Soós Gyula: Izsó (Budapest, 1966)
5 „A művészet az, ami a nemzetiséget ápolgatja, szokásait, jellemét híven átadja az utókornak; szerencsétlen Hazánkban minél kevesebben értenek ehhez, de akik értik, többnyire ferdén." (Izsó) Izsó Miklós a XIX. századi magyar szobrászat legrokonszenvesebb alakja. Művészi hagyatéka nemzeti kultúránk legmegbecsültebb értékeinek sorába tartozik. Híres műve, a Búsuló juhász, számos terrakotta kisplasztikája és mellszobrainak zöme a Magyar Nemzeti Galéria állandó szoborkiállításán szerepel. A klasszicista, allegorizáló szobrászat után ő ábrázolta először realisztikus módon a magyar paraszti típusokat. Küzdelmes életsorsa összefonódott nemzetünk történelmével, az 1848-as szabadságharccal, az elnyomás éveiben pedig a kulturális felemelkedésünkért fáradozó mozgalommal. Izsó Miklósról már több könyv és számos tanulmány jelent meg. Élettörténetének széles körű és hiteles kutatásokon alapuló ismertetése, művei teljes jegyzékét és értékelését is magába foglaló monográfia megírása azonban még művészettörténetünk további feladatai közé tartozik. Az alábbi sorok is, a könyv között terjedelménél fogva, csak vázlatos képet adhatnak Izsó élettörténetéről, fontosabb művei létrejöttének körülményeiről és művészettörténeti jelentőségükről. ^ ^ Izsó Miklós 1831. szeptember 9-én született a Bükk hegységben fekvő Disznóshorváton, amelyet halálának 75. évfordulóján, 1950-ben Izsófalvának neveztek el. Édesapja Abaúj- Torna megyéből vándorolt be, és a sZorri Széd falu iskolamesterének a leányát vette feleségül. Szorgalmas, törekvő ember,volt, néhány hold földjének művelése mellett kelmefestő mesterséggel és méhészkedéssel is foglalkozott. Felesége széles körű tanítói és papi rokonságának hatására iskoláztatta fiait. Legidősebb fia, Miklós, szolgadiákként került a sárospataki kollégiumba; módosabb diáktársai ruháját, cipőjét és egyéb holmiját tartotta rendben, s ezért ellátást kapott. A művészetek iránt ekkor még nem mutatott érdeklődést, sőt tanulni sem igen szeretett. Bizonyítványai szerint a gyenge tanulók közé tartozott, éppen csak átvergődött egyik osztályból a másikba. Vidám, tréfakedvelő egyéniségével azonban nemcsak diáktársaival, hanem tanáraival is megszerettette magát. A nagy hírű kollégium ezekben az években a nemzeti szellem, a reformkorszak egyik leg