A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-06 / 6. szám

A kosúti sortűz galántai járásban az újkori történelmidének a közeli falvak mezőgazdasági dolgozói­emlékek között kétségkívül az 1931. má­r­c­ius 25-i kosúti csendőrsortűz a legjelen­tősebb. Híre rendkívüli felháborodást váltott ki az egész burzsoá Csehszlovák Köztársaságban és határainkon túl is. Thurzó István, Gyevát János és Zsabka Sándor mezőgazdasági munkások brutá­lis meggyilkolása és Major István, kommunista képviselő bebörtönzése ellen csatasorba állt a dolgozó nép. A bratislavai törvényszéktől a külön­böző kormányszervekig a tiltakozó aláírások tíz­ezrei árasztották el a hivatalokat. Megszólaltak a külföldön élő cseszlovák dolgozók is. A „ma­­saryki demokrácia” újabb szégyenteljes fellépé­sét, a minimális emberi jogokat követelő mun­kásokkal szemben, élesen elítélte Európa csak­nem valamennyi haladó szervezete és több nem­zetközi viszonylatban is kiemelkedő személyiség. Kosúton ismét bebizonyosodott, hogy Cseh­szlovákia Kommunista Pártja mindent megtesz a dolgozók érdekeiért. A parasztság elnyomását és kizsákmányolását látva, az ösztönösen jelent­kező sztrájkmozgalom élére állt, s az elégedet­len tömegekből egységesen fellépő erőt ková­csolt. Az egyre hatalmasodó sztrájkmozgalom Dél-Szlovákia területén a galántai járásban öl­tötte a legnagyobb méreteket. 1931. május 23-án 1190 idénymunkás tagadta meg a tavaszi mező­­gazdasági munkák végzését a földbirtokokon. Ez ellen a hivatalok, melyek közvetve vagy közvet­lenül a vállalkozók kezében voltak, úgy igye­keztek védekezni, hogy a sztrájkok idejére betil­tottak mindennemű gyülekezést. Közvetítők be­vonásával tárgyalásokba bocsátkoztak a sztráj­­kolókkal, s május 23-án a munkások engedmé­­nyekre kényszerítették a földbirtokosokat. A bére­ket 20—30 százalékkal megemelték. Ennek híre csakhamar bejárta a szomszédos járásokat is. Dél-Szlovákiában fokozódott a sztrájkmozgalom, egyre inkább politikai színezetet kapott. Az Or­szágos Hivatal sem nézte ez eseményeket ölhetett kézzel. Felhívta a járási hivatalokat, hogy tiltsanak be minden nyilvános agitációt, figyeltessék a tevékenyebb kommunista funkcio­náriusokat csendőri és rendőri készenlétet tart­sanak, hogy bármely pillanatban a karhatalom is beavatkozhassék a munkások ellen, így került sor röviddel a galántai járás munkásainak ered­ményes béremelése után, a tragikus kösúti ese­ményekre. ,1931-ben a pünkösdi ünnepek május *24—25-re estek. Az ünnepi munkaszünetet arra használta fel a párt, hogy munkás­gyűléseket hívott össze. Május 25-én többek között Kosúton is megfúr­nak összejövetelét, a járási hivatal azonban a kérvényt visszautasította, mozgósította a csend­őrséget, s erősítést kért a keletszlovákiai őrsök­től. A járás falvai, ahol a CSKP alapszervezetei összejövetelt hirdettek, idejében értesültek a be­tiltásról, s el is álltak a nyilvános gyűlések meg­tartásától. Kosúton azonban egészen más volt a helyzet. A gyűlés szervezői csak az utolsó pil­lanatban kapták meg a betiltásról szóló határo­zatot. A falu bírája délben kézbesítette az ille­tékeseknek a járás döntését. A 15 órára meghir­detett összejövetel betiltásáról 13—14 óra között dobolás útján értesítették a lakosságot. A kör­nyező falvak dolgozói a tilalomról nem szerez­tek tudomást s ezért a kora délutáni órákban elindultak Kosút felé, hogy meghallgassák a dél­­szlovákiai munkások kommunista vezetőjének, Ma­jor István képviselőnek beszédét, aki itt akarta ismertetni a sztárjkmozgalom eddigi eredményeit. A járás vezetői tudták, hogy a kösúti gyűlés be­tiltása objektív nehézségekbe fog ütközni, már­­csak a kései kézbesítés miatt is. Ezért negyven­két csendőrt vezényeltek ki Kosútra, hogy az összejövetelt mindenáron akadályozzák meg. A CSKP helybeli vezetői a különös helyzetről tájékoztatták az összevont erők parancsnokát, aki erre mit sem adva, azzal fenyegetődzött, hogy a tilalomnak akár fegyverek bevetésével is érvényt szerez.­élután három óra előtt néhány perccel Major István mintegy hetven főnyi cso­porttal — főleg hegyiekkel és vízkele­­tiekkel — Kosútra érkezett. Az úton senki sem tartóztatta fel őket, bár találkoztak a csendőr­­járőrrel. Később a tárgyalások során kiderült, hogy a járőr parancsnoka „kirándulóknak“ vélte a békésen felvonulókat. A faluban közölték Ma­jor Istvánnal, hogy a gyűlést betiltották. A köz­ségháza körül kosútiak álldogáltak a további fej­leményekre várakozva A csendőrök ezeket is figyelmen kívül hagyták, nem szólították fel őket szétoszlásra. A tömeg többségét asszonyok és gyermekek képezték, akik a délutáni litániáról ki­jövet álldogáltak a templom előtti­­ téren. A csendőrök utólagos becslése szerint sem volt több, mint 180—200 személy. A csendőrparancs­­nok harminc csendőrt felsorakoztatott 25 méter­nyi távolságra az ácsorgó, beszélgető lakosság­tól. A különítmény parancsoka magához intette Major Istvánt. A kommunista képviselő és Jáno­­sík főhadnagy között szóváltásra került sor a gyűlés betiltásának ügyében. Hosszabb vita után Major István úgy döntött, hogy a gyűlés el­maradását közli a dolgozókkal. A parancsnok ezt nem akarta megengedni. Major elvtársat közre fogatta. Erre a munkások vezetőjük segítségére siettek. „Nem engedjük, hogy bántsátok!" — fel­kiáltások hangzottak a közelállók soraiból. A csendőrök semmibe véve a munkások tilta­kozását, Major Istvánt leütötték, majd megvillant Jánosék kardja s elhangzott a sortűz. A csend­őrök feltűzött szuronnyal s gumibotokkal vetették magukat a megrémült, fegyvertelen tömegre. Az összegyűltek első meglepetésükből felocsúdva futásnak eredtek, de a csendőrök a menekülő emberek közé lőttek. Aki tehette a legközelebbi udvarokba menekült, s a csendőrök vérengzését látva kövekkel válaszolt a brutalitásra. Mindösz­­sze néhány pillanat alatt játszódott le a tragi­kus esemény, de emlékét semmi sem törölheti ki a szemtanúk emlékezetéből. A harmincnégy éve­s Thurzó István, a tizenkilenc éves, diószegi Gyevát János és a huszonnégy éves Zsabka Sán­dor halála bosszúért kiáltott. Kugler József, Psota Ferenc, Rapond Gyula, Popluhár József és Psota Erzsébet fiatal lány súlyos sebesülést és nagyon sokan könnyebb sérüléseket szenved­tek. Ezeknek számát nem sikerült pontosan meg­állapítani, mert a következményektől félve sokan eltitkolták sérülésüket. A sebesültek között feküdt vezérük, Major István is, akit puskatussal bán­talmaztak a csendőrök. A vérengzés színhelyéről hat sebesültet a trnavai kórházba szállítottak. A csendőrök rendkívül buzgóknak bizonyultak. A térség kiürítése után azonnal hozzáláttak a letartóztatásokhoz. Major Istvánt mentelmi joga ellenére a galántai fogdába szállították. Foko­zatosan sor került a helyi pártszervezet valameny­­nyi funkcionárusára is. A csendőrparancsnok Kosúton statáriumot, a környező falvakban al­koholmérési tilalmat s az egész járás területén gyülekezési tilalmat rendelt el. A sortűz három áldozatának holttestét csend­őrök őrizték a hullaházban. A temetést a lehető leggyorsabban, csendőrsegédlettel, a nyilvános­ság kizárásával hajtották végre. Az elesett elv­társaktól még csak búcsút sem vehettek harcos­társaik. Attól tartottak a hatóságok - joggal -, hogy a temetés nagyszabású tüntetéssé válna. Még azt sem engedték meg, hogy Gyevát Jánost szülőfalujában, Diószegen hantolják el K­osút és a közeli falvak lakói — mindenek­előtt a szervezett dolgozók — még sokáig érezték a sortűz következményeit. Napi­renden voltak a házkutatások és a kisebb-na­­gyobb megtorlások, Kosúton, az alig ezer lakosú, K Mojor István börtönből való szabadulása után A a cm& mmsxmL tmm lAmk m mc twfvdn I * * A kosúti sortűz áldozatainak emléktáblája az új kultúrotthon homlokzatán 10

Next