A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
A július végi naagy kánikulában tanúja voltam egy királynő meggyilkolásának. A Szentkirályfa és Pusztafödémes közt fekvő méhésztelepen tizenhárom férfi készült a méhészoktatói vizsgákra. A telep központi épület© tulajdonképpen internátusi iskola, s az egész létesítmény rendeltetése az, hogy méhészeinket szaktanfolyamokkal, tanácsokkal és egyéb erkölcsi vagy anyagi támogatással segítse. Az említett tizenhárom ember két hetet töltött a telepen, s nemcsak az elhangzott előadásokat hallgatta végig, hanem egymás közt vitatkozva, az otthon szerzett tapasztalatokat kicserélve is gyarapította tudását. A méhészkedés ugyanis rengeteg tapasztalatot, nagy tájékozottságot, olvasottságot, tudást igényel. Intézmények és magánemberek állandóan törik a fejüket valami méhészújításon, valami célszerű műszaki berendezésen, munkamódszeren. Kísérlet kísérletet követ, mert ami bevált a dimbes-dombos Gömörben, nem biztos, hogy a Kis-Duna menti síkságon is beválik, s ami jó lehet enyhe, párás, tavaszi időben, az nem biztos, hogy a nyári hőségben is jó. Így történhetett, hogy a több kaptárból „összesöpört“ méhraj megölte a méhkirálynőt. Valaki azt javasolta, hogy a királynőt ne a megszokott módon tegyék a méhek közé, kalitkába zárva, akkor amikor a „söprött“ raj az új kaptár bejárata felé menetel, hanem még az új kaptár elfoglalása előtti napon. Ilyen módon az anya hamarabb termékenyül meg, s hamarabb rakja le a petéit. Az újításnak alighanem más előnye is van, esetleg árnyalati előnye, amit a laikus nem tart érdemesnek arra, hogy följegyezze: a méh apró jószág, olyan csekélységeket is észrevesz, amelyek az ember figyelmét elkerülik. Elég az hozzá, az új módszert valahol már kipróbálták, s bevált. A tizenhárom oktatójelölt tehát érthető érdeklődéssel leste, mikor bukkan elő a szabadjára engedett rajból a sárga festékkel megjelölt királynő. A méhek előbb magas oszlopba verődve dongtak a levegőben, majd lassan lecsillapodtak. A nem egy tűzpróbát kiállt méhészgárda közvetlen közelről szemlélte a rovarnemzet honfoglalását, mi, alkalmi látogatók pedig a kert fái közé húzódva figyeltük, mi lesz. Egyszercsak valaki fölkiáltott: — Itt az anyai Az épp születő méhállam leendő feje holtan feküdt százezer méhláb alatt. A békétlenek megölték az idegenből kapott királynőt. Aznap, amikor a tanintézetben jártunk, dr. Kolomán Novacký, a szlovákiai méhészet nesztora tartott előadást. Fehérhajú, de fürge észjárású öregúr, aki hetven évét meghalszmloló frisseséggel nem átall száz kilométereket vonatban tölteni, hogy a szakma elhivatottjait megismertesse egy emberöltő méhész tapasztalataival. Privigyén lakik, a Nyitra-völgy északi csücskében, a szlovákiai méhészet egyik fellegvárában. Nem tudom, melyikük köszönhet többet a másiknak: az egykori jogász-e a gyümlcsöseiről, legelőiről, lombos-fenyves erdejű szolid hegyeiről híres tájnak, amelynek élén, a bajmóci vadászkastélyban valamikor Mátyás király is szívesen elidőzött, avagy fordítva. Mert igaz, a mézelő növényekkel teli vidék ösztönözhette Novacký doktort, hogy végképp otthagyja az ügyvédi pályát, s minden idejét a méhesének szentelje, ám az is igaz, hogy másutt sem hiányoznak a méhészet szerelmesei, mégis kevés tájegység ért el a szakmában olyan eredményeket, mint a Felső-Nyitra völgye. Dr. Koloman Novacký az egyik megalapozója Szlovákia korszerű méhészetének az első világháború után. Mint gyakorlati méhész, mint szakcikkek, tanulmányok, könyvek szerzője (aki évtizedeken keresztül szerkesztette a „Slovenský včelár“ című közlönyt), mint tanfolyamok előadója s mint a szlovákiai méhész-közélet szervezője tartósan beírta nevét a hazai ás a nemzetközi méhészet történetébe. Mert Novacký doktor figyelme a nemzetközi kapcsolatokra is kiterjed. Szívesen emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor a királyfai tanintézetet 1933-ban ünnepélyesen átadták rendeltetésének. — Épp itt időzött Phillips professzor is a feleségével, a New York állambeli Ithacából. Mindketten neves méhészek. Az Intézet megnyitásának napján a méhészet úttörőinek a tiszteletére hársakat ültettünk a park bejáratától az épület felé. Phillips professzor a maga fácskáját sajátkezűleg helyezte a földbe, s egy kevés mézet csorgatva a facsemete töve köré így szólt: „Hordjanak ennek a hársnak a virágairól a méhek olyan éles mézet, mint ez Itt!“ Harmincnyolcban Novacký dr. személyesen járta ki a magyar hatóságoknál, hogy a tanintézet a méhészek kezén maradjon. A méheket még azelőtt elszállították egy Privigye melletti farmra. Sajnos, a háború után a méhészszövetség éveken át nem használhatta intézetét: az államnak más célja volt vele, míg végül is valaki rá nem jött, hogy az épületcsoport a hozzá tartozó kerttel eredeti tulajdonosait illeti meg. Azóta ismét ide járnak okulni a szakmabeliek. A tanintézetnek jelenleg 130 méhcsaládja van, ezeknek egy részét 200 kilométeres körzetben vándoroltatják. (Negyven család most is Vihnyén, Selmecbánya mellett töli a nyarat.) A több napos vagy néhányhetes tanfolyamokon kívül villámoktatást szokott Itt rendezni a méhészek szövetsége: szombaton, vasárnap kirándulócsoportok keresik föl az iskolát, hogy estére elméleti tudással, gyakorlati tanácsokkal gazdagodva térjenek haza. Csehszlovákiában 1980-ig 1,200 000 méhcsaláddal számolnak, szakemberekre tehát szükség van. Ámbár Szlovákiának e téren nincs oka panaszra, a méhészet minálunk komoly hagyományokból táplálkozik, amit az is bizonyít, hogy a szlovák méhészszövetség maholnap ünnepli fönnállásának százéves jubileumát. A fejünk fölött látható emléktábla tanúsága szerint ez az Intézet is a Méhész Eigyiet egyik alapítójának, Štefan Závodniknak a tiszteletére épült. Persze a szövetség a tanintézeten kívül is fejt ki népművelő tevékenységet, a legalacsonyabb fokú oktatástól kezdve a főiskolai szintű népi egyetemekig. Bizonyára jórészt ennek a szervezett oktatásnak köszönhető, hogy a szlovákiai méhészet ma több tekintetben fölülmúlja a cseh- és morvaországit. Míg a Szlovákia méhészszövetség az általános fejlődéssel a háború éveiben is lépést tarthatott, a protektorátus alá tartozó csehek és morvák szervezeteit föloszlatták, s a magukra maradt méhgazdaságok idővel elavultak. Ezeket a kulisszatitkokat már Jozef, Drazík, a tanfolyam vezetője árulta el délutáni pihenés közben. Mint vérbeli méhész, ő is rengeteget tanult, tapasztalt, olvasott, és okos ember lévén a tudást többre becsüli a nagyképűségnél. Amikor a nők körében nemrég annyira fölkapott , méhpempőre terelődik a szó, nevetve jegyzi meg: — Egy orvos ismerősöm elhatározta, hogy ki-sróbálja néhány nő páciensén ezt a csodaszert, róasztala jobb oldali fiókjában el is helyezett egy tégelynyit belőle, s amikor az első érdeklődő megjelent, fölkínálta neki. Csakhogy a fiatalodni vágyó nő nem volt egyedül, sorra jöttek a további érdeklődök. Ismerősöm mit tehetett mást — Íróasztala bal oldali fiókjából különböző kenőcsökkel teli tégelyeket húzott elő, azokat osztogatta szét méhpempőként a hölgyeknek. S képzelj© csak, mi történt. Visszajött az első páciens jelenteni, hogy a pempő megtette fiatalító hatását. Ám ugyanúgy a többi is sorra visszajött, s mind örömmel újságolta, hogy érzi: fiatalodik. S ami a legmeglepőbb: valóban fiatalabbnak nézett ki mind! Nem a pempőh arcbőrük ápolása, a magukkal való törődés tette őket fiatalabbá. Két évszázad nagy méhészei: dr. Koloman Novacký Štefan Závodník emléktáblája előtt.