A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-03 / 5. szám

területen az illető nemzetiség a töb­bihez képest többségben éljen. A köz­társaság jogot kapott arra, hogy nép­­gazdasági terveit és költségvetését ön­nön hatáskörében állapítsa meg, a kul­túra és az oktatás ügye viszont csak a köztársasági szervek kötelessége és joga. Az itt felsoroltak az alkotmány­ban meghatározott jogok, elvi fontos­ságúak igaz, de értékmérőjük a meg­valósítás, mint ahogy a mordvin köz­mondás mondja: Az ember ne nyelvé­ben, hanem tettekben legyen gazdag. A nemzetiségi politika megvalósítása mindenkor függvénye volt a Szovjet­unió politikai és társadalmi fejlődésé­nek, a húszas években hatalmas kul­turális és gazdasági felvirágzásnak lehetünk tanúi, a harmincas évek visz­­szaesést hoztak, gyanakvás és vádas­kodás fékezte a nemzetiségek szépen formálódó életét. Fordulópontot jelen­tett az 1953-as év, amikor­­a helyi irá­nyítás nagyobb függetlenségének az eredményeképp gyorsabb szellemi és anyagi gyarapodás indult meg, mely kisebb-nagyobb ingadozásokkal azóta is tart. MARIK (CSEREMISZEK) A legismertebb rokonnépek közé tar­toznak, népdalaikat már Kodály is vizs­gálta. A mari nép három nagy nép­rajzi csoportra oszlik: a hegyi, a mezei és a keleti marik csoportjára. A marik lélekszáma ma 599 ezer, s több mint felük a Mari ASZSZK-ban él, melynek fővárosa Joskar Óla. A fejlődés, amit ez a kis nép 1917 óta megtett, óriási. Mari nyelven írott termék például a forradalom előtt lényegében csak egy jelent meg, a Maria Kalendar. A for­radalmat követően, a húszas években már hét újság, több napilap jelent meg, tanítóképző alakult, megjelentek az első ábécéskönyvek, megindult az alapfokú anyanyelvű oktatás. Az írásbeliség mind tömegesebbé válik, meggyorsul a kulturális felemel­kedés, a nép egészségügyi állapota nagyot javul. Majd következnek a har­mincas évek, amikor a mari értelmisé­gieket koholt vádak alapján perbe fog­ják, néhányat kivégeznek (burzsoá na­cionalizmus vádjával). Az újságok nagy­részt megszűnnek. Az ötvenes évek vé­gén viszont már a Mari-földön járó Erdődi József arról számol be, hogy rendszeresen működő mari színház van a fővárosban, mari nyelvű pedagógiai és zenei főiskola, mari nyelvi és iro­dalmi kutatóintézet stb. Egy hatvanhét­ből származó tudósításban pedig az olvasható, hogy a fővárosban működik a mari rádió és televízió stúdiója, az Onzsiko című irodalmi folyóirat szer­kesztősége, a hatalmas köztársasági könyvtár. Van mari állami egyetem, be­mutatták az első mari operát. A mari könyvkiadó évente 100 kötetet jelentet meg. MORDVINOK A mordvinok számára rendkívül ne­héz volt nemzeti területük körülhatáro­lása, a történelem viharai ugyanis annyira szétszórták őket, hogy ma a Szovjetunióban szinte mindenütt élnek. A magyarok és a finnek után ők a leg­nagyobb lélekszámú finnugor nép: ma egymillió 263 ezren vannak, de anya­nyelvüket már csak 980 ezren beszélik. A forradalmat követően csak nemzeti adminisztratív területeket tudtak létre­hozni, 1928-ban már nemzeti körzetet, 1930-ban autonóm területet, majd 1934- ben Autonóm Köztársaságot Szaranszk fővárossal, itt azonban csak mintegy 340 ezer mordvin él. Pedig valamikor a mordvinok két nagy törzse, a moksa és az érza hatal­mas nép volt, a tatár és az orosz ter­jeszkedésnek is hosszú ideig ellenállt. Juliánus barát is megemlékezik róluk, kegyetlen embereknek írja le őket: „ ... semmibe sem veszik azt, aki sok embert meg nem ölt; az emberi kopo­nyákból ivóedényeket készítenek; aki még nem ölt embert, annak nem sza­bad megnősülnie.” A Pugacsov féle felkelés tulajdonképpen a mordvinok felkelése volt, legnagyobb számban ők vettek részt benne. II. Katalin bosszúból kényszertelepítést hajtott végre a fel­kelés leverését követően. A mordvinok főleg mezőgazdasággal foglalkoztak és foglalkoznak ma is, bár kitűnő mester­emberekként is számontartják őket. Kü­lönösen jó fafaragók, úgy is hívták őket, hogy „Oroszország ácsai". Irodal­muk, egyéb művészeteik, bár a többi nyelvrokon néphez viszonyítva kissé ké­sőn indult fejlődésnek, igazán szép eredményeket ért el: a világhírű Erzja szovjet szobrász is mordvin nemzetiségű. KOMIK (ZŰRJÉNEK) A IX. századtól önálló népként élő komik társadalmi fejlődése rövid idő alatt annyira előrehaladt, hogy az álla­miság kialakulásának küszöbére ért. Ekkor kerültek orosz törzsekkel kapcso­latba, ez erőszakos térítést eredménye­zett, míg végül a Moszkvai Fejedelem­ség hatáskörébe kerültek. Lélekszámuk ma 475 ezer. Két népcsoportjuk ismert: a komi-zürjének a Komi ASZSZK lakói, melynek fővárosa Szüktüvkar, és a komi­­permjákok, a Komi-Permják Nemzeti Körzet lakói, fővárosuk Kudimkar. Az uráli népek között szinte példa nélkül állt életrevalóságuk és alkalmazkodó­képességük, s a hátrányos megkülön­böztetés ellenére átlag életszínvonaluk meghaladta a vidékükön élő más nem­­zetekbeliét. Már a XIV. század végéről vannak írott nyelvemlékeik (a magyar után a legősibb írott nyelvemlékkel rendelkező rokonnép), melyet a permi Szent István püspök által alkotott ön­álló ábécéjükkel, az „abur”-ral írtak. A komik közül már a múlt századokban is nagyobb mértékben kerültek ki értel­miségiek, mint a többi „m­orogyecből”. Irodalmuk alapítói a múlt században élt Kuratov és Zsakov, aki Gorkij barátja volt. Az ilyen ismert személyiségek meg­indította nemzeti nyelvű és szellemű irodalom október után komoly virágzás­nak indult. Azóta a komiknak már van kiterjedt anyanyelvű iskolahálózatuk, egyetemük, színházuk, rádiójuk és tele­víziójuk, újságjaik és folyóirataik. Érde­kességként még megemlíthetjük, hogy a komik kitűnő sportolók, nagyon jó jégkorong-csapataik vannak és sizőik is világhírűek, hisz mindenki ismeri Raisza Szmetanyina, a sífutás kétszeres olim­piai bajnokának nevét. UDMURTOK (VOTJÁKOK) Az udmurtok a legkompaktabban élő keleti finnugor nép, a 700 ezres lélek­számú nemzet kétharmada az Udmurt ASZSZK-ban él, melynek fővárosa a Szovjetunió-szerte ismert iparváros, Izsevszk. A köztársaságban található a világ egyik legnagyobb teherautógyára, a KAMAZ. Az udmurtok sokkal kevésbé alkalmazkodók, mozgékonyak mint a komik, vallásukat is sokáig megőrizték, eredeti nemzetiségi szállásterületeiket sem nagyon hagyták el; anyanyelvét ma is - bár fejlett iparvidéken laknak - mintegy 83 %-uk beszéli. Az udmurt folklór éppen ezért rendkívül gazdag, s a folklór ihlette szépirodalmuk is az egyik legvirágzóbb a Szovjetunió finn­ugor nemzetiségei közül, különösen a tragikusan elpusztult Gerd Kuzebaj élet­műve figyelemre méltó. Kár, hogy az antológia néhány darabján kívül még nagyon keveset olvashatunk tőlük. Ugyanezt mondhatjuk a többi rokon­­népről is. Aki életüket meg akarja ismerni, haszonnal forgathatja az URÁLI NÉPEK című kiadványt, és a MEDVE­ÉNEK című antológiát. Mindkettő a kö­zelmúltban jelent meg. KOVÁCS LÁSZLÓ bízni­­ és MEGBÍZNI... Vajon hol van az emberi hiszé­kenység, a vak, bizalom, vagy h ha úgy tetszik, a szemellenzős szűklátókörű­ség határa?.­.. Akarva-akaratlanul is ez a kérdés jut eszébe a bírósági tárgyalótermek­ben járatos újságírónak, ha az ügyé­szek vádbeszédét, a vádlottak ma­gyarázkodását, az ügyvédek enyhítő körülménynek szánt érveléseit s a szenátus pártatlan ítéletét hallgatja egy-egy józan ésszel valóban képte­lennek tűnő büntetőperben. Például miképpen fordulhat elő olyasmi, hogy valaki hivatalosan, munkaköri beosztását illetően egyrészt pénztár­ellenőr, másrészt a saját ellenőrzése alá tartozó kassza menetjegypénztá­rosa is legyen! Ez a bűnügyi vígjá­tékba illő helyzet nem írói fantázia szüleménye, hanem valóság: a Cseh­szlovák Tehergépforgalmi Vállalat (CSAD) 801-es számú bratislavai üzemében a huszonhárom esztendős Katarína Jačovának jutott ez a ket­tős szerep­e és az ezzel járó sik­kasztási kísértés is. Három évvel ezelőtt, 1976 első ne­gyedében tett K. Jačová első ízben sikkasztási kísérletet. Akkoriban még csak apránként, kicsiben káro­sította meg a szocialista társadalmi tulajdont, dehát — amint az már mondani szokás — nemcsak a vasár­napi ebéd, de lopás dolgában is evés közben jön meg az étvágy... Az akkor még alig húszéves fiatal lány rádöbbent, hogy egyhamar aligha jönnek rá pénzügyi machinációira, elvégre fő munkatöltetéből eredően „jobb kezével“ ő ellenőrzi a „bal kezével“ vezetett menetjegypénztárt! E tény tudatosítása egyre komolyabb összegek sikkasztására bátorította Jačovát. Többnyire hitelben elkelt jegyekként könyvelte el a valóság­ban készpénzért eladott menetjegye­ket és az ily módon nyert összeget egyszerűen eltette. Az első esztendő­ben még csak „szerényen“, 23 253 korona értékben sikkasztott. Azért hangsúlyozom, hogy szerényen és bátortalanul, mert a következő esz­tendőben alaposan ráduplázott erre az önmagában is csinos összegre. 1977-ben már kereken 160 ezer koro­nával károsította meg az államot, és mert átmenetileg a helyjegypénztár­ban is helyettesített, ott csaknem kilencezer korona egyéni haszonra tett szert. Joggal kérdezheti valaki: mit csi­nált egy fiatal, hajadon, huszonéves lány ennyi pénzzel? Nos, az értéke­sítés módja sem volt egyhangú. Részben fölélte, másrészt takarékba helyezte, harmadrészt pedig további törvénysértésbe keveredett: idegen valutát vásárolt kéz alatt. A rendőr­ségi kivizsgálás során kiderült, hogy Katarína Jačová 300 nyugatnémet márkát, 17 000 forintot és 21 000 oszt­rák schillinget vásárolt, amit aztán egyéni haszonnal továbbadott és így tizenegyezer koronát meghaladó összeggel károsította meg az ország devizagazdálkodását. Tulajdonképpen beleszédül az em­ber feje, ha belegondol ezekbe az összegekbe, az ezreknek és tízezrek­nek ilyen derék körforgásába ... Nem úgy azonban a fiatal vádlott­nak, aki szemrebbenés nélkül sik­kasztott és éppen olyan lelki nyu­galommal találta — pénztárellenőr­ként — mindig a legnagyobb rendben a menetjegyek árusításának könyv­vitelét. Régi igazság a kriminalisztikában, hogy mind a testi épség ellen vétő, mind pedig az anyagi haszonra szá­mító bűnözők általában egy banán­­héjnyi apróságon csúsznak el... Így történt ez K. Jačová esetében is. A kettős munkakört végző lány szabadságra utazott. Helyettesítésé­vel egy tapasztalt munkatársnőjét bízták meg, akinek feltűnt a pénz­tárkönyv és a szokatlanul hosszú „hitellista“ néhány adata. Elegendő volt csak egy kicsit alaposabban föl­lapozni az aktákat — és amikorra a mit sem sejtő Jačová újra munkába lépett, már folyamatban volt az ügy kivizsgálása... Az eset felgöngyölé­­se és a tettes őrizetbe vétele már csupán rutinmunka volt a nyomozó­­szervek számára. A nagy tételű, folytatólagos sik­kasztás bűnügyét — az eset komoly­ságára való tekintettel — már első fokon a kerületi bíróság tárgyalta és a felhozott vád valamennyi pont­jában bűnösnek találta Jačovát, aki lehajtott fejjel s könnyes szemmel hallgatta az ítéletet: a büntetőtanács tizenegy évi különösen szigorított szabadságvesztéssel és a szocialista társadalmi tulajdon kárára elköve­tett sikkasztás összege java részének megtérítésével sújtotta őt. De ezzel még nem zárult le az ügy: Jačová fellebbezett. Érvelésé­ben elsősorban fiatal korára és munkaköri tapasztalatlanságára utalt. Az SZSZK Legfelsőbb Bíró­sága újratárgyalta az esetet és az első fokú bíróság döntését kisebb kiegészítéssel helyesnek találta. Ez a kiegészítés azonban nagyon találóan a munkahelyi bizalom és felelősség kérdésére vonatkozott. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis megállapította: K. Jačov­á teljes mértékben felelős ugyan tettéért, ám a sikkasztás létrejötté­ben egyben a Csehszlovák Tehergép­forgalmi Vállalat 801-es üzemének vezetősége is ludas, hiszen az illeté­keseknek tudniuk kellett, hogy a nemzetközi menetjegypénztár keze­lése és a pénztárellenőri beosztás eleve nem bízható egyazon sze­mélyre! A fellebbviteli bíróság ezért — nagyon körültekintően — a szol­gálati előírások durva megsértéséért az üzem gazdasági ügyekkel meg­bízott igazgatóhelyettesét is bevonta ítéletébe s egyben annak lehetőségét is kilátásba helyezte, hogy az utóla­gos vagyonjogi eljárás során mind az egykori igazgatóhelyettest, mind az eset megtörténtéért felelősségre vonható többi vezető dolgozót is kötelezzék a tetemes összegre rúgó anyagi kár arányos részének meg­térítésére. Valószínű, sőt, sajnos biztos, hogy nem Jačová sikkasztási bűnügye az egyetlen az országban, ahol a hami­san értelmezett bizalom és a félváll­ról kezelt felelősség bírósági tárgya­lóteremben ért véget. Úgy érzem, érdemes hát megszívlelni a Legfel­sőbb Bíróság szenátusa elnökének a tárgyalás berekesztése előtt elhang­zott tanácsát: munkahelyi bizalom nélkül aligha lehet eredményes munkát végezni, ez kétségtelen. De legalább ilyen fontos a szolgálati előírások precíz betartása és az ellenőrzés is! (Folytatjuk) 17

Next