Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1877-01-04 / 1. szám
kéil hittemnek ha szükséget, láttam volna is, hogy i képes volt ellensúlyozni őt, mert ő akkor mint későbben is, ha ki nem volt is mondva, hallgatólagosan a diktátor szerepét vitte, különösen a hűbéri kérdés keresztülvitelében, mely sok szegény földbirtokosra nézve életkérdés volt. „úgy lett ezen kérdés megoldva, mint ő akarta s bármi véleményben voltunk is e kérdés ily modorban keresztülvitelére nézve, a jövő Lajosnak adott igazat. Ha ő akkor azt keresztül nem hajtja , az országgyűlés nagy többsége titkos ellenszenve daczára, az osztrák kormány ezt a forradalom bevégzése után tüstént megteszi. Ez halálos döfés lett volna a nemzetre s a nemzeti becsületre, — ez kétségkívül az ő kizárólagos érdeme. (Vége kör). Bécsi levél. Bécs, 1876. decz. 31-ikén. „Háború lesz“, , Vészfellegek tornyosulnak politikai egünkre“. „Elkerülhetlen egy nagy európai háború“ — s hasonló Kassandra mondások nem tettek oly hatást a bécsi népre, mint a kósza hit, mely pénteken este futótűzként terjedt el a városban , hogy ha az orosz átlépi a Pruth vizét, az osztrák hadsereg mozgósittatik. Az anya szive szőrűini kezd e szónál; redőkbe húzódik az iparos homloka. Mozgósítás. Honnan e szó különös hatása? A legborzasztóbb, vészterhes jóslatok nem zavarták ki flegmájából a bécsit, de e szónál: mozgósítás fölüti fejét s leteszi az épen szájához illesztett sörös „kriglit“. — E szó már őt illeti, mert ez, hogy úgy mondjam, érzékei alá esik. Ezért a különös hangulat, ezért röppent el oly gyorsan a karácsoni ünnepek utómámora. A lapok siettek megnyugtatni a kedélyeket, de a nép nyugalma föl van zavarva, s szorgalmasan kezdi a politikai híreket olvasgatni. S minő baleset! A lapok ép a Kossuth leveléről szólnak. E névre a bécsinek sok minden feltűnik képzelete előtt .... A „Reichsrath“ palotájának ajtai zárvák, de a bankkérdés még mindig élénk vita tárgya. Ha a számtalan vezér- és tárcza-czikket, a röpiratokat s nagyobb terjedelmű műveket, melyek e tárgyról írattak, összeszednek, egész kis bankkérdés-irodalom állna elő. Különösen kettőt méltatnak nagyobb figyelemre. Az egyik Helfert röpirata: „Revision des ungarischen Ausgleichs“, mely főleg a kiegyenlítés módját tárgyalja. Elveti a dualizmust, amely nem „szervezet, hanem gépezet“. Általában kedvezőtlen bírálatban részesül. — A másik Zang Ágostnak a „Tagblatt,”-ban megjelent indítványa, mely egy új bank fölállításának eszméjét föladni, 100 milliónyi bankjegyet államjegyekkel helyettesíteni s a 80 millió adósságot ily államjegyekkel lefizetni javallja. Úgy látszik, hogy a sors mégsem oly kérlelhetetlen irántunk, mint azt a sanyarú tapasztalatok által pessimistikussá vált kedélyünk hitte, s nem tagadja meg tőlünk ajándékait, csak hogy kiváló alkalmakra tartogatja azokat. Tegnap még bús sejtelmektől nehezült szívvel hajtok fejünket nyugodalomra, s ma Sylvester napján mily meglepetésre ébredünk! Ha igaz az, amit a lapok vezércikkeikben nagy hangon előadnak, úgy a hadi tárogatók riadója helyett a béke harsonának kedves hangja kisér az uj évbe. Az orosz fél! Az igaz ügy, az erkölcsi erő diadalát üli a durva önkény fölött. A béke őrangyala szállt az ország határára s áll ott rettenthetlenül, nyugodt fönséggel. Baljával az ország czimerére támaszkodik, melynek fényes lapján a nap sugarai látszanak. Nem bírják el vakító fényét az öldöklő csordák s önmérgekben evődve hátrálnak. A haza védangyala pallosával fenyegetve harsogja utánok: „Ne bántsd a magyart“. Eddig az oroszt — bár durva, de nagysága által veszedelmes, sőt ellenállhatlan hatalomnak tartottuk. Most kinyitottak szemeink. A keleti mozgalmak alatt kissé félrehúzódott a szőnyeg az állványról, melyen az orosz birodalom trónusa nyugszik, s mi láthattuk a faalkotmány szuette gerendáit, amelyek egy erélyes ökölcsapástól összeroskadnak. Az év utolsó napja van. Mint minden nevezetesebb időpont, úgy e nap is rányomta a városra különös jellegét. A bécsi mi más módon ülné meg legméltóbban az év utolsó napját, mint hogy jól lakjék. Pezsgős palaczkokat, telt kosarakat, czukrász süteményeket czipelnek az utczákon. Fájdalom, nekünk magyaroknak nem igen jut ki ilyen jóból. Régen volt az, midőn még dalolhattuk, hogy: , Tele legyen a magyarnak — mind az itcze, mind a pincze, mind a bolt“. Ma még kívánatnak is vakmerő az ilyesmi. Gloria in excelsis! Az „Egyetértésiből. Szegényen jött világra, Jászolban született . . . Te bársony és selyemben, Csillárok közepett ? Irgalmas barmok álltak A legszentebb"előtt; Körülted — udvaronczok, Oh! fenséges szülött! O egy kenyérből száznak, Ezernek osztogat. — Te ezrek kenyeréből, Táplálod egymagad! Tövissel koronázták, Megölték a gazok, — Téged királyija tettek A testvér farkasok! Dégrej szállt s az ember örök szentsége lett, — Téged . . . pokolba rugdos Tulajdon; nemzeted! Ábrányi Emil. Csevegések Kassa városáról. Történelmileg egyike a legnevezetesebb városoknak. Keletkezésének idejét alig lehet megállapítani; némelyek szerint már Páris, elrablóit Helénájával Kassa falai között élte boldog napjait, kedélyes mulatságot találva magának a hírlapok Trója ostromára vonatkozó híreiben. Erdődy János jeles történetbúvárunk szerint ezen vélemény kissé túl merész színezetű, ám az kétségtelen, hogy a midőn Árpád apánk Kassa falai alatt megállapodott seregeivel, a város már akkor Felsőmagyarország fővárosának neveztetett s ez elnevezés Szvatopluk által hivatalosan is használtatott. A város régi eredetét kézzelfoghatólag bizonyítják némely, egész a jelen időig épségben fennmaradt ereklyék, így a város közepén olyó úgynevezett „csermely-patak“ egyetlen egy nyáron át történt kigőzölgésének produktumaiban sikerült több jeles vegyésznek azon ős miazmákat felfedezni, melyek hatásának lehet tulajdonítani azon történeti tényt, hogy a Kassa alatt megállapodott magyar seregben a cholerin-tünetek rendkívül nagy számmal mutatkoztak ; e nyomon elindulva, sikerült e patak medrében ráakadni ősapáink által hátrahagyott oly állományokra, melyek, bár petrifikálódott állapotban jöttek felszínre, őseink összes életmódját, táplálkozási rendszerüket napnál világosabban magyarázzák meg nekünk, késő utódoknak, kik is hála fejében a városi hatóság erkölcsi támogatása mellett, hasonló örökséget hagyunk hátra következő ivadékainknak, hogy majd ők is oly nevezetes történelmi állomány-tárt találjanak e valóban nevezetes patak medrében. A város régi eredete mellett tanúskodik azon szoborcsoportozat is, mely a jelenlegi úgynevezett „nagy sétatér“ végén emelkedik, s mind alakjainak pogány szeszélyességgel való csoportosítása, mind színezetének ős időkre emlékeztető komorsága, világosan hirdetik, hogy hajdan a Hadúr tiszteletére emelt bálvány volt, s csak későbben alakíttatott át a keresztyén vallás szentjeinek ábrázolójává. A pompás székesgyház felépítésének idejét mindeddig nem sikerült megállapítani; annyi azonban bizonyos (lásd : Erdődy földiratát), hogy a mellette lévő kápolnában már Tuhutum apánk misét hallgatott Szabad Ferencz ur akkori elődjétől, kinek nevét a „Nemzeti hírlap“ czimű humorisztikus lap nemrég e négy betűvel: R 0 TH fejezte ki, igen találóan czélozva ezáltal a város tót-németséggel kevert bizonytalan nemzetiségű színezetére, mely különben meghatóan tükröződik vissza azon vakítón pompázó színezetben is, mely a fenntebb említett székesegyház belsejét árasztja el. E templom festést illetőleg érdekes tudni, hogy Miskovszky Viktor s Klimkovits Béla kitűnő szakértőink nemrég azon határozott véleményüknek adtak kifejezést, miszerint oly rendkívül feltűnő hasonlatosság van a szóban forgó templom belső falfestésének ritka harmóniával összeolvadó színezete és a Szvatopluk késő ivadékai által jelenleg is ritka ízléssel készített úgynevezett „tulipános ládák“ külső színezete között, hogy az ebből folyó nagyjelentőségű történelmi tények lehozatalára s kétségtelen bebizonyítására Horváth Mihály határoztatott felkéretni a város közönsége által. ... magyar nőkhöz. (Az újév alkalmából). ... Az uj esztendő támadását jelentő harsona hosszan, bánatosan hangzik végig a tájon . . . Némán, megilletődve hallgatjuk . . . Ösmerős hang ! Hányszor üdvözöltünk örömteli szívvel, az újuló remények felvidult hozsannájával. Szelíd harmóniád térítő varázsa alatt gyógyulni érzők régi sebeinket, feledni kezdők az elmúlt esztendő sorscsapásait, ellenségeink ármánykodását, barátaink szivszorító hűtlen elpártolását, bizalommal telt el keblünk a szép remények hajnal csillagánál, melynek reszkető fényéből vidáman láttuk felénk mosolyogni a hosszú, nehéz küzdelem utáni jutalmazó pályabért... És ami jót, ami boldogságot reméltünk magunknak, szeretteinknek reméltük azt százszoros mérvben, százszor biztosabban hazánknak, nemzetünknek. Láttuk derengeni a jólét, boldogság napját, amint pirkadó hajnalfénnyel fellöveli sugarait a magas bérczek hótakart ormai alól, majd amint magasra emelkedve egy fénybe vonja a rónát és bérczet, a palotát és kunyhót, a gazdagot és szegényt, s növeszt virágot a bedőlt sírokon, fakaszt cyprust és babért ősök porai felé az utódok boldogságában, és zendit hálaadó zsolozsmát boldog nép vidám alakon .... Mi más kép tárul élőnkbe az imént beköszöntő esztendő hajnali derengésében, mi más érzelmek támadniak keblünkben a búsan átvirasztott első éj csendjéből ...... .... Lámánk alatt dübörög, reszket a föld. A földindulás moraja lázadt hangzavarral terjed a szélrózsa minden irányában. Az örvény keringő árja felett rémes vihar, mely . . .üvöltéssel rohan át a fákat tördelő nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl. „Fáiat tép ki és hajókat tördel, Életit, fojt, vadat és embert öl“. A vészhang kondulása komoran zúg bele a siketitő zajba, a borzalom elfogja idegeinket, a vér lázadt keringése agyunkat készül szétrepeszteni. A vészterhes fellegek, melyek villámai s pusztító vihara nyomorba vesztettek szomszédságunkban annyi virágzó tartományt, mind összébb vonulnak fejünk felett, hogy régi hatalmas kitörésükkel bennünket, szeretteinket, javainkat, hazánkat zúzzák össze éktelen romhalmazzá. „Miatta újra hallanék a pusztán, A Lizáját cinkor vad keserveit, Gyilkos ’testvér botja zuhanását, S az elás árvák sirbeszédeit, A kellynek szárnya csattogását, Prometensz halhatatlan kínját“................ Ki tudna most magának, hazájának jót reményleni? Ki hinné ma, hogy a világot megreszkettető fergeteg ádáz pusztításával megkimélendi szegény magyar hazáikat! .... Oh, ma nem üdvözölünk reménytelien uj évi harsona, ma nem látjuk a bíbor világításban, mellyel a felkelő nap első sugarai szegélyezik körül a bérezek ormait, a jobb jövő haladó hajnalit. Nem reméljük a jutalmazó pályabért, mert toljuk, hogy a küzdelem, melyet ez uj évben vívnunk kell, nehéz, reménytelen lesz, melynek vége talál csak ott szakad, hol önmagunk, szeretteink, nemetünk fejfáját ütik le a közös, nagy sírra ... Oh az a fényes sugárözön, mely ott északon előtör a magas bérezek ormai megöl, nem a szabadság napának ragyogása, de a szabadság hóhérai véres pallo ainak villanása; ... a bedőlt sírok felett nem nő virág engesztelésül, de a vér szivárog alá az ősök álmát felzavarni. ... a bérezek nem viszhangozzák boldog nép vidám dalát, de eltiport, veszni indult nemzet jajkiáltását, rablánczokban vergődő ország kínos sóhajait......................... De nem, nem ! Amit mondtunk, a fájdalom szava volt, hogy: „oly sok harcz s békeév után, még mindig a testvérgyülölési átok virágzik az ember homlokán : hogy: „bár dús a föld, s emberkezek még dúsabbá teszik, mégis szerte dúl az Ínség s rút szobaság nyomaszt“; hogy: „mind tombol a gaz remény a bukott ló felett a földön, mely az embernek még sírnak is kemény. ... A fájdalommal kevert undor átkozó szavát, mely már-már a kétségbeesés jajkiáltásává lesz, némítsa el a ridegöntudat, hogy ezredéves hazánk élete felett fog folyni a döntő harcz; a lemondó csüggedés nyomasztó érzetét, mely zsibbadtan hajtja meg a felemelt kart, váltsa fel a honszeretet s kötelességérzet égő lelkesedése, mely hatalmasan, mint egy ember kezét emelje a nemzet sújtó karját, ha a döntő csatába elrohan. Ne legyen e nemzet fiai között kishitű. Hogy azonban a múltak homályából a jelen világosságába jussunk, konstatáljuk először is, hogy amidőn e sorokat írjuk, városunk felett a tél tartja kiterjesztve zordon karjait, fehér hólepelbe burkolva a háztetőket s utczákat. Hideg van! Sajátságos jelenség e városban, hogy mig némelyek bundákban járnak, mások vékony köpennyel kénytelenek beérni, holott a zálogház raktáraiban igen sok heverő bunda rejtezik. Az emberszeretet szomorú sülyedésének jele e körülmény. A lakosság különben heterogén elemekből áll. Az első helyet vindikálja magának a „polgárság“. Értelmes, derék, jóindulatú nép. Beszél magyar, német és tót nyelven, de nem külön-külön, hanem egyszerre valamennyin, mindhármat összevegyitve ; némelyek még a latint is hozzáveszik e nyelvvegyülethez, melyből eredeti, nem hamisított adagok találhatók Kónya mester ur hires munkáiban, vagy még közvetlnebb forrás nyomán tanulmányozható s analyzálható e nyelvvegyület a városi közgyűlések számos szónokának külömben klassikus becsü beszédjeiben. Nevezetes még e kaszt egy része azon tulajdonáról, hogy zsebét felette szereti előnyös prozicziókba helyezni pl. az ugymondott regále-bérletnél és más egyéb bérleteknél; némely goromba ember ez alapon elég méltatlanul „zsebpártnak“ nevezte el ez osztályt. Szeret továbbá a tisztelt párt sokat beszélni; ha egyéb baj nincs, hát akkor a községi iskola ügyében interpellál vagy „személyes kérdésben kér szót“. Egyébként, mint mondák, nagyon jóravaló népség. Nemkülönben jó nép a „jöttmentek kasztja is, azaz hogy ez már nem is „nép“; ez az „urak osztálya: az intelligenczia. Ide tartozik a tanár, ügyvéd, hivatalnok. Jámbor, jó nép, mint amilyen széles Magyarországon mindenütt ez az osztály. Kormánypárti mind egy szálig, ami különben úgy is dukál; az ország dolgával csak akkor bíbelődik, mikor az adóhivatalnál veszi fel a pénzét. De a városi ügyekkel — legalább egy része — serényen foglalkozik. Ez a rész ismét két pártra szakad. Egyik megvédelmezi a szabadelvű intézményeket és úgy, mint a városi vagyont; a másik vakon támadja a szabadelvű institucziókat, kedvtelten ássa alá a vagyoni helyzetet. Ez osztály nyomja rá különben az összes társadalmi életre a jellegzetes vo