Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1875-11-25 / 47. szám
IV. évfolyam. 1875. Kassa, november hó 25-én. IV* .Szerkesztőség **VB és kiadóhivatal: Kovács utcza 21-ik az. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak. A lap megjelenik minden KOT csütörtökön.VEI 47. szám. ABAUJ-KASSAI (HALADÁS.) Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek : helyben házhoz hordva v. vidékre postán küldve. Egész évre . . . 6 frt — kr. (Félévre.....................3 „ —• „ Negyedévre . . . 1 „ 50 „ Hirdetés díj : 5-hasábos petitsorért 5 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3-hasábos petitsorért 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők. A költségvetési vitához. A költségvetési vita már eddig is több igen tanulságos mozzanatot tüntetett föl. Ismétlésekbe nem akarunk bocsátkozni, s azért nem fogjuk rekapitulálni a más lapok által felhozottakat. Mindamellett nem mulaszthatjuk el némely érdekesebb epizódokra megtenni reflexióinkat. A kormánypárt szónokai nagyon szánandó helyzetben voltak. A tények logikája kényszerré egy Zsedényit, Somsichot, Csernátonyt annak bevallására, hogy bizony nincs egészen rendben szénájuk, de a „szabadelvűség“ mindenek fölötti érdeke elfogadtatta velük a nagy kalkulusokat, mik a rendezett állami viszonyokat lehetlenné teszik. De mégis van kivétel a szabály alól. Mocsáry Géza „szabadelvűpártisága“ dacára bírt bátorsággal, egy csinos beszédben kijelenteni, hogy a kormány költségvetését még a részletes tárgyalás alapjául sem fogadhatja el. Ezen nem váratlan frondeuröskedés tán utolsó szikrája Mocsáry Géza ur ellenzéki tüzének? — Aki oly szépen védte egykori elvtársai álláspontját, a szavazástól elmaradt. Oly hódító s meggyőző erővel bírna a kormányelnök pártfegyelmi elmélete, hogy a feltétlen mamelukságot követelő kíméletlenség még oly radikális elemeket is képes lenne megtörni, s akaratjának alávetni, mint amilyenek közé a felvidéki Mocsáry Géza képviselő urat soroljuk? (E körülmény okát megfejti pesti levelezőnk, ki a szóban forgó tárgyról részletesen megemlékszik. Szerk.) Nem hisszük, sőt bizton reméljük, hogy Mocsáry úr nem sokára ismét a miénk lesz, régi elvtársai sorában küzdve azon nagy eszmékért, melyeknek oly hű kifejezést adott alig egy évvel ezelőtt az általa szerkesztett, szélső radikál színezetű, s ez idő szerint lapunkba beolvadt „Haladás“! A mamelukszerepet nehezen fogja gondrozni Mocsáry Géza. S ha nem csalódunk, Mocsáry után következnék a folytatás! „Longus ordo!“ A jobboldali ellenzék egy csak nem rég megtörtént esetet juttat eszünkbe. Egyik felvidéki megyénkben, egy jó szándékú képviselőjelöltilótus azon nyilatkozattal vélte elüthetni a készültsége ellen szemére hányt ellenvetéseket, hogy azon pártnak, amelynek b. Sennyey a vezére, nincsen szüksége kapaczitásokra ; elég ha ő beszél, a többinek kötelessége vele szavazni! Látszik, hogy ezen modern parlamenti állambölcs figyelmen kívül hagyta, a költségvetési vita alkalmával bekövetkezett esetet, a midőn t. i. a vezér betegen fekszik. Meg is érezték a „loyális“ ellenzékiek e hiányt. Ürményi Miksa felér más tízzel a pártjából, de Sennyeyt nem pótolhatja. A többi egytől-egyig nagyhangú fontoskodó, sem több, sem kevesebb. A közigazgatási hivatalnokok kinevezése kedvencz vesszőparipájuk, ezzel vélik eszközölhetni Magyarország regeneráczióját. Reméljük, hogy még igen sokáig nem lesz alkalmuk e „nagyszabású politiká”-juk érvényesítésére. Pártunk, a baloldal, mint mindig, most is derekasan, értelmesen felelt meg a hozzá kötött várakozásnak. Megczáfolhatlan érvekkel, számok csalhatatlan fegyvereivel bebizonyították pártunk vezérszónokai, hogy a közjogi alap megváltoztatása nélkül nem lehet kibontakozni a deficitek tömkelegéből, bármennyire emeljék is a nép terheit. A parlamentáris modort illetőleg pártunk iránt még a kormánypárt elfogulatlan férfiai is elismerőleg nyilatkoztak, csak Ghyczy Kálmán elnök úrnak nincs ínyére, hogy a „szélsőbal“ nem keresi a skandalumokat, azért iparkodik , ok nélküli közbeszólásai által ilyeneket provokálni. Nem succedált most az egyszer, de ami késik, nem múlik , s mi nem is fogunk csudálkozni rajta, mert ismerve Ghyczy Kálmán úr ellenszenvét pártunk, s nagy buzgóságát saját pártja iránt, még szeptember hóban e lapok hasábjain kifejeztük aggodalmunkat Ghyczy Kálmán elnöki részrehajlatlansága iránt! A részletes tárgyalásoknál sisipbusi, eredmény nélküli munka vár pártunkra! Fogadni mernénk, hogy egyetlen egy indítványa sem fog elfogadtatni, mely megtakarítást ajánl, a hazamentő „szabadelvű párt“ nagy majoritása által! Egyről-másról. Cassius. Hogy némileg kerekded legyen a kép, melyet e rovat utolsó közleményeiben irodalmunk egyes viszonyai felől nyújtottunk, szükségesnek véljük még befejezésül az alább következőket elmondani; ezekben — megjegyezzük — nem annyira tüzetes vizsgálatát akarjuk nyújtani tárgyunknak, mint inkább csak komoly gondolkozásra, a jobb állapotok utáni óhaj átérzésére akarjuk a szíves olvasót indítani. Van az irodalomnak egy ága, mely ragyogó palást helyett egyszerű vászonköntösben, fényes díszkötések helyett szerény kis füzetekben jelenik meg a könyvpiaczon, mely nem igényli az örökkévalóság koszorúját, nem remél bejutni a büszke paloták márványcsarnokaiba, nem a nagyszerű könyvtárak szekrényeibe ; egyedüli vágya, minden ambícziója, működésének, éltének legmagasabb czélja csak az, hogy bejusson a szalmafedeles viskók durva asztalaira, szerény falusi olvasókörök összetákolt polczaira, hogy ott lapozgassák, elrongyolják kérges kezek, közönséges „paraszt emberek“. Nem idéz elő forradalmat az emberi szellemben, nem rombol össze ezredéves tanokat, hogy helyükbe újakat állítson, nem küzd ama nagy harcztéren, melyen az emberi szellem égig magasult óriásai vívnak elkeseredett harczot a világ uralma felett; de fénylő világot gyújt a vaksötétben, melyben millió és millió emberelme rohad el, emberré teszi az embert, hogy isten válhassék belőle, lerontja a vakhit, a babona s szolgaság barrikádjait, hogy feltűzze a romokra a világosság s szabadság szent lobogóit, felemeli a porban fetrengő önérzetet, felkelti a magasabb, nemesebb utáni vágyakat, törekvéseket, s kelendővé teszi emberek között az ember nevet! A népirodalom!........ Áh de hát ki venné észre azokat a kis, szerény kiállítású füzeteket; legfeljebb olcsóságukat tartjuk érdekesnek, amiket bennök találunk, nagyon unalmasak; félredobjuk, nem gondolunk velük. Pedig ha az az óriás hatalom, mely ez unalmas dolgokba el van rejtve, egyszerre életre kelhetne, kibonthatná szárnyait, hogy bejárja a nagy világot; bizony nagyon hamar meghódítaná a földtekét s egészen más arczulatot adna ama nagy tömkelegnek, melyben milliók tévedeznek irány és czél nélkül. Ösmerjük e nagy hatalmat teljes mivoltában; tudjuk, hogy hódításai az emberiség szent ügyét vinnék előbbre; mindennapi imádságunk, lelkünk lángoló óhaja, ezredévek ideáljai, bő kivánata, hogy faji fajjal, nemzettel nemzetet fűzzön össze: világot átölelő világosság, szellemi érdekközösség. És tudva, érezve mindezt, mégis gyöngék és önzők vagyunk arra, hogy a nagy munkát ön nemzetünkön elkezdjük. Összetett kezekkel nézzük népünk műveletlenségét, szellemi vakságát, a haladó kor magas szárnyalása alatti véghetetlen sülyedtségét. Azt várjuk a miveletlen tömegtől, hogy önerejéből emelkedjék ki mély sülyedéséből, mielőtt csak egy fellobbanó szikráját is meggyújtottuk volna a felfelé törekvés érzetének ; mintha bizony a csecsemő önerejéből feloldozhatná pólyája kötelékeit, a nyomorék maga csinálhatná mankóit, a vak maga vehetné le szeméről a hályogot!,... Hangzatos frázisaink száma légió. Egyiket itt, másikat ott rántjuk elé, mindég ügyesen kiválasztva, hogy hatást csináljunk velük. „Népnevelés jöjjön el a te országod“, „Állítsunk népkönyvtárakat“, „Adjunk jó olvasmányt a népnek“, stb. stb. Gyönyörű szavak ezek mind! Kivált ha mindig komolyan volnának elmondva sértve , és legkivált nagyszerűen szépek lennének, ha az illető lelkes felkiáltó tettel is bizonyítaná, vagy legalább hajlandóságot mutatna reá, hogy áldozni is kész, akár anyagi, akár szellemi erejével arra, hogy azok az oly igen áhított szép dolgok végre valahára kievezzenek a boldog ábrándok légtengeréről a biztos aljú révpartra, melyen testté tömörülhessenek. No de itt legalább a kívánság meg lenne. De mily töménytelen még azok száma, kik a közös nagy érdekek iránt való fásult közönyösségükben egyátalán semmit sem törődnek a nép szellemi állapotával s legfeljebb nagy úri megbotránykozásuknak adnak kifejezést, ha a néprétegekből oly jelenségek ütik fel fejőket, melyek a leggyászosabb keretbe foglalják fajunk nevét a műveit külföld előtt. És ott van még egy nagy hada az emberi baglyoknak, kik esküdt ellenségei minden világosságnak, kik elzárnak minden nyílást, melyen csak parányi fény is átszűrődhetnek a sötétség áldozatjaihoz; egyre megy, akár önérdekből, mert bizonyos czélok elérésére nélkülözhetlenül szükségük a sötétséget, akár bagoly-természetből teszik; Így is, úgy is kiérdemlik az utókor átkát szellemgyilkoló munkások béréül. .........íme! amott a fásult közöny, emitt az orgyilok támadása, közben a jámbor sopánkodók ártatlan serege! Ily tényezők persze nem emelhetik a népirodalom ügyét! De hát egyáltalán nem lehetne reményleni a társadalom egy osztályában sem anyagi segélyt a népirodalom fejlesztésére, lehető legszélesebb körben való elterjesztésére ? És mi után lehetne ez ügynek lendületét legczélszerűbben előidézni ? Ezekről azonban jövőre! Simonides. Fővárosi levél a parlament köréből. Avatatlan körök, — kiknek látkörén kivül esik a parlamenti küzdelem azon része, mely a színfalak közt folyt le, s kik csakis nagy napilapjaink után ítélik meg a helyzetet, — azon szent meggyőződésben élnek, hogy Tisza Kálmán háta mögött szilárd, kompakt, egyetértő, lelkesült óriási többség áll, s hogy ennek következtében az ő hatalmi állása beláthatlan időkre biztosítva van. S valóban minden külső jel erre mutat. A képviselőház öthatoda a szabadelvű párthoz számítja magát, a kormány minden javaslata majdnem egyhangúlag fogadtatott el eddigelé; — fővárosi nagy napilapjaink túláradozók a kormány dicsőítésétől, s az egyedüli két ellenzéki napilap, a Kelet Népe s az Egyetértés, — sokkal kisebb olvasóközönséggel bír, semhogy a közönség tájékozatlan részében a kormány hatalmi nimbusát megrendíthetné. Körülményeim úgy hozták magukkal, hogy a legközelebbi múltban hosszabb ideig kellett Budapesten időznöm, s viszonyaim oly természetűek valának, hogy időm legnagyobb részét, radikális álláspontom daczára, nagy számú szabadelvű párti képviselők társaságában töltöm. Sok érdekes esetnek voltam akaratlan szem- és fültamíja, — sok sajátságos, jellemző adatnak jöttem birtokába, s mindaz, amit láttam, hallottam és észleltem, azon komoly meggyőződést szülték bennem, hogy az úgynevezett szabadelvű párt a felbomlási processus első stádiumába Szerencsé-