A Hon, 1877. május (15. évfolyam, 106-135. szám)

1877-05-04 / 109. szám

109. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Péntek, május 4. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere. Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán keldre, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési feltivás­a­­ik: a XV dik­ évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) Május hóra................................. S frt. Má­jus-juniusra .... 4 » Május-júliusra . . . . 6 » IVlá­jus—septem­berre . . .0 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. IpST“ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere 7. szám Athenaeum­­épület) küldendő. A háború tartama alatt a „HON“ e hó 30-tól fogva minden hétfő reggelén is megjelen. A »Hon« szerk. s kiadó­hivatala. Budapest, május 3. A Duna. A hódító, egy szomszédállam szétrom­­bolására irányzott hadjárat, melyet Oroszor­szág minden jog és igazság lábbal tiprásával megindított, már kezdetének elején is meg­hozta káros visszahatását Ausztria-Magyaror­­szágra, világos bizonyítékául annak, hogy a muszka nem tehet az Al-Dunán egy lépést sem a­nélkül, hogy monarchiánk vitális érdekeit a legérzékenyebben meg­károsítsa. A musz­ka csapatok főparancsnoka egy tollvonással megszünteti a hajózást, kereskedelmet és for­galmat az Al-Dunán. Miért ? Hogy egy muszka érdekben megindított háború annál háborí­tatlanabbul dúlhasson. A Duna most Nyikulaj muszka nagyherczeg parancsszavára Orsová­­tól, vagy Turnu-Szeverintől egész a Fekete tengerig, tehát mintegy 90—95 mértföldnyi hosszúságban megszűnt a kereskedelem lük­tető erő lenni, hanem a muszka nagyhatalmi czélok eszközévé alacsonyult. Az Al-Duna nem hordja már hátán a gazdagságot és vagyont, hanem a rombolás és pusztítás eszközeit; most már nem keres­kedelmi hajók, hanem monitorok szeldelik hullámait, így kívánja ezt a moszkovita ha­talom érdeke, ez­ pedig oly fnk­ontár­ó Erdeit, hogy előtte minden más európai hatalomnak és érdeknek meghunyászkodva kell háttérbe szorulnia. Ez most a hon­­on Európában. Első a muszka, azután következik egy rengeteg nagy semmi, azután egy nagy halom összeté­pett nemzetközi szerződés — és úgy követ­kezik azután Európa. Vájjon meddig fog tar­tani e mélyen lealázó helyzet? Lehetetlen, hogy soká tartson. Fölösleges csak egy szót is vesztegetni annak feltüntetésére, mily kiszámíthatlan kárt okoz monarchiánknak a muszka főparancsnok rendelkezése s a tény, hogy a muszka hadjá­rat következtében monarchiánk leghatalma­sabb ütere el van vágva. Nézhetjük mi ezt közönyösen? Köte­les-e, tartozik-e monarchiánk térdet-fejet haj­tani Nyikuláj parancsszavának? Nincs-e más hivatása ezen, hála isten, még mindig hatal­mas monarchiának, mint az, hogy a muszka érdekeket ismerje el parancsolóknak magára nézve? Abban van-e Ausztria-Magyarország létjogosultsága és fenállásának czélja itt Kö­­zép-Európában, hogy stoikus nyugalommal nézze a muszka gazdálkodást, mely érdekeink ellen tör? Avagy már Ausztria-Magyaror­szág is oda sülyedt volna, a­hol a vazallus Oláhországot látjuk, mely gyengesége érze­tében, mint nádszál meghajlik az erőszak nyo­mása alatt ? Mi úgy tudjuk, hogy Ausztria- Magyarország egy nagyhatalom, melyre nézve a saját érdekei a döntők, mérv­adók, melynek van is ereje, hogy érdekeit megvédelmezze. Valamint az egyes magánegyén sza­badsága és jogköre csak azon határig terjed, míg nem sérti a más egyén vagy egyének szabadságát és jogkörét : úgy van ez az álla­mokkal is. És Oroszország átlépte már azon határt, melyen innen már a mi jogaink és ér­dekeink sérelme következik. Ugyanazért a leghatározottabban vissza kell utasítanunk a bécsi muszka slephordozó »Fremdenblatt« szolgalelkű okoskodásait, a midőn ez ügyre vonatkozólag ezeket mondja: »Itt-ott ama zavarokban, melyeknek az Al-Dunán a neutrális hajók ki vannak téve, okot akartak találni részünkről a reclamá­­tókra. Sőt beszélték, hogy ily reclamátiók csakugyan tétettek is. De ez nincs s nem is lehet igy. Az Al-Dunán háború foly­t azt nem kell a semlegesek kényelme szerint és érdekeik túlságos kímé­lésével folytatni. A háborúban részt nem vevőnek nincs joga (!) tiltakozni a háború elkerülhetlen balkövetkezményei el­len. A háború balkövetkezményeit el lehet hárítni, ha ahhoz valakinek hatalma van és jónak látja azt igénybe venni. — Ha pedig nem, akkor csak azon joga marad­jen, hogy ezen állapo­tot fölötte kellemetlennek és károsnak tartsa, a harcztértől távol ma­radjon, vagy pedig ahhoz csak a masza szám­lájára és veszélyére közeledjék. Azor­­u.i----­terjed a semlegeseknek sem joga, sem hatás­köre, a­míg a háború a semlegesnek határait respec­tálja. Lehetséges, amit mi azonban sem­­ nem óhajtunk, sem nem várunk, hogy a harcrtéren oly események mehetnek végbe, vagy oly állapotok jöhetnek létre, melyek az osztrák-magyar kormánynak jogosult indokot fognak szolgáltatni a tiltakozásra, sőt a véde­kezésre is, de ezen kategóriákhoz nem tarto­­zik a dunai hajózás meggátlása s igy ép oly bizonyos, hogy reclamatiók ezért nem emel­tetnek, mint a mily bizonyos az, hogy eddig sem emeltettek.« Ennél visszataszitóbb cynismussal csak igen ritkán irtak­ e monarchia érdekeiről, mél­tóságáról, hatalmáról és hivatásáról. Még azon »Fremden­blat«-tól is sok ez, mely eddig is a legveszettebb szlavophil politikának csinált propagandát s mely legtöbbet kardoskodott Bosznia és Herczegovina annexiója mellett, míg a Lajthán innen és túlról hangosan föl­­zúdult közvélemény által el nem hallgat­tatott. A bécsi lap a tiltakozás indokát is meg­tagadja monarchiánktól, s hogy ez mennyire tarthatlan és absurd állítás, mutatja az is, hogy az európai Duna-hajózási bizottság, melyben monarchiánk is képviselve van, til­takozott a muszka erőszak ellen. Mi a bécsi lappal ellenkezőleg azt tartjuk, hogy e mon­archiának igen is van hatalma s e hatalom arra való, hogy vele megvédelmezze érde­keit, ha csak azokról saját vesztére s a musz­ka érdekek javára abdikálni nem akar. Már volt »joga« monarchiánknak »fölötte kel­­metlennek találni« a Muszkaország által fel­szított herczegovinai és bosnyák lázadást s az abból folyó kényszerűséget, hogy mene­­­kültekre millióit pazarolja. Ebből a »jog«­­ból elég volt. Következik most a »köteles­ség«, érdekeink megvédésének kötelessége, s mi úgy látjuk, hogy óriási lépésekkel kö­zelg monarchiánkra nézve a cselekvés ideje. Sz. Gy. — Az országgyűlési szabadelvű párt május 4-én délután 7 órakor értekezletet tart. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét G­o r­o­v­e elnök meg­nyitván . Tisza Kálmán miniszterelnök bejelenti, hogy a holnapi ülésben fog válaszolni a keleti kér­désben a kormányhoz intézett három interpella­­tióra név szerint a Chorin, Somssich és Irányi által benyújtottakra, és pedig mind­három interpel­­latióra egy válaszban adandja meg a viszonyokhoz mért felvilágosításokat, megjegyezvén, hogy Soms­sich interpellációjának csak első pontjára fog a vá­laszban reflectálni és a dunai­ hajózásra vonatkozó kérdésre egy más alkalommal fogja megadni a vá­laszt. A kérdés nagy fontossága tekintetéből a válasz részletét a képviselőházban fogja előterjeszteni. Ezután tárgyalás alá kerültek a gyámügyi­­javaslathoz a szülői hatalomra vonatkozó indítvá­nyok, t. i. a Teleszky által s az Apponyi gr. által be­nyújtott indítvány. Tisza miniszterelnöknek Teleszky indítványa eben, mely a sitatVs újabb tárgyalás végett, nincs kifogása, de Apponyi indítványát, mely az igazságügyi bizottság­ra kívánja bízni ezen résznek megállapítását, miután nagyban késleltetné a tárgyalás menetét, határozottan ellenzi. Az értekezlet a miniszterelnök felszólalásának értelmében állapodik meg, s ezzel véget ért. — Az oláh válaszfelirat, melyet a bukaresti képviselőhöz elfogadott, következő : A kamara enged a fejedelem felhívásának és bizonyságot tesz a nemzeti souverainitás nagyságá­ról és elévülhetlenségéről. Fölötte sajnálja a kamara, hogy a háború elkerülhetlenné lön és megelégedés­sel veszi tudomásul az előterjesztett okmányokból, hogy a kormány minden lehetőt elkövetettt a semle­gesség fentartására, melyért a nemzet éveken át anya­gi és erkölcsi áldozatot hozott. Továbbá sajnálja a kamara, hogy a porta mindig nehézségeket támasz­tott (?) Románia elébe, a conferentián vonakodott annak semlegességét támogatni ; kifejezést ad aztán bizalmának istenben, a honfiak erejében és a fejede­lem bölcseségében, hogy az ország meg fog attól kíméltetni, hogy a harcz szintere legyen. Minden tö­rekvést arra kell most fordítni, hogy a városok és falvak föl ne égettessenek, a lakosok le ne gyilkoltas­­sanak s a tulajdon megtartassák s húsz évi munka gyümölcsei meg ne semmisittessenek. Az orosz conventió nyugalmat biztosit az or­szágnak, biztosítja a politikai egyéniséget és a hatá­rok tiszteletben tartását. A kamara teljesen egyetért a kormánynyal és bízik annak hazafiságában és eszé­­lyességében, hogy kerülni fog minden con­­fliktust a szomszédokkal. Ismerje a honvé­delmet legszentebb kötelességének egy fegyelmezet­len sereg kegyetlenségeinek elhárítására. Erre min­den szükséges eszköz fel fog ajánltatni. A válaszfel­irat egy loyalitási nyilatkozattal végződik. — Andrásssy gróf és a szofták. Egy Bécsben járt honpolgár a »Pester Llyod«-ban egy beszélgetés eredményét mondja el, melyet Andrássy gróffal a Budapesten most lefolyó eseményekről foly­tatott. A cislastban szerencsét kívánt a külügyminisz­ternek, hogy nem csak Tahir bej Budapestre jövete­lét akadályozta meg, hanem legalább kísérletet tett a török kormányt arra bírni, hogy a szófiákat birja vissza. Andrássy határozottan visszautasitá e gratu­­latiót: »Soha sem jutott eszembe az szofták utazása ellen csak egy szót is szólani. Én ép úgy tu­dom, mint akármelyik pesti deák, hogy egy kormány sem tilthatja meg az utazást magánem­bereknek s a török tanulókban ép oly magánem­bereket látok, mint a minő egyszerű utasoknak tekintettem a pesti deákokat, mikor Konstantiná­­polyba utaztak. Nem hiszem, hogy kifogást lehetne tenni az ellen, ha a pestiek viszonozzák a konstanti­­nápolyiak vendégszeretét.« Elmondá továbbá a kül­ügyminiszter, hogy ő is viszont kikéri honfitársaitól, engedjék meg neki, hogy az ő víg­­akomáiknak, ily komoly időben semmi politikai jelentőséget ne tulaj­donítson. Ausztria - Magyarország külügyminiszterének ugyancsak volna dolga, ha azon beszédek szerint akarná berendezni politikáját, melyeket a monarchia különböző egyetemi városaiban­ vagy Magyarorszá­gon is, különböző deákok, különböző testvériségi ün­nepélyein tartanak. Hivatkozott azon szavaira, me­lyek nem rég a reichsrathban mondattak, hogy t. i. a kormány megállapította politikáját a monarchia ér­dekei szerint, s attól semmiféle demonstratio által nem engedi magát eltérittetni sem egy sem más irányban. A bécsi fölemlité, hogy némi mérséklet mégis nem ártana a magyaroknak. »Az én hazámfiainak, fe­lelt Andrássy, sok erényeik és sok gyöngéik vannak, AftJltffiSfJfcfiSS? AjgVwUJ&goU Ha.oxeip_es_iudoux kissé hevesen vernek a szívek, de én most a nemzet fejét képviselem, az pedig hideg. Betegség jele volna, ha megfordítva lenne. Forró fej és lan­kadt szív: ez lázra mutatna.« Az állam politikáját nem lehet az aulában, vagy a meetingeken megállapítani , különösen Ausz­­tria-Magyarországét nem, hol a pesti aula a zágrá­bival, a prágai a krakkóival versenyezhetne, a kon­stantinápolyi, pétervári és mindenféle városbeli láto­gatások provokálásában. Míg ő lesz a kormányon, addig a testvériségi szeszélyeknek nem lesz befolyása a monarchia politikájára. Ha aztán egy kissé össze­vissza megy a politikai demonstratio, megmutatta a kormány Prágában Csernajeff úrral, hogy némi mér­téktartás magának a vendégnek is érdekében van. A gyámügy rendezésihez. Budapest, május 3. (x.) A gyámügy rendezéséről szóló törvényja­vaslat képviselőházunkban éles vitát keltett. Nem ____A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isten.“ Regény. Irta : Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (60. Folytatás.) IX. Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy no én szépen elintéztem dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem en­­gemet is visznek. . Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kacsagott erre a szóra. — Oh te szegény Manassé gyerecske! Már ho­gyan vinnének el téged katonának ? A­kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik. — Az én vállam ? — Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát, három darab százassal. A te válladat kitold­­juk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez, hanem a felcsere. — Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, a­mihez Mathuzsálem. — No ugyan ? — Csaláshoz, vesztegetéshez. — Micsoda ? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt. — S az »senki ?« — Azt »szabad.« — Ez nem az én erkölcstanom. — Hát ugyan mit akarsz ? — Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha tár­saimat, a szegény fiukat kényszerítik felcserélni a ka­lapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el nem mara­dok tőlük, azért, mert én nekem van miből veszteget­nem, nekik pedig nincs. — Óh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manas­­séhoz, átölelve annak a nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. — Nem tehetek mást. Csalni még nem tanul­tam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem. — Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont, s megyek veled, a­hová téged visznek. Ezen aztán nevetett is, meg sírt is. Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész csa­ládban a leghelyesebb ítélő tehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél. — Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A­mi sikerült Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele ? De Adorján Manasséra »valakinek« figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, me­nekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, a­hova híják, oda menni kell. A­mi egy suhancznak jó szabadulás, az nem jó egy fér­fiúnak. Azon a helyen, a­hol azt kérdik : — ki az igazi férfi ? a hesdáti korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva kullogjon félre , de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja »itt vagyok !« s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék »ő hozzá ?« ő mást nem felelhet. S ez a legegyene­­sebb és a legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennék későbbi időkre a bajt, hogy folyton fe­nyegessen­­, az minket.­ A legegyenesebb út a leg­rövidebb. Ő megjelenik a hívásra s vonakodás nél­kül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki sze­retni és becsülni fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes és ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, megtudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet. Manassé kezét nyújta Anna húgának. — De hátha elviszik háborúba ? szólt Blanka. — Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausz­tria a mostani háborúba , a magyar ezredeket oda nem küldik , azok Lombardiában maradnak, a­hol szent a béke. — Én nem bánom : oda is vele megyek. — Nem, Blanka ! te itthon maradsz mi ve­lünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé eltávozik, az Új Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Kü­lönösen most, a­midőn ilyen válság állt be egyszerre, rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent elölről kezdeni , hogy hagyhatnál mindent veszendőben ? Mi többiek az újított dolgokat nem értjük , te vagy beleavatva , neked itt kell maradnod. Vagy ha men­ni akarsz, hát eredj ! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az enyimek. Nekem adtad. — De Istenem ! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét ! Egy egész őszt, telet, nyarat vé­gig éljek, nála nélkül , hogy az első ibolyát, a mit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi megérik a fán, ne vele osz­­szam meg? Anna mélyen fölsóhajtott s két kezét fölemel­ve, összekulcsoltan szok­ta fejére, mig szemei megtel­tek könynyel. E néma tekintet azt mondá : »hát én hány virágnyilást, hány levélhullást várok végig , és vá­rok — reménytelenül — és panasztalanul.« Blanka elérte azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket. — Ne hallgass el, folytasd azt a te okos be­szédedet. — Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap írunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beletesszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját. Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy va­lamennyit jó kedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, a­mikor a kis Béla írni fog az apjának el­ső üdvözlő mondatot, járni most tanuló betűkkel, a­mik közül némelyik hanyatt esett, s az utána jövő­nek könyörög hogy vegye föl! Már csak azért is ér­demes elmenni Lombardiába, közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember. A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, ap­ró porontyokat, s elmenni katonának, akármilyen nagy az az ember. Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér ! A herczegasz­­szony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a paraszt­asszonyok ! A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult azután mindennap Toroczkóról egy levél Ma­nassé számára, a­mikre ő is tartozott minden hónap­ban egyszer választ küldeni. Az első hónapban azt az örvendetes hírt tu­datta kedvesével hogy tiszteletbeli őrvezetővé avan­­dzsírozott. A másodikban már »virtikli« minőségre emeltetett, (wirklicher gfreiter) a harmadikban káp­­lárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt. Egy esztendővel, biztatták egymást, mikor el­váltak,ő lett belőle — öt! Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül. Ötször szakították le az első érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a­kivel azt megoszsza. A kis Béla nem csak ákombáriumot, de verset is írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap. Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt sza­badságot családjához hazatérni. És nem lett had­­nagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka több ízben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, elöljárói becsülik, min­tája a katonáknak, tudományos képzettsége elis­mert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt le­gyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is köz­bevetette már magát érte, s annak sem volt sem­mi sikere. Valami nagy befolyású erős ellenségének kell lenni odafönn,aki őt kitartóan üldözi. Blanka tudta jól, hogy ki az é­s nem koc­­­káztatott haszontalan kísérleteket annak legyőzésére. Családja sem eresztő. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja, még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapaszta­lás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a­hol egyedül van minden veszély ellen megvédve, a­hol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék. Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nők­ben kifejlődik a dacz. A legszelídebb kedély is meg­­merevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erő­sebb szívvel viselte azt. És még ezen fölül az egész férfigondot is vi­selte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kel­lett magának mind­azt a nehéz feladatot elvégezni, a­mihez annyi vigyázat, éberség, utánalátás, embe­rekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint a legjobb férfi. Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett ki­állnia. Egyszer a jég is elverte a vetéseit aratás előtt két nappal, kész­pénzen kellett venni a kenyér­nek valót. Blanka pótolta azt az elmúlt évek megta­karított fölöslegéből. A vasgyár virágzott. Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég. Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy olyan fergeteget, mely egy­szerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Le­szállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vám­át. Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy mi­nél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesz­tesége. Ennek igen természetes magyarázata van. A gyármunka árszabályát a földműves-nap­szám határozza meg. Ez Franczia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank, Magyarországon és Ausz­triában pedig a forint. A frank két­ötöd része a fo­rintnak. E szerint a magyar és osztrák gyáros há­rom ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi. Itt már nem tudott Blanka segíteni magán. Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tud­tak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcs­nek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben eloltot­ták a tüzet, s tizenkét hámor közül hét (!) megszűnt dolgozni. A magánykohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre. A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet. A­mit a barbár elődök, az írástudatlan állam­bölcsek nagy fáradsággal megtelepítettek, a­mit öt­százados ipar a­­­­ kultúra mintaképévé idomította munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni. Blanka e tollvonásban is felismerte a vezető kezet. Tűrt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez igy. Az összeroskadó ipar általános jajki­áltása majd utat tör magának s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fen kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval azt a bajt. Azt írta neki, hogy minden nagyon jól megy. (Folytatása következik.) csodáljuk, hogy a javaslat támadói a harcz hevében­­ messze mennek kifogásaikban, s oly térre viszik a vi­tát, melyen az legalább ezen javaslat tárgyalásánál nem mozoghat, ha a vitától az eszmék tisztulását, az előnyök és hátrányok objectív föltüntetését várjuk. Az az egy kétségtelen, hogy a gyámügyekre nézve kell a közigazgatási hatóságoknak befolyást engedni, ezt concedálják, ámbár csak föltételesen, azok is, kik a javaslatot még a részletes tárgyalás alapjául sem akarják elfogadni. A dolog természetéből folyik, hogy a községi hatóság, hogy a törvényhatóságok szék­helyein az árvaszék, jobban és alaposabban lehet informálva a gyámügyek sajátlagos természetére az egyes esetekben fenforgó viszonyokra, a szükséges intézkedésekre nézve, mint a bíróság. Mert a köz­ségi elöljárók, az árvaszéki tagok, másodsorban pe­dig a szolgabíró és a közigazgatási tisztviselők több és közvetlenebb érintkezésben vannak a közönséggel, mint a bíróságok, miután a bírák hivatalukból kifo­lyólag oly polotra és oly állásba helyezték, hogy ily körülményes, közvetlen ismerete a viszonyoknak, ná­luk csak kivétel, holott a közigazgatási tisztviselők­nél ez a szabály. Még azon körülmény is, hogy vá­lasztás alá esnek, a viszonyok alapos ismerete tekin­tetében garantiának tekinthető, mert így bizonyos, hogy nem fog bennük megtompulni a helyes tapintat a gyakorlati élet követelményeivel szemben, azon finom érzés, mely nem a szigorú jog, hanem az adott tényleges körülmények gondos egybevetése alapján, megoldandó kérdések eldöntésénél okvetlenül szük­séges, s mely a bírákban, foglalatosságuknál fogva, lassan kint kihal. Ezt az, ki elfogulatlanul tekinti a viszonyokat, kénytelen beismerni. De habár mindnyájan ezen praemisiák helyes­ségét elismerik, abból némelyek azon furcsa conclu­­ziót vonják le, hogy a gyámügyek kezelését még­sem szabad a közigazgatási közegekre bízni. Indokolják pedig nézetüket azzal, hogy a javaslat azon határo­kon túl is, melyeken belül a gyámügy kezelése a közigazgatási közegekre bizathatik, akarja ezeket hatósággal felruházni, és hogy másodszor közigazga­tási közegeink roszak. Ezért aztán elvetik az egész javaslatot. Ez a következtetés pedig téves. Lássuk az ér­veket egyenként. Az egyik az, hogy közigazgatási hatóságaink roszak. Ez oly suppositum, melyből nem szabad kiin­dulni, akkor, midőn arról van szó, lehet-e valamely hatóságot bizonyos hatáskörrel felruházni vagy nem. Mert nincs hatóság a világon, mely ne követne el hi­bákat s akkor már reá lehet mondani, hogy rész. Ha ezt az elvet követjük, akkor bíróságainkra sem volna szabad a gyámügy kezelését bízni, mert azokról is lépten-nyomon, az országházban, a sajtóban, a közön­ben halljuk hogy roszak. Ha azt találja valaki, hogy roszak a közigazgatási hatóságok, nem segítünk a hainn, aváltal hin­rv plánmin, Viatási-firükből oly teen­­tartoznak. De segítünk az által, hogy javítjuk a szervezetet. Ez meg is történt a közigazgatási hatóságokra nézve a törvényhozás által legújabban életbe lépte­tett reformok által. Ezen új szervezetben a közigaz­gatási hatóságok már most szép sikerrel működnek s ha még kezükbe adatnak határozott törvények, ha az eljárás szilárd formák által szabályoztatik, ha nem lesznek kénytelenek jövőben mindent az ingado­zó gyakorlat, elévült törvények és saját belátásuk alapján eldönteni, hanem rendelkezésükre fognak állni irányadó törvényes szabályok, akkor azt hisz­­szük, hogy működésük nemcsak hogy, mint jelenleg, panaszra nem fog alapos okot adni,­­ hanem osz­tatlan elismeréssel fog az egész ország részéről talál­kozni. Addig pedig, míg a közigazgatási hatóságok jelen szervezetükben roszaknak nem bizonyultak be, addig nézetünk szerint nem állíthatja oda a törvény­hozás, mely a közigazgatási hatóságok reformját alig egy évvel ezelőtt helyeselte, sarkigazság gyanánt a tételt: közigazgatási hatóságaink roszak, tehát nem

Next