A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
Nagy nehezen hajnal lett Stubnya Arnold felvételei G épek és gondok vesznek körbü bennünket, por és füst, zaj és tülekedés, talán ezért vágyunk ki a természetbe. S minél tökéletesebb technikával rendelkezik egy társadalom, annál erősebb, ellenállhatatlanabb ez a vágyakozás. Ezt minden ember érzi, de kevés tudja, és ha tudja is, nincs rá elég alkalma, hogy naponta néhány órát a szabadban tölthessen. Magával hurcolja gondjait a legízlésesebben berendezett lakásba és a szórakozóhelyre egyaránt. S ez az oka a rosszindulatú lelki elváltozásoknak, ez az oka a civakodásnak és az idegeskedésnek — mondják az idegorvosok, de hiába vagyunk ennek tudatában, a mai kor embere már el sem tudja szakítani magát a modern kor és a technika vívmányaitól, hozzánőtt, vele él, fejlődik. Ez vitathatatlan tény. Meghódíthatjuk az összes égitestet, a tenger mélyét, repülhetünk többszörös hangsebességgel, sebészeink adhatnak nekünk új szívet, legyőzhetjük a halált és a betegséget, a természetet nem rekeszthetjük ki életünkből. Igaza van a latin közmondásnak: Ózd ki bár a természetet vasvillával, mégis visszatéri És mi is visszatértünk hozzá, ha igazán pihenni akarunk. Garam vize de széles ... Egy volt évfolyamtársam már este közölte, hogy hajnalban horgászni megyünk a Garamra. Barátom tanárember és irodalmár, így azután a szókincséből telt arra, hogy halászléről, halpaprikásról és nyárson sült halról zengjen ínycsiklandozó ódákat. Már előre csurgott a nyálam. Nagy nehezen hajnal lett, párás, de szép verőfényes napot ígérő. Agyonmálházott motorkerékpárjára pattantunk legényesen, és már száguldottunk is a párkányi utcákon keresztül a Garam felé... Legalább huszonöt kilométeres sebességgel mehettünk. Hipp-hopp, már a töltésen robogunk, azután jó rázós és kissé nyaktörő ösvényeken, s mire megérkezünk a halásztanyára, már nagy társaság vár bennünket a zöldre festett halászkunyhók között. Volt közöttük olyan, aki már az éjszakát is kint töltötte és örömmel újságolta, hogy kedvezett neki a szerencse: fogott vagy tíz kisebb-nagyobb halat. — Megjöttek a koca-horgászok! — fogadtak bennünket. — Az van már itt éppen elég. Csak a szá- Horgászok között tok jár, de még alig fogtatok valamit! — vágott nekik vissza a barátom. — Dehogynem, otthon az asszonyt! — nevet a Nagyfőnök, aki harcias neve ellenére tanár és lelkes nutria-tenyésztő. — Hiszi a piszti Lehet, hogy éppen az aszszony elöl menekültél ide. — Azt hiszed, én is te vagyok? Szájhős társaság ... Csupa nevetős arc, csupa tréfás szó, mintha gondok nem is lennének a világon. Mindegyikük legalább tíz évet fiatalodott ebben a gyönyörű környezetben. Itt nem filozofáltak, nem beszéltek a pénzről, a drágaságról, a reumás szaggatásokról — olyan gondtalanok voltak, mint a gyermekek. Csak a néha kissé túlborsós viccek mutatták, hogy férfitársaságban van az ember. Előkerült a hazai szalonna, kolbász és egyegy üveg, amiért az asszonyok sem haragszanak meg, mert így sokkal kevesebbe kerül, mintha vendéglőben innák meg a férfiak. S itt kint még az étel is jobban ízlik. Azért jöttek ki már hajnalban, hogy itt reggelizhessenek. Ebédre már hal lesz! Fogadkoznak, hogy lesz ... Koca első csukája Az iszapos parton és a ladik oldalán lágyan csobban a Garam vize, s ezer édesbús dallamára hull a nyárfa, siklik földre ezer fűzfa arany lombja. Koca kezében a csalt, pirosas sárga massza Ebből apró golyókat formál, s ezeket tűzi a horogra. — Miből van ez? — kérdem. — Az titok — mondja nevetve, azután mégiscsak elárulja. — Van ebben salt, kenyér, paprika — sorolja. — Erre kapnak a kis halak. — Szóval csupa kis hallal akarnak itt tartani bennünket? — Először kell a kishal, azután arra harapnak a csukák — magyarázza. Beszél-beszél, s annak ellenére, hogy a horgásztársadalomban t alálkozásunk óta akárhányszor a jegyzetfüzetemben lapoztam, Kerekes János bácsi jóságos arca minduntalan felderengett az emlékezetemben. Magam elé képzeltem élénken villogó szmét, arcán a küzdelmes élet okozta gondbarázdákat. Időnként lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy nem írtam meg érdemben gazdag élettörténetét. Egy kicsit a hála és tisztelet jeléül, egy kicsit pedig a kishitűek buzdítására. De annak idején az újságírás nagy mestereinek elvei szerint igazodtam, hogy nem az teszi az írást, amit belezsúfoltunk, hanem az, amit kihagytunk belőle , és felszabadulásunk évfordulójának kapcsán egyik cikkemben pusztán rövid említést tettem Kerekes János bácsiról. A minap azonban levelet kaptam. Reszkető, tollforgatáshoz nem szokott kézzel címzett levelet Kerekes elvtárstól, Sídről. Kíváncsian bontottam fel a borítékot, vajon mit ír a „Jó öreg“... Meglepetésemre azt vetette papírra, amire a legkevésbé számítottam. Szinte gyermety ujjongással közölte velem, hogy községükben is megtartották az átigazolást, és többek között őt is átigazolták. Nagy kő esett le a szívemről — írta. Egy kicsit mosolyogtam is e sorokat olvasva, mert arra gondoltam, hogy ő a legkevésbé tarthatott attól, hogy nem újítják fel a párttagságát. De eszembe jutott néhány héttel ezelőtt lezajlott beszélgetésünk, amikor eléggé gondterhelt arccal fejtegette, hogy kellemetlenül érintették az utóbbi két esztendő fejleményei. — Sohasem jutottunk volna idáig, ha az elmúlt években következetesen betartjuk a marxi-lenini irányvonalat — mondta. Ezek után máris tisztában voltam azzal, hogy nem is a saját személye miatt volt annyira gondterhelt, hanem a párt, az egész társadalom sorsa aggasztotta. — Borzongás fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy idestova ötven esztendős pártmunkám minden célja, törekvése semmivé válhatott volna — mondja. — Ezért lelkesedtem a párt mielőbbi megtisztulásáért. Volt idő, amikor mindenünk, egyetlen fegyverünk pusztán a lelkesedés volt. Kerekes elvtárs akkor sem habozott, tudta hol a helye. Pedig csupán öt elemit végzett, kizárólag proletár ösztöne határozta meg cselekvését. Haszna sem származott belőle Ellenkezőleg. Gyakori üldözés lett a „kenyere“. — 1920—21-ben a munkából is elbocsátottak „bujtogatás és lázítás“ címén. És akkor még szerencsém is volt, hogy nem kerültem börtönbe. Kerekes Jánost, a korláti bányamunkás fiát, a gyermekfejjel bányásszá érett embert azonban nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon a nehézségek elől. 1920-ban néhányadmagával megállapította Síden a szociáldemokrata párt helyi szervezetét, hogy az egyéni lázongás helyett öntudatos, szervezett formában küzdjenek jogaikért. A lubodkai (fenyőházi) konferencia után az egész szervezet egyhangúlag a baloldali szárny mellett foglalt állást, a kommunista párt megalapítása után pedig beolvadt ebbe. A Korláth akkoriban gyakran Kis-Moszkvának nevezték — kutat emlékei között Kerekes elvtárs —. A legszebb születésnapi oíra.