A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-04 / 103. szám

m­ány között egyikeként a legelső megállapodások­nak egy v­ám tariff­a jött létre, mely néhány gyárt­mányra, nevezetesen a szövő­ipar köréből és némely nyersanyagra fölemeli a vámot. Továbbá a fogyasz­tási czikkek egész sorozatára oly magasra emeltet­tek a vámok, hogy abból mintegy 10 milliónyi összbe­vétel származik.­­ A vám restitutio kérdésé­ben az osztrák kormány engedett a magyar követe­léseknek, de erre vonatkozólag nem a magyar, hanem az osztrák kormány által ajánlott megosztási kulcs fogadtatott el. A fogyasztási adók kér­désében a magyarok lemondottak követelésekről. Végül a bank­kérdés elvileg oly módon oldatott meg, hogy az összmonarchia jól felfogott érdekeinek megfelelőleg, a pénz- és bankügy egy része megtartatott. A magyar követeléseknek annyiban té­tezik elég, hogy Pesten egy bankigazgatóság alakítta­­tik kiterjedt praerogativákkal s csak a bank köz­ponti igazgatásának néhány főbb pontja tartatik meg. E szerint az érczalap is a bank osztatlan birtokában marad s a bank tetszésére hagyatik, hogy a magyar kormánynyal megállapodásra jusson az iránt, hogy az érczalapnak egy része esetleg Pesten deponáltas­­sék. Az egységes bankjegy, egységes érték és az érczalap egységének elve tehát fen van tartva , az érték különbségeknek végzetteljes eshetőség­e ma­gyar és osztrák jegyekben ki van zárva « A régi »Pres­s« ezeket mondja: »Hogy ki lett a tárgyalásban és a kiegyezésben a győztes, azt csak később fogjuk határozottan megtudni, mi­kor a megújított kiegyezés kiállandozta az évek pró­báit. Annyi azonban bizonyos most is, hogy az ö­s­s­zi állami, a birodalom érdek­közös­ségének eszméje került ki győzte­sen a heves tusákból. És az összes állam­mal nyert annak minden egyes fele ; végtelenül so­kat, ha az eredményt összehasonlítjuk amaz állapo­tokkal, melyek egy közgazdasági különválásból kö­vetkeztek volna; keveset, ha egoista és c­auviniszti­­kus követelések szempontjából mérlegeljük, melyek innen is túl is a Lajthán fölhangzottak. Mindkét fél­nek áldozathozatalra kellett szánnia magát. A magyar minisztereknek is dicséretére válik, hogy a végsőig megtettek mindent az általuk képviselt érdekek érvényre juttatására s végül csak azon meggyőződésnek engedtek, hogy több elérhető absolute nem volt, hogy úgy a birodalom, mint szűkebb hazájok érdekei mérsékletet parancsoltak. Nem a kormányférfiak személykérdéséről, nem a Lajthán inneni, vagy túlsó parlamenti több­ségek pártkérdéséről volt szó. Ezt meg kellett oldani és meg is oldatott. Hogy épen parlament a­­z i­s kormányok által oldatott meg, melyek oly nagy többségek fölött rendelkeznek, minővel előttök egy kormány sem, egy oly szerencsés körülmény, mely az alkotmányos rendszer­nek a bizdalom mindkét felében való megszilárdulására többet fog tenni, mint bármely más ese­mény. Ha az új kiegyezés is törvén­nyé lesz, elmond­hatjuk majd, hogy az alkotmányosság Ausz­triában, szerencsésen kiállott minden veszedelmet és megpróbáltatást.« A »Tagespresse« így nyilatkozik : Az 1 867-ki kiegyezésnél nem kevésbé fontos a mostani. Ha az akkori kiegyezés biztosította nekünk a politikai bé­két benn, ez biztosítja a közgazdaságit. A v­á­m­­terület külön szakításáról többé nem lesz szó. 1886-ban a vám- és kereskedelmi szerződés megújítása ebéd után kedélyes társalgás közben fog megtörténni. Előreláthatólag a magyar lapok a magyar és az osztrákok az osztrák kormány hallatlan vereségei­ről fognak elmondani nagy hangú szavakat, míg az illető kormányok a parlamentek előtt sokat fognak tudni beszélni a megbecsülhetlen győzelmekről, — holott sem vereségek, sem győzelmekről nem lehet szó, csak az érdekek kiegyenlítéséről. A magyar miniszterek azon öntudattal térhet­nek vissza, hogy nagy szolgálatot tettek hazájuknak , nevezetesen Tisza K. annak adta bizonyítékát, hogy becsületes czélzatokkal viseltetik a­zönálló közjogi rend iránt. Ezáltal elenyésztette a bizalmat­lanságnak még árnyékát is, mely eddig őt lépten­­nyomon követte.A eső sirkápolna helyén fog felállittatni. A vonatkozó részletesebb térrajzok, a lejtmérési adatok és a talaj­­viszonyok kimutatásának kiszolgáltatása iránt a pá­lyázni óhajtók a Budapesten székelő mérnök- és épí­tész-egyesülethez (Budapest, V. kerület, Dorottya­­utcza 14. sz.) fordulhatnak. II. A síremlék külalakja. A síremlék, melyben az elhunyt földi maradvá­nyai fognak nyugodni, szabadon, nyílt helyen álland­ó ültetvénynyel czéloztatik körülvetetni. E sírem­léknek tulnyomólag építészeti jelleggel kell bír­nia. A stylra nézve pályázni óhajtó művésznek tel­jes szabadság engedtetik. A síremlék belsejének ter­vezetére is kellő gond fordítandó. III. A síremlék anyaga. Az emlékmű állandóságára való tekintettel, a felhasználandó anyagnak a legtartósabb minőséggel kell birnia. Az épület külsejére a kőnemek közül a szenit, porphyr, gránit és a tömör homokkő, a márványnemek közöl, kizárólag a kemény carrara­­rai márvány, ellenben a mű belsejében a nemes márványfajok bármelyike alkalmazható. A küldíszi­­tésnél a bronz sincs kizárva. IV. A költség. A siremlék felállításának költsége a százezer frtnyi osztr. ért. összeget (250,000 frank) meg nem haladja. V. A pályázat módozatai. Kívántatik a siremlék tervezetének alaprajz­metszete, és homlokrajza, átalános költségvetéssel. Az alaprajzok 2 centiméter — 1 méter, a hom­lokrajzok 4 centiméter — 1 méter mérléptékben készüljenek, elegendőnek tartatván a homlokrajznak körvonalas modorban feltüntetése (contour Zeich­nung) a tervezetnek ezen felül netán még más, eset­leg távlati rajzban való külön bemutatása a pályázó művész tetszésétől függ. A benyújtandó pályaművek jeligével látandók el, és a mellékelt hason jeligét mutató zárt boríték a művész nevét és lakczímét tartalmazza. Külön kikötések tekintetbe nem vétetnek és a szabálytól eltérőleg, vagy a határidő elmúltával be­érkező tervezetek a pályázatból kizáratnak. VI. A határidő: A szabályszerűen felszerelt pályaművek folyó 1876. évi szeptember hó 1-éig bezárólag az ország­gyűlés képviselőházának irodájába Budapestre czí­­mezve beküldendők. A pályázat eredménye hat hét­tel a pályaművek nyilvános kiállítása után kellő mó­don közzé tétetik. Az országos bizottság, mielőtt a pályázat ered­­ménye fölött véglegesen döntene, bel- és külföldi szak­­tekintélyek véleményét kérendi ki. VII. A j­utalomdij. A pályaművek legjelesbjeinek jutalmazására három rendbeli pályadij tűzetik ki, mely dijak az il­lető szerzőknek a pályázat eredményének kihirdetése után azonnal ki fognak adatni. Az I-ső dij 2500, a II-ik dij 1500, a IIl-ik dij 1000 franc aranyban. A jutalmazott pályaművek tulajdonjoga a bi­zottságra száll át. A bizottság a dijkoszorúzott terve­zet kivitelére magát nem kötelezi. Ellenben a pálya­nyertes művész, ha műve a kivitelre elfogadtatnék, a szükséges részletrajzokat, a Hamburgban megtar­tott németországi XV. mérnök- és építész-congres­­sus által megállapított díjtételre (V. pont) mint ma­ximális százalékra való tekintettel, utólagos egyez­ség útján megállapítandó külön díjazás mellett elké­szíteni, s művén a bizottság által esetleg kívánt mó­dosításokat megtenni tartozik. (A franczia s német nyelvű hirdetmények leg­közelebb szintén meg fognak jelenni az illető szakla­pokban.) Kelt Budapesten 1876 év april hó, az országos siremlék bizottság nevében G­o­r­o­v­e István s. k. bi­zottsági elnök. B­a­r­o­s­s Gábor s. k. bizottsági jegyző. Pályázati hirdetmény. A magyar országgyűlés által kiküldött bizott­ság Deák Ferencz síremlékének tervrajzára ezennel átalános pályázatot hirdet, melyben résztvenni a bel és külföldi művészek egyaránt vannak jogo­sítva. A lényegesb tudnivalók és feltételek a követke­zőkben foglaltatnak: I. A síremlék helye. A síremlék Budapest főváros területén fekvő kerepes-úti köztemetőben, a második kapuval szembe Az állami vasutak kérdése Németor­szágon. A porosz képviselőház több napi vita után el­fogadta a törvényjavaslatot, hogy a poroszországi ál­lami vasutak, a német birodalomnak adassanak el. A majoritás, mely e törvényjavaslatot elfogadta, oly cse­kély volt, min­t Bismarck régóta nem látott. Pedig megjegyzendő, hogy e terv Bismarck kedvencz eszméje. A kezdet tehát meg­volna arra, hogy az egyes német vasutak birodalmi vasutakká tétessenek. E feladatot megoldani azonban nem lesz könnyű fela­dat ; még csak egy eladó van; a többi német álla­mok hátra vannak, s nagy kérdés: lehetséges lesz-e ezeket rábírni arra, hogy kövessék Poroszország pél­dáját. És azután jön a másik nagy kérdés: vájjon a birodalom készséggel elfogadja-e az ajánlatot, meg­veszem annak — én igazi barátságnak, valódi fele­­­­baráti szeretetnek nézem azt. Némely emberek min­den megfontolás nélkül jutnak következtetésekre — ön ezt észrevette?« »Oh igen,« szólt a segéd kissé megzavarod­va, nem tudva: biztatásnak vegye-e ezt vagy az el­lenkezőjének, »oh valóban ezt gyakran észrevettem, nagysád.« »Meggondolás nélkül tesznek ízetlen következ­tetéseket. Némelyek például különösnek tartanák azt, hogy mivel ön most felfedező ízlésénél és ártatlan lelkesülésénél fogva, mely életkorában természetes, vampírokban és bábamesékben gyönyörűséget talál, azért mindjárt azt higyje, hogy ezekben egy idősebb személynek is gyönyörködnie kelljen — de én ezt egyáltalában nem tartom különösnek — tökéletesen természetesnek tartom — önnél. És egyszersmind barátságosnak. Ön, úgy látom, nem csak mély gyö­nyört talál bármi csekélységben, mely az irodalmi téren önt megragadja, de örömmel kész is ezen gyö­nyörét másokkal megosztani, és ez, azt tartom, ne­mes és szeretetre méltó tulajdonság. Azt hiszem, ne­künk minnyájunknak meg kellene osztani örömein­ket másokkal, s megtenni a lehetőt, hogy egymást boldogokká tegyük; nemde ön is így gondolkozik ?« »Oh, igen, oh, igaz, valóban. Igen, nagysádnak tökéletesen igaza van.« De ekkor a segéd már félreismerhetetlenül kényelmetlenül kezdé magát érezni, daczára Laura bizalmas beszédének és csaknem rokonszenves hang­jának. »Igen, valóban. Sokan azt hihetnék, hogy az, amit egy könyvárus — vagy tán segéde — az iroda­lomról, mint irodalomról tud, ellentétben ennek áru­minőségével, nehezen szolgálhatna tájékoztatásul egy felnőtt személynek — a szellemi táplálék megválasz­tásánál — nem szólok a csomagoló papirosról, tyúk­­ról, és effélékről. De én soha nem vagyok e nézeten. Érzem, hogy ön minden nekem felajánlott szolgála­tát jó szívvel kínálja, és én hálásan megköszönöm, mintha az rám nézve a legnagyobb jótétemény vol­na. És valóban hasznomra is van, hasznomra kell lenni. Nem is lehet másképen. Ha ön megmutat ne­kem egy könyvet, a­melyet elolvasott — nemcsak felü­letesen átlapozgatott, de elolvasott — és ön azt mond­ja, hogy gyönyörködött benne és elolvasá háromszor­­négyszer,akkor én tudom,hogy milyen könyvet kell — « »Kérem! —k—« »Kerülnöm. Igen valóban. Azt hiszem, e vilá­gon minden értesülésnek hasznát vesszük. Egyszer­­más szor utaztam vasúton — és ott, mint ön tudja, a vándor-könyvárus végignézi az embert a szemével és aztán gyilkosságról szóló könyvet ad a kezébe, ha a jámbor keresztényi olvasmányokat szereti, vagy Tupper vagy Arthur T. S. szótárát, ha a költészet kedvelője, vagy egy füzet bosszantó tréfát vagy az amerikai miscellaryt, ha rendkívüli ellenszenvvel vi­seltetik az irodalom ezen szívkövérítő kinövései ellen — éppen úgy, mint egy bőbeszédű jóakaró úri­ember egyik-másik könyvkereskedésben. — De lám, hogy elbeszélgetek itt, mintha az üzlet­embereknek nem volna egyéb dolga, mint egy nő beszélgetését hall­gatni. De ön meg fog bocsátani, mert megfeledkez­tem magamról. És meg fogja engedni, hogy még egy­szer megköszönjem segítségét. Én sokat olvasok és majd minden nap be fogok ide jönni, és sajnálnám, ha azt gondolná, hogy én csak sokat beszélek és keveset veszek. Szabad kérdenem, hogy áll az idő? Ah, hu­szonkét percz. Köszönöm szépen. Meg fogom igazíta­ni órámat ez alkalommal.« De úgy látszik, nem volt képes óráját kinyitni. Ismételve megkísérte, de hasztalan. Erre a segéd megkérte, reszketve a vakmerőség felett, hogy se­gítségére lehessen. Sikerült neki. Önelégültségtől sugárzott, a nő örvendő arczának és csábos szavakba foglalt köszönetének befolyása alatt. Aztán még egy­szer pontosan megmonda az időt, és vigyázva nézte, hogy forgatja lassan a mutatókat, míg a kellő helyet baj vagy életveszély nélkül eltalálta, és azután olyan boldog volt, mint egy férfiú, ki embertársát nagy ve­szedelemből kiszabadítá, s hálát adott istennek, hogy nem élt hiába. Laura még egyszer köszönetet mon­dott neki. Szavai kellemes zeneként hangzottak az ifjú fülébe. De mik voltak az elragadó mosolyhoz ké­pest, mel­lyel egész testrendszerét elárasztá! Midőn Laura magát meghajtva búcsút vett tőle, már nem szenvedett gyötrelmeket, mint az alatt, mig annyi szomorú pillanatig pellengére volt állítva, hanem Laurának hódítása lajstromába tartozott és boldog rabszolgája volt, és szive keleti ormai felett fel­vir­radt a szerelem hajnala. Azon óra körül lehetett az idő, midőn a közjóté­konysági appropriationalis bizottságának elnöke meg­szokott jelenni. És Laura az ajtó elé lépett,kémszemlét tartani. Feltekintett végig az utczán, és csakugyan. (Folytatása következik ) veszi-e a vasutakat. A szövetségtanács még nem mondta ki döntő szavát s úgy látszik, hogy a sikerre nem nagy kilátása lehet itt Bismarcknak , mert egy tizennégy tagból álló kisebbség elegendő arra, hogy a szövetségtanácsban megbukjék az előterjesztés. S hogy az előterjesztés ellenségei képesek lesznek ezen szavazatszámot összehozni az csak­nem kétsé­gen kívül áll. Az egyes orszá­gok kormányai már­is kifejezték a birodalmi kanc­ellár kívánságával ellentétes hajla­mukat, nem akarnak lemondani arról, hogy nekik sa­ját vasutaik legyenek. Az anyagi kérdések terén a németeknél megszűnik minden kedélyesség. Nagyon féltékenyen ragaszkodik ott minden város, s minden kis iparkamara is ahhoz, hogy a mi befolyása van a közgazdasági ügyek terén, azt el ne veszítse. Már­pedig mindenki tudja, hogy egy vasút nagyon sokat tehet a lokális érdekek előmozdítására, vagy háttér­be szorítására. Ebből lehet kimagyarázni azt, hogy még azon magas nagy nemzeti c­élok, melyeket a birodalmi vasutak eszméjének előmozdítói hangoztattak, sem Szászországban, sem Bajorországban, sem Würtem­­bergában nem találtak viszhangra, sőt még oly fér­fiak mint Wirchoff és a haladási párt más kitűnő tagjai a porosz kamarában is a birodalmi érdek el­len s a partikuláris érdek mellett szólaltak fel. Azt mondták, hogyha Poroszország feláldozza vasutait akkor közgazdasága megkárosittatik, mert csak azt kell tekinteni : építene-e a német birodalom Porosz­­országnak annyi vasutat, a­mennyit Poroszország magának épített. S vájjon az úgynevezett magasabb állami érdekek mellett nem szorulna-e mindig hát­térbe az egyes kisebb országok külön speciális ér­deke ?­ Hogy a helyzetet világosan át lehessen tekin­teni, tudni kell, hogy az egymás ellen küzdők négy külön csoportot képeznek. 1. A magán vasúttársula­­tok szigorúan conservativek, az a hajlandóságuk, hogy a forgalmi monopóliumot lehetőleg biztosítsák maguknak ; önrendelkezési jogukat a tarifa ügyben nem áldozzák fel, s a versenyt mindig le tudják rázni a nyakukról cartelszerződések által, a­minek aztán a nagy­közönség fizeti meg az árát. Ők szeretik ugyan a versenyt, de nem az olyat, a minőt a kereskedő kö­zönség kíván, hanem azt, mely a vasuttársulatok szö­vetségére s hatalmuk növelésére vezet. 2. Az állami vasúti igazgatóságokban más ér­dekek uralkodnak. Ezek a versenyt mindenáron meg akarják törni, de nem az által, hogy egy uralkodó közegnek rendeljék magukat alá. Ők csak azt akar­ják, hogy saját államukban legyen egység a vasúti ügyekben, a szövetséges országokban nem bánják, ha fennmarad is­ a versenyküzdelem, sőt ezt még saját országos érdekük oltalmára szolgálónak is tekintik. Az önálló tarif­arendelkezésről való lemondást pedig a teljes abdicatióval egyenlőnek veszik. 3. A birodalmi bankrendszer képviselői a vas­úti kérdést egyszerűn hatalmi kérdésnek tekintik. A­ki az összes németországi vasutak felett rendelkezik, az hatalmasabb ur, mint a­ki a mostani Németor­szágnak parancsol; azt tartják, hogy a szövetséges állam vasutai által centralizált állammá válik s hogy a közgazdasági téren ép úgy nagyobb hatalmat ké­peznek a vasutak egyesítve, mint midőn a sok kis államok hadserge eg­gyé tömörül. Ha egyszer a vas­­utügy központosítva van, akkor az egész birodalom forgalmi életének is egy oly centruma lesz, a­hova minden közgazdasági törekvés gravitáli­s. És végül ezekkel szemben áll a negyedik csoport, mely a vasutak egyesítését nem politikai, hanem tisztán a közgazdasági, a comm­ertialis érdek szempontjából kívánja. A főfelügyeleti jogot ők is a mindent szabályozó birodalmi közegnek kívánják ugyan átengedni, de a tarifa kérdése fölött a hatal­mat szerintük minden egyes államban egy oly tanács intézze, melyben minden egyes érdekelt társulatnak szavazata legyen. A központi hatalommal való vissza­élést vasútügyekben sokkal veszélyesebbnek tartják ők, mint a mostani zilált állapotot. Elképzelhető ezek alapján, hogy a porosz kép­viselőházban minő ellentétes érdekek, kézpontok és törekvések lettek a vita folyamában előtérbe hozva. A »N. Fr. Pr.« azt mondja, hogy a szavazás ered­ménye nem prejudicál egyik iránynak sem , mert senki nem mondhatná meg, váljon a többség a vas­­útügy centralizációjában a nagy complexumok igaz­gatásában csakugyan feltalálni véli-e azon eszközt, mely által a jelen nagy bajain segíteni lehessen.­­ Maga a vita is nagyon zilált volt. Camphausen és Achenbach elutasíták maguktól azon gondolatot, mintha a magánvasutakat megvétetni szándékozná­nak. Friedenthal miniszter ellenben egy olyan beszé­­det tartott, melyből azt lehet következtetni, hogy ő a tiszta állami vasutrendszer mellett van. Azonban bárminő legyen a tárgyalás lefolyása által előidézett külső hatás, s az ügy tovább­fejlesz­tésére mutatkozó kilátás, annyi bizonyos, hogy a ho­zott határozat nem puszta formalitás, hanem annak, ha tén­nyé válik, már magában véve is messzire ki­ható hordereje van. Mert a birodalmi hatalom ezál­tal egyszerre oly nagy hódítást tesz, a­minőt fegyver által sem lehetett volna egy­könnyen kiküzdenie. A porosz tiszta állami vasutak hossza 4100 kilométer, az állami üzletben levő társulati vasutaké 2470 kilo­méter, ezekben együttesen pedig 600 millió tallér tő­ke van beruházva. Ha már most a birodalom kezébe kapja ezen complexumot, oly hatalmat képezend, mel­­ly­el minden egyes szövetségi kormánynak na­gyon számot kell vetnie; s a birodalmi főfelügyelet j­oga a praxisban egészen más­féle teend ekkor, mint­ha a birodalmi hatalom kezében nem volnának vasutak. A táviratok mint a tulajdonjog tárgyal. A távírdának, részint mint az egész polgáro­­sult világon elterjedt önálló közlekedési intézetnek, részint mint a vasúti közlekedés nélkülözhetlen se­gédtényezőjének a közéletbe vágó jelentősége olyan nagy, miszerint az átalánosoktól sok tekintetben kü­lönböző jogviszonyainak rendezése czéljából táv­­irdai törvények és szabályok hozattak, el annyira, hogy mai nap külön távirdajogról már úgy lehet értekezni, mint bányajog­ól, váltójogról vagy egyéb spec­iális jogról. A távirdajogban foglaltató törvényeket és sza­bályokat, valamint azoknak részint közjogi, részint magánjogi természetét most nem taglalgatva, ez al­kalommal csupán a magyar táviratozó közönség szá­mára némely, a távirdajogba vágó kérdéseknek a hazai magánjog szempontjából való fejtegetését kí­sérlem meg és felhívom az érdekeltek figyelmét a napjainkban fejlődő távirdajogra, mint egészen mo­dern intézményre. A táviratokra vonatkozó tulajdonjog fejtegeté­sét megelőzőleg, nézzük, hogy kinek van igénye a magántáviratokhoz, miután azok hivatalban feladat­tak s onnan rendeltetésük helyére továbbittattak. Arra nézve távirda rendszabályaink nyomán a követ­kező felvilágosítást kapjuk: A távirat feladásával, annak szerzője ezen ira­tát vagyis az eredeti táviratot az abban fog­lalt levelezési titkokkal együtt a távirdaintézetre bízza. Azután az eredeti táviratok az egyes állomá­­­­soktól hónaponkint a közp. távírdai számvevőséghez, a díjszabásra és helyes kezelésre vonatkozó felül­vizsgálat végett beküldetnek. Itt az Európán belüli táviratok eredetijei, ille­tőleg átmeneti, felvételei keltük napjától számítva 6 hónapig, Európán kívülre szóló s onnan jött táv­­iratok 18 hónapig őriztetnek s aztán hivatalosan megsemmisittetnek. Az igy beküldött táviratokra nézve tehát a levéltárnoki tisztet a kereskedelmi minisztériumhoz tartozó központi távirdai számvevőség végzi. A megőrzési idő tartama alatt az eredeti táviratok megtekintése vagy htv. másolataik kivétele, rendszerint csak a magukat kellően igazolni tartozó feladó és czimzett feleknek vagy erre külön megha­talmazást felmutató megbízottaiknak, a távirat, hely­i idő — adatainak bemondása után, — van meg­engedve. A táviratokat kezelő hivatalos személyzet azok tartalmát, hivatali esküvel tett fogadalom szerint, mély titokban tartani köteles. A táviratok megtekintésére, illetőleg kiadására vonatkozó kivételekül megemlitendők: 1) hogy bűnesetekben a vádlott egyének és harmadik személyek közt váltott táviratok, mig őri­zetben vannak, a fenyitő biróság ebbeli határozata és a közp. táv.­igazgatáshoz intézendő megkeresése folytán a kir. ügyésznek akár eredetben akár máso­latban hivatalos használatra kiadatnak ; 2) polgári perekben, ha valamely távirat má­solata a bíróságnak bemutatva lett s ennek alap­ján kéretik a perrendtartás illető szabványa értel­mében az eredeti távirat közlése ; 3) ugyanitt megemlítendő a táviratok kéz­besítésére vonatkozó azon kivétel, hogy törvényke­zési gyakorlatunk szerint a csőd alá jutottnak szóló táviratok, úgy mint a postán érkező levelek is, ha a csődbíróság szükségesnek találja az ő megkeresése folytán nem az illető vagyonbukott czímzettnek, hanem a kinevezett tömeggondnak kézbesítendők. A gondnok a táviratok és levelek tartalmát elolvasás után a bukottal közli s ha a tömegre nem vonatkoz­nak, azokat neki ki is adja. A­mint az előbb írtakból kitetszik, az eredeti táviratokra vagy hiv. másolataikra a czimzettnek épen úgy, mint a feladónak, saját használatára egy­formán van igénye. Attól azonban lényegesen megkülönböztetni való a feladónak, mint szerzőnek a táviratokra vonat­kozó tulajdonjoga, mert miután az 1861. évi ország­bírói értekezlet kijelenté, hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvények oltalma alatt áll, igénytelen véleményünk szerint ez oltalmat hazánkban a távirat feladója mint szerző bízvást igénybe vehetné, ha ugyan e részben elmeszü­lemé­­nyei irodalmi vagy egyéb maradandó becset, illetőleg más tekintetben jelentőséget bírnak. Ezek előre bocsátása után annak ismertetésére, hogy mily sajátlagos tulajdonkereset tárgyai lehetnek a táviratok, a New­ Yorkban megjelenő »Journal of the Telegraph« legutóbbi száma nyomán közlöm a következő tanulságos jogi esetet: New­ Yorkban ugyanis az »Associated Press« nevű társulat a világ minden részében, nevezetesen Európában ügynököket tart a végett, hogy azok a számára a nagyobb pénzpiaczokon jegyzett tőzsdei árfolyamokat s egyéb kereskedelmi s gazdasági híre­ket áttáviratozzák. Nevezett társulat e táviratokat »külföldi pénz­ügyi hírek« (foreign financial news) czímen az ame­rikai hirls­póknak és más megrendelőknek, előfizetők­nek a megszavait tetemes díjért engedte át hasz­nálatra. E társulattól 1772-ben Kiernan F. nevű new­­yorki vállalkozó a szóban levő táviratoknak, megér­kezésük után 15 perezre való kizárólagos használati jogát megszerezte ugyancsak a fent említett czélból t. i. hogy azokat a nála e végre megrendelést tevő hír­lapoknak és más előfizetőinek pénzért átengedje. Kiernan előfizetői közt volt egy Abbott E. nevű egyén, ki az »Associated Press«-el versenyző »M. Quotation Telegraph Company ® ügynökeként az em­lített előfizetés útján megkerített táviratokat ez utóbbi társulatnak, melynek szolgálatában állott, haladéktalan további használatra engedte át. Így tör­tént, hogy a M. Quotation Teleg. Comp, melynek az említett versenytársához hasonló üzletköre és saját távirda-hálózata van, előfizetőinek sokkal jutányosab­ban és csaknem egyidejűleg küldhette meg a többször említett táviratokat, melyek összegyűjtése, megszer­zése, mint a föllebbiekből következtethetni, külön ügynöki fizetések és a drága kábeldíjak az »Associa­ted Press«-nek illetőleg Kiernan F. nevű jogutódai­nak tetemes költségbe kerültek. Ennél fogva Kiernan magát jogaiban megrövi­dítve érezvén, a Quotation Telegr. Comp. és ennek Abbott F. nevű ügynöke ellen táviratainak jogellenes használása miatt, illetőleg azok ilyetén továbbterjesz­tésének eltiltása végett pert indított. Egy newyorki főbíróság e vitás ügyet érdemle­gesen eldöntvén, felperes kérelmének helyt adott és alperest a megjelölt táviratok tovább terjesztésétől eltiltotta és a felszámított költségekben elma­rasztalta. Az indokolásból leginkább kiemelendő, hogy a bíróság a táviratokat a tulajdonjog tekintetében a postai levelekkel egyenlő természetüeknek találta, már­pedig az ottani magánjognak a postai levelekre vonatkozó szabványai szerint a tulajdonjog a levél íróját s nem a czímzettet illeti, azért per analogiam a fönforgó esetben a tulajdonjog az említett távira­tok feladóival érdekközösségben levő felperesnek meg­­ítéltetett. Ez esetből azon tanulságot meríthetjük, hogy jóllehet abban nem a feladó, illetőleg szerző vindi­kálta magának a tulajdonjogot, hanem a feladóval érdekközösségben levő s igy jogilag azzal egy sze­mélynek tekinthető vállalkozó, e tulajdonjog mégis megitéltetett a részére ; annál inkább megítélhető lenne ily tulajdon, ha ezt a feladó még gyökösebb t. i. szerzői jogczimen keresné. Ez alkalommal végül átalános tudni­valókal megjegyezzük még, hogy az eredeti távirat nem azon távirati tudósítás, mit a hírlapok saját le­velezőiktől e czímen közzé tesznek, hanem a­mint a kezdetben előadottakból kitetszik, azon irat, mely le­­táviratozás végett a hivatalban feladatok, valamint hogy a távirat (telegramm­) elnevezés helyett korábban fölváltva használni szokott sürgöny (de­­pesche) elnevezés, a múlt évben Szt.­Pétervá­­rott tartott nemzetközi távirdai értekezlet ebbeli határozata szerint, értelemzavar kikerülése végett hi­vatalosan mellőzendő, ennek folytán a szóban levő fogalom megjelölésére a távirat szó a kizáróla­gosan jogosult. Garay János. A főjegyző jelenti, hogy a fővárosi gyógyszer­tárban a megválasztott gyógyszerésznek Urbán Jó­zsefnek megválasztatását a belügyminisztérium jó­váhagyta. Tudomásul vétetik. A közgyűlés ezután napirendre tér. A napirend első tárgya a tanács és jogügyi bizottság előterjesztése a zálogra kölcsönző üzletekre alkalmazandó szabálytervezet megállapítása tárgyá­ban. E tárgyban az iparrendészeti bizottság a tanác­­­­csal egyetemben már dolgozott ki egy javaslatot, mely a közgyűlésnek egyszer már be is terjesztetett. Akkor azonban a közgyűlés nem vette az ügyet tár­­gyalás alá, hanem elrendelte, hogy a rendkívül fon­tos ügyet az iparrendészeti bizottság a jogügyi bizott­sággal együttesen is tárgyalja, s ezzel együtt terjes­­­szen elő javaslatot. A javaslat fekszik most a közgyű­lés előtt. Mielőtt a tervezet tárgyalás alá vétetnék, Ráth (gyáros) átalánosságban két indítványt terjeszt a közgyűlés elé. A zálogkölcsönző intézetek szabályo­zásával ugyanis ez intézetek száma tetemesen csök­kenni fog, s így a közp. kir. zálogház forgalma is apad, azért azt indítványozza Ráth, hogy a főváros is helyezzen el a kir. zálogházba magántermészetű be­téteket, mint azt egyéb intézetek, pl. a postahivatal, teszik. Másik indítványa ez: keressék fel a keresk. minisztérium, hogy igyekezzék a kir. zálogházat újjá szervezni, s minél előbb még legalább két ily intéze­­tet létesíteni. Ezek egyike, szóló nézete szerint, a Duna jobbpartján, a másik a Terézvárosban lenne el­helyezendő.­­ Ez indítványokat a közgyűlés később, midőn a szabályrendeletet már megállapította, vette tárgyalás alá. Tárgyalás alá vétettek ezután a beadott terve­zetnek egyes pontjai. Az első pontnál, mely elrende­li, hogy az ily üzletek tulajdonosai mielőtt iparenge­délyért folyamodnának, 10,000 frt biztosítékot tar­toznak letenni. Tavaszi azt indítványozza, hogy 10.000 frt helyett 6000 vétessék föl a szabályzatba. A közgyűlés Tavaszi indítványát elveti. A szabály­tervezet szerint az egyes zálogüzletek tulajdonosai nyithatnak fióküzleteket is, azonban minden egyes fiók után szintén 10.000 frtot tartoznak biztosítékul letenni. Ráth (gyáros) itt nagy összegnek tartja a 10.000 frtot, mivel így az alsóbb néposztálynak szük­séges zálogüzletek tetemesen megfogyatkozhatnak. A közgyűlés Szabóky felszólalása után a 1 10.000 frtot fogadja el. Ráth kimondatni kívánja azt is, hogy hamis bukásban bűnösnek talált egyéneknek ne engedtes­sék meg zálogüzletet nyitni. Stiller azonban kifejti, hogy a zálogüzlet is iparág lévén, iparának folytatá­sától bármely bűnöst sem lehet eltiltani. Rath erre indítványát visszavette. A szabályrendelet részletesen intézkedik arról, hogy mily tárgyakat lehet elzálogosítani, milyeneket nem. E kérdés fölött hosszabb vita támad. A sza­bályzat szerint átalában zálogba szabad venni min­den ingó tárgyat, mely köztulajdont képez, vagy melynek tartása tűzveszél­lyel nem jár. Ráth indít­ványozza, hogy engedtessék meg a hivatalnokok fize­tési iveit, továbbá az egyes intézetek által kiadott zálogjegyeket zálogba venni. A közgyűlés az első indítványt (a hivatalnokok fizetési ivekre vonatkozó­lag) elveti, a másodikat elfogadja. K­a a­n aggodalmát fejezi ki a fölött, hogy a szabályzat minden ingó tárgy elzálogosítását megen­gedi. Felemlíti, hogy fordult elő eset, midőn egy csa­lád gyermekét akarta zálogba tenni. Indítványozza, hogy csak oly ingó tárgyak legyenek elzálogosítha­­tók, melyek »forgalomban vannak.« Felvilágosítják, hogy a szabályzat szövegében a »tárgy« szó ki­zárja azon lehetőséget, hogy gyermekeket (tehát sze­mélyeket) lehessen elzálogosítani, s a közgyűlés a Kaan indítványozta pótlékot nem fogadta el Kiemeljük a szabályzatnak azon figyelemre méltó pontját, mely a zálogüzlettel űzött legnagyobb visszaéléseket szünteti meg, s melyet a közgyűlés egy­hangúlag elfogadott. Azt t. i., mely szerint megtilta­­tik, hogy a zálogosító bizonyos időpontig az állítólag eladott tárgyat visszaválthassa, ennek lejártával azon­ban tulajdonjogát elveszti. Hosszas vita támadt azon kérdés fölött, hogy szabad-e a zálogra kölcsönzőnek a zálogbavett tár­gyat még egyszer elzálogosítani. Ráth megengedhe­tőnek tartja, hogy e tárgyakat a kir. zálogházban el lehessen zálogosítani. A közgyűlés Mátyás felszóla­lására nagy többséggel elveti Ráth indítványát. — A zálogközvetítésekre nézve, melyek a kir. zálogház fiókjaiul tekinthetők, az határoztatott, hogy ezek a náluk zálogba tett tárgyat az elzálogosítás után azon­nal tartoznak a kir. zálogháznak átadni, s az arról szóló jegyet legalább 3 nap alatt tartoznak a kir. zálogházból kivenni. A további szakaszok közül megemlítendők ezek: A zálogra kölcsönzőnek a kamatlábon kívül egyéb illetéket követelni tilos ; a kamatláb a zálog­üzlet helyiségében feltűnő helyen kifüggesztendő. — A kiváltási határidő leteltével, az elzálogosított tár­gyak a tulajdonosok értesítése nélkül elárverezhetők, az árverés eredményéből először a kölcsönző költsé­gei (a kölcsönzött összeg és a kamatok) fizetendők ki; a fennmaradt összeg a fővárosi letéti pénztárban tétetik le, s ha a tulajdonos 1 évig nem jelentkezik, az összeg a szegények alapja javára fog fordíttatni. Ha a zálogba tett értékpapírok értéke időköz­ben oly mérvben csökken, hogy a kölcsönzött öszeg veszélyeztetve van, a zálogba vevő tartozik a papír elzálogosítóját, kinek lakását és nevét az érték­papír elzálogosításakor mindig föl kell jegyezni, fel­szólítani, hogy a különbözetét egyenlítse ki, mit ha a papír tulaj­donosa megtagad, a zálogba vevő a pa­pírt azonal eladhatja. A szabályzatnak utolsó pontja az, hogy min­den most fenálló zálogkölcsönző üzlet tulajdonosa köteles e szabályzatban foglaltaknak azok életbe lé­pése után 30 nap alatt eleget tenni, a mit ha elmu­laszt, üzlete azonnal bezáratik. A tárgyalás befejeztetvén, a szabályzat a tett változtatásokkal együtt össze fog állíttatni s a bel­ügyminiszternek fölterjesztetni. A közgyűlés azután Ráth fentebbi indítványát veszi tárgyalás alá. Az első indítványra vonatkozólag, hogy t. i. a főváros helyezzen el pénzeket a kir. zá­logházban, a tanácshoz utasittatik. A második indít­vány részét, mely szerint a keresk. miniszter felszó­lítandó lenne, hogy a kir. zálogházat újjá­szervezze, a közgyűlés nem fogadja el, minthogy ily felszólítás csak oly módon lehetséges, ha a feliratban a zálog­házon életbe léptetendő változtatások is ki lennének jelölve. A két újonan felállítandó kir. zálogházra vonatkozó indítvány elfogadtatott, s ily értelemben a főváros feliratot is fog a keresk. miniszterhez intézni. A közgyűlés holnap folytattatik. A fővárosi bizottság közgyűlése. — I. nap. — — május 3. Mielőtt a közgyűlés napirendre térne, Barna főjegyző jelenti, hogy Fáik Miksa a főváros pénzügyi és gazdasági bizottságának tagja e tagság­ról lemondott, mivel elfoglaltatás miatt annak ülé­sein nem vehet részt. Minthogy a gazdasági bizott­­­­sági tagságról utóbbi időkben többen lemondtak, azért a közgyűlés felszólítja a tanácsot, hogy az itt üresedésben levő helyekről a jövő ülésben tegyen jelentést. K­ÜLFÖLD: A félhivatalos »Turquie« a legutóbbi monteneg­rói eseményekről a következőket írja : »Informatió­­ink szerint Zichy grófhoz Ferencz József császár meg­hagyásából egy sürgöny jött, melyben ő felsége alka­­lomszerüleg értésére adta az ottomán kormánynak, hogy tartózkodni fog minden hirteleni actiótól Mon­tenegró ellen s azon biztosítást adta, hogy e fejede­­­­lemségtől kívánni fogja a Niksics élelmezésére szük­­­­séges élelmi­szerek szállításának megengedését. Ki­jelenté még a császár, hogy minden igyekezetét arra

Next