hó 12-ki baloldali értekezlet ellen intézett „bunkós merénylet“ által. Kiálthat „hozsannát“ a jobboldali sajtó önmagának ; elmondhatja, hogy „quorum pars magna fui.“ Már most tessék azt a mohácsi nótát zengedezni! Most tessék örülni annak a tisztességes munkának, melyről kisül, hogy jó előre volt tervezve, s a jobboldali sajtó által jelezve, de melynek aljasságától maga az erdélyi jobboldali elnök gr. Toldalagi Victor ur is annyiravisszariad, hogy a megtisztelő bizalmat, a „bunkósan erélyes“ pártnak visszaadja. Most már előttünk feküsznek a részletek, melyekből kitűnik, hogy a marosvásárhelyi merényt a főispán ur (fő királybíró) sógora s a szék többi hivatalnokai vezették, ezek itattak le vagy 300 darab elámított székely atyafit s vezették napi dij mellett egy nem titkolt czélu és idejű pártértekezlet szétrobbantására. És mi volt az eredmény? Az, hogy az értekezlet mégis végbe ment; a támadók visszaverettek , megszaladtak, megverettek. De sokkal nagyobb az az erkölcsi vereség, mely az által a kormányt és pártját érte s melynek eredménye nem fog elmaradni. A kezdet ott van már a lovagias gr. Toldalagi lemondásában. És már most azt kérdezzük, kik készílnek vagy legalább akarnak előkészíteni Mohácsot? Azok-e, kik elveik mellett tisztességes és törvényes eszközöket használnak, vagy azok, akik a szellemi és anyagi vesztegetések és korruptiók során elmentek egészen a szervezett orv megtámadásig és a bunkós botig? Mert a vásárhelyi merény nem volt kortes verekedés, az egy tökéletes bandita megtámadás volt előre tervezett czéllal és eszközökkel, előre jelezve, mint e lapok tegnapelőtti hasábjain ki volt mutatva, a jobboldali sajtó által. Most még csak az következnék, hogy a vizsgálatnál is a kormánypárt kezeit lássuk működni, hogy itt se tétessék meg mindaz, mi a való igazság kipuhatolására és megtorlására szükséges, akkor aztán csakugyan megkérdezzük Bittó és Horváth Boldizsár uraktól: ez-e, és ilyen-e az a „bírói függetlenség,amelyet mint eszményképüket annyiszor emlegették. A gyanú, hogy a marosvásárhelyi merényben felsőbb kezek működtek, határozottan kimondva létezik. A kormány kötelessége a legrészrehajlatlanabb bíróság útján a valót kideríteni s a tetteseket szigorúan megfenyíteni. Ha ezt nem tenné, önmagát ítélné el ország világ előtt, s az erkölcsi vereséget együtt szenvedné a tettesekkel. A jobboldali sajtót pedig mérsékletre intjük. Ne izgasson erőszakosságra és viszszaélésekre; gondolja meg, hogy a botnak két vége van. De gondolja meg azt is, hogy Mohács nem 1526-ban, hanem jóval előbb kezdődött. Gondolja meg, hogy okai épen azok voltak, melyek most bizony nem az ellenzék soraiban jelentkeznek: a kormány körülieknek kapzsisága, a korruptió, az erőszakoskodások s a nemzeti önérzetnek kiirtása. Tessék ezek ellen dolgozni, ez lenne a sajtónak mindkét oldalon legnemesebb hivatása. P. Szathmáry Károly. — A Pest-lipótvárosi és lipótvárosi kültelkek ellenzéki választói felhivatnak, hogy pénteken folyó hó 17-én esti 7 órakor a Széchenyi téren levő Buscher-féle helyiségben tartandó pártértekezletre megjelenjenek. — A bizottmány, mely e meghívást közzé tette, egyszersmind a következő fölhívást intézi az elvtársakhoz: „Szükséges, hogy pártunk hívei a Lipótvárosban is sorakozzanak azon zászló alá, melyre a haladás, a szabadság s a jogegyenlőség írva van. A főváros ezen fontos kerületének példával kell előhaladnia. Az alkotmányos jogok ezen legszebbikétől ne zárja ki magát senki sem, mert aki nem él jogával, az e jogra méltónak nem tekintethetik. Ideje, hogy a múlt követválasztás alkalmával mutatkozott közönyt és tartózkodást: résztvétel, s politikai meggyőződés nyílt bevallása váltsa fel. Ideje, hogy azok, akik óhajtják, hogy a Lipótváros egy a kormánytól teljesen független követ által legyen az országgyűlésen képviselve, ezt szavazatuk által nyíltan kijelentsék. Azok, kik a kormánypárt politikáját s a reformok terén való elmaradását nem tartják helyesnek, adjanak bátran kifejezést ezen meggyőződésüknek, s ugyanazért felkérjük elvtársainkat, hogy a kellő szervezkedés szempontjából ezen pártértekezleten mentül számosabban megjelenni szíveskedjenek. Ne tartson senkit vissza az ellenpárt azon önhittsége, hogy ők a lipótvárosban legyőzhetlenek. Ami nem volt, azért lehet! Érdem csak azon győzelemben van, melyet küzdelem előzött meg. Éljen a haza ! Éljen a király! Éljen az alkotmány! Pesten, május hó 14-én. —■ A Pest lipótvárosi ellenzék bizottmánya. — Tisztelettel felkérem a ráczalmási választókerület hatpárti választópolgárait, miszerint Ercsiben a nagy vendéglőben május 20-ikán délelőtt 10 órakor tartandó pártértekezleten minél számosabban megjelenni szíveskedjenek. Baracska, május 14. Ifj. Hollósy Károly, mint a ráczalmási választókerület balpárti elnöke. — A baloldali országos végrehajtó bizottságnak i. év és hó 4-ként cesti megbizása folytán Turócz megye mindazon választóit, kik az országos baloldal elveit vallják, tisztelettel felkérem 1. évi június 2-kán délutáni egy órakor unió várallján az ott tartandó párttanácskozmányra megjelenni. Lászlófalván május 13-kán. Velits Alajos. "T*-----------— 'y-4- A pestvárosi választók összeírása ma vette kezdetét. A belvárosban az öszszeírás még most lassan foly, d. e. 11 óráig még csak 28 választó íratta be magát. A Terézvárosban a részvét már nagyobb s itt esti 6 óráig 167 választót írtak be. A terézvárosi öszszeíró bizottságban ma délelőtt heves jelenetek fordultak elő. Mint szemtanú bátran merjük állítani, hogy az összeíró bizottság pártosan jár el s a baloldal bizalmi férfiai e régből ma este tanácskozást is tartanak. Elég legyen fölemlíte s .MOS TARCZÁSA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Harmadik kötet: A senki szigete. A családi ékszer. (70. Folytatás.) Másnap útra keltek haza Komárom felé. Postakocsival utaztak. Első nap Mihály bennült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült meg, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész után senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket. Délután már nem tudta kiállni Tímár neje néma tekintetét, azt a titokfejtő, semmit el nem áruló arczot, azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt. Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietől a rosz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczoki ijesztők. Ő az egész után halálos beteg, smelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Tímeának mit kell szenvednie, aki olyan ideges ? Ezt az egész után kellett Tímárnak hallani. De Tímeától nem hallott egy panaszhangot. Mikor hazaértek Komáromba, Zsófi asszony , azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg, inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni. Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy menyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arca márvány hidegsége alatt ? Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki íróasztala fiókjának kulcsát. Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül. Az íróasztal egy régi mttvű bútordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, amit felelhetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapírok, és ékszerek. Az egész szekrény mahagóni szinte festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni ? Timeának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni. Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, amiket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, akik ráismernek a rendkívüliségekre: ez a kő, ez a camaea erről a helyről való ! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá ? Azt a „megszerzőnek“ csak a harmadik ivadéka veheti elő, akinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá. Ha Timea kiváncsi volt a fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melyben az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent. Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz itt. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, akit megfosztott . Talán még roszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanút is kelthetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött. És ha ily tudattal, egy gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, amit Timér tanúsít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csúszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke ! Ez elviselhetlen volna a férjre nézve. Bizonyosságot kellett magának szerezni e felöl. Még egy hazugságot kellett segítségül hivni. Kivette a fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához. — Kedves Timéa, szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványu arczképpel kínált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz, én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek. Minden kockára volt téve. Ha Timea arcza, az ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről, a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: „te nem vetted ez ékszert Scutariban, — itt hever ez fiókodban régen; ki tudja hol vetted ? Ki tudja, hol jártál ? ki tudja mely sötétség vesz téged körül!“ És akkor Timár el van veszve. . . . De nem ez történt. Amint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márvány vonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szokta ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve. Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni. Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra , bámult, soha sem hallotta ezt Timéától. Ez pedig, amint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek, futott oda hozzá, és sírással kaczagással vegyült hangon mondta neki: — Nézd ! Nézd ! Az én anyám ! Ez az én anyám.........Ő megszerezte azt nekem! És azzal visszasietett Mihályhoz s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá: — Köszönöm .... Oh nagyon köszönöm. És Tímárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy azt a hálarebegő ajkat megcsókolja és aztán örökké csókolja. Hanem a szívdobogás azt mondta neki: „ne lopj !“ Most már rablás volna ez ajkról a csók. A „senki szigetén“ történtek után. Mást gondolt. Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, amik még fiókjában voltak, előszedte. (Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban ; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!) Azután mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez. — Még nem mondtam el mindent, szólt Timéához. Ugyanott, ahol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem. És ezzel egyenként ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elbobta a hímzett köténykét. Ezeregyéjszakás tündérajándék volt az. Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszszúállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán !) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drága kövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel ! Vége a harmadik kötetnek. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy féliv melléklet van oe átolvas ni annyit, hogy p. az összeíró bizottság befizetett adót követel, pedig ezt sem a törvényben, sem a központi választási bizottmány határozatai közt nem találjuk, hogy továbbá az iparostól 10 frt 50 kvnyi adó kimutatását követelik, pedig ennek sem tudjuk nyomát találni sehol. Előfordult az is, hogy míg sokakat beírtak igazolványok előmutatása nélkül, másokat, kik nem tudták igazolványukat előmutatni, visszautasítottak. Vagy követeljék mindenkitől igazolványai előmutatását, vagy ha egyet beírtak anélkül, írják be a másikat is. Szóval, egyenlő mértékkel mérjenek mindenkinek! Mikor a központi választási bizottmányt megválasztották, azt hozták föl, hogy nem kell figyelemmel lenni a pártállásra, mert nem kell pártoskodni. Úgylátszik hát, hogy mégis pártosan jártak el ? Mint jellemző körülményt fölemlítjük még azt, hogy egy az ellenzék soraiban évekig élősködött ember van ott a jobboldal bizalmi férfiai közt, aki aztán, miután a baloldali szavazókat ismeri, az összeíró bizottságot „servus!“ jellel figyelmezteti a beiratásra jelentkező baloldaliságára. A további, hogy t. i. az ilyen ember beiratása ellen akadályokat gördítsenek — azután az összeíró bizottság dolga. Az is föltűnt, hogy az összeíró bizottság nagyon lassan jár el az összeírással. Vegyes apróságok. Ghyczy Kálmántól az „Ellenőr“ és a „Hon“ szerkesztői külön külön levelet vettek, melyről írója azt kívánta, hogy nyilvánosságra ne jusson. Természetes dolog, hogy a discretiónkra bízott kincset megőriztük írója kívánsága szerint, akármennyire meg vagyunk is győződve, hogy annak közlése által igen sokat használhatnánk annak az ügynek, melynek legkiválóbb előharczosaként épen Ghyczy Kálmánt tiszteljük. Azonban a jobboldali lapok rágalom és koholmánydühe oly mérveket öltött, azok annyira beleélték magukat a pártjuk malmára zajló zavaros víz hajtásába, hogy most már, daczára az ismételve közzétett cáfolatoknak, fennen hirdetik, hogy Ghyczy Kálmán választói előtt tett nyilatkozatában a politikai pályán tett maradását „bizonyos föltételekhez“ kötötte. Erre nézve idézzük Ghyczy Kálmánnak Csernátonyhoz és Jókaihoz intézett leveleiből a következő passust, mint amelynek közlésére magában e mondatban is felhatalmazva érezzük magunkat. Ez így szól: „Köszönöm, hogy a jobboldali lapok azon hitét, mintha én a nyilvános politikai téren továbbműködésemet bizonyos föltételekhez kötöttem volna választóim előtt, lapodban megczáfolni szíves voltál. Én választóimmal szemben semmi más feltételt nem kötöttem ki, mint azt az egyet, hogy ők politikai meggyőződésemet helyeseljék. Felhatalmaztak továbbra is, hogy hasonló insinuatiók ellen tiltakozzál.“ Így áll a dolog. Reméljük, hogy legalább a „Pesti Napló“, mely jobboldali kollegái között eddig még a legtisztességesebb maradt, eddigi közleményei ellenében Ghyczy e nyilatkozatáról tudomást venni elég legális leend. * A marosvásárhelyi csatának ódiumát a jobboldali lapok minden áron le szeretnék rázni a kormánypárt vállairól. A „Pesti Napló“ ma esti számában egy hosszú levél, tisztára igyekszik mosdatni a szerecsent, habár a mosdóvizet nagyon gyanússá teszi az a körülmény, hogy a levél közepéből épen a botrány leírása el van hagyva s az elhagyás pontokkal jelölve. Azt állítja ez a levél, hogy a támadás az erdélyi országos ellenzéki gyűlés ellen már azért sem tulajdonítható a jobboldalnak, mert a támadókat, kik a gyűlést erőszakkal megrohanták, Berzenczey László vezette, aki a „Magyar Polgár“ szerkesztője előtt nyilatkozott, hogy tántoríthatlan híve a baloldalnak. Engedelmet kérünk: szaváról csak a madarat, az embert tetteiről ítéljük meg. Igaz, hogy Berzenczey úr az ellenzék padjain ült valaha az országgyűlésen s a kormány életlapja részéről illustrátióval és jellemrajzzal tiszteltetett meg. De országvilág tudja, hogy e politikai dramúrban szabadelvű ellenzéki tántorithatlansága csakis addig tartott, mig azt a kormány egy vasúti főconductorsággal, vagy mivel, kísértetbe nem hozta s szerencsésen meg nem ejté. Ez idő óta Berzenczey ur nyugodtan engedte magát qua kormánypárti portáltatni, pártfogása alá vette Görgeyt és dolgozott az ellen a párt ellen, melynek egy kor tagja volt. Különben is sokan vagyunk, akik a Bachruchhistoriát ismerjük, ezt jegyezte meg magának mind Berzenczey, mind azok a lapok, akik őt a marosvásárheyi botrány előtt tárt karokkal ölelték kebelükre, most pedig szeretnék visszaadni nekünk. Köszönjük szépen, mi már azóta nem kérünk belőle, amióta — valami két éve — az ellenzékből kivált. Azt a gyalázatosságot, mely a m.vásárhelyi botrány által a jobboldal nevéhez tapad, lapjaik soha nem fogják tudni lemosni. Meg vagyunk erről győződve mi is, de a jelenetről közvetlen és hiteles tudomást szerezhetett tisztességes jobboldaliak is, kik ennek folytán nyíltan oda kezdik hagyni azt a tábort, melyről eddig nem tudták, miféle fegyverekkel harczol, s kiknek az országos botrány most már felnyitotta szemét. Nem háríthatja el magáról a felelősséget a jobboldal azért sem, mert a botrány már hetekkel volt előkészítve, amint azt a „Reform“ közleményeiből is látjuk (lásd tegnap reggeli számunk első lapján az ötödik hasábot), nem továbbá azért, mert ugyanakkor, mikor az ellenzéki gyűlés tartatott, jobboldali gyűlés is volt, ahol szóba jött az ellenzéki gyűlés szétverése, miellen azonban a jobboldal tisztességes emberei határozottan tiltakoztak ; nem végre azon körülmények miatt, melyek tegnap reggeli lapunk m.-vásárhelyi levelében említtetnek, s melyeket a jobboldali lapok sem tudnak megcáfolni. Egyébiránt kiegészíthetjük levelünket a következő távirati tudósítással, mely nem hozzánk, hanem a „Gyorspostához“ érkezett, s mely megerősíti, hogy a támadó tömeget előbb leitatták, pedig nem képzelhető, hogy Jenei úr, az egyik főkolompos, aki hitelezőivel csak nem rég egyezkedett, vagy Berzenczey úr, aki állomásért csak nem rég vállalkozott egy pecsovics Dózsa György szerepére, a magokéból itatták volna le őket. A társürgöny így hangzik : „Investigátió demonstrálók ellen erélyes. Tizennégy hordó sör, húsz kupa seprő-pálinka, ötszázharminczhét tokán fogyott el a sörkertben. Általuk hatvan portra kárba ment fizetetlen. Berzenczey távolról mentegetőzik.“ Tessék már most a jobboldalnak mosakodni ! Törs Kálmán A m. vásárhelyi nagygyűlés. (Eredeti tudósítás.) (Folytatás esti lapunkból.) Tisza László (Éljenzés) mint az erdélykerüeti 9-es bizottságnak elnöke jelentést tett a bizottság eddigi működéséről s számtalanszor félbeszakított zajos éljenzések közt olvasá fel azon meghivó főbb pontjait, melynek alapján a gyűlés összejött. Midőn hazafias buzgó szavain a jelen voltak ezerei áhítattal csüngtek, egyszer csak nagy mozgás keletkezik. Báró Bánfy Dezső, (ki a főfelügyelettel volt megbízva pártunk részéről) Berzenczei s még. mások által vezetve mintegy 300 ember jegy nélkül be akar jönni erőszakkal ! (Nagy zaj, mozgás. Sokan elhagyják helyeiket. Kérem a jelenlevő kormánybiztos urat a rend érdekében intézkedni! (Halljuk a polgármestert! Mindenki maradjon a helyén !) Borosnyay Pál polgármester s ez időre kormánybiztos kijelenté, hogy módjában van és intézkedik is azonnal a lázadók ellen. A rendet