Abauj-Kassai Közlöny, 1875 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1875-11-25 / 47. szám

IV. évfolyam. 1875. Kassa, november hó 25-én. IV* .Szerkesztőség **VB és kiadóhivatal: Kovács utcza 21-ik az. a. Semmit sem közlünk, ha nem tud­juk kitől jön. Kéziratok visszakül­désére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak. A lap megjelenik minden KOT csütörtökön.­­VEI 47. szám. ABAUJ-KASSAI (HALADÁS.) Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek : helyben házhoz hordva v. vidékre postán küldve. Egész évre . . . 6 frt — kr. (Félévre.....................3 „ —• „ Negyedévre . . . 1 „ 50 „ Hirdetés díj : 5-hasábos petit­sorért 5 kr. Bélyegdíj hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3-hasábos petit­sorért 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők.­ ­ A költségvetési vitához. A költségvetési vita már eddig is több igen tanulságos mozzanatot tüntetett föl. Ismétlésekbe nem akarunk bocsátkozni, s azért nem fogjuk rekapitulálni a más lapok által felho­zottakat. Mindamellett nem mulaszthatjuk el némely érdekesebb epizódokra megtenni reflexióinkat. A kormánypárt szónokai nagyon szá­nandó helyzetben voltak. A tények logikája kény­szerré egy Zsedényit, Somsichot, Csernátonyt annak bevallására, hogy bizony nincs egészen rendben szé­nájuk, de a „szabadelvűség“ mindenek fölötti érdeke elfogadtatta velük a nagy kalkulusokat, mik a ren­dezett állami viszonyokat lehetlenné teszik. De mégis van kivétel a szabály alól. Mocsáry Géza „szabadelvűpártisága“ da­c­ára bírt bátorsággal, egy csinos beszédben kijelen­teni, hogy a kormány költségvetését még a részle­tes tárgyalás alapjául sem fogadhatja el. Ezen nem váratlan frondeuröskedés tán utolsó szikrája Mocsáry Géza ur ellenzéki tüzének? — A­ki oly szépen védte egykori elvtársai álláspontját, a szavazástól elmaradt. Oly hódító s meggyőző erővel bírna a kormányelnök pártfegyelmi elmélete, hogy a feltétlen mamelukságot követelő kíméletlenség még oly radikális elemeket is képes lenne megtörni, s akaratjának alávetni, mint a­milyenek közé a felvidéki Mocsáry Géza képviselő urat soroljuk? (E körülmény okát megfejti pesti levelezőnk, ki a szó­ban forgó tárgyról részletesen megemlékszik. Szerk.) Nem his­szük, sőt bizton reméljük, hogy Mocsáry úr nem sokára ismét a miénk lesz, régi elvtársai sorában küzdve azon nagy eszmékért, melyeknek oly hű kifejezést adott alig egy évvel ezelőtt az általa szerkesztett, szélső radikál színezetű, s ez idő sze­rint lapunkba beolvadt „Haladás“! A mameluk­­szerepet nehezen fogja gond­rozni Mocsáry Géza. S ha nem csalódunk, Mocsáry után következnék a foly­tatás! „Longus ordo!“ A jobboldali ellenzék egy csak nem rég megtörtént esetet juttat eszünkbe. Egyik felvi­déki megyénkben, egy jó szándékú képviselőjelölt­­ilótus azon nyilatkozattal vélte elüthetni a készült­sége ellen szemére hányt ellenvetéseket, hogy azon pártnak, a­melynek b. Sennyey a vezére, nincsen szüksége kapaczitásokra ; elég ha ő beszél, a többinek kötelessége vele szavazni! Látszik, hogy ezen modern parlamenti állambölcs figyelmen kívül hagyta, a költségvetési vita alkalmával bekövetkezett esetet, a midőn t. i. a vezér betegen fekszik. Meg is érezték a „loyális“ ellenzékiek e hiányt. Ürmé­nyi Miksa felér más tízzel a pártjából, de Sennyeyt nem pótol­hatja. A többi egytő­l-egyig nagyhangú fontoskodó, sem több, sem kevesebb. A közigazgatási hivatalnokok kinevezése kedvencz vesszőparipájuk, ezzel vélik eszközölhetni Magyarország regeneráczióját. Remél­jük, hogy még igen sokáig nem lesz alkalmuk e „nagyszabású politiká”-juk érvényesítésére. Pártunk, a baloldal, mint mindig, most is derekasan, értelmesen felelt meg a hozzá kötött vá­rakozásnak. Megczáfolhatlan érvekkel, számok csal­hatatlan fegyvereivel bebizonyították pártunk vezér­szónokai, hogy a közjogi alap megváltoztatása nél­kül nem lehet kibontakozni a defic­itek tömkelegé­ből, bármennyire emeljék is a nép terheit. A parlamentáris modort illetőleg pár­tunk iránt még a kormánypárt elfogulatlan férfiai is elismerőleg nyilatkoztak, csak Ghyczy Kálmán elnök úrnak nincs ínyére, hogy a „szélsőbal“ nem keresi a skandalumokat, azért iparkodik , ok nélküli közbeszólásai által ilyeneket provokálni. Nem succe­­dált most az egyszer, de a­mi késik, nem múlik , s mi nem is fogunk csudálkozni rajta, mert ismerve Ghyczy Kálmán úr ellenszenvét pártunk, s nagy buzgóságát saját pártja iránt, még szeptember hó­ban e lapok hasábjain kifejeztük aggodalmunkat Ghyczy Kálmán elnöki részrehajlatlansága iránt! A részletes tárgyalásoknál sisipbusi, eredmény nélküli munka vár pártunkra! Fogadni mernénk, hogy egyetlen egy indítványa sem fog elfogadtatni, mely megtakarítást ajánl, a hazamentő „szabadelvű párt“ nagy majoritása által! Egyről-másról. Cassius. Hogy némileg kerekded legyen a kép, melyet e rovat utolsó közleményeiben irodalmunk egyes vi­szonyai felől nyújtottunk, szükségesnek véljük még befejezésül az alább következőket elmondani; ezek­ben — megjegyezzük — nem annyira tüzetes vizs­gálatát akarjuk nyújtani tárgyunknak, mint inkább csak komoly gondolkozásra, a jobb állapotok utáni óhaj átérzésére akarjuk a szíves olvasót indítani. Van az irodalomnak egy ága, mely ragyogó palást helyett egyszerű vászonköntösben, fényes dísz­kötések helyett szerény kis füzetekben jelenik meg a könyvpiaczon, mely nem igényli az örökkévalóság koszorúját, nem remél bejutni a büszke paloták már­ványcsarnokaiba, nem a nagyszerű könyvtárak szek­rényeibe ; egyedüli vágya, minden ambícziója, mű­ködésének, éltének legmagasabb czélja csak az, hogy bejusson a szalmafedeles viskók durva asztalaira, szerény falusi olvasókörök összetákolt polczaira, hogy ott lapozgassák, elrongyolják kérges kezek, közönsé­ges „paraszt emberek“. Nem idéz elő­ forradalmat az emberi szellem­ben, nem rombol össze ezredéves tanokat, hogy he­lyükbe újakat állítson, nem küzd ama nagy harcz­­téren, melyen az emberi szellem égig magasult óriá­sai vívnak elkeseredett harczot a világ uralma fe­lett; de fénylő világot gyújt a vaksötétben, mely­ben millió és millió emberelme rohad el, emberré teszi az embert, hogy isten válhassék belőle, lerontja a vakhit, a babona s szolgaság barrikádjait, hogy feltűzze a romokra a világosság s szabadság szent lobogóit, felemeli a porban fetrengő önérzetet, fel­kelti a magasabb, nemesebb utáni vágyakat, törek­véseket, s kelendővé teszi emberek között az e­m­b­e­r nevet! A n­ép­ir­o­da­l­om!........ Áh de hát ki venné észre azokat a kis, sze­rény kiállítású füzeteket; legfeljebb olcsóságukat tartjuk érdekesnek, a­miket bennök találunk, na­gyon unalmasak; félredobjuk, nem gondolunk velük. Pedig ha az az óriás hatalom, mely ez unal­mas dolgokba el van rejtve, egyszerre életre kel­hetne, kibonthatná szárnyait, hogy bejárja a nagy világot; bizony nagyon hamar meghódítaná a föld­tekét s egészen más arczulatot adna ama nagy töm­kelegnek, melyben milliók tévedeznek irány és czél nélkül. Ösmerjük e nagy hatalmat teljes mivoltában; tudjuk, hogy hódításai az emberiség szent ügyét vinnék előbbre; mindennapi imádságunk, lelkünk lángoló óhaja, ezredévek ideáljai, bő kivánata, hogy faji fajjal, nemzettel nemzetet fűzzön össze: világot átölelő világosság, szellemi érdekközösség. És tudva, érezve mindezt, mégis gyöngék és önzők vagyunk arra, hogy a nagy munkát ön nem­­zetünkön elkezdjük. Összetett kezekkel nézzük né­pünk mű­veletlenségét, szellemi vakságát, a haladó kor magas szárnyalása alatti véghetetlen sülyedtsé­­gét. Azt várjuk a miveletlen tömegtől, hogy önere­jéből emelkedjék ki mély sülyedéséből, mielőtt csak egy fellobbanó szikráját is meggyújtottuk volna a felfelé törekvés érzetének ; mintha bizony a csecsemő önerejéből feloldozhatná pólyája kötelékeit, a nyo­morék maga csinálhatná mankóit, a vak maga ve­hetné le szeméről a hályogot!,... Hangzatos frázisaink száma légió. Egyiket itt, másikat ott rántjuk elé, mindég ügyesen kiválasztva, hogy hatást csináljunk velük. „Népnevelés jöjjön el a te országod“, „Állít­sunk népkönyvtárakat“, „Adjunk jó olvasmányt a népnek“, stb. stb. Gyönyörű szavak ezek mind! Kivált ha mindig komolyan volnának elmondva s­értve , és legkivált nagyszerűen szépek lennének, ha az illető lelkes felkiáltó tettel is bizonyítaná, vagy legalább hajlandóságot mutatna reá, hogy ál­dozni is kész, akár anyagi, akár szellemi erejével arra, hogy azok az oly igen áhított szép dolgok végre valahára kievezzenek a boldog ábrándok lég­tengeréről a biztos aljú révpartra, melyen testté tö­mörülhessenek. No de itt legalább a kívánság meg lenne. De mily töménytelen még azok száma, kik a közös nagy érdekek iránt való fásult közönyösségükben egyáta­­lán semmit sem törődnek a nép szellemi állapotá­­­val s legfeljebb nagy úri megbotránykozásuknak ad­nak kifejezést, ha a néprétegekből oly jelenségek ütik fel fejőket, melyek a leggyászosabb keretbe foglalják fajunk nevét a műveit külföld előtt. És ott van még egy nagy hada az emberi baglyoknak, kik esküdt ellenségei minden világos­ságnak, kik elzárnak minden nyílást, melyen csak parányi fény is átszűrődhetnek a sötétség áldozat­­jaihoz; egyre megy, akár önérdekből, mert bizonyos czélok elérésére nélkülözhetlenül szükségük a sötét­séget, akár bagoly-természetből teszik; Így is, úgy is kiérdemlik az utókor átkát szellemgyilkoló mun­­kások béréül. .........íme! amott a fásult közöny, emitt az orgyilok támadása, közben a jámbor sopánkodók ár­tatlan serege! Ily tényezők persze nem emelhetik a népirodalom ügyét! De hát egyáltalán nem lehetne reményleni a társadalom egy osztályában sem anyagi segélyt a népirodalom fejlesztésére, lehető legszélesebb körben való elterjesztésére ? És mi után lehetne ez ügynek lendületét legczélszerűbben előidézni ? Ezekről azonban jövőre! Simonides. Fővárosi levél a parlament köréből. Avatatlan körök, — kiknek látkörén kivül esik a parlamenti küzdelem azon része, mely a színfalak közt folyt le, s kik csakis nagy napi­lapjaink után ítélik meg a helyzetet, — azon szent meggyőződésben élnek, hogy Tisza Kálmán háta mögött szilárd, kompakt, egyetértő, lelkesült óriási többség áll, s hogy ennek következtében az ő hatalmi állása beláthatlan időkre biztosítva van. S valóban minden külső jel erre mutat. A képviselőház öt­hatoda a szabadelvű párthoz számítja magát, a kor­mány minden javaslata majdnem egyhangúlag fogad­tatott el eddigelé; — fővárosi nagy napi­lapjaink túláradozók a kormány dicsőítésétől, s az egyedüli két ellenzéki napilap, a Kelet Népe s az Egyet­­értés, — sokkal kisebb olvasó­közönséggel bír, semhogy a közönség tájékozatlan részében a kormány hatalmi nimbusát megrendíthetné. Körülményeim úgy hozták magukkal, hogy a legközelebbi múltban hosszabb ideig kellett Budapesten időznöm, s viszonyaim oly természetűek valának, hogy időm legnagyobb részét, radikális álláspontom daczára, nagy számú szabadelvű párti képviselők társaságában töltöm. Sok érdekes esetnek voltam akaratlan szem- és fültamíja, — sok sajátságos, jellemző adatnak jöttem birtokába, s mindaz, a­mit láttam, hallottam és észleltem, azon komoly meggyőződést szülték bennem, hogy az úgynevezett szabadelvű párt a felbomlási processus első stádiumába Szerencsé-

Next