A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-08 / 10. szám

VASÁRNAPI Rita Fields mozdulatlanul ült a karosszékben az ablak mellett. A feje a támlára simult, s kezé­ből most sem hiányzott a kötés. Meg a horgolótűk. Az ablak­üvegen egy picinyke lyuk, s ezen a lyukon át szűrődött be a nap­fény a dohos szobába. Ez a nap­sugár az öregasszony szürke ha­ján szikrázott. Valaki azt hihette, hogy Rita Fields alszik, de az ember rendszerint nem alszik golyóval a koponyájában. — Ezúttal pontosan betalált — mondta a segédem, aki alapo­san megvizsgálta a holttestet.­­ Ennek be kellett következnie. A mi barátunk már vagy négy hete szorgalmazza furcsa hobbi­ját. Minden vasárnap este bele­lövöldöz az ablakokba. Minden vasárnap egy lövés és semmi több. S mindig pontosan nyolc órakor. Mind ez ideig az ablak­rámákból vagy az ajtófélfákból kapartuk ki a golyókat, de most... Sietve megjegyeztem: — Marad a kérdés: miért talált be ezúttal a vadász? Véletlen műve? Megfontolt gyilkosság? Négy hétig semmi, s aztán egy­szerre csak egyenesen beletrafál Mrs. Fields koponyájába? — Nagyon pontosan célzott a „mester" — mondta Borman. — HOBBI Talán nem is a mi vasárnapi­­lobbizónk a tettes?! — Úgy gondolod? — Ha — teszem fel — valakit el szeretnék tenni láb alól, akkor felhasználom azt a körül­ményt, hogy van a városban egy mániákus, aki minden ok nélkül beledurrant az éjszakába. Ezzel valahogy védve vagyok, nem igaz? — Logikus. Viszont az igazi gyilkos - ha van ilyen — nem tudhatta, hogy nincs-e a mániá­kusnak hasonló szándéka. Végül is felteszek egy kérdést: kinek érdeke, hogy a másvilágra küld­je ezt a szelíd szemű öreg­asszonyt? — Én a férjére tipjzelek. — Egy szót sem többet! — Nem engedtem a segédemet tovább locsogni, mert megpillantottam egy alacsony, sovány férfit, összetörve ült a szoba egyik sarkában. Üres szemmel bámulta a horgolt asztalterítőt. — Mr. Fields! — Az áldozat férje mellé léptem.­­ Elmond nekünk mindent? Mr. Fields felsóhajtott. — Öltünk... a­ feleségem kö­zött. Tudja ... Rita mindig kö­tött. Horgolt. — Mi történt később? - kér­deztem.­ ­ — Én olvastam - motyogta Mr. Fields. — Itt ültem a kis­asztalka mellett és olvastam. Valami becsapódott a... és akkor... akkor láttam, hogy ... Nem folytatta. Reszkető kezé­vel végigsimította ősz haját. — A segédem másnap szinte be­hullt az irodámba. — Igaza volt, főnök — mondta és kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, örömmel nyúlt a kávéscsésze után. — Tehát? Mit tudtál meg? — Kurt Fields könyvelő. Húsz esztendeje dolgozik a vállalat­nál. Jó munkaerő, mindig pon­tos, megbízható, nem sok vizet zavar. Szürke senki. Úgy ismerik, mint szorgalmas embert. Húsz esztendeje nős. Papucsférj — azt mondják róla. Valamikor régen be-betévedt valamelyik sport­klubba, de öt-hat éve oda se jár. Ezt vallották a szomszédjai. — Kötött életbiztosítást? — Igen, de csak a saját ne­vére. — Ezek szerint a gyilkosnak nincs indítóoka. A segédem belenézett a no­teszébe. — Az alibije kissé döcög. Igaz, hogy látták a feleségével az ablakban, de fél nyolc körül. Valamivel nyolc után közölte a szomszédokkal, hogy valaki meg­ölte a feleségét. Harminc perc állt a rendelkezésére, hogy el­kövesse tettét. Ez a megállapítás nem töltött el határtalan örömmel. — Végül is — kérdeztem — miért követte el a gyilkosságot? A segédem tehetetlenül hall­gatott. — Nekünk pszichológiával is foglalkoznunk kell, barátom - mondtam magabiztosan. — Mr. Fields nem gyilkostípus. Nem kaptam választ, tehát folytattam. — Azt meg kell azonban mon­danom, hogy a golyó abból a fegyverből való, amellyel tegnap este szórakozott a mi mester­­lövészünk. Meg vagy elégedve? Olyan fegyverről van szó, amely a legvastagabb üveget is átveri. Vasárnap volt. Az iroda elekt­ronikus órája háromnegyed nyol­cat mutatott. Ezen a napon a város különböző pontjában vagy száz rendőrt „szórtam" szét. Végre el kell csípni azt az ala­kot, aki vasárnaponként bele­durrant az éjszakai­­csöndbe. Egy kicsit haragudtam a segédemre, aki mostanában nem jelentke­zett. Ekkor megcsörrent a tele­fon. — Borman beszél — hallottam a segédem hangját. — Már attól tartottam, hogy lekésem a tűzi­játékot. Éppen most. .. — Ha nem rohansz azonnal a rendőrállomásra, fegyelmi elé állítalak! — ordítottam be a ké­szülékbe dühösen. Valóban mér­­ges voltam. Az ajtó felé indul­tam, hogy megteremtsem a kap­csolatot a terepiekkel, amikor jelentkezett a központ. — Az ismeretlen mesterlövész belelőtt Mr. Zager ablakába. Westminster utca 22. Senki sem sérült meg. Megfordultam. A küszöbön a segédem téblábolt. — Bocsásson meg, főnök. Azon­nal fel kell keresnünk Fieldset. — Irány a Westminster utca! Hol csavarogtál? — Felkerestem a sportegyesü­leteket. Megállapítottam, hogy Fields két alkalommal is meg­nyert egy fontos versenyt. Ami­kor a főnök megemlítette, hogy olyan fegyverből tüzeltek, amely a legvastagabb üveget is átveri, én akkor már tudtam, hogy jó nyomot követek. Megérkeztünk Fields háza elé. Az ablak kivilágítva. Becsönget­tünk az ajtón, de senki sem je­lentkezett. Tovább vártunk. Szó nélkül és türelmesen. A segédem kuncogva meg­jegyezte: — Ezúttal alaposan sántít az alibi, nem igaz? Leléptünk a tornácról és meg­bújtunk az egyik bokor mögött. A kerti ajtó halkan kinyílt. Fields mellettünk sietett el. A hóna alatt aktatáska. Nesztelenül be­leillesztette a kulcsot a zárba. Előmásztunk a bokor mögül. — Mr. Fields! — A hangom élesen csattant. Fields megfordult és szinte megbénult a rémülettől. Szó nél­kül kirántottam a karja alól az aktatáskát és kinyitottam. Szo­morú szemmel kísérte mozdula­tomat. Előhalásztam a revolvert. Igen, ez olyan fegyver, amely szétzúzza a legvastagabb üveget is. Ilyen tökéletesen tiszta fegy­vert nem láttam életemben. Pre­cíz fickó, nem kétséges. Mr. Fields bánatosan felsóhaj­tott. — Tudtam, hogy ma nem lesz könnyű. Borman bevezette az öreget a házba. — Ma lőttem utoljára — suttogta Fields. — Igen ... utol­jára. Hogy senki se fogjon gya­nút ... nehogy valaki azt gon­dolja, hogy lelőttem a felesége­met és ezzel eltűntem ... Vagyis eltűnt a mániákus, aki vasárna­ponként pontosan nyolckor meg­húzza a ravaszt. — Értjük — állapította meg Borman. — Megteremtett egy alakot, aki fantomként garázdál­kodik a városban. A gyanú ár­nyéka nem érheti önt, ha lelövi a feleségét. Ott tévedett­, bará­tom, hogy soha senkit sem talált el. Valóban én sem gondoltam volna, hogy egy ilyen ... Fields gyermeki őszinteséggel megjegyezte: — Hát ártatlan emberekre nem lőhettem ... — Mit vétett a felesége? - kérdeztem. — Miért ölte meg? — Nézzen körül a lakásban. Egész életében csak horgolt. So­hasem veszekedtünk, igaz, de sohasem beszélgettünk, sohasem mentünk moziba, így éltünk egy­más mellett húsz évig. Hát nem érti? Sajnáltam az öreget. Olyan ez az ember, mint a nyitott könyv. — Mennünk kell, Mr. Fields — mondta a segédem könyörtele­nül. A kisöreg bólintott és meg­indult a kijárat felé. Egy pillan­tással felmérte a szobát és rá­mutatott az egyik térítőre. Szinte diadalmasan mondta: — Mégis az az igazság, hogy ebben a házban nem lesz több horgolás! 22 AMIT ROSSZUL TUDUNK Mi tagadás, ilyenek is jócskán akadnak a nyelvi fordulatokban. Avagy nem beszélünk-e zerge­­tollas kalapról, holott a zerge nem­ madár, és mivel nem az, tolla sincsen? Akadnak még hasonló példák csőstül. A tűzkő nem kő, hanem fémek elegye. A halcsont nem csont, hanem szarulemez. A cethal nem hal, hanem emlős. A szódavízben egy csepp szóda sincs. A mus­tárgáznak semmi köze a mus­tárhoz, mi több, még csak nem is gáz. A szarvas nem szarvas, hanem agancsos, ellentétben, mondjuk a kecskével, amely „szarvas", ha nem is annak ne­vezik. S hiába mondjuk, hogy „nincsen rózsa tövis­­nélkül", inkább az az igazság, hogy nin­csen rózsa tövissel, mert a rózsa nem tövises növény, hanem tüs­kés — ellentétben az akáccal meg a galagonyával, amely vi­szont tövises. Az efféle füllenté­sek persze nem számítanak ré­teknek. Minden nyelvben előfor­dulnak, s gazdagítják a kifejező­­készséget. De ha már játszunk a szavakkal, legalább tudatosan játsszunk. Mert a nyelvi tréfák csak szókincsünk szaporítására alkalmasak, a természettudo­mány tényeinek megsemmisítésé­re nem. A SZATÓCS JÁTÉKA Egyes játéktörténészek szerint a biliárdot egy Billynek becézett angol szatócs találta föl. Úgy történt volna a nevezetes eset, hogy egyszer, amidőn a vevők éppen elkerülték kis boltját, unalmában kiállt az üzlet elé, és jobb dolga nem lévén, rőtjé­vel bökdösni kezdte a cégérül kiakasztott csontgolyókat. Azok a lendülettől összeütődtek, s ez annyira tetszett a boltosnak, hogy a mutatványt többször is megismétele. Addig-addig, amíg a járókelők fölfigyeltek rá, és különböző fogadásokat kötve maguk is próbálkozni kezdtek, így született volna meg az azó­ta világszerte népszerűvé vált játék, amelyet feltalálójáról ne­veztek el biliárdnak (Billy'yard) —Billy réfje). Más, de jóval va­lószínűbb források szerint a bi­liárd név, amelynek eredete máig vitatott, a francia billé vagy bouie (­golyó) szóból származik. Mindenesetre nem érdektelen, hogy a játék egyik első magyar mestere Petőfi Sándor volt. A költő pilvaxbeli nagy biliárdcsa­­táiról számos történetet jegyez­tek fel a kortársak.

Next