A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-16 / 113. szám

113 szám. X. árfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postáo küldve, vagy Budapesten h&ahol hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..............................1 frt 8» tar. * “°“»pra..............................6 . 60 . 6 nőnapra............................11 ó­r­ás esti kiadás postai különkzödéseért felülfizetés havonkint . . . 80 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog rámu­tatni. Reggeli kiadás. “ " " 1 ■■ SIJMW 'Pest, 1872 Csütörtök, május 16. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dijt 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsorért . . . 25 kr. £9** Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. r/ 'isi* POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. Előfizetési felhívás. „A H 0 N“ X -dik évi folyamára. Előfizetési árak: Egész évre . . . 13 ft — kr Fél évre . . . 11 ft - kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz filig csak 5, 10 írton felül pedig tíz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó-hivatala” csim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A HON kiadó-hi­vatala. PEST, MÁJUS 15. A legújabb harczmodor. Az elmúlt országgyűlés vége felé a kormánypárt lapjai unisono reágyujtot­­tak volt a mohácsi nótára. Olyan mélán cholikus hangon kezdet­tek zengedezni, hogy az Jeremiás siralmait juttatta eszünkbe. „Mohács felé közele­dünk!“ kiálták jajveszékelve— „s a ma­gyar régi átka, a pártviszály, sírba fogja temetni az országot!“ Pillanatra még magunk is megdöbben­tünk, őszintének vélve e hazafias hangot; de csakhamar eszünkbe jutott, hogy minő helyről áll a szél; hogy e siralmas jere­­miádok­ azon álszenteskedő hazafiság tinta forrásából fakadnak föl, mely védelmezte egykor a nógrádi botrányt s mely ko­­nokságra nógatá kormányát az utolsó vá­lasztási vitáknál. Azóta aztán hosszú sora áll előttünk azon leleplezéseknek, melyek a kormány­párt újabb és legújabb harezmodorát tel­jes meztelenségben tüntetik fel. A dynastia tekintélye mögé rejtőzés, a szokásos vesztegetések, az alkudó prog­­rammok, az aljas gyanúsítások minden neme a kormányképtelenség vádjától, az osztályok izgatásától egész a forradalmi vágyakkal gyanúsításig, ma már minden­napi fegyverek. Most­ már a jobboldal központi bizott­sága — nem akarjuk mondani, hogy a kormány­­ azt mondja, hogy „paulo majora canamus!“ Most már a sugalmazott jobboldali saj­tó magokat a kormány közegeit, a megyei főispánokat, a jobboldali megyei bizott­ságokat lelkesitgeti, buzdítja, „több erélyre“ a választási eljárások körül s egész cynismussal szólitgatja föl napon­kint úgy a clerust mint a főurakat az „ál­dozatra.“ Pedig a mohácsi nóták írói jól tudják, hogy az a „több erély“ tör­vénytelenséget, visszaélést, hatalmasko­dást, az az „áldozat“ pedig vesztegetési költségeket jelent. És e lelkesítő szavak már megtermek egy pár helyütt gyümölcseiket. Meg Po­zsonyban, a kerületek mesterkélt szabá­lyozásával, meg Thuróczban, de a sür­getett „erély“ dicsőségét és koronáját úgy látszik a marosszéki tisztikar és jobb­oldal szerezte meg a folyó hó 12-ki bal­oldali értekezlet ellen intézett „bunkós merénylet“ által. Kiálthat „hozsannát“ a jobboldali saj­tó önmagának ; elmondhatja, hogy „quo­rum pars magna fui.“ Már most tessék azt a mohácsi nótát zengedezni! Most tessék örülni annak a tisztességes munkának, melyről kisül, hogy jó előre volt tervezve, s a jobboldali sajtó által jelezve, de melynek aljasságá­tól maga az erdélyi jobboldali elnök gr. Toldalagi Victor ur is annyira­­visszariad, hogy a megtisztelő bizalmat, a „bunkósan erélyes“ pártnak visszaadja. Most már előttünk feküsznek a részle­tek, melyekből kitűnik, hogy a marosvá­sárhelyi merényt a főispán ur (fő király­bíró) sógora s a szék többi hivatalnokai vezették, ezek itattak le vagy 300 darab elámított székely atyafit s vezették napi dij mellett egy nem titkolt czélu és idejű pártértekezlet szétrobbantására. És mi volt az eredmény? Az, hogy az értekezlet mégis végbe ment; a támadók visszaver­ettek , megszaladtak, megve­rettek. De sokkal nagyobb az az erkölcsi vere­ség, mely az által a kormányt és pártját érte s melynek eredménye nem fog elma­radni. A kezdet ott van már a lovagias gr. Toldalagi lemondásában. És már most azt kérdezzük, kik készíl­­nek vagy legalább akarnak előkészíteni Mohácsot? Azok-e, kik elveik mellett tisztességes és törvényes eszközöket használnak, vagy azok, a­kik a szellemi és anyagi veszte­getések és korruptiók során elmentek egé­szen a szervezett orv megtámadásig és a bunkós botig? Mert a vásárhelyi merény nem volt kor­tes verekedés, az egy tökéletes bandita megtámadás volt előre tervezett czéllal és eszközökkel, előre jelezve, mint e lapok tegnapelőtti hasábjain ki volt mutatva, a jobboldali sajtó által. Most még csak az következnék, hogy a vizsgálatnál is a kormánypárt kezeit lás­suk működni, hogy itt se tétessék meg mindaz, mi a való igazság kipuhatolására és megtorlására szükséges, akkor az­tán csakugyan megkérdezzük Bittó és Horváth Boldizsár uraktól: ez-e, és ilyen-e az a „bírói függetlenség,a­melyet mint eszményképüket annyiszor emlegették. A gyanú, hogy a maros­vásárhelyi me­­rényben felsőbb kezek működtek, határo­zottan kimondva létezik. A kormány kö­telessége a legrészrehajlatlanabb bíróság útján a valót kideríteni s a tetteseket szi­gorúan megfenyíteni. Ha ezt nem tenné, önmagát ítélné el or­szág világ előtt, s az erkölcsi vereséget együtt szenvedné a tettesekkel. A jobboldali sajtót pedig mérsékletre intjük. Ne izgasson erőszakosságra és visz­szaélésekre; gondolja meg, hogy a bot­nak két vége van. De gondolja meg azt is, hogy Mo­hács nem 1526-ban, hanem jóval előbb kezdődött. G­ondolja meg, hogy okai épen azok voltak, melyek most bizony nem az ellenzék soraiban jelentkeznek: a kor­mány körülieknek kapzsisága, a korrup­­tió, az erőszakoskodások s a nemzeti önér­zetnek kiirtása. Tessék ezek ellen dolgozni, ez lenne a sajtónak mindkét oldalon legnemesebb hi­vatása. P. Szathmáry Károly. — A Pest-lipótvárosi és lipótvárosi kültelkek ellenzéki választói felhivatnak, hogy pénteken folyó hó 17-én esti 7 órakor a Széchenyi téren levő Buscher-féle helyiségben tartandó pártértekezletre megjelenjenek. — A bizottmány, mely e meghívást közzé tette, egyszersmind a következő fölhívást intézi az elvtársakhoz: „Szük­séges, hogy pártunk hívei a Lipótvárosban is so­rakozzanak azon zászló alá, melyre a haladás, a szabadság s a jogegyenlőség írva van. A főváros ezen fontos kerületének példával kell előhaladnia. Az alkotmányos jogok ezen legszebbikétől ne zárja ki magát senki sem, mert aki nem él jogá­val, az e jogra méltónak nem tekintethetik. Ide­je, hogy a múlt követválasztás alkalmával mutat­kozott közönyt és tartózkodást: résztvétel, s poli­tikai meggyőződés nyílt bevallása váltsa fel. Ide­je, hogy azok, akik óhajtják, hogy a Lipótváros egy a kormánytól teljesen független követ által legyen az országgyűlésen képviselve, ezt szava­zatuk által nyíltan kijelentsék. Azok, kik a kor­mánypárt politikáját s a reformok terén való el­maradását nem tartják helyesnek, adjanak bát­ran kifejezést ezen meggyőződésüknek, s ugyan­­azért felkérjük elvtársainkat, hogy a kellő szer­vezkedés szempontjából ezen pártértekezleten mentül számosabban megjelenni szíveskedjenek. Ne tartson senkit vissza az ellenpárt azon ön­hittsége, hogy ők a lipótvárosban legyőzhetlenek. A­mi nem volt, azért lehet! Érdem csak azon győ­zelemben van, melyet küzdelem előzött meg. Éljen a haza ! Éljen a király! Éljen az alkotmány! Pesten, május hó 14-én. —■ A Pest lipótvárosi ellenzék bizottmánya. — Tisztelettel felkérem a ráczalmási választókerület hatpárti választó­polgá­rait, miszerint Ercsiben a nagy vendéglőben má­jus 20-ikán délelőtt 10 órakor tartandó pártér­­tekezleten minél számosabban megjelenni szí­veskedjenek. Baracska, május 14. Ifj. Holló­­s­y Károly, mint a ráczalmási választókerület balpárti elnöke. — A baloldali országos vég­rehajtó bizottságnak i. év és hó 4-kén­t cesti megbizá­­sa folytán Turócz megye mindazon választóit, kik az országos baloldal elveit vallják, tisztelettel fel­kérem 1. évi június 2-kán délutáni egy órakor unió várallján az ott tartandó párttanácskozmány­­ra megjelenni. Lászlófalván május 13-kán. Velits Alajos. "T*-----------— 'y-4- A pestvárosi választók össze­írása ma vette kezdetét. A belvárosban az ösz­­szeírás még most lassan foly, d. e. 11 óráig még csak 28 választó íratta be magát. A Teréz­városban a részvét már nagyobb s itt esti 6 óráig 167 választót írtak be. A terézvárosi ösz­­szeíró bizottságban ma délelőtt heves jelenetek fordultak elő. Mint szemtanú bátran merjük állítani, hogy az összeíró bizottság pártosan jár el s a baloldal bizalmi férfiai e régből ma este tanácskozást is tartanak. Elég legyen fölemlíte­­ s .MOS­ TARCZÁSA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Harmadik kötet: A senki szigete. A családi ékszer. (70. Folytatás.) Másnap útra keltek haza Komárom felé. Posta­kocsival utaztak. Első nap Mihály bennült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült meg, meg az ék­telen hosszú nádasok. Az egész után senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket. Délután már nem tudta kiállni Tímár neje né­ma tekintetét, azt a titokfejtő, semmit el nem áruló arczot, azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt. Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietől a rosz utak, a rekkenő hőség, a szám­talan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemet­lenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczoki ijesztők. Ő az egész után halálos beteg, smelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Tímeának mit kell s­zenvednie, a­ki olyan ideges ? Ezt az egész után kellett Tímárnak hallani. De Tímeától nem hallott egy panaszhangot.­­ Mikor hazaértek Komáromba, Zsófi asszony , azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg, inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házal­ni, pletykázni. Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy menyor­szág. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arca márvány hidegsége alatt ? Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki íróasztala fiókjának kulcsát. Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen ira­tai közül. Az íróasztal egy régi mttvű bútordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a­mit felelhetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyob­bakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapírok, és ékszerek. Az egész szekrény mahagóni szinte festett vasból készült, s zárá­nak volt egy titka, mely abból állt, hogy a kul­csot jobbra is balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni ? Timeának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni. Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok áll­tak, a­miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tu­domány az, melynek tanárai, tanítványai van­nak, a­kik ráismernek a rendkívüliségekre: ez a kő, ez a camaea erről a helyről való ! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá ? Azt a „megszerzőnek“ csak a harmadik ivadéka ve­heti elő, a­­kinek mindegy már, a nagyapja akár­hogy jutott hozzá. Ha Timea kiváncsi volt a fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melyben az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja ké­pe lehet. És akkor tudni fog mindent. Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz itt. S e homályos, talán bűnös út ve­zette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Ti­méa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, az­zal szemközt, a­kit megfosztott . Talán még roszabbat is fog gondolni a való­nál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes elte­metése még azt a gyanút is kelthetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött. És ha ily tudattal, egy gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hite­lére, becsületére, a­mit Timér tanúsít? Egy fen­­költ léleknek mély megvetését egy porban csú­szó ember irányában, kinek nevét viseli, a ki­nek kezére esküdött s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke ! Ez elviselhetlen volna a férjre nézve. Bizonyosságot kellett magának szerezni e felöl. Még egy hazugságot kellett segítségül hivni. Kivette a fiókjából a gyémántkeretes arczké­­pet s átment vele Timéához. — Kedves Timéa, szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy ör­mény ékszerész egy gyémántos foglalványu arcz­­képpel kínált meg engem, mely nagyon hason­lít önhöz, én ezt az ékszert megszereztem és el­hoztam önnek. Minden koc­kára volt téve. Ha Timea arcza, az ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő sö­tét szemei szárazan villannak az ékszerről, a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashat­ni azokból: „te nem vetted ez ékszert Scutari­ban, — itt hever ez fiókodban régen; ki tudja hol vetted ? Ki tudja, hol jártál ? ki tudja mely sötétség vesz téged körül!“ És akkor Timár el van veszve. . . . De nem ez történt. A­mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, mi­nőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg már­vány vonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szok­ta ajkai­hoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza el­kezdett élni! Mihály meg volt mentve. Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érze­lem, elkezdett hevesen zokogni. Athalie belépett a mellék­szobából a zoko­gásra , bámult, soha sem hallotta­­ ezt Timéától. Ez pedig, a­mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek, futott oda hozzá, és sírással kaczagással vegyült hangon mondta neki: — Nézd ! Nézd ! Az én anyám ! Ez az én a­nyám.........Ő megszerezte azt nekem! És azzal visszasietett Mihályhoz s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon sut­­togá: — Köszönöm .... Oh nagyon köszönöm. És Tímárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy azt a hálarebegő ajkat megcsókolja és aztán örökké csókolja. Hanem a szívdobogás azt mondta neki: „ne lopj !“ Most már rablás volna ez ajkról a csók. A „senki szigetén“ történtek után. Mást gondolt. Visszament szobájába s mindazon rejtett ék­szereket, a­mik még fiókjában voltak, elő­szedte. (Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor ke­zében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban ; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!) Azután mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez. — Még nem mondtam el mindent, szólt Ti­­méához. Ugyanott, a­hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megsze­reztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem. És ezzel egyenként ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó hal­maza egészen elbob­ta a hímzett köténykét. Ezer­egyéjszakás tündérajándék volt az. Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, bosz­­szúállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé le­hetett volna tán !) Timéa pedig elkomorult; ar­cza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekin­tett az ölébe halmozott drága kövekre: gyémán­tok, rubintok tüze nem melegítette azt fel ! Vége a harmadik kötetnek. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy féliv melléklet van oe átolvas­ ni annyit, hogy p. az összeíró bizottság befi­zetett adót követel, pedig ezt sem a törvény­ben, sem a központi választási bizottmány hatá­rozatai közt nem találjuk, hogy továbbá az ipa­rostól 10 frt 50 kvnyi adó kimutatását követelik, pedig ennek sem tudjuk nyomát találni sehol. Előfordult az is, hogy míg sokakat beírtak iga­zolványok előmutatása nélkül, másokat, kik nem tudták igazolványukat előmutatni, vissza­utasítottak. Vagy követeljék mindenkitől iga­zolványai előmutatását, vagy ha egyet beírtak anélkül, írják be a másikat is. Szóval, egyen­lő mértékkel mérjenek mindenkinek! Mikor a központi választási bizottmányt megválasztották, azt hozták föl, hogy nem kell figyelemmel lenni a pártállásra, mert nem kell pártoskodni. Úgy­­látszik hát, hogy mégis pártosan jártak el ? Mint jellemző körülményt fölemlítjük még azt, hogy egy az ellenzék soraiban évekig élősködött em­ber van ott a jobboldal bizalmi férfiai közt, a­ki aztán, miután a baloldali szavazókat ismeri, az összeíró bizottságot „servus!“ jellel figyelmezteti a beiratásra jelentkező baloldaliságára. A to­vábbi,­­ hogy t. i. az ilyen ember beiratása ellen akadályokat gördítsenek — azután az összeíró bizottság dolga. Az is föltűnt, hogy az összeíró bizottság nagyon lassan jár el az összeírással. Vegyes apróságok. Ghyczy Kálmántól az „Ellenőr“ és a „Hon“ szerkesztői külön külön levelet vettek, melyről írója azt kívánta, hogy nyilvánosságra ne jusson. Természetes dolog, hogy a discretiónkra bí­zott kincset megőriztük írója kívánsága szerint, akármennyire meg vagyunk is győződve, hogy annak közlése által igen sokat használhatnánk annak az ügynek, melynek legkiválóbb előhar­­czosaként épen Ghyczy Kálmánt tiszteljük. Azonban a jobboldali lapok rágalom és kohol­mánydühe oly mérveket öltött, azok annyira be­leélték magukat a pártjuk malmára zajló zavaros víz hajtásába, hogy most már, daczára az ismé­telve közzétett c­áfolatoknak, fennen hirdetik, hogy Ghyczy Kálmán választói előtt tett nyilat­kozatában a politikai pályán tett maradását „bizonyos föltételekhez“ kötötte. Erre nézve idézzük Ghyczy Kálmánnak Cser­­nátonyhoz és Jókaihoz intézett leveleiből a kö­vetkező passust, mint a­melynek közlésére ma­gában e mondatban is felhatalmazva érezzük magunkat. Ez így szól: „Köszönöm, hogy a jobboldali lapok azon hi­­tét, mintha én a nyilvános politikai téren to­­vábbműködésemet bizonyos föltételekhez kötöt­tem volna választóim előtt, lapodban megczá­­folni szíves voltál. Én választóimmal szemben semmi más feltételt nem kötöttem ki, mint azt az egyet, hogy ők politi­kai meggyőződésemet helyeseljék. Felhatalmaztak továbbra is, hogy hasonló insi­­nuatiók ellen tiltakozzál.“ Így áll a dolog. Reméljük, hogy legalább a „Pesti Napló“, mely jobboldali kollegái között eddig még a legtisztességesebb maradt, eddigi közleményei ellenében Ghyczy e nyilatkozatáról tudomást venni elég legális leend. * A marosvásárhelyi csatának ódiumát a jobb­oldali lapok minden áron le szeretnék rázni a kormánypárt vállairól. A „Pesti Napló“ ma esti számában egy hosszú levél, tisztára igyekszik mosdatni a szerecsent, habár a mosdóvizet na­gyon gyanússá teszi az a körülmény, hogy a levél közepéből épen a botrány leírása el van hagyva s az elhagyás pontokkal jelölve. Azt állítja ez a levél, hogy a támadás az er­délyi országos ellenzéki gyűlés ellen már azért sem tulajdonítható a jobboldalnak, mert a táma­dókat, kik a gyűlést erőszakkal megrohanták, Berzenczey László vezette, a­ki a „Magyar Pol­gár“ szerkesztője előtt nyilatkozott, hogy tánto­­ríthatlan híve a baloldalnak. Engedelmet kérünk: szaváról csak a mada­rat, az embert tetteiről ítéljük meg. Igaz, hogy Berzenczey úr az ellenzék padjain ült valaha az országgyűlésen s a­ kormány életlapja részéről il­­lustrátióval és jellemrajzzal tiszteltetett meg. De országvilág tudja, hogy e politikai dramúrban sza­badelvű ellenzéki tántorithatlansága csakis addig tartott, mig azt­ a kormány egy vasúti főconductor­­sággal, vagy mivel, kísértetbe nem hozta s sze­rencsésen meg nem ejté. Ez idő óta Berzenczey ur nyugodtan engedte magát qua kormánypárti portáltatni, pártfogása alá vette Görgeyt és dol­gozott az ellen a párt ellen, melynek egy kor tagja volt. Különben is sokan vagyunk, a­kik a Bachruchhistoriát ismerjük, ezt jegyezte meg magának mind Berzenczey, mind azok a lapok, a­kik őt a marosvásárhe­yi botrány előtt tárt karokkal ölelték kebelükre, most pedig sze­retnék visszaadni nekünk. Köszönjük szépen, mi már azóta nem kérünk belőle, a­mióta — va­lami két éve — az ellenzékből kivált. Azt a gyalázatosságot, mely a m.­vásárhelyi botrány által a jobboldal nevéhez tapad, lapjaik soha nem fogják tudni lemosni. Meg vagyunk erről győződve mi is, de a jelenetről közvetlen és hiteles tudomást szerezhetett tisztességes jobboldaliak is, kik ennek folytán nyíltan oda kezdik hagyni azt a tábort, melyről eddig nem tudták, miféle fegyverekkel harczol, s kiknek az országos botrány most már felnyitotta szemét. Nem háríthatja el magáról a felelősséget a jobboldal azért sem, mert a botrány már hetek­kel volt előkészítve, a­mint azt a „Reform“ köz­leményeiből is látjuk (lásd tegnap reggeli szá­munk első lapján az ötödik hasábot), nem to­vábbá azért, mert ugyanakkor, mikor az ellen­zéki gyűlés tartatott, jobboldali gyűlés is volt, a­hol szóba jött az ellenzéki gyűlés szétverése, mi­ellen azonban a jobboldal tisztességes embe­rei határozottan tiltakoztak ; nem végre azon kö­rülmények miatt, melyek tegnap reggeli lapunk m.-vásárhelyi levelében említtetnek, s melyeket a jobboldali lapok sem tudnak megc­áfolni. Egyébiránt kiegészíthetjük levelü­nket a követ­kező távirati tudósítással, mely nem hozzánk, hanem a „Gyorspostához“ érkezett, s mely meg­erősíti, hogy a támadó tömeget előbb leitatták, pedig nem képzelhető, hogy Jenei úr, az egyik főkolompos, a­ki hitelezőivel csak nem rég egyez­kedett, vagy Berzenczey úr, a­ki állomásért csak nem rég vállalkozott egy pecsovics Dózsa György szerepére, a magokéból itatták volna le őket. A társü­rgöny így hangzik : „Investigátió demonstráló­k ellen erélyes. Ti­zennégy hordó sör, húsz kupa seprő-pálinka, ötszázharminczhét tokán fogyott el a sörkert­ben. Általuk hatvan portra kárba ment fizetetlen. Berzenczey távolról mentegetőzik.“ Tessék már most a jobboldalnak mosakodni ! Törs Kálmán A m. vásárhelyi nagy­gyűlés. (Eredeti tudósítás.) (Folytatás esti lapunkból.) Tisza László (Éljenzés) mint az erdélykerü­­­eti 9-es bizottságnak elnöke jelentést tett a bizottság eddigi működéséről s számtalanszor félbeszakított zajos éljenzések közt olvasá fel azon meghivó főbb pontjait, melynek alapján a gyűlés összejött. Midőn hazafias buzgó szavain a jelen voltak ezerei áhítattal csüngtek, egyszer csak nagy mozgás keletkezik. Báró Bánfy Dezső, (ki a főfelügyelettel volt megbízva pártunk részéről) Berzenczei s még. má­­sok által vezetve mintegy 300 ember jegy nélkül be akar jönni erőszakkal ! (Nagy zaj, mozgás. Sokan elhagyják helyeiket­. Kérem a jelenlevő­­ kormánybiztos urat a rend érdekében intéz­kedni! (Halljuk a polgármestert! Mindenki maradjon a helyén !) Borosnyay Pál polgármester s ez időre kormánybiztos kijelenté, hogy módjában van és intézkedik is azonnal a lázadók ellen. A rendet

Next