A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-04 / 103. szám

103. szám. XIV. évfolyam. Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési fi­j: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 frt — ki 11 hónapra........................................... » Az esti kiadás postai különküldéseért f­elülfizetés negyedévenkint ... 1 * * Az eMifizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhet,«, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Kiadó­ hivatal: *9 Előfizetési felhívás XIV-cUb. évi folyamára. Előfizetési tó: itr.•! i­s ■HP* Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A >HON< kiadóhivatal». Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, május 3. 1867 és 1876. A két kiegyezés előzményei, egymáshoz való viszonya és következményei érdekes összehasonlitási tárgyat nyújtanak. Lesz al­kalmunk e kérdéseket minden oldalról meg­­világítni, mert az bizonyos, hogy a két ki­egyezés közt van kapcsolat és csak az elfo­gultság tagadhatja, hogy az elsőnek politikai tényezői és nemzetgazdasági eredményei ha­tással ne vol­nának és lennének a másodiknak, nemcsak keletkezésére, de eredményére is. A­ki ellensége a dualizmus j­e­l­en alakjának, az kárhoztathatja egyiket is, másikat is, de a­ki híve a monarchia két fele közt létező politi­kai közös ügyeknek és ezekből eredő szoros kapcsolatnak,annak nem szabad tagadnia, hogy még természetesebb a közgazdasági kapcsolat és, hogy mindenik félnek köteles­sége, ha mindjárt áldozatokkal is, kikerülni a közgazdasági h­arczot és úgy, mint a politi­kait ; mert az előbbi még jobban megront­hatja a monarchia kapcsolatát, kényesebb helyzetbe hozza az uralkodót, mint az utóbbi. De most nem akarunk e temával töb­bet foglalkozni, csak egy pillantást vetünk még az 1867-iki és 1876-iki alku tényezőire és körülményeire. Provokált erre a »Pesti Napló« mai czikke, melyben az 1867 iki ki­egyezés alkotói vannak dicsőitve, és az 1876- diki kiegyezés szerzői gyalázva; amazokról az van mondva, hogy nagyok, emezekről hogy törpék; az 1867-iki szerződésről az van mondva, hogy azzal »az ellenséges ud­var, hatalmas katonai párt« daczára volt ki­­viva — alkotmányunk, a mi nagy alkotás; — és most, bár »a pillan­at ked­vező volt« ,az önálló, a nemzet érdekeinek meg­felelő nemzetgazdasági politika el van ejtve s ki tudja, hogy az országnak Ausztria érde­kében való kiszivattyuzása tíz év alatt mire juttatja a nemzet sorsát?« így hasonlítja ös­­­sze a »Pesti Napló« a két kiegyezés ténye­zőit, előzményeit és várható ered­ményét. Ezt teszi az a »Pesti Napló«,mely az 1867-iki kiegyezés tíz évi tartamát köz­­gazdasági szempontból sem tartá »kiszivat­­­tyuzásnak«, hanem vívmánynak; most e közgazdasági állapotnak általa sem tagadható javított (bankkal, resti­tutio megszüntetésével ellátott) bár ki nem elégítő kiadását »kiszivattyúzásnak« nevezi! Ezt mondja az a »Pesti Napló«, mely (mint tegnap kimutattuk) azt mondta vasárnap, hogy a »kormány becsületére válik« eljárá­sa, hogy csak a monarchia és­ dualizmus e­l­lenségeinek nem felel meg »a kor­mánynak a vámkérdésben és bankkérdésben­ elfoglalt álláspontja. Az ilyen lappal, mely két nap alatt ily különböző dolgokat beszél, nehéz komolyan szóba állani. Azonban kénytelenek vagyunk megje­gyezni, hogy nemcsak az eredmények feltün­tetésében, de még a körülmények és ténye­zők jellemzésében is igazságtalan a »Napló.« Ha ő azt állítja, hogy 1867-ben az udvar el­lenségünk volt, akkor valótlant állított; de ha azt mondta volna, hogy a dolgok természete szerint is, 1867-ben több segítségünkre volt jogaink kivívásában az udvar, mint most, ak­kor mondott volna igazat. Ha erősnek mondja a kudarczot vallott katonai pártot 1867-ben, nem t­udjuk, hogy miből következteti, hogy most gyengébb. És elfelejti a két fő különbséget a két helyzet közt: akkor egy megvert, szétbomlásnak indult Ausztriával szemben ál­lottunk mi, kiknek nem volt mit­­ koczkáztat­­nunk, csak nyerhettünk és egész Európa mellettünk volt, most pedig a »beati possi­dentes« -ekkel szemben kelle harc ölnünk, ne­künk kik 1867-ben elkövetett mulasztás miatt birtokon kívül voltunk. És, ha a »Nap­ló« szemét az osztrák pártviszonyok és nem­zetközi helyzet előtt behunyni nem akarja, akkor tudni fogja, hogy Ausztriával való nemzetgazdasági harczunk mily koczkázat­nak tehette volna ki most­ nemzetközi békén­ket és alkotmányos fejlődésünket is. Igaz, hogy ez Ausztriára nézve is parancsoló kö­rülmény lehetett volna, de azt his­szük, hogy az nem a magyar kormány hibája, hogy Ausztriában nem sokra becsülik az efféle dolgot. A »nagy« és »törpe« államférfiakat összehasonlítani nem akarjuk, de nem­­ tehe­tünk arról, hogy Deák, Eötvös meghalt és csak Trefort, Lónyay élnek az akkori főté­­nyezők közül. Azonban ezek közül az első ott van a »törpe« államférfiak közt, megköté a szerződést; a második, igaz, nincs ott; de hisz az ő terve az volt, hogy a fo­gyasztási adó közössé tétessék. — Ha a »Pesti Napló« azt hiszi, hogy ez tette »nagy« államférfivá Lónyayt — tőle ezt a dicső­séget nem irigyeljük. Hogy pedig a Deákpárt gárdája elfogadja, kielégítőnek tartja a megoldást, arról a »Pesti Napló« is meggyő­ződhetik, ha a miniszterelnöknél vagy ma­gánkörben tett nyil­tkozatokat összeállítja. De a fő baj az, hogy a »Napló« máskép gondolta a fusiót. Azt várta, hogy a volt bal­közép az 1867-ki szerződés »mindazon anya­gi rendelkezéseit meg fogja jobbítani, me­lyek károsnak vagy tökéletlennek bizonyul­tak be.« Csodálatos! De hát miért várta ezt épen csak Tiszától és társaitól, hisz ott van a fusió másik tényezője, ennek módjában volt ezt tenni 1867 óta folytonosan és most is szava volt a dologhoz, miért felelős csak Tisza az eredményért? Mert »várni« és »akarni« sok mindent lehet, de nemzetközi alkuban nem az egyik fél tehetségétől és akaratától függ az eredmény. Ott szava van a másik fél erejének és követelései­nek is.És ha mi most gyengébbek vagyunk Ausztriával szemben, mint 1867-ben: ez nem a Tisza kormány hibája. Már pedig a gyen­gébb követeléseit, bár­hogy kiabál, le­­győzi az erősebb tagadása. Azt mondja a »Napló,« hogy újabb kö­zös ügy van. Érti a bankot. Egy kis igazsága van. Csak az a baj, hogy eddig ez a közös ügy önállóan nem létezett, tehát a sem­miből jött létre és ez egy kis különbség a többi közös ügyhöz képest, mert ezekben befolyást, jogot veszít, anyagilag áldoz, azokban nyer az ember. Különben 10 év elég idő volt arra, hogy Lónyay és Kerka­­polyi megteremtsék az »önálló« bankot, hogy megakadályozzák az »új közös« ügyet, miért nem követelte tőlük a »Napló« ezt, miért helyesli, hogy elmulasztók ? . . . Nem akarjuk e polémiát folytatni. Keserű lenne! A Tisza-kormány egyezségét teljes joga van ugyan mindenkinek kár­hoztatni, de legkevesebb van a »Napló« és a néhai »Reform« munkatársainak és patrónu­­sainak. Ezt akartuk egyszer, mindenkorra, megmondani. — A szabadelvű­ párt ápril 6-án (szombaton) d. a. 6 órakor saját helyiségében értekezletet tart. — A képviselőház máj. 5 -kén pénteken d. e. 11 órakor ülést tart. — Ghyczy Kálmán a képvise­lőház elnöke. — A delegatiók, a »N. fr. Presse« sze­rint, május 15-kére fognak összehivatni. Andrássy gróf bécsi útja okozta a halasztást. A »P. Lloyd«­­nak az írják, hogy az összehívás napja még nincs megállapítva. Budapest, 1876. Csütörtök, május n. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Gyűjtésünk az árvízkárosultak részére. Újabban a következő adományt vettük: Múlt hó 26-án a vízkárosultak javára Nagy-Ta­­polcsánban tombolajátékot rendeztek, mely 350 ftnyi tiszta jövedelmet hozott, ebből a rendezők felét egye­nesen átküldték a nyitramegyei vizkárosultaknak, másik felét pedig elküldé hozzánk: Csorbay József pénztárnok 175 frt — kr. Hozzáadva ehhez a már ki­mutatott s nyugtatott 5350 frt 73 kr., 7 arany, 50 frank aranyban, 2 ezüst tallér és 3 ezüst húszast. Begyült eddig nálunk 5525 frt 73 kr., 7 arany, 50 frank aranyban, 2 ezüst tallér és 3 ezüst huszas. E 175 frtot átadván a belügyminisztériumnak, a hozzánk eddig befolyt adományokat mind rendel­tetése helyére juttattuk. — Az adórestitutió kérdésében kö­vetkező polémiát folytat a »N. fr. Pr«-vel a »P. L1.« Az előbb nevezett lap ezt írta: »Biztosan tudjuk, hogy a »P. L1.« közleménye, mely szerint a vámres­­titutióra vonatkozólag a magyarokra nézve kedve­zőbb kulcs fogadtatott el, alaptalan, s hogy kormá­­nyunk ezen kérdésben sem távozott el programmjá­­tól.« Erre nézve a következőket kell megjegyeznünk — mondja a »P. Lt.« : Informatióink szerint mikor az adórestitutió kérdése szóba hozatott s a magyar kormány erre vonatkozó követelése elvben acceptál­­tatott, mindkét kormány által más más mód ajánlta­­tott az összeg kiszámítására. Miután mindkét módon megtörtént a kiszámítás, az osztrák kulcs szerint egy, habár jelentéktelen differentia mutatkozott Ma­gyarország javára és az osztrák kormány, mint ezt másként várni nem is lehetett, elég lojális volt arra, hogy az általa ajánlott kiszámítási methodust még akkor se vonja vissza, mikor az a magyar calculussal szemben egy kevés plusz tüntetett föl. így adták elő nekünk a dolgot s a »N. fr. Pr.« láthatja ebből, hogy mindenesetre igaza van mikor azt állítja, hogy »az osztrák kormány e kérdésben nem tért el eredeti programmjától«, de hogy e mellett nekünk is igazunk van, midőn állítjuk, hogy a vámrestitutióra vonat­kozólag a »Magyarországra nézve kedvezőbb kulcs fogadtatott el.« — Ez egyike azon ritka eseteknek, midőn mindkét vitázó félnek igaza van. — A bécsi alkuhoz. A kiegyezés jelen stádiuma, mint értesülünk, következő: A király ő felsége alatti minisztertanács megegyezései egy jegy­zőkönyvbe foglaltattak, melynek mellékleteit fogják a különböző törvényjavaslatok képezni. Ki lön mondva, hogy Ausztria és Magyaror­szág közt következő vámszerződés jött létre; itt hivatkozás van az alkotandó szerződésre, de az alapelvek ki vannak mondva: t. i. a vámtételek ter­­mészete és az új vámtételek megalapítása. A fogyasztási adókról az van mondva, hogy a restitutio ezentúl az illető országok termelése arányában fog a monarchia két fele által viseltetni. A qvóta kérdésében csak arra kötelezték a kormányok magukat, hogy a parlament­ S­ziknél oda fognak hatni, hogy a legrövidebb d­ő alatt regnikoláris deputatiók küldessenek k­i a quóta megállapítására és e tekintetben a kor­mányok oly javaslatot tesznek, hogy annak ará­nyai ne változzanak. A bankkérdésről szóló egyezség külön jegyző­­ö­nyv tárgyát képezi. A vámszerződésre vonatkozó néhány elvi­ meg­állapodás (hajózás, consulatusügy stb.) mi már a kö­zös jegyzőkönyvbe nem volt felvéve , a két szakmi­niszter által ma jön megállapítva. Tisza, eljövetele előtt, ő felségétől fogadtatott­ A miniszterek és szakreferensek haza­jövetelé­ből arra lehet következtetni, hogy a tárgyalások a két kormány közt csak később, lehet, hogy a delegátiók ülésezése alatt, Budapesten fognak folytattatni. — Belgrádban, mint onnan írják, at­tól tartanak, hogy a szerb kormány nem lesz képes eleget tenni kötelezettségeinek Párisban, Berlinben és Bécsben. Hogy mily csekély az áldozatkészség és harczias szellem Szerbia intelligens és birtokos osz­tályánál, legjobban abból látszik ki, hogy az ország második városában, Kragujeváczban nem gyűlt be több 890 darab aranynál az »önkénytes« kölcsönre, ezzel az összeggel pedig aligha lehetene visszakergetni a törököt Ázsiába. Bécsi lapok a kiegyezésről. Valamennyi bécsi lap természetesen a nap ese­ményéről, a kiegyezésről ír. Átalában kedvezőleg nyilatkoznak, elégültek az eredmén­nyel, habár azt teljes részleteiben még nem ismerik, nem ismerhetik. Örülnek, hogy a kiegyezés által eleje vétetett a be­­láthatlan katastropháknak. Egyedül a »Deutsche Ztg« mondja azt, hogy a kiegyezés által »a magya­rok nyertek«, még­pedig oly mértékben, hogy a bi­rodalmi tanácsnak lehetetlenné van téve a kiegye­zést elfogadni. Adjuk alább a bécsi lapok jelentő­sebbjeinek nézeteit, tartózkodva egyelőre minden re­flexiótól vagy polémiától. A »N­e­u­e fr. Presse« ezeket mondja : »A kiegyezés elvileg meg van kötve. A közjogi és nemzetgazdasági viszony Ausztria és Magyarország között lényegében változatlan marad. Ez nagyjában és egészében véve eredménye azon hosszú és változó szerencsével folytatott tárgyalásoknak. Hogy a ki­egyezés megnyittassék és ez­által elője vétessék egy mélyreható államválságnak­ volt a nép óhajtása és ezen­ óhajtásnak elég tétetett. A birtoknak mély nyugtalanitása, mely a birodalom két fele között ki­fejlett, heves tusa által idéztetett elő, már lecsende­sedhetik és helyet adhat a monarchia politikai hely­zete nyugodt, és bizalomteljest fontolgatásának. Ezen álláspontból csak őszinte megelégedéssel lehet tudo­másul venni mindazt, a­mi ma (május 2.) a közös ér­­tekezleti asztalnál végbement. A megkönnyebülésnek érzete fogja megszállni a népet, mert bizonyos már a­felől, hogy a szakítás minden komoly és tán tragikus következményével ki van zárva. A nép soha sem néz szívesen a krízisek elébe, sőt, mint ez­úttal történt volna, a krízisek korszaka elébe. A fenforgó körül­mények között, a forgalom minden megakadása, a külföldi zavarok nyomása alatt az aggodalom mind mélyebbre hatolt s a jövő vészterhesnek látszott. An­nál könnyebben fog most föllélek­elhetni a nép, mi­után ezen gondja el van az­e. Ezen szempontból a kormány, mely a tárgyalásokat a szakítás helyett a kiegyezés pbasisába terelte, nagy érdemeket szerzett magának.« Itt aztán egy kanyarodót csinál a nevezett lap s azt panaszolja el, hogy miért köttetett a szerződés csak 10 évre és miért nem örök időkre, — mert igy a krízis, mely most leküzdetett, csak el van napolva és csak »a viszontlátásra« távozott, hogy annak idején ismét visszatérjen. Azon állam, mely folyton hánykolódik decennális krízisekben nem mondhat dön­tő szót fontos európai kérdésekben; a külföld olvassa­­ úgymond tárgyalásainkat és a szerint mérlegeli az állam erejét és tekintélyét. »Fájdalom, nem békét, csak fegyverszünetet kötöt­tünk, mert csak a jogviszonynak Ausztria és Ma­gyarország között való állandó megállapítása, csak egy változatlan alapokra fektetett monarchia fogná a békét jelenteni. A tárgyalások menetét s a kiegyezés egyes kér­dései fölött nézetét a következőkben adja elő: »Mint nekünk mondják, Andrássy grófnak érdeme, hogy ezen kielégítő eredmény annyi ingadozás, aka­dály és nehézség után végre létesült. Andrássy gróf a kiegyezési értekezleteken a közvetítő szerepét játszta. Ő úgy a magyar, mint az osztrák érdekkel szemben az összbiroda­­lom érdekét képviselte s végül ezen álláspontja győzedelmeskedett. Ez kilátszik azon ki­­egyezés tartalmából, mely a mai miniszteri értekezle­ten megköttetett; minthogy végül az önálló nemzeti bank felállítására vonatkozó speciális magyar követe­lés — ez képezte az utolsó súlyos álláspontot — végül még­is elejtetett, főleg azon indokolásnak tu­lajdonítandó, ezen követelés teljesí­tése fölötte veszélyes lett volna az összbiro­dalom fenállá­sára (!). A magyar kormány kezdettől fogva a magyar sajtó által is elég felületességgel hangoztatott azon ál­lásponthoz ragaszkodott, hogy a vám és kereskedelmi szerződés revisiója és a quota megújítása elkülö­nítve tárgyalandó, míg az osztrák kormány az 1867- iki alkudozások szellemében a két kérdésnek egy­szerre való megoldását sürgető. Most már kiviláglik, hogy a magyar kormány is a két kérdésnek belső, az 1867 sept. 25-ki zárjegyzőkönyvből kitetsző össze­függését belátta. E szerint a revideált kiegyezés azon alapon köttetett meg, hogy az eddigi quota arány: 70 : 30 vagy helyesebben (mióta Magyaror­szág a határőrvidéket át­vette) 68.6: 31... továbbra is főn marad. Ennélfogva egyidejűleg a vám és ke­reskedelmi szerződés megújításával fog előterjesztés tétetni mind a két parlamentnek, hogy az eddigi quotaarány megtartassék. A vámkérdésre vonatkozókig a két kor- A „HON“ TÁRCZÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Márk <?s Warner Károly Dudley. (52. Folytatás.) Úgy látszik körmükre kapariták Balloon his­tóriáját az ingyen szállítandó ládákról és éppen er­ről beszélgettek, midőn a colonel belépett. A colonel hegyéről tövire ismerni akarta azt az egész dolgot, és Hicks elmondta neki. Aztán Hicks komoly pofával igy folytatá: »Colonel, ha ön egy levelet ajánlva ad fel, ez azt jelenti, hogy az önre nézve értékes, ugy­e­bár ? És ha ön 15 centet fizet az ajánlásért, a kormány kö­teles arra különös gondot fordítatni s ha elvész, a teljes értéket is megtéríteni, nemde ?« »Igen, felteszem, hogy így van.« »Jó, hát Balloon senator tizenöt cent értékű limlomot pakolt mind a két nagy kelme ládába, és ezt a másodrendű lomot, öreg csizmákat, nadrágokat s tudja manó mit nem, feladta a postára mint aján­lott küldeményt! Eredeti ötlet volt, és igazi humoros vonás is van rajta. Azt hiszem, több igazi tehetség van a mi nyilvános férfiaink közt mai napság, mint volt régente — sokkal termékenyebb phantasia, sok­kal szerencsésebb találékonyság. Mondja csak, elkép­zelheti-e azt magának, hogy Jefferson, vagy Wa­shington vagy Adams John elküldték légyen ruhatá­rukat postabérmentesen s még­hozzá azt a tréfát te­gyék, hogy a kormány nekik felelős legyen az egész szállítmányért ? Az államférfiak együgyü teremtések voltak amaz időben. Sokkal inkább tudom bámulni Balloon senatort.« »Igen Balloonnak helyén van az esze, ezt nem lehet tagadni.« »Én is úgy gondolom. Beszélik, hogy ő van ki­jelölve a követségre Chinába vagy Ausztriába, és re­mélem, ki is fogják nevezni. Úgy is arra van szüksé­günk, hogy a külföldön egy-egy jó példán­nyal le­gyen képviselve a mi nemzeti jellemünk. Jay Jeim és Franklin Benjámin elég jók voltak hajdanában. De a nemzet azóta nagy haladást tett. Balloon egy olyan ember, a­kiről tudjuk és megbízhatunk benne, hogy ő igaz leend­ő önmagához.« »Igen, és Balloonnak roppant nagy tapaszta­­talata is van a közügyek körül. Ő régi jó barátom. Kormányzó volt darab ideig egyik territóriumon, és igen meg voltak vele elégedve.« »Csakugyan az volt. Az indiánok ügynöke is volt ex officio. Más emberfia az indiánok részére tör­tént appropriatiót elfogadta volna, és a pénzt a gyá­moltalan vadak élelmezésére és ruházatára fordította volna, kiktől a földet elvették a fehérek a civilisáció érdekében, de Balloon jobban ismerte az ő szükség­leteiket. Ő egy állami fűrész­malmot épített a szá­mukra fenntartott pénzen, és rengeteg áron adta el az épületfát — egyik rokona végezte a munkát min­den költség nélkül — azaz nem fizettetett többet magának, mint a­mennyit az épületfa behozott.« »De a szegény indusok — nem mintha sokat törődném velük — mit tett érettük ?« »Nekik adta a lehulló fadarabokat, hogy ke­rítsék be azokkal telkeiket. Balloon governor nem volt kevesebb, mint a szegény indiánok atyja. De Balloon nem áll egyedül, számos igazán nemes oly államférfi van a haza szolgálatában, mint Balloon. A senatus tele van ilyenekkel. Nem ezt tartja-e ön is colonel ?« »Csakugyan, nem tudom. Én a közszolgálatban levőket oly nagyra becsülöm, amennyire csak lehet. Minden nap találkozom velük, s minél többet látom annál inkább tisztelem őket s annál nagyobb hálával viseltetem intézményeink iránt, melyek al­kalmat adnak nekünk, hogy az ő szolgálatukat bizto­sítsuk magunknak. Kevés ország ilyen szerencsés.« »Ez igaz colonel. Egy-egy senatort vagy kép­viselőt meg lehet ugyan olykor-olykor vásárolni, de ők nem tudják, hogy ez gonoszság, és így nem szé­gyenlik magukat. Ők szelídek, bizalmasak, olyanok, mint a gyermekek, és az én véleményem szerint ezek oly tulajdonságok, melyek őket sokkal inkább neme­sítik, mint a legnagyobb vétkes okosság tehetné. Tö­kéletesen egyetértek önnel, Sellers colonel.« »Hiszen« — szólt a colonel vonakodva« — »tar­tok tőle, hogy akadnak olyanok, akik megvásárolják a congressusi széket — oh igen, tartok tőle, hogy ezt teszik — de, amint maga Disworthy senator mon­­dá nekem, ez bűnös, ez igen rosz és alávaló tett, mentsen az ég engem egy ilyen vádtól. Ezt mondta Disworthy. És még­is, hogy ha jól szemügyre vesszük a dolgot, nem lehet tagadni, hogy egészen jól elle­hetnénk némely legtehetségesebb férfiaink szolgá­lata nélkül, ha az ország ellene volna a­z a meg­vesztegetésnek. Ez kemény kifejezés. Nem szeretem használni.« A colonel félbeszakítá beszédét e pontnál, hogy az ausztriai követnél látogatást tegyen, és szokásos udvarias bajlongással eltávozott. XXXVI. FEJEZET. »Batainadon mn-masinaiganan, kakina gaie onijishi­­non.« — » Missa wa onijishining kakina o-masinaiganan, ka­­win gwetch o-wabandansinan.« Baraga. Ljßßsmserr Laura az alatt a könyvárus boltba ment, és el­­kezdé az asztalon elhelyezett nagy választékú köny­vek czimeit nézegetni. Egy nyalka, tizenkilencz­­husz éves segéd pontosan elválasztott hajjal és meg­lepő szolgálatkészséggel serényen odarepült, és szépen mosolyogva barátságosan így szólt : »Mivel lehetek — tán valami különös könyvet óhajt látni.« »Meg van önöknél Taine Angliáról.« »Bocsánatért esedezem ?« »Taine jegyzetei Angliáról« A fiatal úr orrát vakaró oldalt egy plajbás­­­szal, melyet tokjából, füle mellől húzott elő, és egy pillanatig elgondolkozott: »Ah — már látom« (derült mosol­lyal) — Trainet méltóztatik nem Tainet. George Francis Traint. Nincs, nagysád, mi------« »De biz Tainet akarom — ha szabad kérnem.« »Taine . . . Taine. . . Valami imakönyv?« »Nem, az nem imakönyv. Egy oly mű, melyről nagyon is sokat beszélnek most, s melyet messze is­mernek — kivévén azokat, a kik eladják.« A segéd Laurára tekintett, hogy lássa, nem kandikál-e valami hamisság e beszéd megett. De a szép szemek szelíd nyíltsága, melyek az övével ta­lálkoztak, száműzé e gyanút. Elment és a tulajdo­nossal tanakodott. Egyik sem tudott mit válaszolni. Gondolkoztak és egymás közt beszélgettek, és be­szélgettek és gondolkoztak felváltva. Aztán mindket­ten előjöttek, s a tulajdonos szólt: »Amerikai könyv az nagysád?« »Nem, amerikai utánnyomata egy angol fordí­tásnak ?« »Oh, igen — igen — most már emlékszem. Mindennap várjuk, még nem jelent meg.« »Azt hiszem, önök csalatkoznak, mert már egy hét előtt hirdették.« »Hogyan — hát lehetséges volna ez ?« »Igen, bizonyos vagyok felőle. Aztán meg itt is hever az asztalon.« Laura megvette azt, és a könyvkereskedés tu­lajdonosa visszavonult a küzdtérről. Aztán Laura az »Autocrat of the Breakfast table«-t *­ kérte a segéd­től, és sajnálattal látta, hogy a csodálat, melyet Lau­ra szépsége az ifjúban felidézett, mint hal ki azonnal. A segéd hideg méltósággal azt mondá, hogy a sza­kácskönyvek nem tartoznak tulajdonképen az ő üzle­tükbe, de megrendelheti, ha kívánja. Laura azt mon­dá, nem, csak hagyja el. Azután megint a könyvek czimeit nézegette és gyönyörűsége telt Hawthorn, Longfellow, Tennyson és üres óráinak más egykori kedvenczeiben. Az alatt a segéd szemei el voltak fog­lalva, és csodálata kétségkívül ismét visszatért — vagy meglehet, hogy csak próbára akarta tenni a nő irodalmi ízlését egy furfangos mérési módszer által, melyet csak az ő czéhbeliei ismertek. Most hát el­kezdett »segítségére lenni« a könyvek kiválasztásá­nál, de erőlködése nem aratott sikert — sőt csak kellemetlenül boszánta és zavarta Laura merengé­seit. Egyszer csak, mialatt a »velenczei élet« egy pél­dányát tartá Laura a kezében, és egy-egy ismerős la­pot átfutott itt-ott benne, a segéd felkapva egy köny­vet s azt erősen az asztal széléhez ütve, hogy lepo­rolja, hirtelen így szólt: »íme, itt van egy könyv, melyből igen sok pél­dány kelt el. Mindenki, aki ezt elolvasta, megszeret­te« — és a könyvet Laura orra alá tolta. »Olyan könyv az, a­melyet ajánlhatók. — ,A kalóz vég­zete — vagy az utolsó Buccaneer/ Azt hiszem egyike a legjobb dolgoknak, melyek ez idén megje­lentek.« *) »A reggeli asztal önura« egy amerikai humoris­­tikus mű­, Laura enyhén félretolta azt kezével és szép csendesen tovább lapozgatott a »Velenczei életben.« »Azt hiszem nincs rá szükségem« mondá. A segéd tovább folytatta keresgélését darab ideig, egy-egy tekintetet vetve majd ezen majd egy más könyv czímére, de úgy látszott, nem tudta meg­találni, amit keresett. Azonban végre czélt ért, így szólt: »Olvasta­m valaha ezt, nagysád? Bizonyos va­gyok felőle, hogy tetszeni fog. A Hackensacki Hooli­­gonok szerzőjétől van. Tele van szerelmi bonyodal­makkal és rejtélyes dolgokkal s minden effélékkel. A regény hősnője megfojta saját anyját. Kérem, te­kintse meg csak a czimeket­ ,Gonderil a Vam­pir, avagy a halál táncza/ És itt van ,a bohócz kincse, avagy a tréfás legény kebel barátja/ A leg­furcsább dolog ! Én négyszer elolvastam, nagysád, és most is nevetni tudok, ha csak ránézek is. Én Gonde­­rilt,­­ biztosíthatom, a legfelségesebb könyv, amit va­laha olvastam. Tudom, hogy nagyságnak tetszeni fog­nak e könyvek, mert én magam is elolvastam, és tu­dom, hogy mi van bennök.« »Oh én meg voltam zavarodva — de most lá­tom mikép áll a dolog. Önnek azt kellett gondolnia, hogy én arra kértem önt, hogy mondaná meg nekem, minő könyveket vegyek — mert olykor megesik ve­lem, mikor szórakozott vagyok, hogy olyan dolgokat mondok, a­mikre voltaképen nem is gondolok. Talán megkértem kegyedet erre ?« »Nem, nagysád — de én-------« »Igen azt tehettem, mert más­különben ön attól tarthatott volna, hogy alkalmatlan leend ne­kem, ha szolgálatait felajánlja. De ne fárassza magát, egészen az én hibám volt. Nem kellett volna ily gondatlannak lennem — nem kellett volna önt meg­kérnem« »De nagysád engem nem kért fel. Mi mindig segítségére vagyunk a vevőknek, amennyire csak lehetünk. Láthatja a mi jártasságunkat, mikor az ember szünetlenül a könyvek között él — tudja, ez arra képesít minket, hogy a vevőknek segítségére le­hetünk a választást megtenni.« »Úgy, csakugyan ezt teszik? Tehát az önök üz­letéhez tartozik ez ? »Igen nagyság, mi mindig segítünk.« »Lám, milyen jó önöktől. Némelyek természe­tesen tolakodást látnának ebben, én azonban nem­

Next