A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 3. (Budapest, 1917)

Kún Vilmos: Az anafortai partraszállás

QXDQXDQ3<DG3<D<23<DQ3<I5G3<D AZ ANAFORTAI PARTRASZÁLLÁS (3X£C2XSQXSQX32>C9QC>C£X2X9 Két napi pihenés után, augusztus 13-ikán az antant új csoportosításban nagy erőkkel megtámadta Kirecs-Tepét, melynek védő­­serege végső erejének éppen a határán volt, mikor az Ázsiából beérkezett zászlóaljak meg­mentették a helyzetet. Hamilton lord azonban nem nyugodott, úgy látszik parancsa volt min­denáron eredményt elérni. Ebben az időben kezdtek már kósza hírek szállongani Bulgária felől, egyelőre még bizonytalan alakban ugyan, mindamellett jó volt vigyázni. Ha Törökország bármily úton egyszer kapcsolatba jut a köz­ponti hatalmakkal, s részére bő lőszer- és anyag­forrás nyílik, akkor minden erőlködés hiába­való lett volna. Meg kellett tehát törni Török­országot addig, míg elszigetelt helyzetében csak korlátolt eszközök felett rendelkezett. Ezen megfontolásból kiindulva, Sir Hamilton —a­ki újabb friss segítőcsapatokat kapott — augusz­tus 21-ikén több órás erős tüzérségi előkészítés után az egész vonalon általános támadásra indult, azon elhatározott szándékkal, hogy a török vonalat áttöri. Az óriási erőkkel — 4 gyalog-, 1 lovashadosztállyal — megindított támadás némely helyen el is jutott a török állásokig, Liman pasa ellentámadása azonban teljes sikerrel járt, az ellenség óriási veszteség­gel mindenütt vissza­vezetett. A szövetséges csapatok vesztesége török becslés szerint 15.000 halott s körülbelül háromszor annyi sebesült volt. Ha ezek a számok talán túlzottak is s ha a török jelentés adatait egy harmadával leszállítjuk is, akkor is 10.000 halott és 30.000 sebesültnek elvesztése minden eredmény nélkül oly csapás volt az antantra, melyet meg kel­lett hogy érezzen. Anglia meg is döbbent s »Old England« szülötteit nem is kergette többé támadásra. Augusztus 27-ikén hű színeseit még egyszer nekivadította a török állásoknak, de egyebet, mint 20.000 főnyi újabb veszteséget nem tudott Mars isten kezéből kicsikarni. Végeredményben az egész anafortai eről­ködés az antantra nézve annyit jelentett csak, hogy az angol állás, mely eddig — leszámítva a Galli­poli-félsziget legdélibb csücskét — a Kaba-Tepe és Ari-Burnu közti keskeny part­sávra szorítkozott, észak felé megnyúlt s a parttól 3—4 kilométernyi szélességben a Szároszi­­öbölig húzódott. Rövidebben : a hajóágyúk hatásköréig. Ezen túl egy talpalatnyi területet nem tudtak megszerezni. Az augusztus 27-iki nagy támadás után néhány napi csend állott be, majd lassanként megkezdődtek az állóharcok a közismert recept szerint. Aknarobbantások, kézigránát-hajigá­­lások, járőr- és portyázóharcok, rajtaütések követték egymást, melyek azonban az általános helyzeten nem változtattak semmit, s nemcsak stratégiailag, hanem taktikailag is minden hatás nélkül maradtak. A török úr maradt a Dar­danellák vizein és Gallipoli félszigetén, öt világ­részből összehordott csapatok, két nagyhatalom hadiflottája és hadigépei s ami ezzel egyen­rangú : a két világ két leggazdagabb államá­nak pénze nem volt képes erejét megtörni. Lelke, éltető ereje a török védelemnek a német Liman von Sanders tá­bornok volt. Egyénisé­gét legjobban tettei mu­tatják, szóval legjobban jellemezte őt egy magas katonai állásban lévő német herceg, ki Liman von Sanders tábornok­nak többek között a következőket írta : »Ki sejthette volna, hogy ön, a lovastiszt, a megtes­tesült támadó szellem, az offenzíva embere, a történelem egyik legna­gyobb és legeredménye­sebb defenzíváját sze­rencsével vezetni képes legyen. Az Úr tettei cso­dálatosak, s az ő be­folyása értelmünket fe­lülmúlja.« Rohamra induló angol gyalogság Anafortánál. Angol lap után.

Next