ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM TOMUS XVI. SZEGED 1978
Nacsády József: A „hallgató" Arany és az „Őszikék"
NACSÁDY JÓZSEF A „HALLGATÓ" ARANY ÉS AZ „ŐSZIKÉK" Az Arany Jánosról szóló szakirodalomban hagyományossá lett „a hallgató Arany" megjelölés. Azt a magatartást igyekeztek az Arany-kutatók ezzel megjelölni, amely nagyjából a Buda halálától az Őszikékig jellemzi a költőt. A kutatás többször számbavette már az elhallgatás szubjektív és objektív okait, latolgatta valóságos és vélt indítékait. Megvizsgálta az 1860-as években rohamosan gyérülő, újrakezdett éscsonkán maradt költői művek végülis elapadó sorának darabjait, a műfordításokat, Arany akadémiai tevékenykedését stb. Kevés szó — az is el-elvétve — esik a közel másfél évtizedbeli pár soros, hol látnivaló szándékosan pongyola, hol epigrammatikusan tömör, kerek kisebb versekről, amilyeneket a költő igazában már Pestre kerülésekor kezdett el írogatni, az 1860-as évek elején még csörgedező „nagy líra" (Rendületlenül, Kies ősz, Magányban, stb.) mellett, és amelyek fokozatosan veszik át a líra funkcióját másfél évtizedre, immár pátosztalanul, az objektiváció kínos ,belső kényszere nélkül, a költőhöz önmagához, vagy néhány közeli barátjához szólva. Az úgynevezett „mondacsok"-kal, „akadémiai papírszeletek"-kel már kezdetben gondban volt az Arany-filológia is. Arany László 1886-ban, atyja hátrahagyott műveinek sajtó alá rendezésekor őszintén megvallotta, hogy milyen kételyek fogták el munka közben e költemény csoporttal kapcsolatban. Árt-e a kegyeletnek a közzétételükkel? „Szabad-e az alkotó művész minden forgácsát közszemlére tenni? — kérdi önmagától és az utókortól, és így folytatja — S ha egykor majd lehetne is, elérkezett-e már erre az idő?... Nem jobb volna-e várakoznom még tovább is? Vagy legalább megválogatnom a gyűjteményt?" Kételyei közben úgy vélte azonban, hogy azok fölfogása is mérlegelendő, akik a mielőbbi és teljes közzététel mellett érvelnek. Ezek után döntött úgy — állítja —, hogy „lehetőleg teljes gyűjteményt" ad abból, ami az előző kiadásokba nem került bele, s a levelezésből azt, amihez hozzájutott „és egyáltalán közölhető". Ezeket az alapelveket kellett tehát mindenekelőtt alapul vennünk a hallgatás időszakában keletkezett, a költő által az életében megjelent kötetekbe föl nem vett versek, töredékek, rögtönzések sorsának áttekintésekor. Ha a „lehetőleg teljes gyűjtemény" fogalmát az Arany László birtokában 1886-ban levő kéziratanyaggal azonosítanánk is (nem tudhatott kallódó, lappangó, mások által féltékenyen őrzött kéziratokról), fölkelthette figyelmünket az „és egyáltalán közölhető" félmondat. Még akkor is, ha ez az idézett bevezető szövegében elsősorban a baráti levelezésre utal ! Pl. KERESZTURY Dezső: A hallgató Arany II. 1950. 3. 66.; Barta János: Arany János Bp. 1952 161—169.; KOMLÓS Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig Bp. 1959. 68.; NÉMETH G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad Bp. 1971. 93. stb. 2 Arany János Hátrahagyott Versei. I. Bp. 1888. IV—V., kiem. N. J.-től. 3