A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 4. szám
milyen jó neki — mondhatná valaki — naponta ingyen ondoláljfik. — Ám próbálják csak meg az irigykedők, nem az ondolálást, az még a legkönnyebb, hanem a többit, ami a fodrászművelet után következik. A bemondónőnek előbb meg kell tanulnia a szövegét, majd műsor közben arra is ügyelnie kell, hogy a festék az arcán el ne kenődjék, hogy egy korty víz után ugyanúgy üljön a reflektorok fényözönében, mint az adás elején, el kell viselnie az embertelen hőséget, s mindenekfölött kedves mosollyal kell elmondania az elmondandókat. S valahol itt kezdődik a TV-bemondás művészete. Nem mindenki egyforma művész, ezért a bemondónők közt is akad jobb és kevésbé jó. Az a perc, amelyben a képernyőről felénk mosolyog, órákhosszat tartó előkészületek, izzadság, önmegtagadás eredménye. Az ünnepnapok, amelyeknek odahaza már előre úgy örülünk, a tévé dolgozói számára fokozott erőfeszítést jelentenek. Késő este van már? Jó lenne aludni? Tessék, mi megtehetjük. De a színházak előtt, ahol épp legördült a függöny, a televíziós autók sofőrjei türelmetlenül várják a színészeket, hogy újabb munkahelyek felé száguldjanak velük. Hogy hová? Az éjszakai jeleneteket a TV-filmekben is éjszaka forgatják. S a filmesek éjszakái olyan rövidek! Reggel a technikusok rávetik magukat a műszaki berendezés karbantartására, a tudósítók stábja pedig már messze jár ilyenkor — az esti híradó leadási határideje ismét közeledik (elvégre hogy jönne ahhoz a néző, hogy a híradóból valami fontos esemény kimaradjon?), a laboratóriumokban a laboránsok álmos szemüket dörzsölgetik, a díszletesek a stúdióban újabb építkezéshez készülődnek, a fenadt tudósítók szállnak ki belőle, sietve, hogy a filmriport még a TV Híradó első műsorában helyet kapjon. A laboratóriumoknak lesz munkájuk bőven , de hajsza nélkül a tévét talán már nem is nevezhetnénk tévének. A maszkolóban a hegedűművész lemossa arcáról a festéket, majd ismét nyílik az ajtó, s középkori alakok lépnek be rajta. Ha jobban szemügyre vesszük őket, megállapítjuk, hogy színészekkel van dolgunk, akik most érkeztek meg a külső forgatásról. Bizony épp elég a bajuk: a nap sehogy sem akart előbújni a felhők mögül, s este színházban játszanak, utána pedig a rádióban. Az el nem készült felvételek reggelre maradtak. A percek megállás nélkül közelednek az adás kezdetéhez. A maszkoló szögletében hatalmas hajszárító gép zúg, alatta ívpapírok mögül a közismert bemondónőnek, Elenka Galanovának hajcsavarokkal koszorúzott arca bukkan elő. Munkába készülődik éppen. — Lám. ..■■■ jó kisbaba születik, örömet érzünk. Ha a gyermek életrevalónak bizonyul, szintén örülünk. S ha betölti tizedik életévét — meg szoktuk ünnepelni. A bratislavai televízió már egy évtizede a világon van. Bizony, több, mint 3650 napra tekinthet vissza. Hogy is néz ki vajon egy közönséges napja? A nappal itt éjnek számít, az éj pedig nappalnak. A különbségeket csupán a néző érzékeli: nappal dolgozik, este műsort néz, éjszaka alszik. A TV dolgozói számára azonban csak egy állandóan bezárt kör létezik. Kezdet és Vég nélkül. Próbáljuk meg a kérlelhetetlen portáson keresztül az épületbe jutni, ahol estéről-estére fények és árnyak születnek, hogy eltökélt rendszerességgel kellemessé vagy kellemetlenné tegyék estéinket. „Adás! — Csendet kérünk!“ A bűvös szavak a stúdió párnás ajtaján még a legmerészebb betolakodót is megállásra késztetik. Az ajtó mögött Mózsi Aladár hegedűművész reflektorok pergőtüzében húzza a vonót a húrokon — csakhogy azok nem hallatnak hangot. A mester játékát hangszóró közvetíti, s Mózsi Aladár most csak a mozdulatokat végzi hozzá, ugyanazokat, amelyekkel régebben hangversenyét a hangos stúdióban a magnószalagra túljátszotta. Persze ezt a néző nem veszi észre — a művész mozdulatai tökéletesen simulnak a zenéhez. A zenés műsorok javarészt így készülnek. Ha valaki ismeri egy dal szövegét, elég, hogy az énekszámhoz, amelyet előtte más énekes már följátszott, a száját nyitogassa. A néző aligha jön rá az ilyen turpisságra. De térjünk vissza a stúdióba. A művészt három kamera lencséi állandóan figyelemmel kísérik; a kamerákat a rendező fölváltva kapcsolja be, aszerint, melyik képes a legjobb fölvételre. A fölvevőgépek körül sürgő-forgó sok ember még a legnagyobb elővigyázatosság mellett is okoz némi zajt, s képzeljük csak el, mi lenne, ha ezek a zörejek a virtuóz hegedűjének csengő hangját az éterbe is elkísérnék. Ezért ez a kis „csalás“ a hang körül. Kisvártatva megszólal a hangszóróból a rendező hangja: „Állj!" Óránkra nézve megállapítjuk, hogy még csak délután van. Nem próba volt, hogy lehet mégis, hogy a néző a hegedűhangversenyt este látni fogja? Ezt egy rögzítőberendezés — az úgynevezett telerecording — teszi lehetővé. Tulajdonképpen egy különleges kameráról van szó, amely a cselekményt egy kis képernyőről egyszerűen filmre veszi. A filmet feldolgozzák, majd este levetítik, s Mózsi Aladár a saját hangversenyét már otthonában ülve nézheti, így közvetítik a TV-játékok nagy részét és azokat a műsorokat, amelyeket valamilyen oknál fogva nem lehet helyszínről közvetíteni. Négy óra, az épület előtt autó áll meg. Fedező szintén ébren van már, de még mindig nem jutott eszébe a TV-játék frappáns megoldása. Út nap kezdődött talán? Nem, itt nincs kezdet, és nincs vég. A televízióban a naptári nap huszonnégy órát jelent... Ez a tízéves gyerek tulajdonképpen egyáltalán nem alszik... MILAN KLEMENT h arakációjaA 18