A Munka Szemléje, 1906 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1906-01-15 / 1. szám
a tmithat a parlament támogatására, ha ezekkel az olihákkal szembe száll. Miután az oligachiák az országnak korlátlan urai, ők minden öt évben csak egyszer kénytelenek uralik fentartása végett a választókkal érintkezésbe ,mi, ebből folyólag és természetszerűleg Magyarország ikossága három politikai osztályra oszlott. Az első osztályba tartoznak az oligachták és harcképes szolgahadak. Ennek az osztálynak hoznak törvényeket és kerülnek meg fennálló törvényeket. Az osztály minden tagja úrnak tudja magát, hiszi, hogy őbenne van az állam souverainitásának egy darabkája megtestesülve és ehez képest minden és mindenki ez országban neki alája van vetve. Ami Magyarországon modern és politikai haladás, a jogegyenlőség, a személyes szabadság védelme, szólás-, sajtó- és egyesülési szabadság, az csak ezzel az osztálylyal lehet vonatkozásban. Az egyetlen különbség az újabb és az 1848 előtti oligarcha-osztály között az, hogy ma már nem áll csupa nemes urakból. Felismerte, hogy a hermetikus elzárkózás a gyengeség főforrása és ez okból megtűri soraiban a polgári osztály, sőt a zsidóság elemeinek is azt a részét, amely kemény könyökével és szivósággal az előtérbe tudott nyomulni. A második osztály a képviselőválasztókból áll. A választókkal az oligarchák ugyan nem sokat törődnek. A túlnyomó részt jó szavazóbaromnak tekintik, amelyeknél elégséges, ha pásztoraikkal, vezetőikkel, akik papok, szolgabírák, egyesületi elnökök, falusi jegyzők, vagy az úgynevezett kortesekkel jó lábon állanak. Egy kevéssé azonban mégis gondolni kell a választókra, legalább a látszat kedvéért védeni kell a jogaikat és érdekeiket, mert hiszen különben megtörténhetik, hogy „lelkiismeretlen agitátorok“ — ez a neve mindenkinek, aki nem áll az oligarchák szolgálatában — őket félrevezetik és aztán nem az oligarchák parancsa, hanem a saját szabad belátásuk szerint választanak. Magyarország minden többi lakosa, tehát mintegy 8/10-ed része a lakosságnak, a harmadik osztályba tartozik. Az ez osztályba tartozók páriák a szó legroszszabb értelmében. Jogtalanok és védtelenek, nemcsak minden hivatalnok, de minden egyes „úr“ önkényének is alávetve, a misera plebs-et a legteljesebb középkori állapotban mutatják be és nemcsak az alkotmány áldásaiból, de a nemzetből is ki vannak zárva. Így vált lehetővé, hogy még ma is, az 1906. évben a magyar nemzet és a magyar nép két, egymástól nemcsak különböző, de egymást teljesen ki is záró, egymással ellentétes fogalom. * Ezt a régi Magyarországot az oligarchák csökönyös merevséggel még mindig fenn akarják tartani. Százezrek vándorolnak ki évenként. Nem jut az de '- terén is jelentős távolságban marad hátra a nyugateurópai államok, sőt Ausztria mögött. De mert az ország terhei mindinkább emelkednek, már újra a deficites budget jegyében állunk ... Ezt az oligarchák igen kevéssé bánják. Mit is törődnének ők az ország jólétével? Mire van nekik szükségük? A hatalomra és a jó búzaárakra. Ha ez meg is van, akkor egyébiránt igen szívesen látnák, ha Magyarország állapota visszasiklanék a 100 év, vagy még azelőtti időkbe. Azzal sem törődnek egy garas árát, hogy az oligarchia visszaállításának négy évszázada alatt már teljesen eltolódtak azok a materiális alapok, amelyeken a magyar népesség osztálymegoszlása felépült. A kapitalizmussal, amely a vámközösség és az agrárius ellenkezés dacára nálunk otthonossá lett, az iparűzőknek és kereskedőknek egy osztálya alakult ki, amely, ha hozzásimul is az oligarchákhoz, mégis más érdekkörrel bír, mint amazok. Azonkívül a városok nagy részében egy kispolgárság képződött, amely most mindenféle mesterkedéssel reábírható, hogy demokratikus irányzatát az oligarcha hagyományoknak is alája vesse. A legfontosabb azonban az: a páriák nagy tömege megkezdette mozgalmát. Nemcsak az ipari munkások, de a földet művelők is tudatára jöttek gazdasági jelentőségüknek. Tudják, hogy közreműködésük nélkül a gazdasági rendszer egész testében a vérkeringés folyama egyszerre elakadna. Feltárult előttük az igazság megismerhetése, hogy az ő munkájuk termékenyíti meg a tőkét. E gazdasági hatalom érzetben, melynek érvényesítésére erőiket ép oly szilárd kitartással szervezik, mint a többi osztályok most ugyanoly jogokat követelnek, mint emezek. így tehát az oligarchák mögött ma egyes-egyedül az oligarchák állanak, de csak mint a hatalom hosszú, háborítatlan élvezetében erkölcsileg elgyengült és anyagilag elzüllött osztály, egész- és félnemes szolgahad. Ami kívül van ezen a „dzsentrién, az lényegében az oligarchiával ellentétes érdekeket táplál. Az oligarchia ismeri e gyengéjüket. Epen ezért nem vesz föl velülnyílt harcot, hanem mindenféle ravaszkodással megkerülni igyekszik az ellentétes érdekeket. Az ú. n. lateinereknek, hogy phantasiájukat feltüzelje, nemzeti engedményeket igér. A kereskedőke és iparosokat az önálló vámterülettel kecsegteti, sőt páriákat is igyekszik elcsittítani, amikor az általáno választójoggal és más reformokkal hitegeti őket. A páriák voltak az egyedüliek, akik a csal szitáján keresztülláttak. A többi osztályok az oligarchak lépre mentek, mert ezek a harcnak, amely és az oligarchia fentartására irányult, oly látszatot tu kelteni, mintha az a lajtántúli ősellenség ellen fél. A páriák mereven következetes magatartása aiban ezt a csalfa játékot is felfedte. Ma már minden gondolkodó belátja és holnap , az egész világ előtt bizonyosság lesz, hogy az olitzkák az összes nemzeti követelményeket az én 1. szám A Munka Szemléje