A Munka Szemléje, 1906 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1906-01-15 / 1. szám

a­ tmithat a parlament támogatására, ha ezekkel az ol­­­ihákkal szembe száll. Miután az oligachiák az országnak korlátlan urai, ők minden öt évben csak egyszer kénytelenek ural­ik fentartása végett a választókkal érintkezésbe ,mi, ebből folyólag és természetszerűleg Magyarország ikossága három politikai osztályra oszlott. Az első osztályba tartoznak az oligachták és h­arcképes szolgahadak. Ennek az osztálynak hoznak törvényeket és kerülnek meg fennálló törvényeket. Az osztály minden tagja úrnak tudja magát, hiszi, hogy őbenne van az állam souverainitásának egy darabkája megtestesülve és ehez képest minden és mindenki ez országban neki alája van vetve. Ami Magyarországon modern és politikai haladás, a jogegyenlőség, a szemé­lyes szabadság védelme, szólás-, sajtó- és egyesülési szabadság, az csak ezzel az osztálylyal lehet vonatko­zásban. Az egyetlen különbség az újabb és az 1848 előtti oligarcha-osztály között az, hogy ma már nem áll csupa nemes urakból. Felismerte, hogy a hermetikus elzárkózás a gyengeség főforrása és ez okból megtűri soraiban a polgári osztály, sőt a zsidóság elemeinek is azt a részét, amely kemény könyökével és szivósággal az előtérbe tudott nyomulni. A második osztály a képviselőválasztókból áll. A választókkal az oligarchák ugyan nem sokat törőd­nek. A túlnyomó részt jó szavazóbaromnak tekintik, amelyeknél elégséges, ha pásztoraikkal, vezetőikkel, akik papok, szolgabírák, egyesületi elnökök, falusi jegy­zők, vagy az úgynevezett kortesekkel jó lábon álla­nak. Egy kevéssé azonban mégis gondolni kell a vá­lasztókra, legalább a látszat kedvéért védeni kell a jogaikat és érdekeiket, mert hiszen különben megtör­ténhetik, hogy „lelkiismeretlen agitátorok“ — ez a neve mindenkinek, aki nem áll az oligarchák szolgála­tában — őket félrevezetik és aztán nem az oligarchák parancsa, hanem a saját szabad belátásuk szerint vá­lasztanak. Magyarország minden többi lakosa, tehát mintegy 8/10-ed része a lakosságnak, a harmadik osztályba tar­tozik. Az ez osztályba tartozók páriák a szó legrosz­­szabb értelmében. Jogtalanok és védtelenek, nemcsak minden hivatalnok, de minden egyes „úr“ önkényének is alávetve, a misera plebs-et a legteljesebb középkori állapotban mutatják be és nemcsak az alkotmány ál­dásaiból, de a nemzetből is ki vannak zárva. Így vált lehetővé, hogy még ma is, az 1906. év­ben a magyar nemzet és a magyar nép két, egymástól nemcsak különböző, de egymást teljesen ki is záró, egymással ellentétes fogalom. * Ezt a régi Magyarországot az oligarchák csökö­nyös merevséggel még mindig fenn akarják tartani. Százezrek vándorolnak ki évenként. Nem jut az de '­-­ terén is jelentős távolságban marad hátra a nyugat­európai államok, sőt Ausztria mögött. De mert az or­szág terhei mindinkább emelkednek, már újra a defici­tes budget jegyében állunk ... Ezt az oligarchák igen kevéssé bánják. Mit is törődnének ők az ország jólété­vel? Mire van nekik szükségük? A hatalomra és a jó búzaárakra. Ha ez meg is van, akkor egyébiránt igen szívesen látnák, ha Magyarország állapota visszasikla­­nék a 100 év, vagy még azelőtti időkbe. Azzal sem törődnek egy garas árát, hogy az oli­garchia visszaállításának négy évszázada alatt már tel­jesen eltolódtak azok a materiális alapok, amelyeken a magyar népesség osztálymegoszlása felépült. A kapitalizmussal, amely a vámközösség és az agrárius ellenkezés dacára nálunk otthonossá lett, az iparű­zőknek és kereskedőknek egy osztálya alakult ki, amely, ha hozzásimul is az oligarchákhoz, mégis más érdekkörrel bír, mint amazok. Azonkívül a városok nagy részében egy kispolgárság képződött, amely most mindenféle mesterkedéssel reábírható, hogy demokrati­kus irányzatát az oligarcha hagyományoknak is alája vesse. A legfontosabb azonban az: a páriák nagy tömege megkezdette mozgalmát. Nemcsak az ipari munkások, de a földet művelők is tudatára jöttek gazdasági jelentőségüknek. Tudják, hogy közreműködésük nélkül a gazdasági rendszer egész testében a vérkeringés folyama egyszerre elakadna. Feltárult előttük az igazság megismerhetése, hogy az ő munkájuk termékenyíti meg a tőkét. E gazdasági hata­lom érzetben, melynek érvényesítésére erőiket ép oly szilárd kitartással szervezik, mint a többi osztályok most ugyanoly jogokat követelnek, mint emezek. így tehát az oligarchák mögött ma egyes-egyedü­l az oligarchák állanak, de csak mint a hatalom hosszú, háborítatlan élvezetében erkölcsileg elgyengült és anya­gilag elzüllött osztály, egész- és félnemes szolgahad. Ami kívül van ezen a „dzsentrién, az lényegében az oligarchiával ellentétes érdekeket táplál. Az oligarchia ismeri e gyengéjüket. Epen ezért nem vesz föl velül­­nyílt harcot, hanem mindenféle ravaszkodással megke­rülni igyekszik az ellentétes érdekeket. Az ú. n. lateinereknek, hogy phantasiájukat fel­tüzelje, nemzeti engedményeket igér. A kereskedőke és iparosokat az önálló vámterülettel kecsegteti, sőt páriákat is igyekszik elcsittítani, amikor az általáno választójoggal és más reformokkal hitegeti őket. A páriák voltak az egyedüliek, akik a csal szitáján keresztülláttak. A többi osztályok az oligarc­hak lépre mentek, mert ezek a harcnak, amely és az oligarchia fentartására irányult, oly látszatot tu kelteni, mintha az a lajtántúli ősellenség ellen fél. A páriák mereven következetes magatartása ai­ban ezt a csalfa játékot is felfedte. Ma már minden gondolkodó belátja és holnap , az egész világ előtt bizonyosság lesz, hogy az olit­zkák az összes nemzeti követelményeket az én 1. szám A Munka Szemléje

Next