A Világ, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1991-05-29 / 22. szám
Ha nem ad újabb milliárdokat, akkor nem érdemli meg, hogy az oktatásügy elnökének hívják. Egyetemi tanács egy rektoravatáson tek választhassák meg, mely iskolába járatják gyermeküket. Az eddigi amerikai rendszer ugyanis a „nyilvános" (a mi fogalmaink szerint: állami) oktatásban kötelezően előírta, hogy a gyermeket a legközelebbi iskolába kell járatni, Így aztán, amennyiben az iskola nem elégítette ki a szülőt, egy választása maradt (már tudniillik ha anyagilag tehette): a magániskola. Most véget vetnek a körzetesítés eddigi elvének, és fokozatosan bevezetik a szabad iskolaválasztást. Mi több, megpróbálják részben összemosni a nyilvános és a magániskolákat. Ez könnyen elérhető adókedvezményekkel, illetve a magániskoláknak az oda járó diákok után a városi (sőt részben a szövetségi) költségvetésből fizetendő tandíjjal. De csak akkor, ha a magániskola nem egyházi, ugyanis az állam és az egyház szétválasztását kimondó alkotmány értelmében nem fordítható közpénz olyan iskola fenntartására, amelyben hittant oktatnak. A reform szellemében azok az iskolák, amelyek eddig nem térhettek el a nemzeti alaptantervtől, éppoly szabad kezet kapnak a kötelező és fakultatív tantárgyak kijelölésében, óraszámuk megállapításában, mint a magániskolák. Ez is bővíti a verseny kereteit. Az iskolai oktatás az Egyesült Államokban jellegzetesen önkormányzati hatáskörbe tartozik, ezért a szövetségi költségvetés közvetlenül csak kisszámú, főként kísérleti vagy tehetségmentő tanintézet fenntartásához járul hozzá (más esetekben csak nagyon kis mértékben „segít be"). Ezen az új program sem kíván változtatni, viszont magánintézményeket, vállalatokat, sőt múzeumokat akar ösztönözni az iskolák szponzorálására. Különösen arra kívánja rávenni Alexander oktatási miniszter a magánszektort, hogy a pedagógiai kutatást és kísérleteket támogassák szerződésekkel. Miközben ezt tanácsolja a magánszektornak, mondván, hogy a kutatásra szánt összegek végső soron mindig busásan visszatérülnek, a szövetségi kormánynak a szép szavakon túlmenően is vannak eszközei az effajta ösztönzés ösztönzésére. A „felülről jövő kezdeményezéssel" párhuzamosan sok próbálkozás, kísérlet, elgondolás indul ki a helyi tankerületekből is. Például a múlt évtized eleje óta nagy érdeklődéssel és irigységgel figyeli az amerikai pedagógustársadalom a Rochesterben (New York állam) kezdeményezett komplex oktatási programot, amely kiemeli az oktatási folyamatból a „problémás" tanulókat. Ezekkel speciális rendszerben, a legjobb pedagógusok részvételével, kis létszámú csoportokban foglalkoznak mindaddig, amíg vissza nem lehet engedni őket a rendes osztályokba. És persze az sem mellékes körülmény, hogy a városatyák, illetve az adófizetők jóvoltából Rochester - amelyben a városi iskola kezdő oktatója annyit keres, mint másutt egy magániskola kéthárom évtizede pályán lévő tanára - az ország minden részéből megkapja a legjobb pedagógusokat. Nem módszer-, hanem szemléletbeli áttörést kezdeményeznek az iskolaügy irányítói Kaliforniában, az unió legnépesebb államában, ahol a 4,4 millió iskolai tanulónak több mint a fele spanyol ajkú, néger vagy ázsiai származású. Ott le kívánnak számolni az „eurocentrizmussal", vagyis azzal a szemlélettel, amely szerint „Kolumbusz felfedezte Amerikát". (Mintha odaérkezésekor nem laktak volna emberek ezen a földrészen. Vagy: az afrikai művészet csak az eurocentrikus szemnek primitív, az európai muzsika csak az eurocentrikus fül számára klasszikus stb.) A történelem, az irodalom oktatásánál a korábbinál sokkal nagyobb figyelmet kívánnak szentelni az iszlám fejlődésének, az Egyenlítőtől délre elterülő afrikai területek történelmének, az ősi kínai, afrikai civilizációknak. Viszont semmivel sem csökken az antik Görögországnak, a Magna Chartának, a reneszánsznak, Rousseau-nak szentelt órák száma, mert „Európa a demokratikus intézmények bölcsője". Az Egyesült Államok egy tartalmilag, formailag egyaránt átalakuló, az eddiginél hatékonyabb, versenyképesebb iskolarendszerrel készül átlépni a XXI. századba. Kulcsár István KÜLPOLITIKA A VILÁG • 1991. május 29. 19