A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-22 / 4. szám

milyen jó neki — mondhatná valaki — napon­ta ingyen ondoláljfik. — Ám próbálják csak meg az irigykedők, nem az ondolálást, az még a legkönnyebb, hanem a többit, ami a fodrász­művelet után következik. A bemondónőnek előbb meg kell tanulnia a szövegét, majd mű­sor közben arra is ügyelnie kell, hogy a festék az arcán el ne kenődjék, hogy egy korty víz után ugyanúgy üljön a reflektorok fényözöné­­ben, mint az adás elején, el kell viselnie az embertelen hőséget, s mindenekfölött kedves mosollyal kell elmondania az elmondandókat. S valahol itt kezdődik a TV-bemondás művésze­te. Nem mindenki egyforma művész, ezért a bemondónők közt is akad jobb és kevésbé jó. Az a perc, amelyben a képernyőről felénk mo­solyog, órákhosszat tartó előkészületek, izzad­ság, önmegtagadás eredménye. Az ünnepnapok, amelyeknek odahaza már előre úgy örülünk, a tévé dolgozói számára fokozott erőfeszítést jelentenek. Késő este van már? Jó lenne alud­ni? Tessék, mi megtehetjük. De a színházak előtt, ahol épp legördült a függöny, a televíziós autók sofőrjei türelmetlenül várják a színésze­ket, hogy újabb munkahelyek felé száguldja­­nak velük. Hogy hová? Az éjszakai jeleneteket a TV-filmekben is éjszaka forgatják. S a filme­sek éjszakái olyan rövidek! Reggel a technikusok rávetik magukat a műszaki berendezés karbantartására, a tudó­sítók stábja pedig már messze jár ilyenkor — az esti híradó leadási határideje ismét köze­ledik (elvégre hogy jönne ahhoz a néző, hogy a híradóból valami fontos esemény kimarad­jon?), a laboratóriumokban a laboránsok ál­mos szemüket dörzsölgetik, a díszletesek a stú­dióban újabb építkezéshez készülődnek, a fen­­adt tudósítók szállnak ki belőle, sietve, hogy a filmriport még a TV Híradó első műsorában helyet kapjon. A laboratóriumoknak lesz mun­kájuk bőven , de hajsza nélkül a tévét talán már nem is nevezhetnénk tévének. A maszkolóban a hegedűművész lemossa ar­cáról a festéket, majd ismét nyílik az ajtó, s középkori alakok lépnek be rajta. Ha jobban szemügyre vesszük őket, megállapítjuk, hogy színészekkel van dolgunk, akik most érkeztek meg a külső forgatásról. Bizony épp elég a bajuk: a nap sehogy sem akart előbújni a fel­hők mögül, s este színházban játszanak, utá­na pedig a rádióban. Az el nem készült felvé­telek reggelre maradtak. A percek megállás nélkül közelednek az adás kezdetéhez. A maszkoló szögletében ha­talmas hajszárító gép zúg, alatta ívpapírok mö­gül a közismert bemondónőnek, Elenka Gala­­novának hajcsavarokkal koszorúzott arca buk­kan elő. Munkába készülődik éppen. — Lám. ..■■■ jó kisbaba születik, örömet érzünk. Ha a gyermek életrevalónak bizonyul, szintén örü­lünk. S ha betölti tizedik életévét — meg szoktuk ünnepelni. A bratislavai televízió már egy évtizede a világon van. Bizony, több, mint 3650 napra tekinthet vissza. Hogy is néz ki va­jon egy közönséges napja? A nappal itt éjnek számít, az éj pedig nap­palnak. A különbségeket csupán a néző érzé­keli: nappal dolgozik, este műsort néz, éjsza­ka alszik. A TV dolgozói számára azonban csak egy állandóan bezárt kör létezik. Kezdet és Vég nélkül. Próbáljuk meg a kérlelhetetlen portáson ke­resztül az épületbe jutni, ahol estéről-estére fények és árnyak születnek, hogy eltökélt rend­szerességgel kellemessé vagy kellemetlenné tegyék estéinket. „Adás! — Csendet kérünk!“ A bűvös szavak a stúdió párnás ajtaján még a legmerészebb betolakodót is megállásra késztetik. Az ajtó mögött Mózsi Aladár hegedűművész reflekto­rok pergőtüzében húzza a vonót a húrokon — csakhogy azok nem hallatnak hangot. A mes­ter játékát hangszóró közvetíti, s Mózsi Aladár most csak a mozdulatokat végzi hozzá, ugyan­azokat, amelyekkel régebben hangversenyét a hangos stúdióban a magnószalagra túljátszot­ta. Persze ezt a néző nem veszi észre — a mű­vész mozdulatai tökéletesen simulnak a zenéhez. A zenés műsorok javarészt így készülnek. Ha valaki ismeri egy dal szövegét, elég, hogy az énekszámhoz, amelyet előtte más énekes már följátszott, a száját nyitogassa. A néző aligha jön rá az ilyen turpisságra. De térjünk vissza a stúdióba. A művészt há­rom kamera lencséi állandóan figyelemmel kí­sérik; a kamerákat a rendező fölváltva kap­csolja be, aszerint, melyik képes a legjobb föl­vételre. A fölvevőgépek körül sürgő-forgó sok ember még a legnagyobb elővigyázatosság mellett is okoz némi zajt, s képzeljük csak el, mi lenne, ha ezek a zörejek a virtuóz hege­dűjének csengő hangját az éterbe is elkísérnék. Ezért ez a kis „csalás“ a hang körül. Kisvár­tatva megszólal a hangszóróból a rendező hangja: „Állj!" Óránkra nézve megállapítjuk, hogy még csak délután van. Nem próba volt, h­ogy lehet mégis, hogy a néző a hegedűhang­versenyt este látni fogja? Ezt egy rögzítőberen­dezés — az úgynevezett telerecording — teszi lehetővé. Tulajdonképpen egy különleges ka­meráról van szó, amely a cselekményt egy kis képernyőről egyszerűen filmre veszi. A fil­met feldolgozzák, majd este levetítik, s Mózsi Aladár a saját hangversenyét már otthonában ü­lve nézheti, így közvetítik a TV-játékok nagy részét és azokat a műsorokat, amelyeket vala­milyen oknál fogva nem lehet helyszínről köz­vetíteni. Négy óra, az épület előtt autó áll meg. Fe­dező szintén ébren van már, de még mindig nem jutott eszébe a TV-játék frappáns meg­oldása. Út nap kezdődött talán? Nem, itt nincs kez­det, és nincs vég. A televízióban a naptári nap huszonnégy órát jelent... Ez a tízéves gyerek tulajdonképpen egyál­talán nem alszik... MILAN KLEMENT h arakációjaA 18

Next