Világ, 1990. július-augusztus (2. évfolyam, 27-35. szám)

1990-08-30 / 35. szám

26 * A Szabadság híd 331 méter 20 centi hosszú. A legrövidebb Duna-híd. De ha belegon­dolunk, hogy a Dimitrov teret köti össze a Szent Gellért térrel, máris történelmi ívet lá­tunk magunk előtt. S nem éppen derűset. Gellért püspök szöges hordóban végezte, Di­mitrov sem végelgyengülésben hunyt el 1949- ben. Lehet persze, hogy a Dimitrov teret már nem Dimitrov térnek hívják, és akkor oda az ív, de a turulmadár biztos ott marad fenn, büszkén, kiterjesztett szárnyakkal hirdetve a magyar folytonosságot. Mondjuk. Hiába kér­deztem jártamban-kertemben a hídon, mit is jelent ott fenn az a madár, senki nem tudta. Kérdeztem viszont mást is a Szabadság hí­don. Azt, amit a címbe írtam. Erre már kaptam közérdekű válaszokat. * Rögtön az elején, a pesti oldalon egy kék munkaruhás, svájcisapkás, idős férfit szólítot­tam meg, aki a korlátnak dőlve egy vezetéket bogozgatott ráérősen. Fel se nagyon nézett kérdésemre: - Bocsánat, ön szabad? - Már ezt hogy tetszik érteni? - Hogy szabadnak érzi-e magát? - Szabad vagyok én, mint a galamb. Mindig is az voltam. - És mit tetszik csinálni azzal a dróttal? - Az orrom előtt dobták be a kukába. Mond­tam, álljon meg a menet. Jó lesz ez otthon ruhát szárítani. Kiváló vezeték. - És az országról mit gondol, szabad-e? - Ez, fiam, már nem kommunista. De a politikusokat kell erről kérdezni. Én tizenhat éve dolgozom itt a csarnoknál, koszorút hor­dok ki, hetvennégy évesen. Ezt tudom monda­ni. Témánk szempontjából a Szabadság hídnak egy nagy hátránya van. Az, hogy a Gellért szállónál végződik. Az ábrándos külföldi pe­dig nyakában a fényképezőgéppel, kezében térképpel természetesen a gyalogutat választ­ja Pestről Budára és viszont. A külföldieket ezenfelül laza tartásukról is fel lehet ismerni. Nem sok értelmét láttam, hogy feltegyem nekik az ominózus kérdést. Hogy is érezné magát egy konvertibilis, Budapesten, 1990- ben? Különben is, az ember külföldön szabad igazán, mint ezt Szerb Antal megírta volt az Utas és holdvilágban. A fiatal pár, akit tétován megszólítottam, a korlátra könyökölve a Dunát nézte szerelme­sen. Erdélyből jöttek. - Igen, szabadok vagyunk. Csak azt nem­­ tudjuk, meddig. Romániában minden megtörö­­­ténhet. Kinyitnak boltok, és két hónapra rá­­ bezárják, mert nincs produkt. Áru. Van új­­ parlament, van RMDSZ, most mondhatsz akár- a mit a hivatalba. El is küldheted őket valahová. - Ez a szabadságunk. És nem tudjuk, meddig. - Hu-nya­ di - betűzi a lány a feliratot a híd felé tartó hajó oldaláról. - Integetnek! - Mi is integetünk a Hunyadinak hárman a hídról, míg el nem tűnik alattunk. - Szép itt nálatok, Budapesten - mondja a férfi. Nem kérdezősködöm tovább. Pest felé indulok. Mint annyiszor egyetemista koromban. Napról napra kellett meghódíta­nom a közgazdaság-tudományt, amibe azért vágtam, mert annyira megtetszett, hogy törté­nelemből és matematikából van a felvételi. Azt képzeltem, a történelem is logikussá, ki­számíthatóvá válik - ha szorgalmas vagyok -, a politika pedig egyenletekbe gyömöszölhető. Küszködtem tehát a matematikával, s közben elcsordogált körülöttem öt év a hetvenes évek elejéről. Pedig szemtanúja voltam, ahogy szétverték 72-ben a március 15-i tüntetést. És még 75-ben is csordaöntudattal harsogtam május elsején a Váci utcában a többiekkel. Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. - Fáradt vagyok én ehhez a kérdéshez - mondja egy harminc körüli férfi, de azért nekitámaszkodik háttal a korlátnak, és előszed fehér nejlontáskájából egy Symphoniát. - Miért fáradt? - Mert hajnal négykor kelek, és most este hét van. - Túlóra? - Túlóra. Egyedül élek. Ha nem dolgozok pluszba, engem senki se tart el. - Mit dolgozik? - Géplakatos vagyok, de név nélkül. - Ezt hogy érti? - Hogy ne jelenjen meg a nevem az újság­ban. - Nem fog. Szabadnak érzi magát? - Nekem sokat nem változott az életem, ha erre kíváncsi. Amit keresek, az éhen haláshoz sok, a megélhetéshez kevés. Talán hogy lehet utazni többet. Elvileg. Ennyi. - Az országot szabadnak látja-e? - Szabadabbnak. Hogy elmennek az oro­szok. Ezt az országot nagyon kicsontozták. És még ők követelnek tőlünk. Nem szabad. Meg­mondtam én már tíz éve is, hogy ki kell vonulni az oroszoknak. - Nem lett baja belőle? - Nem. Mit tudtak volna velem kezdeni? Egy lakatossal. Nem vagyok én hős. - És most mire számít, ha elmennek az oroszok? - Nyugatra kell figyelni. Hogy ne legyünk tovább koldus magyarok, ha kijutunk mégis. Belpolitika Bocsánat, Ön szabad? *

Next